RUTÍN

Zach Natan, izraeli költő, kritikus, fordító elbeszélése: 

Rutín

Eljöttem a babámhoz elvégezni a szerelmi tevékenységet.

Mondta nekem a babám: vetkőzz le. Mire vársz?

Erre én: már le voltam vetkőzve és fel voltam öltözve. Nem óhajtok ismét levetkőzni és felöltözni.

Mondta nekem a babám: te nagy okos. Ha nem vetkőzöl le, hogy végezzük el a szerelmi tevékenységet?

Mondtam én: nem tudom. De azt tudom, hogy már ki nem állhatom a felöltözést és levetkőzést és az újra felöltözést és levetkőzést.

Mondta nekem a babám: de ez dívik a világon, levetkőznek, hogy elvégezzék a szerelmi tevékenységet.

Mondtam én: ha ez dívik a világon, torkig vagyok azzal, ami dívik a világon. Soha sem fogom azt tenni, amit mindenki tesz. Hisz én költő vagyok…

Mondta nekem a babám: ha nem vetkőzöl le, mint szokásos, mit fogunk tenni?

Azt válaszoltam neki: nem tudom mit fogunk tenni, de a szokásost már ki nem állhatom. Hazaküldött engem a babám és más szeretőt vett magának, aki levetkőzött és felöltözött, mint ahogy azt mindenki tette.

Visszatértem a házamba és írtam egy verset. Emiatt az embernek nem kell levetkőznie és felöltöznie minden alkalommal, amikor neki, vagy babájának kedve szottyan.

A PACIFISTA

Zach Natan, izraeli költő, kritikus, fordító elbeszélése:

A pacifista

Penge nélküli kardot akartam venni. Elmentem Icséhez, kidobott a házából. Elmentem Zimrihez, kidobott boltjából. Elmentem Motihoz és Alegrához, akiknek gyűjteménye van, kidobtak a verandájukról. A végén Gabihoz járultam. Ez érti a dörgést. Elmondtam neki: penge nélküli kardot akarok. Van ilyen kardja? Azt mondta nekem: nekünk mindenünk van. És ami nincs, meglesz, az Örökkévaló segítségével. Penge nélküli kard, azt mondja uraságod? Igen, már hosszabb ideje várunk uraságodra. Megkérdeztem: és mennyibe fog ez nekem kerülni?

Azt mondta: attól függ, mennyi pénze van uraságodnak készpénzben? Azt mondtam: hatvan sekel.

Azt válaszolta nekem: ennyi elég előlegnek.

Kifizettem és elismervényt adott: hatvan sekel fizetve, egy penge nélküli kard számlájára. Megkérdeztem: és hol a kard?

Azt mondta nekem: itt lesz időben. Naponta várjuk. Naponta érdeklődök a postán a csomag iránt, megjött-e a penge nélküli kard.

Azt kérdeztem: és értesíteni fog, amikor megérkezik?

Azt mondta nekem: nálunk ez bizalom kérdése, uraságodnak vagy van bizalma, vagy nincs.

Én azt mondtam: ha nem lenne bizalmam, nem lennék itt. Már kidobtak sok helyről. Azt mondta nekem: uraságod a megfelelő helyre jött. Nálunk nem dobnak ki vevőket, mint azt látja uraságod. Azt mondtam: tehát minden rendben van? Értesíteni fog?

Azt mondta: persze. Csak egy apró kérésem van uraságodhoz: ön ne hívjon minket fel kérem. Mi majd értesítjük.

Boldogan és örömteli szívvel jöttem onnan el. Penge nélküli kardom ugyan nincs még, de van már ígéretem és előleget is fizettem.

EURÓPA ÖSSZEZSUGORODOTT

Írásomban “Három nap, öt ország” elmeséltem hova látogattunk el, de nem magyaráztam meg, hogyan lehet gyakorlatban is elvégezni azt a feladatot, amellyel a címben büszkélkedtem. Az igazság az, hogy a mai egyesült Európában, egyáltalán nem nehéz rövid idő alatt sok országot érinteni, az egyedüli korlátozások a maximális megengedett sebesség azokban az országokban, amelyeket meglátogatsz és az adott földrajzi távolság. Például megemlítek itt egy útvonalat, amelyen néhányszor utaztam: Bécs-Budapest. November elején a Volánbusszal tettem meg ezt az útvonalat és kb. két és háromnegyed óra múltán Pesten voltunk, ami teljesen méltányos, tekintetbe véve a tényt, hogy a távolság a két város között 243 km, így tehát az átlagos óránkénti sebességünk 88.3 km volt, de sok évtizeddel azelőtt, amikor első alkalommal utaztam ezen az útvonalon, az út vagy hét órát tartott!


