szerda, december 23, 2009







NOVEMBER 29



Mint szokásom, azon a bizonyos napon is, vagy három hete, mielőtt elindultam a munkába, benéztem az újságba, de nem vettem észre a dátumot és főcímet sem láttam a nap jelentőségéről. Csak az irodában hívta fel figyelmemet egy kollega arra, hogy aznap november 29-ike van és 62 éve telt attól a naptól, amikor hosszas huzavona után 1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése felosztotta Palesztina területét a zsidók és az arabok között. E határozat alapján kiáltotta végül is ki David Ben Gurion Izrael államát 1948. május 14-én. Az ENSZ terv szerint a bibliai terület 57%-án zsidó állam jött volna létre, 43%-án pedig egy arab állam (a ’palesztin nép’ elnevezést csak 1964-ben kreálták). A konfliktusok elkerülése végett, kb. 100 négyzetkilométer Jeruzsálem körzetében, ENSZ igazgatás alá került volna.

A javaslatot a közgyűlés 33 tagja támogatta, 13 ellenezte és 10 tartózkodott, ezek voltak az erőviszonyok az akkori ENSZ-ben. Amikor 1949. május. 11-én Izraelt felvették a Világszövetségbe (mint annak 59-ik államát), 37 állam szavazott csatlakozásáért, 12 ellenezte és 9 tartózkodott. Ma az ENSZ-nek 192 tagja van, majdnem minden önálló állam a világon, közülük 60 muszlim és ezekből 24 arab. Ezek, együtt a Harmadik Világhoz tartozó államok nagy részével, gyakran szavaznak Izrael ellen.

Jól emlékszem 1947. november 29-re, a csehszlovákiai (ahol akkor éltem) zsidóság örömére, erre a hírre. Ez a közönség azonosította magát a cionista eszmével és nagy részük Izraelbe emigrált.

Az ENSZ történelmi határozatát Pozsonyban, Szlovákia fővárosában, 1947 decemberében fényes összejövetellel ünnepeltük meg a Nemzeti Színházban. Az ünnepség hivatalos részében pazarul kiöltözött funkcionáriusok, politikusok, vettek részt, szónokoltak, poharat emeltek, de az igazi murit a cionista ifjúság rendezte a színház előtti havas téren. A mai napig megvan nálam a mozgalom levele, amelyben kérik, hogy jelenjek meg este 7-kor pontosan ünnepélyes cserkész öltözetben – fehér ing, rövidnadrág (vagy szoknya) és kék kendő. Néhány százan voltunk és a kötelező szónoklatok után, izraeli nemzeti zászlókat lobogtatva, viharos hóra táncra perdültünk a szökőkút körül. A közúti forgalom, a villamosok leálltak és a lakosok bámulva nézték a rövidnadrágos bolondok hancúrozását a hóban.

Úgy látszik a halhatatlan Fáma asszony Bratislavában is honos. Másnap reggel a munkában kollegáim arról faggattak, igaz-e, hogy az előző éjjel frenetikus zsidó huligánok tőrrel fogai között randalíroztak a város központjában.

.














