A LEGDRÁGÁBB AJÁNDÉK

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét.

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Egyedi keresés

ALKALMI KAPCSOLAT

Amikor Izraelbe érkeztünk, már várt a teherautó a kikötőben és a hajóról egyenesen a kibbutzba vittek, egy kis, zárt közösségbe. A katonaságba is együtt vonultunk be, egy olyan egységbe, amely megőrzi a kibbutzi társaságok keretét, úgyhogy alig volt alkalmam izraelieket megismerni. A kibbutzi ifjúság még gyerekcipőben járt és csoportunk vagy 15 lányán kívül, nem ismertem másokat.

Nagy örömmel fedeztem fel az alkalmi kapcsolat rovatot egy akkori politikai szennymagazinban, amely annak köszönhette népszerűségét, hogy zaftos pletykákat közölt különféle ’hírességekről‘ és országunkban először, meztelen fényképek is megjelentek lapjain.

Számomra ez a rovat nyitott ablakot a külső világba. Néhány lánnyal leveleztem, a legérdekesebbnek Malka tűnt, egy tanítónő Haifáról.

Néhány hónapos levelezés után, egy nap azzal jött elő, hogy Netanjába megy nyaralni és ugye jó lenne végre személyesen is talizni? Azon a hétvégén szüleimhez utaztam, a Netanjához közeli Herzliában és szombaton meglátogattam levelező partneremet szállójában. Amikor megláttam Malkát, sokkot kaptam. Puritán cserkészmozgalom neveltje voltam. A mi lányaink nem sminkelték magukat, a fiúk nem hordtak nyakkendőt, Malka vérző sebnek kinéző ajkai, kiabáló vörös lakkal bevont kéz és lábkörmei, számomra visszataszítónak tűntek.

Az ösztönöm azt sugalmazta „iszkolj el innen, amíg teheted”, de már késő volt. A küldött fénykép alapján Malka is felismert és lelkesen integetett felém. Ő és barátnője Szófi, kiemelt szeretettel vettek körül, úgy kezeltek, mint egy egzotikus díszállatot – és talán csakugyan az voltam számukra, egy naiv falusi fiú, akit még nem fertőzött meg a nagyvilág affektáltsága. Alapjában, a színpompás dekoráció alatt, Malka elég helyes lány volt.

Kettőig viháncoltunk a tengerparton, valahol megebédeltünk és utána a lányok azt javasolták, a délutáni sziesztára csatlakozzak hozzájuk szállodai szobájukban. Nagy zavarban voltam és ez még növekedett, amikor Malka és Szófi maguk közé fektettek a dupla ágyban. Ne aggódjatok, hozzám sem nyúltak, csak a hiúságom sérült meg zabolátlan és csípős nyelvüktől.

Dacára a feszültségnek két hiányosan öltözött nő közelsége miatt, a fáradság erősebb volt és már-már elnyomott az álom, amikor a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögül egy vékony vízsugár hangját hallottam. Valaki úgy látszik nem zárta be jól a csapot.

„A fürdőszobai csap csöpög” – motyogtam.

„Már csöpög a barátodnak” - mondta Szófi és a két lány vihogott.

Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és ez persze csak olaj volt a tűzre, a lányok még jobban kacarásztak. Imádom a nőket, de alig van a világon veszélyesebb dolog, mint amikor egy férfi két jó barátnő közé kerül. A délután azért valahogy elmúlt és este megérkezett Szófi amerikai barátja, egy Chevrolett luxus kocsiban, elektromos ablakokkal, bőrülésekkel, amelyhez hasonlót akkor alig láttak nálunk. Vacsorázni mentünk.

Az estét az azokban a napokban egyedüli Herzliai hotel, a „Sharon” bárjában fejeztük be. Ez is egy teljesen új élmény volt számomra, de amikor éjfél után kibotorkáltunk a bárból és leparkoltunk a sötét tengerparton, két Joan Collins után, aznap először lazának, fesztelennek éreztem magam és önbizalmam is visszatért.

A helyzet elég ismerős volt, egy kéjvágyó lány várja ölelésemet és az autó és a szénapajta sötétsége közötti különbség hirtelen jelentéktelennek tűnt. Amikor egy idő multán felbukkant az első ülés felett egy kócos fej és Szófi megérdeklődte mi a nagy helyzet, Malka (eléggé meglepetten) azt válaszolta:

„Tudod mit? Kibbutz tag barátom nem is olyan naiv, mint amilyennek látszik!”

Szófi barátja elvitt szüleim házáig. Malkának megígértem, hogy felhívom, de nem tartottam be ígéretemet és nem is írtam neki többé, de szájrúzsának édes zamata még sok évig velem maradt.

Egyedi keresés

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

Ti hisztek a csodákban? Én sem, de figyi ide mi történt velem e napokban.
Nettes postaládikómba lánclevél érkezett, abból a fajtából, amelyet általában olvasás nélkül törlök, de ez a bizonyos olyan bájosan volt megfogalmazva, hogy végigolvastam. Mint ilyen levelekben szokásos, kívánhatsz valamit és ha továbbküldöd tíz barátodnak, kívánságod megvalósul. Gyerekes, nemde?
Mint már említettem, nem hiszek az ilyen badarságokban, de ha már belementem, végig csináltam. Elképzeltem a leges-legkevésbé valószínű szcenáriumot, valami olyasmit, ami legvadabb álmaimban (és vannak ilyen álmaim, higgyétek el!) sem valósulhat meg és tíz személynek listámon továbbítottam a levcsit.
A legnagyobb elképedésemre kevesebb, mint 24 óra telt el és kívánságom teljesült. Most magyarázzátok meg nekem, mi a frász ez? Isteni csoda? Hiszen benne sem hiszek. Véletlen egybeesés? És mi történt volna, ha azt kívánom, hogy megüssem a főnyereményt?
Az már nem tartózik rátok mi volt a kívánságom. Elég, ha annyit mondok, hogy az utána következő napokban mintha a felhőkben libegtem volna. Úgy tűnt nekem, most már minden lehetséges és nincs semmi a világon, amire nem lennék képes. Sürgősen írtam a lánclevél tíz címzettjének, de már a kukába dobták. Okos palik, de így aztán nem tudom, mások kívánsága is teljesült-e. Ismerőseim körében nem láttam embereket fülig érő vigyorral és talán jobb is így. Nem mintha irigyeltem volna mások boldogságát, de egy olyan világ, amelyben minden fenékig tejfel, véleményem szerint kiállhatatlan lenne.
Csak akkor vagyunk képesek értékelni egy álom beteljesülését, ha amikor álmodunk, tudatában vagyunk annak, hogy ez mindössze egy álom!

*********
Mit mond az ősi kínai mondás? Jól gondold meg, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül. Fenti írásom 2005 áprilisában jelent meg. Nem magyarul, mert kívánságom beteljesülése egy olyan személlyel volt kapcsolatos, aki érti e nyelvet és nem akartam tudomására hozni milyen reményeket táplálok iránta. Azóta négy év telt el. Ma már elolvashatja: Ő is tudja már, az álom és a valóság között áthidalhatlan űr tátong. Nem igaz, hogy nem lehet szél ellen vizelni, csak nedves leszel. Szent igaz, nagyot csalódtam, de mégsem sajnálom a történteket, érdekes évek voltak ezek, tanultam egy-két dolgot magamról, másokról és ami a legfontosabb számomra: egy másik álmomat sikerült megvalósítani, elkezdtem írni!
Fenti írásommal indítottam el héber blogomat. Azóta 198 további elmefuttatásomat közöltem és az utolsót, amely két napja jelent meg, közel 400 olvasó tisztelte meg figyelmével. Nem akarom - és még ha akarnám is, sem tudnám - megváltoztatni a világot, csak óriási elégedettséget érzek, mert módomban van megosztani gondolataimat, élményeimet, apró történeteimet, azokkal, akiket érdekel az ilyesmi.
Kívánhat egy ember ennél többet?