Az európai kontinens nem zsugorodott össze és a távolság a két főváros között változatlan. Feltehető ugyan, hogy az úthálózat jelentősen feljavult és a maximális sebesség nagyban emelkedett, de ezek a tényezők magukban nem adnak magyarázatot arra, hogy utazási időnk 60.7%-al csökkent. A fő tényező, amely meghosszabbította a két ország közötti utunkat a határ volt és az adott példában, nem akármilyen határ, hanem a Vasfüggöny. Az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat egy normális határon is időigényes, de a Nyugat és a kommunista blokk közötti átkelésnél, a vizsgálat nagyon szigorú volt, különösen az utóbbi országok állampolgárai esetében. 49 éve vagy két órát rostokoltunk Hegyeshalmon.

Ma nemcsak, hogy a határok tűntek el teljesen, de aki nem ismeri a különböző európai nyelveket, gyakran észre sem veszi, hogy más államba került. Kirándulásunk első napján egy kis szállóban aludtunk a szlovákiai Tátrában és a reggeli után néhány rövid perc alatt Lengyelországban voltunk. Országunkban sok település bejáratánál tábla van „Isten hozott …ben”, de a lengyel határon nem volt semmilyen tábla. A táj ugyanaz volt, a hegyek változatlanul gyönyörűek, az út továbbra is keskeny, kétsávos, de szerencsénkre vasárnap volt és nem kellett egy teherautó füstös nyomában cammognunk. Csak én, aki ismerem a nyelvek közötti különbségeket, vettem észre, hogy a figyelmezető táblák, a reklámok, a települések nevei, más nyelvűek.

Valami hasonló történt velünk, amikor befejeztük rövidke kiruccanásunkat Lengyelországba. Az eredeti terv az volt, hogy Cieczynben ebédszünetet tartunk, de váratlanul a megosztott határváros cseh részében találtuk magunkat. Soksávos autópályán voltunk és a visszafordulás komplikációval és időveszteséggel járt volna, így hát Csehországban sziesztáztunk. Másnap reggel is, kitűnő reggeli után a cseh szállóban, percek múltán Szlovákiában voltunk. Ebben az esetben a nyelvek még inkább hasonlók és tulajdonképpen az egyedüli különbség csak az, hogy Szlovákiában, ahol a pénznem az euró, az árak magasabbak. A napot Pozsonyban fejeztük be, egy villámtúrával, egy kis bevásárlással és vacsorával és fél órával az után, hogy elhagytuk Szlovákia fővárosát, Bécs repterén, Schwechatban voltunk.

Hasonló élmény várja mindazokat, akik ezekben a napokban Európa-szerte utazgatnak. Számos országnak hat-hét más állammal van közös határa, Magyarország hét országgal határos. Az is nagyon előnyös a turisták számára, hogy a kontinens nyugati részének közös pénzneme van (az árak nem egységesek, lásd a híres Big Mac indexet), de a keleti részében is szívesen elfogadják az eurót. A beváltási árfolyam nyilván nem a turista javára lesz, de az olcsó árakkal Kelet Európa bizonyos részeiben, így sem jár rosszul.

Lengyelországban az egyetlen vásárlásom füstölt juhsajt volt, amelyet út menti bódékban árultak. Lengyel pénzem nem volt, de készségesen kifizettem az eladónő által kért árat euróban és fütyültem rá, hogy talán a parasztasszonyok a hátam mögött kinevetik a hülye turistákat. Ilyen ízletes sajtot nálunk nem tudok beszerezni, de ha tudnék is, az ára magasabb lenne, mint 4 euró. Személy szerint nagyon sajnálnám, ha az euró övezet megszűnne.