szerda, december 16, 2009


AKIK ÉNEKELNEK, EGÉSZSÉGESEBBEK


A zsidó nép a napokban ünnepli Hanukkát és mint évente, családunk ezúttal is rokonok házában gyűlt össze. Hagyományos ünnepeink között Hanukka a kedvencem. Nincs sem böjt, sem gyász, vezeklés, pászka, imádság, csak öröm: ez egyszer őseink győztek! Purim (a mi Farsangunk) is vidám ünnep, de manapság csak a gyerekek öltöznek jelmezt. Én is, aki büszkén lobogtatom a szabadelvűség zászlaját, megünnepelhetem Hanukkát, anélkül, hogy hűtlen lennék magamhoz. Egy kis akadályon kívül – a gyertyagyújtás áldása – amelyet könnyedén átszökellek, az est a fények ünneplése, sok jó kajával és nem utolsó helyen 10-15 hagyományos vidám dallal. Előzőleg sokszorosítottunk néhány lapot a dalok szövegével és aki forró burgonya tócsnit, lekváros fánkot, meg hanukkai ajándékot akart kapni, meg kellett szolgálnia hangos énekléssel, a sok gyertyatartó (minden gyerek sajátját hozza), a lobogó gyertyák és a terített asztal körül.
Az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre és az óta is élvezem, bár hangom nem túl jó. Emlékezek minden egyes a suliban, a cserkészeknél, a cionista mozgalomban tanult dalra. Annak idején, amikor még behívtak tartalékos katonai szolgálatra, de korom miatt már nem feleltem meg első vonalas beosztásra és néha hetekig végeztem kétszer négy órás őrszolgálatot egy isten háta mögötti lyukban, egyedül a sötét éjszakában, tudjátok miként harcoltam a rám törő álmosság ellen? Csendesen, hangtalanul, végénekeltem gazdag magyar, szlovák, héber dalrepertoáromat, néha hosszú percekig törve a fejemet a pontos szövegen, amíg beugrott.
Graham Welch professzor, a Nevelési Kutatás igazgatója az angliai Surreyi Egyetemnél, 30 éve tanulmányozza az éneklés különböző szempontjait. Úgy találta, akik énekelnek, egészségesebbek, mint akik nem. Az éneklés edzi a tüdőnket, megerősíti hasi, bordaközi és rekeszizmainkat, serkenti vérkeringésünket. Arra késztet minket, hogy mélyen lélegezzünk, mélyebben, mint akár egy kimerítő gyakorlat után, úgyhogy több oxigént veszünk fel, javul aerobikus kapacitásunk és ugyanakkor izomfeszültségünk is lazul.
Ennyit az éneklés hatásáról testünkre, de a dalolás több mint a szavak dallamos kimondása, zenei hangok létre hozása hangunkkal. Az éneklés érzelmi kifejezés, elfojtott vágyak, érzelmek megnyilvánulása, amelyeknek a mélysége azonosításunktól függ az adott szöveggel. A hazafias dalok az egyik legelterjedtebb ének műfajhoz tartoznak. Csak e héten olvastam egyik újságunkban, hogy a himnuszunk még mindig hatásos. Nem tudom milyen lakosságrétegekhez fordult a kutató, de a közvélemény kutatás eredménye pozitív volt. A kérdezettnek 91% azt vallotta, hogy a himnusz éneklése nemzeti érzéseket vált ki benne.
Amikor másokkal együtt dalolunk – mégha teljesen idegenek is, annál is inkább, ha családtagok, barátok – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza. A közösségi éneklés összeköti az embereket, barátságokat teremt, erősíti a nemzeti azonosságélményt, de fontos eszköze más népek megismerésének és megbecsülésének is. Nem véletlenül, katonai parancsnokok világszerte, menetelés közbeni éneklésre ösztönzik a legénységet.
További elterjedt ének műfajok a vallásos énekek és zsoltárok (gyülekezeti éneklés), népdalok, bordalok, ivónóták és természetesen a gyerekdalok. A kisgyerekek szeretnek énekelni. Az óvónők és tanító nénik ezt jól tudják és az éneklést, egyesítő, oktató és unalom feloldó tényezőként használják. Azon a bizonyos Hanukka bulin e héten, 6 éves unokám volt a legbuzgóbb kísérőm A nagyobbak sokkal kisebb lelkesedéssel daloltak, inkább csak azért, hogy elkerüljék a „Te miért nem énekelsz?” féle megjegyzéseket, mint élvezetből. Idősebb gyerekek számára az éneklés valamilyen okból gátlásos, talán attól félnek, hogy csecsemőknek tekintik őket. Az ifjúsági mozgalmak nagy plusza, megszokod, hogy másokkal együtt csinálsz dolgokat.
Sok népnél létezik a közösségi éneklés szokása. Görögországban például az ilyenfajta éneklés a mindennapi élet és az ünnepségek elválaszthatatlan része. Rodosz szigeti kirándulásom egyike volt a legélvezetesebbeknek. A zene-kávéházakban (musicafe) esténként, egész családok – néhány generáció – mulattak együtt és sokkal éjfél utánig énekeltek és táncoltak népi zenekar kísérettel.
Az egész, ú. n. fejlett világban, az emberek újra felfedezik, hogy az éneklés jó. A dalok vezérmotívumai a bölcsesség, tudás, történelem és a nép örömei és bánatai. Amikor egy nép elveszti dalait, gyakran az azonosságát, összetartását is elveszti, a nemzeti szellem drasztikusan csökken. Ebből a szempontból, a nyugati popkultúrának pusztító hatása van az etnikai kultúrákra.
Egy éve meg voltunk hívva Pestre, barátunk 65 éves szülinapjának ünnepelésére családja körében. Egy kis étteremben vacsoráztunk, természetesen cigányzene is volt. Az ünnepelt anyósa, egy rendkívül szimpatikus hölgy és kortársai külön asztalnál ültek és a dalokat vele énekelték a zenészekkel. Imádom a cigányzenét, sok dalt tudok dúdolni, de a szavaknak csak kis részét ismerem. Irigyen csodáltam ezeket az idős embereket, betéve tudták minden nóta szövegét. A hosszú est folyamán talán 30 nótát játszottak, az éneklők már berekedtek, de nem lankadtak el, amíg haza nem indultunk.
Barátunk és felesége, a fenti hölgy lánya, szintén ismerték a dalok nagy részét és a többi vendéggel együtt, időnként csatlakoztak az énekléshez, de lányuk, férje és két kislányuk, majdnem olyan közönnyel hallgatták a lelkes és zajos ünnepséget, mint feleségem (aki nem tud magyarul és nem lelkesedik túlságosan ezekért a [szerinte] érzelgős melódiákért).
Megkérdeztem a lányt – vele is nagyon jóban vagyok – „Nem ismeritek a nótákat, amelyeket nagyanyád olyan lelkesen dalol?” A válasz: „Természetesen ismerek néhányat, de jobban szeretem a Ledd Zeppelint.”
Vajon ilyen lesz a jövőnk? Franciák, japánok, magyarok, afrikaiak, oroszok, együtt fognak ülni és Ledd Zeppelint dalolni?