Egyedi keresés

EPEKEDÉS MAMÁM FŐZTE IRÁNT

Az izraeli hébernyelvű Magyar Kultúra Fórum tagjainak - a legtöbbjük második, vagy akár harmadik generációs magyar nyelvű családok leszármazottai, akik csak néhány szót tudnak magyarul - kedvenc beszédtárgya a magyar konyha. Sok hagyományos recept található a Fórumon és gyakran viharos viták dúlnak arról, miként készített el bizonyos étel kedvenceket a mama, vagy nagymama. Sokszor még az is vitás, mi a pontos neve egy-egy fogásnak és ilyenkor nekünk néhánynak, akik beszéljük a nyelvet, kell pontot tenni a vitára. Áprilisban a Fórum egy ételfesztivált is rendez, amelyre minden résztvevő a saját főztjét hozza el.
A napokban egy új Fórum tag egy fogas kérdést tett fel: „mi a ’pozol’ receptje?” Zavarba jöttünk. Ilyen nevű ételről senki sem hallott, de aztán hirtelen valaki kapcsolt. A pacalról van szó (angolosan kiejtve a ’pozol’ pacalnak hangzik) és a pacal pörköltöt persze sokan ismerik, bár sokan viszolyognak tőle. Mit is mond róla a mesterszakács Halász István: „sokan szeretik, de aki nem szereti, nagyon nem szereti!”
Gyerekkoromban Kassán, szüleim egy társaság tagjai voltak, amely havonta más tagok házában jött össze pacal lakomára. Alaposan bevésődött az emlékeimbe az eset, amikor a társaság hozzánk volt hivatalos és villanyszünet támadt. Mire a rövidzárlatot megjavították, odaégett a pacal. Micsoda blamázs! Az este a társaság étteremben kényszerült csillapítani az éhségét.
Az 50-es években Izraelnek még sok százezernyi magyar lakosa volt, amelyek megőrizték kultúrájukat is. Az „Új Kelet” - a mai napig az egyetlen magyar napilap Magyarországon kívül - virágzott, itt turnéztak a legnevesebb magyar művészek és a Karmel piacon üzemelő magyar hentesboltokban, a legismertebb közülük „Bobi”volt, a sok magyar hús különlegesség között, pacalt is lehetett kapni.
Anyám már sok éve nem él, Tel Avivban nincsenek már magyar hentesek és a pacal csak, mint ’kirse’, iraki, vagy marokkói nevén kapható, nem is minden boltban. Néha azért rávásik a fogam és megkeresem. A családomban rajtam kívül csak fiam kedvelte a ’padlórongyokat’ (ahogy viccesen hívta a pacalt), de mióta vegetáriánus lett, csak egyedül élvezhetem ezt a különleges zamatú ínyencséget.
Jiddisül a pacal neve ’flacske’. Sok éve volt a Shenkin utcában, nem messze lakásomtól, egy étterem, ahol a hagyományos zsidó ételek egyike pacal volt. Bő és sűrű fehér szósszal készítették péntekente, jó volt kitunkolni friss barchesszel. Ma csak kevés helyen lehet pacalt enni. Egyszer ettem bolgár étteremben egy elég ízletes ’skembe’ nevű pacal levest (a törökök is ezen a néven ismerik). Az iraki és konyha művészei állítólag csípősen, csicseriborsóval készítik el. A legnagyobb meglepi ez év januárjában Madridban ért, amikor egy étterem étlapján a ’pacal madridi módra’ tételt fedeztem fel. Persze azt rendeltem, de a madridi mód teljesen olyan volt mintha magyar szakács főzte volna.
Minden Magyarországi látogatásomon igyekszek legalább egyszer pacalt enni. Miért csak egyszer? Mert sok más kedvenc ételem van és alig győzöm őket végigkóstolni. Haza is szoktam hozni magammal néhány pacal pörkölt konzervet. Nem rosszak, de persze az otthoni főzte jobb. Amikor egyszer barátaim Pestre utaztak és megkérdezték mit hozzanak nekem, azt válaszoltam pacalt, de úgy látszik nem magyaráztam magamat meg kellően és egy kiló fagyasztott húst cipeltek magukkal szegények. Megfőztem és nagyon élveztem.
Magyar barátaim ismerik ízlésemet - ha nem is osztják mindig. Jó néhány éve síelni mentem az olasz Dolomitokba és kétszobás lakásra tettem szert. Mivel a nejem hadilábon áll a síeléssel és nem szeretek egyedül lenni idegenben, egy magyar barátnőt és két gyerekét hívtam meg, csatlakozzanak hozzám. A hölgy autójával jött Magyarországról és életem egyik legszebb ajándékát hozta magával: egy nagy lábos pacal pörköltet, amelyet külön nekem főzött (nem olvadt fel a mínusz 10 fokos hidegben).
Nagyon finom volt, de nekem kellett egyedül elfogyasztanom. Barátaim ilyesmit nem esznek.

Egyedi keresés

A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.

Egyedi keresés

IZRAEL KORONÁS FEJE

Letelt a második hetünk is Malagában, jövő hétfőn kezdődik a végső. Az egész idő alatt kizárólag spanyol nyelvűek vesznek körül. Az angolt csak kevesen értik és iskolánk tanítói, bár egy részük valószínűleg beszéli a nyelvet, megtagadják használatát. Alapfokon képesek vagyunk már kommunikálni, bevásárolni, megkérdezni járókelőket merre van a Picasso múzeum, de nem áltatjuk magunkat: a teljes három hét után is csak dadogni fogunk tudni spanyolul. A törekvés, megmagyarázni valamit idegen nyelven, egy frusztráló élmény. Az iskola egy este grillsütést szervezett. A tanári kar is részt vett. Szangria poharakkal a kezünkben ott álldogáltunk a pázsiton és csevegni próbáltunk. Mindenki kíváncsi volt életünk körülményeire, múltunkra, de miként magyarázzuk meg nekik a kulcseseményeket életünkben, a demógrafikus valóságot szülőhazáinkban, a világháborút, a gettót, mi is az a cionizmus, emigrálásunk okait, a politikai helyzetet Izraelben, stb. szegényes spanyol szókincsünkkel?
Sikerült megismerkednünk néhány további diáktársunkkal (zömük beszél angolul), akik más osztályokban tanulnak. Egy dán fiú, aki mint Kristóf mutatkozott be, rövid beszélgetés után kibökte, hogy anyja zsidó. Meglepődött, amikor elmondtam, ha Izraelbe akart volna jönni egy néhány hónapos tanfolyamra (spanyol helyett héberre), ez szüleinek lényegesen kevesebb pénzébe került volna. Bizonyos esetekben a kormány szubvencionálja a diákok kiadásait.
Egy délután az iskola keretében egy golfklubba látogattunk. Egy óránk volt igyekezni eltalálni a labdát és valamicske távolságba elrepíteni – higgyétek el, nem könnyű feladat – miközben a helyi oktató megpróbálta mutatni miként kell fogni az ütőt és mi a helyes beállás a labdához. Kicsi az esély, hogy én leszek a következő Tiger Woods, de egyszer talán elviszem családomat egy itteni klubba, bár feltételezem, a belépő ár nálunk magasabb lesz. Malagában egy eurót fizettünk személyenként.
Lakónegyedünk bankja egy számunkra érthetetlen élménnyel szolgált. Összesen néhányszáz dollárt akartunk felváltani, egy rutin transzakció ugyebár, de a bankfiók pénztárosa számára ez úgy látszik valami teljesen más volt. Amikor átnyújtottam neki útlevelemet azonosításra, elvörösödött, ideges lett, kezei reszketni kezdtek, legalább négyszer megszámolta a bankjegyeket és a végén, az eurókkal együtt, a dollárjaimat is visszaadta. Természetesen nem fogadtam el az ’ajándékot’, de az eset furcsának tűnt nekünk. Talán a közelmúlt eseményei befolyásolták, a szörnyűségek, amelyeket a híradó esténként feltálal nappalinkban és azt hitte, felrobbantjuk a bankát? Soha sem fogjuk megtudni mi járt a fejében azokban a percekben.
Néhány mondatot az új nyelvről, amelybe egy kis betekintést akarunk nyerni:
Lakhelyünkön a televíziós állomások csakis spanyolok. Esténként bekapcsoljuk a híradót (telediario) és már amennyire értjük az elmondottakat, követjük az eseményeket otthon és a világban. Január 20-án például megtudtuk, hogy Casa Blanca nincs Marokkóban és hősei nem Ingrid Bergman és Clark Gable, hanem Washingtonban és Barack Obama játssza a főszerepet.
Kellemesen érintett, amikor az üzletben egy hölgy caballero-nak nevezett, de azután megtudtam, hogy ez a szó összesen az ’uram’ helyi ekvivalense. Ezzel szemben, amikor a házinéni megkérdezett, molesztál-e (nemileg, isten ments?), túl vehemensen protestáltam, amíg aztán megint felvilágosítottak. A ’molest’ ige értelme spanyolul sokkal kevésbé szigorú, mint magyarul (és angolul). Az asszonyság csak azt kérdezte udvariasan, zavar-e.
A suliban sikerült meglepni a tanárnőnket, amikor kérdésére kijelentettem, rózsaszín (rossa) a kedvenc színem. Választásomat atipikusnak találta egy férfi számára. Csak később derítettem fel, ez csak olaszul jelent vöröst. Azok, akik Spanyolban kedvelik ezt a színt a 'rojo'-t használják.
Az egyik lányunokám neve Tal (héberül Harmat). Telefonon elmeséltem neki, ¿que tal? spanyolul azt jelenti, ’Hogy vagy?’ A lánykának (10 éves) ez nagyon megtetszett és mindjárt el kezdte gyakorolni az új kifejezést. A beszélgetést a telefon hangerősítője közvetítette és pont, amikor a kis Tal visszakérdezte que tal?, arra járt háziasszonyunk és válaszolt is, muy bien (nagyon jól), mintha ennél nem lenne természetesebb, hogy egy izraeli kislány spanyolul kérdezi, hogy van.
Egy olyan esettel fejezem be, amely rámutat, az átlagos ember milyen keveset tud és mennyire nem érdekli, mások országa. Egy reggel a tanárnő felrögzítette a táblára azon tizenhárom ország királyainak a fényképét, amelyekben ez az államforma létezik (igen, még mindig van legalább tizenhárom). Az osztály négy csoportra lett osztva és abban versenyeztünk, melyik csoport tud több országot azonosítani, amelyeknek ezek a koronás fői. Erzsébet királynőről mindenki tudta ki az, a holland Beatrixet, is a legtöbbünk ismerte (a diákok fele Hollandiából származott), de a norvég, svéd, dán, belga uralkodókra viszont főleg az odavalósi diákok ismertek rá. A szaúdi arábiai király, Abdullah, szakállas és kefiás fényképét csak a mi csoportunk azonosította helyesen, a többiek azt írták 'Irak', 'Dubai' és 'Izrael'!
Ettől teljesen ledöbbentünk, különösen, miután ezt a marhaságot olyan diákok írták, akik két hetet töltöttek velünk az osztályban, ahol mindegyikünk bemutatta magát, mesélt országáról, életmódjáról, az ottani hírességekről és a mindennapi életről. A nejem például még az első napokban előadást tartott államelnökünkről, Simon Pereszről, Béke Nobel-díjas politikusunkról.
Elképesztő, nemde?