Egyszer még anyagi hasznot is sikerült nekünk kihozni Európa multi-nacionális karakteréből. Egy régi álmunkat valósítottuk meg és a Riviérára utaztunk. Ugyanakkor Svájcban nyaraló rokonainkkal is akartunk találkozni. Mint általában, részletes tervet dolgoztam ki az egy hetes útra, mely szerint néhány helyet fogunk meglátogatni Svájcban, Olasz - és Franciaországban. Bérelt autónkat első állomásunkon Svájcban kellett volna átvennünk és Franciaországban visszaadnunk. Mint tudjuk, az autókölcsönző cégek díjat számítanak fel más országban való visszaadásért (az összeg eltérő és akár 100 € is lehet), de feleségemnek egy zseniális ötlete támadt.

Ránézett a térképre és észrevette, hogy Basel repülőtere három országot szolgál (teljes neve EuroAirport Basel-Mulhouse-Freiburg). Mi lenne, ha a város francia részében bérelnénk kocsit? Így is tettünk. Amikor gépünk leszállt a Baseli repterén, a három lehetőség közül, hogy az útlevél-ellenőrzésen Svájcban, Németországban, vagy Franciaországban essünk át, mi az utolsót választottuk. A kocsit a kölcsönző cég francia ágában vettük át, kiutaztunk vele a francia Mulhouesba, néhányszáz méter után visszakanyarodtunk és átléptük a határt a svájci Baselbe. Két napig Svájcban kirándultunk, azután az olasz Riviérára utaztunk, onnan a franciára folytattuk utunkat és még Monacóba is elugrottunk. Az autót Marseilleben adtuk vissza és nem fizettünk visszaszállítási díjat más országba. Ügyik voltunk, nem?