hétfő, december 07, 2009





BRAZÍL DIÓHÉJBAN





szombat, november 28, 2009






ELŐÉRZETEK


Az angol premonition egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatos megérzés, nagyon gyakran figyelmeztetés magyar fordítása előérzet, vagy előzetes figyelmeztetés. Azok szerint, akik hisznek az ilyenfajta előérzetekben, ez majdnem ugyanaz, mint a precognition, magyarul jövőérzékelés, (vagy előismeret, előzetes ismeret, prekognició) egy fogalom, mely meghatározása: olyan jövős információ birtokába jutni, amely a szokásos módon, valós adatok elemzése által, nem elérhető.

Szerény véleményem szerint az ilyenfajta előismeret már a parapszichológia területére tartozik. Tom Cruise 2002-es sci-fi filmjében, Különvélemény, a rendőrség Bűncselekmény Megelőző Osztálya természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező személyek (precogs) kinyilatkoztatásai alapján, még a gyilkosság bekövetkezte előtt letartóztatja a leendő elkövetőket, akik persze szenvedélyesen tiltakoznak, mert nem tudják még, hogy gyilkosságot fognak elkövetni. Egy másik film, egy meglehetősen izgi pszichológiai dráma, Megérzés, Sandra Bullockkal (amelynek plakátjából loptam az írásomat kísérő fényképet), teljesen képzeletbeli. Ha jól tudom, az Egyesült Államok katonasága parapszichológiai kísérletek sorozatát végezte el, de nem tudta bizonyítani, hogy a jövőérzékelésnek tudományos alapja van. Tény, senki sem jósolta előre meg a szeptember 11-es és más terrorcselekményeket.

Ellentétben a jövőérzékelés tehetségével, amely csak keveseknek adatott meg és mint fent említettem, nem bizonyítható, az előérzés, a megsejtés adottsága, veleszületett minden emberrel. Mindegyikünk tapasztal időről időre, ilyen, vagy olyan mértékben megérzéseket. Hányszor történt meg veletek, gondoltatok valakire, akit nem láttattok, vagy akiről nem hallottatok hosszú ideje és hirtelen felcsörgött benneteket? Ezeknek a előérzéseknek sincs tudományos magyarázata és nem bizonyíthatók empirikus eszközökkel.