Egyedi keresés

MALAGA AZ ALKALMI TURISTÁNAK

Második hetünket fejezzük be Malagában és úgy véljük, választásunk helyes volt. Útinaplóm előző részleteiben említettem már, az időjárás egy kis csalódást okozott, hűvösebb van, mint otthon nálunk, de ez mégis csak egy mediterrán táj, mint az utcák mindkét oldalán sorakozó narancsfák tanúsítják. Nem is tudom, a tel avivi városház miért nem utánozza Malagát, vagy Athént például és nem szépíti utcáinkat ezekkel a festői fákkal, amelyek még olyan turisták csodálatát is felkeltik, akik nem Európa havas, jeges más részeiről érkeztek ide, hacsak az ok nem az, hogy amikor az érett gyümölcs lehullik a fákról – a narancs ez a fajtája nem ehető – gyakrabban kell tisztítani a járdát, nehogy a járókelők elcsússzanak.
Attól félek, még párszor kell majd azt kérdeznem, mi miért nem cselekszünk hasonlóan a spanyolokhoz, mert ebben a szép és pezsgő városban egynéhány dolgot láttunk, amelyet érdemes lenne utánozni. A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja legjobban le. A buszmegállók néhány fokkal magasabban szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!
A spanyol buszok nem különböznek a nálunk használatosoktól, de bennük is van kijelző, amely felmutatja a vonal végállomását és a következő megállót. A mi buszsofőrjeink általában előzékenyek és ha megkérik őket, hangosan kihirdetik a kővetkező megálló nevét, de nem lenne jobb, ha minden utas, minden megállóról informálva lenne? Az utazásért hasonló módon fizetnek, mint azt Londonban láttam, egy újra és újra feltölthető elektronikus kártyával, amelyet az olvasó felett kell elhúzni és amelyből a rendszer automatikusan levonja az utazás árát.
Ezekben a tömegközlekedési eszközökben egy további csodálatra méltó berendezést is találtunk. Az egyik megállónál egy tolószékes hölgy várakozott. Amikor a busz megállt, kísérője megnyomott egy gombot a központi ajtó mellett és a lépcső alól egy rézsútos feljáró gördült ki, lehetővé téve a tolókocsi számára bejutni a buszba. A leszállásnál a feljárót hasonló módon hozták működésbe belülről.
A gyalogjárók kényelméről is gondoskodnak. A város központjában, sok közlekedési lámpás útkereszteződésnél, a jelzőlámpa alatt számláló van, amely piros számokkal mutatja hány másodperc múlva változik zöldre. Amint a lámpa zöld lesz, ezúttal zöld számok mutatják hány másodperc áll a járókelők rendelkezésére a kereszteződés átkelésére. A számok alatt egy gyufaszál figura is látható, piros és mozdulatlan, amikor a lámpa piros és komótosan haladó, amikor zöld. A zöld fény utolsó 6-7 másodpercében a figura hirtelen futni kezd. Muris, de főleg hasznos, nemde?
Más városokról nem tudok véleményt nyilvánítani – voltunk már előzőleg Spanyolországban, de ezúttal nem hagytuk el Malagát – de ez egy kellemes, európai jellegű városnak tűnik, amelyet nem fertőzött meg a lázas amerikai tempó. A központjában esténként sok ezrek kószálnak, élvezik az idényvégi (milyen idény vége, nem tudom) kiárusításokat, bámulják az utcai fellépéseket, hallgatják a zenészeket, vagy étkeznek a sok taperia egyikében.
Mi a Pedregalejo (ottlétünk utolsó napjáig nem tudtam megjegyezni nevét) negyedben lakunk, vagy 25 percre busszal a városközponttól. Nagy élvezetet okoz nekünk a negyed szép egyedi, de egyszerű építkezési stílusa. A házak nem fényűzők, hivalkodók, az okker és finom világoszöld színek uralkodnak, itt-ott az égett téglák vörösével tarkítva. Minden ház különbözik szomszédjától, tornyocskák, bejárati kis oszlopcsarnokok, ablakaik fölött ív, színes kerámiacsempe sávok. A háznak, amelyben laktunk, kiterjedt belső udvara van, csempékkel borított falakkal, úgyhogy jó időben a család kint étkezhet, megőrizve magányát.
A mi negyedünknek és a szomszédos EL Palonak – csak egy kiszáradt folyó medre választja el őket egymástól. Ez a vidék is vízhiánytól szenved, de Malaga központi utcáit mégis magas nyomású vízsugarakkal tisztítják – néhány kilométeres közös tengerparti sétánya van. Az egyik oldalán egy-emeletes családi házak, a másikon a tenger véghetetlen tükre. Turista idényben sok házat kiadnak, másokban népies éttermek működnek, egy részük csak néhány szék és asztal, sütőrostély, vagy nyitott tűzhely körül. Ízletes és friss sült szardíniákat, más tengeri finomságokat – hangsúllyal az olíva olajra és foghagymára – meg persze paellát, a valenciai régió tipikus rizs ételét, lehet kapni bennük. A kiszolgálás szívélyes és az árak alacsonyak (például 12 euro négy pompás tapas és két pohár borért, vagy egy óriási tengeri gyümölcs és haltál, saláta, olajbogyók, kenyér és bor 19-ért). A pincérek barátságosak, bőbeszédű magyarázattal szolgálnak minden ételhez, a javasolt borhoz és ha esetleg nem értetted gyorstüzelő beszédüket, széles mosollyal kárpótolnak.
Mint máskor is, most is sajnáljuk, hogy nincs módunkban megosztani családunkkal, barátainkkal kirándulásunk élményét, az elbeszélések csak a közvetlen tapasztalat egy apró részét képesek átvinni. Malaga mindig népszerű volt az angoloknál, de azt hisszük, mások is élveznék és úgy találnák, hogy ez egy kellemes és olcsó hely tavaszi, vagy őszi szabira. Nyáron ugyan még nálunknál is magasabbak a hőmérsékletek, de a vastag falak, amelyek most a rovásunkra vannak, nyáron talán megőrzik a házak hűvösségét.
Malagai fotóalbum