Miért létezik mégis az a tévhit, hogy az előérzések aránylag megbízhatók? Embereken, különösen nőken, sokszor páni félelem hatalmasodik el, bizonyosak abban, hogy valami szörnyűség fog történni gyerekeikkel/unokáikkal/párúkkal. Ez egy teljesen természetes érzelem és

drágáik iránti nagy szeretettükből, a sok személyesen megélt, vagy a médiában közölt rettenetes esetekből, származik. Ezek az előérzetek a legtöbbször nem valósulnak meg és az egész esetet rövid időn belül elfelejtik, de azokban a sokkal ritkább esetekben, ha csakugyan szerencsétlenség történik, a hír a beteljesült előérzésről, szájról szájra terjed.

A Wikipédia néhány esetet említ, amelyekben az előérzés valóvá vált. Abraham Lincoln tíz nappal meggyilkolása előtt megálmodta közelgő halálát, Mark Twain megjósolta a Halley-üstökös megjelenését halála napján – hasonlóan, mint születésekor – sokaknak volt előérzete a Titanic elsüllyedéséről, de ezek a beteljesült jóslatokról szóló ritka és anekdotális esetekhez tartóznak, amelyeket azért jegyeztek fel, mert híres személyekkel/eseményekkel voltak kapcsolatban.

Engem azért kezdett foglalkoztatni a tárgy, mert elég gyakran vannak előérzéseim. Emellett, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ezek megbízhatók, pont fordítva. Néhányszor engedtem a kísértésnek és sorsjegyet vásároltam, mert úgy éreztem, ezúttal nyerni fogok, de a szerencse sajnos továbbra is elkerült. Az egyik városon kívüli utazásom előtt az az erős érzésem támadt, hogy baj fog érni és jobb lenne, ha otthon maradnék, de elhatároztam, hogy ez csak krónikus lustaságom újabb rohama és kényszerítettem magamat útra kelni. Elképzelhetitek, kutyabajom sem lett (de talán azért, mert óvatosabban vezettem).

Az egyik legemlékezetesebb esetem, még boldogult anyám életében történt. Egyszerűen rühellte, hogy feleségem és én külföldre utazunk, ’egyedül hagyva őt‘ és mindent megtett, hogy meghiúsítsa terveinket. Egy utazásunk előtt Csehországba, azt a lehetőséget vázolta fel, hogy már nem találjuk életben, amikor visszatérünk. Nem tudom miért, de ezúttal sokkal jobban hatottak rám szavai, mint máskor és repülésünk egész ideje alatt szavai ott harsogtak a fejemben. Az eset még a mobiltelefonok kora előtt történt, privát lakásban laktunk, a nemzetközi beszélgetések ára borsos volt és eszem ágában sem jutott engedélyt kérni, a vendéglátóink telefonját használni. Másnap, amikor Prága központjába kirándultunk, ott hagytam a csoportot, megkérdeztem merre van a főposta és rohantam felhívni mamámat. Nemcsak, hogy nem volt baja, hangulata emelkedettebb volt, mint általában, kedvenc programját nézte a német TV-ben és vidáman kívánt nekünk további jó mulatást.

Az utána következő években is továbbra kézzel-lábbal tiltakozott utazásaink ellen, de még sok évet élt meg és 85 éves korában halt meg.

Előérzéseim nem múltak el, de igyekezem semmibe venni őket és a mai napig nem sínylettem meg ennek következményeit. Felhívom olvasóimat, akiknek hasonló, vagy más tapasztalatai van, számoljanak be róluk.




hétfő, november 23, 2009






CARMINA BURANA





szerda, november 18, 2009



FORGÓAJTÓ, vagy A MÁSODIK FELESÉG





szombat, november 07, 2009






EUTANÁZIA



Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!











vasárnap, november 01, 2009





ANYÁMRA EMLÉKEZEM





szombat, október 24, 2009






HOROGKERESZT TEL AVIV SZÍVÉBEN