Egyedi keresés

HONOSODÁS MALAGÁBAN

Eljött a pénteki nap és ezzel véget ért első hetünk az EF (Education First) nyelviskola hálózat malagai fiókjában. Szombaton és vasárnap szünetel a tanítás. Vajon tanultunk-e valamit? Azt hiszem, igen. Amikor megérkeztünk, csak kevés spanyol szót ismertünk és őt napos tanulás után, szókincsünk gyarapodott és képesek vagyunk egész mondatokat képezni, bár csak jelenben. A múlt és jövő elsajátítása még előttünk áll, ha egyáltalán elérjük ezt a fokot, hiszen csak egy nap híján három hetet fogunk itt tölteni. Haladásunk egy részét annak köszönthetjük, hogy háziasszonyunk, Rafaela, akivel megérkezésünk estéjén találkoztunk, még az első napunk előtt a suliban, semmilyen idegen nyelvet nem tud. A kezdeti nehézségek, dadogások, a jelbeszéd használata után, meddő igyekezetünkben bemutatni magunkat, mesélni családunkról, az övéről hallani valamit, megérteni magyarázatait a házirendről, az első dolog, amelyet rohantunk megszerezni külföldön, egy spanyol-angol szótár volt. Csak ennek gyakori böngészésével tudtuk áthidalni az alapvető megismerkedés szakadékát.
Az első szavak természetesen a családdal, gyerekekkel, unokákkal voltak kapcsolatosak és mindjárt azután az időjárás jött sorra. A házinéni szerint, a mostani, az egyik legnehezebb tél a helyiek emlékezetében. Eleve a miénkhez hasonló klíma miatt választottuk Malagát, de mint már előző írásomban említettem, az itteni házak különösen vastag falai hosszabb ideig megőrzik hőmérsékletüket. A hét kezdete óta, a higany a kinti hőmérőkben egy kissé feljebb kúszott, de a ház belsejében az olvadás alig érezhető. Az időjárás prognózis szerint a melegedés a következő napokban is folytatódni fog és reméljük, olvasni fogunk tudni a konyhában – amelyet ideiglenes lakhelyünk nappalijának neveztünk ki – anélkül, hogy kesztyűt kelljen húzni.
Dacára a fentieknek, a kommunikációhoz nem mindig szükséges a szótár. Előre beharangozták, a lakáskiadók – az iskolának terjedt hálózata van olyan családokkal, amelyek megélhetésükre, tanulóknak adnak szállást – hétvégén nem kötelesek étkezéseket szolgáltatni, de nem tudtuk a ’mi’ Rafaellánk miként fog viselkedni. Eddig reggelente 8-kor találkoztunk a konyhában, ahol pirítóssal, lekvárral, kávéval, vagy teával és gyümölccsel traktált, de szombaton reggel nyoma sem volt. Az elején azt hittük, elaludt, hiszen ő is jogosult a hétvégi pihire, de aztán hirtelen leesett a tantusz. Ezen a módon próbálta tudomásunkra hozni: „a konyhai szolgáltatások ma szünetelnek!”
Vásároltunk egynéhány dolgot a szupermarketben, gulyást főztem, a feleségem galuskát és palacsintát készített, jól laktunk és még a házinénit és egyik fiát, aki látogatóba jött, is megkínáltuk.
Az iskola kitűnően van megszervezve. A módszer az izraeli ulpánokban (=héberül intenzív nyelvtanfolyam) használatoshoz hasonló: az első perctől csak spanyolul beszélnek veled. Fel voltunk készülve arra, hogy mi leszünk a legidősebbek, de a valóságban, a tanári karon kívül, majdnem az egyedüli felnőttek vagyunk. Tanulótársaink túlnyomó része 18-19, sőt 17 éves, Hollandiából, Belgiumból, a skandináv országokból, Német és Franciaországból, akiket szüleik küldték el világot ismerni és nyelvet tanulni. Van néhány idősebb diák is – azok sem érik el a 30 évet – akik munkájukból megspórolt pénzükből fizették ki a tandíjat.
A diákok nagy része egy fél évre jött ide, de egy részük már előzőleg elvégzett egy hasonló sulit Angliában. A legdrágább program keretében három nyelvet lehet tanulni kilenc hónap alatt, potom 15,000 euróért. E program résztvevői, Malaga előtt három hónapot töltöttek az US -ben, Miamiban és ezután a francia Niceben folytatják. A korkülönbség nem okoz problémát. Feleségem és én néhány nyelvet beszélünk, sok spanyol szónak csak az írásmódja tér el a más nyelvekben használtaktól és még amikor az órarend olyan diákokkal hoz össze, akiknek néhány hetes fórjuk van, megálljuk a helyünket.
Az iskolában számítógép szoba van, a tanidő óráiban ingyen Internettel (fontos számomra, mert nem tudom miért, de laptopom nem kapcsolódik a nettre), de hétvégen sajnos ez a szolgáltatás is szünetel. Vannak meleg és hideg ital automaták és diákszálló is azok számára, akik nem akarnak privát lakásban megszállni. A tanítók profik, de nem veszik magukat túl komolyan és nagyokat röhögünk a leckék alatt. Az iskola néhány túrát is rendezett Malagában, de nagy csalódásunkra, mindenki saját maga felelős hétvégi programjaiért, pénzbeli lehetőségei, ízlése és az időjárási viszonyok szerint.
Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor az iskola akadémiai igazgatójának, Manolonak, bemutattam kiterjedt gyűjteményemet a Spanyol Polgárháború (1936-39) dalaiból. A mai spanyol fiatalok alig ismerik ezeket a dalokat. Manolo nagyon lelkesedett a dalokért, átmásolta őket saját számítógépére és megígérte, a következő héten ez lesz egyik leckénk tárgya. Végül is, énekek megkönnyítik, színesebbé teszik a nyelvtanulást. Mégis, egy kicsit furcsállottam, hogy én, az izraeli vendég, adom vissza a spanyoloknak történelmi örökségük egy fontos részét, hogy általam térnek haza ezek a megható dalok.

Egyedi keresés

GÖRÖNGYÖS AZ ÚT MALAGÁBA

Technikai nehézségek miatt - külföldön nem volt Internet hozzáférhetőségem - három hetes szünetet voltam kénytelen tartani és csak most, hazaértem után, kezdem apránként közölni malagai élményeimet. Itt az első fejezet:

Malagába repülésünket előestéjén, korán akartam aludni menni, mivel hajnalkor kellett ébrednünk, de testemnek saját akarata volt és órákig éber maradtam, utazásunk részleteit fontolgatva. A végén úgy látszik mégis elnyomott az álom, de 2.30-kor, amikor a mobilom csörögni és vibrálni kezdett, úgy tűnt mintha csak néhány percet aludtam volna. 3-kor már a taxiban ültünk és 6.15-kor felszállt a gépünk.
Egy csendes útra készültünk fel. Reggeli, újságolvasás, filmnézés, esetleg egy kis szundítás is, de a véletlen úgy hozta, egy tanulságos bemutatóban is részesültünk a fedélzeti személyzet kiképzésének a fontosságáról. A fiatal spanyol férfinek, aki az előttünk levő sorban ült, hirtelen légzési nehézségei támadtak és anyja odariasztotta az utaskísérőket. A mama majdnem hisztérikus volt, de a pursernek, aki egy kicsit beszélt spanyolul, sikerült megnyugtatnia, míg a légikisasszony az oxigénpalackért rohant. Lefektette a férfit, az arcára maszkot tett, a lábát magasabbra emelte és rövid időn belül visszatért a szín arcába. Az utazás végéig nem is voltak további panaszai. Igazán csodálatméltó volt a légikisasszony szakszerű viselkedése.
Madridban helyi idő szerint 10.50 körül szálltunk le. A legközelebbi járat Malagába 11.50-kor indult, de mi nem szállhattunk egyszerűen át a másik gépre, mint azok az utasok, akik a jegy teljes árát fizették ki. Mint légitársaság alkalmazott, én és a nejem más társaságban is jogosultak vagyunk mérsékelt árú jegyekre, de ennek a hátránya: csak akkor repülhetünk, amikor szabad ülés maradt a gépen. Szakkifejezéssel, ’stand-by’ utasok vagyunk. Így kénytelenek voltunk poggyászunkat kivenni, átesni az útlevélvizsgálaton, a mozgólépcsőn egy emelettel felmenni az indulási terembe és újra becsekkelni.
E folyamat általában nem vesz túl sok időt igénybe, hacsak nem Madridról van szó. A reptér szép új, modern és kellően ki van táblázva. A színes táblákon, amelyek az utasokat más terminálokba irányítják, a közöttük levő távolság is megjelenik. Onnan ahol kiszálltunk, a legtávolabbik, gyalog 24 perc távolságra volt. Mi földalattival utaztunk vagy négy percet a csomagváró terembe. Néhány percig álldogáltunk a poggyász szalag mentén, de kofferjaink (és a többi csomag a járatról) nem jelentek meg és végül leültünk. A helyiek talán megszokták az ilyenfajta késéseket, de minket nagyon idegesített, mert azt jelentette most már biztos lekéssük a közeli gépet. Poggyászunk végül is másfél órával gépünk leszállása után futott be. Kíváncsi vagyok, miként reagálna nálunk egy utas, ha Tel Avivban történne ilyesmi.
Az Iberia légitársaság pultjánál a sor rövid volt, volt hely a 15.20-kor induló gépen, feladtuk poggyászunkat, beszállókártyát kaptunk és meghagyták, legyünk fél órával az indulás előtt a J46 kapunál. Haraptunk valami aprót és tíz perces gyaloglás után elértük a kaput. Leültünk és türelmesen vártunk, amikor feleségem észrevette, hogy a kapun egy másik célállomás neve jelenik meg. Egy kis pánikba estünk, hátha lekéssük a gépet és az arra járókat kezdtük faggatni, hol lehetne megtudni melyik kapuból indul gépünk. Az utasok százai között egy hivatalosnak kinéző személyt sem láttunk, sem a reptér, sem a légitársaság alkalmazottai közül. A hangerősítő is furcsa módon hallgatott. Előzőleg, mielőtt a kapuhoz érkeztünk volna, láttuk ugyan a spanyol légitársaság információs pultját, de egy ijesztő, száz személynél nagyobb, sor kígyózott előtte.
Egy kedves úr angolul megmagyarázta, hogy ezen a reptéren nem szokásos bemondani a járatokat, vagy a változásokat azoknak az indulóidejében, viszont száz méterenként kis elektronikus hirdető táblák vannak elhelyezve. A legközelebbi tábláról megtudtuk, hogy járatunk a K86 kaputól indul 15.50-kor. Egy további tíz perces erőltetett menetelés után odaértünk és még láttuk, hogy tűnik el a kapuról a `Malaga `szó és helyette a reptér jelvénye jelenik meg.
Visszarohantunk a hirdető táblához és megtudtuk, hogy járatunk új időpontkor fog indulni, de ez még egyelőre nincs kitűzve. Lecsücsültünk a közelben és néhány percenként – sok más utassal együtt, akik szintén tudni akarták mikor indulhatnak útjukra – megtekintettük a táblát. Végre megjelent a megváltó hír: „Malaga 16.30”. A kapu a már ismert K86 volt. Újra odabandukoltunk kézipoggyászunkkal és nagy örömünkre gép is parkolt az utashíd végén. Reméltük, hogy a kitűzött időpont ezúttal végleges lesz, de nem így volt! Spanyolországban a menetrend úgy látszik rugalmas. A jó hír az volt, hogy a célállomás a kapun Malaga maradt, de az indulás ideje folyton változott. Először 16.50 lett, azután 17.30 és ezalatt az egész idő alatt, a légitársaság egy alkalmazottja sem jelent meg a pultnál, nem értesítette a türelmetlen várakozókat a gyakori változásokról, egy olyan apróságról, mint bocsánatkérés, nem is szólva.
Csak 17.45 felé észleltünk valamiféle nyüzsgést a gép körül, a koffereket és más felszerelést, berakodták, Itt megint segítségünkre jött egy kedves angolul is beszélő hölgy, aki fülünkbe súgta, azokat az utasokat, akik a türelmetlenség feltűnő jeleit mutatják és hangosan morognak, a közeli kioszkhoz irányítják, ahol a légitársaság számlájára szendvicset és italt kapnak, de ez hét pecsétes titok volt és utastársaink nagy része nem értesült róla. Mint később kiderült, mázlink volt, hogy hozzájutottunk ehhez a fontos információhoz. 17.55-kor valahonnan előbukkant két utaskísérő és helyben nekiláttak az utas felvételhez. Az, hol bujkáltak mostanáig, a rejtelem homályába veszik. A megjelenésük előtti utolsó percig sehol nem lehetett felderíteni egy árva alkalmazottat sem, aki képes lett volna valamilyen kérdést megválaszolni. Vajon lehetséges-e, hogy ezen a szupermodern reptéren, a légikikötő és légitársaságok alkalmazottai földalatti alagutakon közlekednek, hogy az utas-közönség ne molesztálhassa őket?
Járatunk 18.10-kor szállt fel. Miért említettem imént, hogy szerencsénk volt, amiért röviddel a felszállás előtt ettünk és ittunk valamit? Mert az Iberia gépén az utasok nem kapnak ételt, italt. A légikisasszony ugyan végigjárta a gépet felszolgáló kocsijával, de amikor nejem inni kért valamit, felvilágosította, hogy ez 2.5 eurójába fog kerülni.
Malagába 7 óra körül érkeztünk és mire taxival eljutottunk a házig, ahol a következő három hétig fogunk lakni és napi két étkezést kapni, 8 lett. Még Madridból felhívtuk a házinénit és értesítettük, hogy járatunk késik és ezért biztosak voltunk, meleg vacsorával vár, de a hölgy csak kávéval, vagy teával kínált. A süteménynek, szendvicsnek ide úgy látszik a híre sem jutott el. Háza egy lakónegyedben van és a környéken nincsenek éttermek, kávéházak, de hát úgyis túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy kimozduljunk. Alázatosan beletörődtünk abba, hogy ma büntetésben vagyunk és étlen-szomjan kell lefeküdnünk, de kiderült, ez sem olyan egyszerű.
Azért választottuk Malagát, mert időjárása hasonló a miénkhez. Megérkezésünk estéjén a hőmérő 7-8 fokot mutatott (szemben a havas Madriddal -6 fokával), de még ez is elég hidegnek tűnt és örültünk bebújni a házba. Csodás módon, a ház hidegebb volt az utcánál! Ezen a környéken a házak tágasak, magas mennyezetűek és vastag falaiknak fő feladata, nyáron megőrizni a kellemes hűvösséget, de nincsenek fűtéssel felszerelve és télen dermesztő hideg uralkodik bennük. A szobánkban volt egy fűtőelemes kiskályha, de a fürdőszoba olyan volt, mint egy jégverem. Meglepetett, hogy a mennyezetről nem lógtak jégcsapok. Talán fáradságunk miatt is, de fogaink vacogtak. Néhány takaróval bújtunk az ágyba, de éjjel felkeltem, harisnyát húztam és egy további takaróréteget terítettem magamra.
Végül is, dacára a göröngyöknek spanyolországi utunk első napján, aránylag jól jártunk. A spanyol TV másnap esti híradója közölte, munkaviszály tört ki az Iberia társaságnál és csomó járatot töröltek.

Egyedi keresés

CERVANTES ÉS A TELENOVELLÁK NYELVE

Feleségemnek rokonai élnek Argentínában és majdnem két évtizede meglátogattuk őket. Főleg Buenos Airest láttuk, egy rövid macskaugráson kívül a híres vízesésekhez, amelyről írtam már az „Iguazui Kalandban”. Viszont akkor nem meséltem el miként utaztunk haza. Miután repülőtársaságunknak nincs járata Dél Amerikába, egy másik társasággal jutottunk Európába és onnan haza. Csak amikor kényelembe tettük magunkat a repülő ülésein, tudtuk meg, hogy az a járat a brazíliai San Paulót is érinti. Azt latolgattuk, megérdeklődjük, lehetséges-e néhány napra félbeszakítani utunkat és azután folytatni, mert nejemnek ebben a városban is van unokahúga – a háború befejezte után, sok holland zsidó, aki túlélte a megsemmisítő táborokat, nem akart egy olyan országban élni, ahol a lakosság egy része szemet vetett szomszédjuk vagyonára és együttműködött a nácikkal a zsidók deportálásában és Dél Amerikába emigrált – és ez kitűnő alkalom lett volna rokonlátogatásra.
A távolság a két város között kevesebb, mint három óra, de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Megkérdeztük miért teszik ezt. A válasz: Brazíliában kegyetlen rablók vannak, akik a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét. Ez hatott ránk és inkább lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk.
Spanyolországban néhányszor voltunk, kedveljük az országot és szeretnénk újra oda látogatni, de a nyelv tudása nélkül nehéz a helyiekkel kommunikálni. Ezért elhatároztuk, megtanulunk spanyolul. Nem olyan szinten, hogy eredetiben tudjuk elolvasni Gabriel Garcia Márquez műveit, csak hogy megkérdezhessük, merre van egy bizonyos utca, hány óra van, étteremben ételt rendelhessünk és egy kicsit cseveghessünk a szimpatikus helyiekkel.
Kitűnő nyelvoktató CD lemezeink vannak, de alig haladunk a tanulással. Vagy két év alatt csak a 21.-ik leckéhez jutottunk el. Egyikünk mindig el van foglalva, pont a híradó kezdődik a TV-ben, el kell menni valahová, vagy egyszerűen nincs kedvünk hozzá. Persze fel iratkozhatnánk egy spanyol tanfolyamra itt Tel Avivban, de az ilyenfajta tanulás olyan mint a víz hőmérsékletének megvizsgálása lábad ujjaival. Ahhoz, hogy megtanulj egy nyelvet, fejest kell ugrani és teljesen alámerülni a nyelv medencéjében, nemcsak suliba járni, hanem ott élni az országban, beilleszkedni a mindennapi életbe, a helyi kultúrába. Azon kívül, miért kell különleges ok egy külföldi kirándulásra?
Mint jól tudjuk, külföldön lakni drága mulatság és mint intelligens fogyasztók először is a legolcsóbb lehetőséget kerestük. Néhány forrásból értesültünk egy csodaszép dél amerikai országról (nem fogom itt a nevét leírni), amely a spanyol tanulásra specializálta magát. Egy városka ebben az országban, a spanyol tanulók Mekkája és kb. 75 nyelviskolája van. Ezen kívül, eltérően Argentínától és Kubától például, a lakosság majdnem akcentus nélkül beszéli a nyelvet, közel az eredeti kasztíl nyelvhez, amelyet Spanyolországban beszélnek.
Akik ismernek, tudják, az a véleményem, az Internet majdnem minden kérdést megválaszol. A kereső gépbe beírtam: ’spanish studies, home stay’ és könnyűszerrel találtam néhány javasolt iskolát, vendéglátó család kínálattal. Írtam nekik. A válaszok (meg az árak) nagyon tetszettek. Ami nem tetszett, az ottani weblapokon talált és olyanoktól, akik már odalátogattak, hallott figyelmeztetések voltak.
Néhány találomra kiválasztott példa: „Utazásom folyamán alig találkoztam olyan kirándulóval, akinek nem volt erőszakos élménye, akár fegyveres rablás, erőszak kísérlet, vagy éppen gyilkosság. Engem elhurcoltak és revolverrel meg machettel megfenyegetve kiraboltak, a végén pedig revolvert szegeztek fejemhez és majdnem megöltek”. „Fegyveres rablók csak arra várnak, hogy egy turista oda vetődjön és kirabolhassák”. „A rablók különösen a turisták által frekventált helyeken aktívak és kíséret nélkül, nem tanácsos odalátogatni”. A kíséret sem mindig garantálja a biztonságot. A rendőrök állítólag gyakran összepaktálnak a rablókkal. Figyelmeztettek, öltözzünk szerényen, ne mászkáljunk fényképezőgéppel kezünkben, válasszunk megbízható arcú taxisofőrt, éjjel ne menjünk ki, stb. Szégyellem bevallani, de végül is inába szállt a bátorságunk és elhatároztuk, kevésbé kalandos célt találunk.
A választás Malagára esett, Costa del Sol-on, Spanyolországban, egy a miénkhez hasonló éghajlatú kikötővárosra, amely turisztikai közlemények szerint 320 napsütéses napot élvez. Szeretek síelni a havas hegyekben, de a városokban nem túl élvezetes az európai tél. Voltunk már Andalúziában és máris csurog a nyálunk, amikor az megújult találkozásra gondolunk a paellával, gaspachoval, tapasokkal és más finomságokkal. Három hétig leszünk Malagában, a hétvégéken kívül (amikor kirándulni lehet), naponta négy órát tanulunk és egy gyerekes családnál szeretnénk lakni, csak hogy minél vidámabb legyen a hangulat és több alkalmunk legyen a csevegésre a helyi nyelven. Lesz Internet hozzáférhetőségem is és ha említés méltó élményeim lesznek, beszámolok nektek itt.
A sors iróniája lenne, ha pont ebben a ’biztonságos kikötőben’ rabolnának ki, de hát tudjuk, bűnözés mindenhol van, nálunk is az országban, csak legalább remélem, nem tartanak machetet torkomhoz.

Egyedi keresés

ESIK ESŐ KARIKÁRA

Az év minden szakában nyitott ablaknál alszom. Ezzel ugyan kiteszem magamat a külvilág zajának, de házunk mögött kis park van, környékünk csendes és a zajküszöb ritkán éri el a pihenésemet megzavaró szintet. Másfelől viszont van egy-két háttér-zaj, amelyet szívesen látok hálómban. Télidőben reggelente sötétben kelek, de az év nagy részében ébredésem előtt hajnalodik és ilyenkor madárdalra ébredek, kétségtelenül szívmelegítő hangok, amelyek azt okozzák, hogy széles vigyorral arcomon kezdem el a napot.
Van egy ennél sokkal ritkább hang amelyet – sajnos – csak e héten volt végre valahára módomban hallani, márpedig ez is nagy örömöt okoz (és álomba ringat): az ablakom feletti tetőcskét harsogva verő mintha dézsából ömlő zápor hangja.
Mielőtt elnyomott az álom, arra gondoltam, mennyire felbecsülhetetlen értékű szomjasan lihegő országunkban ez a csapadék, amelynél csak a levegő, amelyet lélegzünk, fontosabb. Régi néphiedelem szerint az eső az istenek könnye és tartós szárazság idején a sámánok varázslással próbálták megríkatni az egeket. A zsidó vallásban külön fohászkodás létezik az esőért, amelyet az őszi nagy ünnepek után mondanak el, de mivel ez idén az esők elmaradtak, december elején, a Genezáret tó partján, egy rabbi, pap és imám közös imát tartottak az esőért.
A május elejétől októberig tartó teljes esőszünet jellegzetes minden szubtrópusi klímához tartozó területen, de ezek, a Bibliából származó kifejezések, a jore, a tél eljövetelét híresztelő első eső ősszel és a malkos, az utolsó eső tavasszal, úgy látszik, csak a héberben léteznek.
Honfitársaim aggódva követik a híreket a Genezáret tó szintéről. Néhány centis emelkedése jobban érdekli a nagyközönséget, mint a részvény árak ingadozása a tőzsdén és süllyedése a fenyegető 'vörös vonal' felé komoly gondot okoz, de hát mi egy fura nép vagyunk. Az országúton kocsizol és egyszerre, a semmi kellős közepén, autók százait látod parkolni – törvényellenesen – az út szélén. Történt valami? Hogyne történt volna! Az íriszek virágzanak és a sok városi balek a dombokon csetlik-botlik, hogy lefényképezze a világeseményt.
Az ilyen záporokat, mint amelyek ezekben a napokban zúdultak országunkra, 'áldott' esőnek nevezik nálunk, de sok más helyen kellemetlenségnek, vagy akár átoknak is tekintik az esőt.
A mérsékelt égövű országokban, amelyekben az esőzések nem hagynak fel huzamosabb időre, mint nálunk és az egész év folyamán várható eső, senki sem örül jöttének. A háziasszony, aki ki akarja teregetni mosását, a pasi, aki kirándulást tervez a hét végére, vagy barátaival szalonnát akar sütni kertjében és persze a földműves, akinek egy hirtelen záporeső tönkreteheti termését aratás közben, aggodalommal néznek minden apró felhőt a láthatáron és az időjárási előjelzés fontosabb számukra, mint majdnem minden más hír.
Bár nálunk is az időjárás lenne a legfontosabb!
Európában, az US -ben, az eső a szomorúságot szimbolizálja. A szürke felhők, a nap, amely néha hetekig nem mutatja orcáját, a napközben is bekapcsolt világítás a házakban, az utcákon, krónikus levertséget okoznak, szélsőséges esetekben komoly lelki problémákkal. Az angol „esős nap” szűkös, rossz napokat jelent, a „teljesen vizes vagy” kifejezés fordítása, marhaságot mondasz. Ingmar Bergman egyik legelső filmje az „Esik a Szerelmünkre” volt, magyarán, befellegzett szerelmünknek. Amikor egyúttal esik és süt a nap, az szokták mondani „Az ördög veri feleségét”.
Az időjárás fontosságát mutatja hány különböző „megfigyelést jegyeztek fel, amelyekből az eső jöttére lehet következtetni. Például esőt jósolnak: a réten nyugtalanul, mohón legelő állatok; a levegőt szaglászó és az orrukat nyalogató tehenek; a homokba hempergőző kutyák; a vízparton sétáló varjak; a szótlan fülemüle; a nyüzsgő hangyák. Ha úszás közben verdes a kacsa a szárnyával, akkor is esőre lehet számítani.” (Terebess Ázsia Lexikon). De hasonló következtetésre lehet jutni akkor is, ha felebarátjaidat figyeled meg. Ha levertek, idegesek, fejük fáj, egy régi sebhelyük sajog, ízületi fájdalmaik vannak, vagy a megszokottnál ingerlékenyebbek, ezek is a közelgő vihar világos jelei.
Tropikus országokban a pusztító intenzitású zivatarok átokká válnak. Az égiháború – különféle jelmezben, mint tájfun, tornádó, vagy ciklon – amelyet rendkívül heves szelek kísérnek, majdnem mindig katasztrofális következményekkel jár. Egész házakat, járműveket, repít nagy távolságra, kiterjedt területeket áraszt el, százezrek maradnak hajlék nélkül. A "Katarina" hurrikán csak a leghíresebb volt közülük, az óriási pusztítás miatt, amely közel kétezer ember életét követelte, de kevésbé híres testvérei évente visszatérnek az Atlanti, Indiai és Csendes óceán körzetébe.
Egy kuriózum. Praktikus okokból a meteorológusok személyneveket adnak a trópusi ciklonoknak 1979-ig női névvel ruházták fel ezeket a kellemetlen és pusztító légköri jelenségeket, talán anyósukra gondolva. Ekkor úgy látszik a feminista szervezetek felocsúdtak és azóta, felváltva nők és férfiak a hurrikánok névadói.
Ki nem látott a TV híradóban képeket elárasztott városnegyedekről Bangladesben, embereket Indiában, akik fákba kapaszkodva, vagy kunyhójuk tetején várják a mentőket. Sok írót befolyásoltak a heves záporok, amelyek teljesen mások, mint azok, amelyeket hazájukban tapasztaltak.
Somerset Maugham „Az eső” c. elbeszélésében, amelyből film is készült, az eső egy nyilvánvaló metafora a hősnő által elszenvedett elnyomásra és irgalmatlan kínzásra. Az író azt írja: „Az eső könyörtelen volt és valahogy szörnyű, érezted benne a természet primitív erőinek rosszindulatát. Nem szakadt, ömlött. Olyan volt, mint egy áradat az egekből és a hullámvaslemez tetőt őrjítően rendületlen szívósággal döngette. Úgy tetszett mintha saját dühe lenne. És időnként úgy érezted, hogy sikoltanod muszáj, ha nem marad abba és akkor hirtelen erőtlenséget éreztél, mintha csontjaid elpuhulnának hirtelen és nyomorúságos lennél, meg reménytelen”.
Egyszer családommal Svédországba utaztam. A füllesztő nyár közepén, az ottani időjárás egy különösen esős téli izraeli napra hasonlított, de a helyi gyerekek számára ez mégis nyárnak számított. Szegények egyszerűen nem ismernek másfajta nyarat. Míg a mi gyerekeink kabátban, sapkában, sállal nyakuk körül fagyoskodtak, a szőke srácok rövidnadrágban és szandállal lábukon lesték egy tető alul az eget és amint egy rövid esőszünet támadt, kirohantak és azt tették, amit minden normális gyerek tesz, ugrabugráltak, hancúroztak, körbe rohangásztak, pajkoskodtak, labdába rúgtak. Csak akkor fogtam fel micsoda egy áldás az, egy olyan paradicsomban élni, ahol a napocska az ég legnagyobb részében ránk mosolyog (mégha néha egy kicsit el is túlozza).
Itt értettem meg az ismert angol gyerekdal igazi jelentőségét is: „Eső, eső, állj odébb, jöjj vissza máskor!”

Egyedi keresés

KÁLMÁN MAGYARUL

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.
Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.
A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.
A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.
Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”
Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.
Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.
A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.
Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:
Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.

Egyedi keresés

AZ ALTERNATÍV GYÓGYKEZELÉS NEM KURUZSLÁS

Izraelben, még azokban a ritka időközökben, amikor nincs aktív háborúskodás, minden egészséges férfi 45-50-ik életévéig – attól függően mi a rangja – évente 35-40-50 napot, mint tartalékos katona szolgál. Ahogy nálunk mondják: mindenki katona, csak 11 havi szabin van. Az ezredben, amelyben szolgáltam, Smulík egyike volt legjobb barátaimnak. Ugyanabban a sátorban aludtunk, az 1956-os Szináji kampányt és 1967-es hat napos háborút együtt vészeltük át (rádiósok voltunk, nem mondhatom ’átharcoltuk’), aztán egyikünket, már nem emlékszem melyikünket, más egységbe helyezték át és elváltak utjaink.
A szakaszunk, kb. 20 tartalékos, egy nagy bázisban szolgált, sok átlagos katonával. Furcsának találtam a kapcsolat hiányát a két csoport között, amely majdnem ugyanazt a feladatot teljesítette. A bázis telefonközpontja tőszomszédságában volt a rádiós központnak, amelyben sok órát töltöttem éjjel és nappal, de a fiatal telefonista lányok számára, mi 30-35-40 évesek mintha nem léteztünk volna. Udvariasan jó reggelt, jó estét kívántak, szépen megköszönték, amikor rá akartak gyújtani és tüzet kaptak, vagy kölcsön kérték az esti lapot, de ezeken felül ignoráltak minket.
Teljesen más volt Smulík helyzete, aki azzal büszkélkedett, hogy a kézelemzés mestere. Fogalmam sincs mennyire volt képes a jövőt megjósolni, vagy egészségi diagnózisra, mert nem voltam egyik kuncsaftja, de amikor nem volt szolgálatban, mindig két-három lány várakozott sátrunk előtt (a fiúkat nem érdekelték az ilyen elemzések).
Smulík adottsága elképesztő volt. A civil életben nem voltunk kapcsolatban, de amikor behívtak tartalékos szolgálatra és kb. egy éve nem láttuk egymást, soha sem tett fel sablonos kérdéseket, mint „Hogy vagy?”, „Miz ujs?”, egyszerűen megmarkolta a kezemet és tenyeremből mindent tudott! 'Látta' gyerekeim születését, a családi betegségeket, örömteli eseményeket, úgy tetszett nincsenek titkaim előtte, úgy olvassa életemet mint egy nyitott könyvet. Eleinte nem hittem túlságosan képességeiben, de amikor egyszer megkérdeztem pontosan mit lát tenyeremben, elkezdte visszaadni – más katonák jelenlétében – egy beszélgetésemet néhány napja feleségemmel és olyan személyi részletekbe bocsátkozott, hogy kénytelen voltam félbeszakítani. Amikor legközelebb behívtak minket, már csak kezet szorítottam Smulíkkal (pedig képzett emberek számára már ez is sokat árul el személyiségedről) és nem hagytam, hogy tenyeremet elemezze.
Életemben először láttam ilyesmit és nem tudtam hová a csudába tegyem? Ez egy elsajátítható tudomány, vagy pedig barátom különleges adottsága, természet adta bölcsessége, veleszületett tehetsége a pszichológia terén, az emberi viselkedés rendkívüli ismerete, a testbeszéd olvasni tudása? A kézelemzéssel (szak nevén chirológia) foglalkozók szerint, a kézfej formája, vastagsága, a tenyér vonalai, a bőr minősége és barázdái, az ujjak szerkezete, hossza, rugalmassága és a körmök alapján tanulni lehet az emberek sajátosságairól és tulajdonságairól, a múltjáról, jelenéről és jövőjéről, alapvető egyéniségéről, egészségéről és sorsáról. Azt is állítják, képesek betegségeket és fájdalmakat megállapítani és segítséget nyújtani a hagyományos orvosoknak a test és a lélek gyógyításában.
Ellentétben a chirológiával, amelynek kétlik tudományosságát, a reflexológia elismerésben részesült, mint alternatív gyógymód, amelyet a nyugati orvostudomány hagyományos módszereivel kombinálva használnak. A reflexológusok szerint, „talpunk a test mikrokozmosza. Minden szervünk, testrészünk összeköttetésben áll a lábunkon található ú. n. reflexpontokkal, melyek masszírozásával a legtöbb betegség eredményesen kezelhető”. (Talpak igen és tenyerek nem? Furcsa, nem?)
„A módszer lényege: bőrterületek, pontok, zónák ingerlése. Az ingerre reflex, visszahatás keletkezik a hozzá tartozó szervben, testrészben, növelve az adott zónához tartozó szerv anyagcseréjét, vér- és nyirokkeringését. Amikor még nincs kimutatható szervi elváltozás, nincs szubjektív panasz, csak energiazavar, a masszázs meg tudja szüntetni az ezeket és harmonizálni tudja a szervezetet, tehát betegségmegelőző hatású”.
A párom rendszeresen jár reflexológushoz és csodálattal számol be, hogy jobb diagnózist ad, mint a háziorvosunk. Mindjárt amikor el kezdi kezelni, kitapogatja feleségem minden apró fájdalmát és még egy könnyű székrekedés sem kerüli el figyelmét. Számomra az ilyesmi ördögönségnek tetszik, mert eltérően nejemtől, aki már akkor is az egekben érzi magát, amikor esetlen és képzetlen ujjaimmal masszírozom talpait (vagy vállait), én úgy látszik érzéketlen fatuskó vagyok, mert azon felül, hogy élvezem, ha valaki velem foglalkozik, a nyomások, dögönyözés, masszázs, nem okoznak semmilyen élvezetet.
Egy másik ismert módszer az akupunktúra, a bőr tűszúrással való ingerlése, a Távol keletről származott át hozzánk és bár ha csak rágondolok, libabőrös leszek, a hathatósága a fájdalmak kiküszöbölésében, jól ismert. Egy filmben láttam egyszer egy férfit, akit a szokásos érzéstelenítés nélkül, csak tűszúrásos eljárással operáltak és látszólag nem érzett fájdalmat. Feleségemet az utolsó időben, reflexológusa su jok terápiával kezeli, amely kombinálja a kéz és láb reflex zónáit tűkkel, mágnesekkel való stimulálását, a magvakkal és színterápiával való gyógyítás módszereivel, sőt időnként a fül, vagy akár a skalp kezelésével is. A feleségem szerint, a kezelés nem túl kellemes, de nagyon eredményes.
Az aki a netten keres gyógyulást betegségének, enyhülést fájdalmainak – és ki nem keres manapság válaszokat az Interneten, az új delphi-i Orákulumnál – a gyógy készítmények, egészségjavító szerek, eszközök, módszerek és kúrák elsöprő áradatára talál, amelyeknek mindegyike látszólag kielégítő és teljes választ ad minden bajára. Healing (gyógyítás kézrátevéssel), vagy reiki, különféle masszázsok – mint a siacu, vagy akupresszúra, svéd, thaiföldi, kínai (tuina) és mások – aromaterápia (gyógyítás illóolajokkal), apiterápia (a méhek termékeinek gyógyító célú felhasználása), meditáció és thai chi, joga, növényterápia és Bach virágterápia, bioenergetika, mágneses termékek, chiropraktika ( az ízületek és a gerinc funkciójának oszteopatikus kivizsgálásával foglalkozó gyógymód), kínai gyógymódok, a Feldenkreis módszer, naturopátia (természetgyógyászat. a betegség kialakulásának megelőzése a helyes életmód, étrend tanításával) és még sok más.
Mindez összekapcsolódik a sok éve dúló vitával a holisztikus és a konvencionális orvostanok között. A holisztikus orvostan az embert a maga teljességében: testi, lelki, szellemi egységében látja és minden baját ezen a három szinten próbálja megoldani.
Itt a helye megemlíteni személyes tapasztalatomat is. Sok-sok éve, egy könnyű lejáratú szívroham következtében, megállapították, hogy beszűkült ereim miatt hármas bypass műtétre van szükségem és már a dátumot is kitűzték. Lemondtam a műtétről. Ehelyett nagy sikerrel kezeltek az u. n. Mayer-kúrával (kezdve béltisztítással keserűsóval a szervezet méregtelenítésére, néhány hetes böjtöléssel és végül a helyes táplálkozás szabályainak elsajátításával). Az orvos, aki ezt a kúrát Izraelben bevezette, a módszert ’kés nélküli műtét’nek nevezi és tény, műtét nélkül is kitűnő az életminőségem.
Mira, orvosnő barátunk, aki ma vezető pozíciót tölt be az egyik betegsegélyzőben, azelőtt Nyitrán a korház onkológia osztályát vezette. Amikor ide érkezett vagy 15 éve, mindjárt észlelte, az izraeli orvos a nyugati irányzat híve, a számítógépes technológia és szupermodern műszerek szerelmese, aki elfelejtette az orvosi tudomány hagyományos képességeit: diagnózis megállapítása tapintással és a paciens külső megfigyelése.
Egyszer meghívtuk egy másik barátnőnket péntek esti vacsorára. Aznap délután sírva felhívott minket és azt mondta nem tud eljönni. „Mi történt?” – kérdeztük. Az asszony elmesélte, hogy mellrákot találtak nála, meg fogják műteni és semmi kedve társaságra. Majdnem erőszakkal elcipeltük orvos barátnőnk lakására. Mira kávét tett fel számunkra és míg a víz felforrt, kiment a hölggyel a konyhába, megtapintotta a mellét és kategorikusan kijelentette: „Nincs rákja!” Megfigyelése alátámasztására, a következő héten megvizsgálta barátunkat rendelőjében és ott véglegesen megállapította, az előző diagnózis hibás volt.
A fenti alkalommal valamelyikünk tett egy kijelentést, amely talán felbosszantja az orvosok egy részét, de biztos vagyok benne, van alapja: „A sebészek sokszor elhamarkodva határoznak műtétről.”
Nem vagyok orvos és nem is tartom magamat orvostani szakértőnek, de sokat olvasok és érdeklődési köröm tág. Úgy látom, az utolsó időben változási hajlam érezhető a konvencionális orvosok hozzáállásában. A normális orvosi kezelés keretében ők is több hangsúlyt fektetnek a betegségek korai felfedezésére, megelőzésére, a kórokozók felderítésére, a helyes táplálkozásra és emberközi kapcsolatokra. Sok módszert, amelyek azelőtt a holisztikus szemlélet tartományához tartoztak, a legtöbb orvos átvett. A betegsegélyzők pacienseknek alternatív gyógyászati szolgáltatásokat is nyújtanak.
Nincs szándékomban rábeszélni valakit a modern orvostan hatalmas vívmányaiknak feladására. A röntgen, ultrahang, EKG, MRI és más műszerek, a modern diagnosztika fő pillérei. Nem érdemes lefitymálni az orvosokat, a kukába hajítani minden orvosságot az u. n. nagymama-orvosságok javára, de ami az emberi testet és működését illeti, még mindig több az ismeretlen az ismertnél. Szerény javaslatom azoknak, akik ezzel foglalkoznak, ne tartsák az összes tojást egy kosárban és ne vessék el könnyedén a szokatlan módszereket. Járjanak nyitott szemmel, keressenek új utakat, kutassanak, kísérletezzenek, próbálkozzanak, adjanak esélyt a másnak.
Az alternatív gyógymódok feladata nem a konvencionális orvostudomány helyettesítése, hanem kipótolása, mint további eszköz, testi és lelki egészségünk javára.

Egyedi keresés