ANYÁM SZÜLŐFALUJA

Az anyám egy kis faluban született, a cseh-szlovák-lengyel határok által képzett háromszögben. "Itthon-Otthon" c. könyvemben azt írtam róla:
"Anyai nagyapám, Altmann Natan, a Mosty u Jablunkova (Mosty Jablunkov mellett, ma hivatalos határátkelőhely a Szlovák és a Cseh Köztársaságok között) nevű faluban lakott. Nagyanyámat nem ismertem, még születésem előtt elhunyt és a háztartást a második feleség, Stefi, vezette. Nagypapám háza központi helyet foglalt el a faluban. Fűszerüzlete az egyetlen volt a környéken és kocsmájában eljegyzéseket, esküvőket, keresztelőket tartottak.
Egy gyerekkori emlékem ehhez a füstös teremhez fűződik.
Egyszer beszöktem a kocsmába, ahol a falusiak éppen ünnepséget tartottak. Amikor anyám a felszolgáló ablakon keresztül kinézett a konyhából, látta, amint asztaltól asztalig megyek és az ünneplők nevetésétől kisérve, felhörpintem az italmaradékokat a poharakban. Már ilyen zsenge koromban is jól bírtam az italt és néhány kiadós anyai paskolástól eltekintve, kutyabajom sem lett a dorbézolástól.
A nagyapai ház egy dombon volt és az alatta fekvő völgyben vezetett a fő vasútvonal Prága és Bratislava között. Nem messze onnan, egy hegy oldalában, két alagút tátotta a száját.
Az egyik gyakran emlegetett családi legenda arról szólt, hogy kisded korában anyám egyszer elveszett. Már mindenütt keresték, amikor bekopogott a házba egy paraszt, karjaiban a kislánnyal. Észrevette, hogy a lányka bemegy az egyik alagútba és az utolsó percben, a gyorsvonat érkezése előtt, mentette ki onnan. A legenda általában azzal fejeződött be, hogy az elbeszélő rám tekintett és azt mondta:
"Ha az a jó ember nem mentette volna meg a mamádat, te sem ülnél ma itt!"
Szerettem bámulni ablakomból a vonat előbukkanását az alagút sötét és titokzatos torkából. Először egy tompa fütty hallatszott, utána egy füst felhőcske szivárgott ki a nyílásból és hirtelen, szuszogva és nehezen lélegezve, előbukkant a mozdony.
A mozdonyvezető kikönyökölt az ablakon, míg kormos segédje púpozott lapátokkal dobálta a szenet a kazán hasába. A mozdony mögötti személykocsik ablakaiban, közömbös tekintetű, elegáns utasok látszódtak.
Néha szerencsém volt és a fehér sapkás szakácsot is megpillanthattam, amint kiráz egy rongyot az étkezőkocsi ablakából. Ezekben a napokban az volt az álmom, hogy szakács legyek egy gyorsvonaton.
Nagyapám szerencsés volt és 1939-ben, még a háború előtt, örökre lehunyta szemét."
Nem messze onnan, a közeli Tešin városban, lakott anyám nővére Oly – teljes nevén Olga – férje Felek és unokatestvérem, Georgie. "Mint sok más európai várost, ezt a városkát is egy folyó osztja ketté, de ez a folyó egyben határvonal volt Csehszlovákia és Lengyelország között.
Az ott élők soha nem fogadták el teljesen ezt a politikai elosztást és egy városként viszonyultak a cseh Tešinhez és a lengyel Cieszynhez. Már csak azért is mert bizonyos intézmények, mint a bank, a színház, a zsinagóga, csak a folyó egyik oldalán voltak.
Amikor elkísértem nénimet bevásárlásaiban, oda-vissza jöttünk-mentünk a határhídon és az őrök alig szenteltek figyelmet személyi igazolványainknak."
Amikor nagyapám 1938-ban meghalt (szerencsés volt, korai halála megkímélte a jövő szörnyűségeitől), lányai eladták házát. Mi akkor szülővárosomban, Kassán laktunk, de 1939-ben, amikor a várost Magyarországhoz csatolták, Pestre költőztünk. A háború első éveiben az üzletekben ugyan élelmiszerhiány volt, de én még az iskolába járhattam és az élet viszonylag változatlan volt. Ugyanakkor "Lengyelország német megszállás alatt volt és az ottani zsidóságot szisztematikusan irtották. Az újságok nem írtak erről és azt sem tudom, mennyire volt a magyar zsidóság a tényekről felvilágosítva, de mi tudtunk az ott történtekről.
Iskolánkba is járt néhány lengyel gyerek. Az ő szüleiknek sikerült időben megszökni a német megszállás elől. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Kolomeába, Ukrajnába, deportálták őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni.
Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki.
A szegény Herbst család (nénim, férje és unokatestvérem, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.
Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok és elképzeli mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor (1942 májusában), még majdnem normális életet éltünk.
Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén rátaláltam a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levélre http://members.tripod.com/Avri/oly.html
A háború után valaki azt mesélte, állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam."
A háború befejeződött. Mi hárman, a szüleimmel, átvészeltük ezeket a megpróbáltatásokat, lelkileg megrendülve, sokkal soványabban, de testileg épen és egészségesen. Összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és kisérletet tettünk ott folytatni, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk. "Amikor a körülmények lehetővé tették, anyám Ciecyznbe utazott és megpróbálta megtudni, mi lett a nővérével és annak családjával. Elment házukhoz, amely 1941 óta állt lezárva, csukott redőnyökkel, de persze nem volt kulcsa. Amikor megkerülte a házat és kereste a módját, hogy bejusson, kijött az egyik szomszéd asszony:
"Ugye maga Herbstné húga? Láttam magát itt évekkel azelőtt."
A szomszédnőnél volt kulcs és a két nő bement a házba. Az asszony elmesélte, hogy jó barátja volt anyám nővérének és tudja, hová rejtette a család az értéktárgyait, mielőtt a németek elhurcolták őket. A rejtekhelyen csakugyan épen maradtak az oda rejtett ékszerek és készpénz. Anyám egy helyi ügyvédhez fordult, feltételezve, hogy ő nővére törvényes örököse, de akkor megjelent a férj családja és magának követelte az értéktárgyakat. Végül bíróságnak kellett döntenie az ügyben. Tanúk vallomásai alapján megállapították, hogy a nővér, Oly és fia, Georgie szenvedtek ki néhány perccel Felek előtt és ezért a férj családja a hagyaték jogos örököse."
Amikor Izraelbe emigráltunk, anyám néhányszor említette, hogy szeretné egyszer újra látni szülőfaluját, de azokban a napokban nem engedhettük meg magunknak a külföldi utazást. Végül is, sok év múltán, én valósítottam meg anyám álmát.
Egy évvel utazásunk előtt, Sonnenbergben, a német Harz hegységben, részt vettem egy szemináriumon, amely a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozott. A résztvevő néhány izraeli, dán, magyar, lengyel, osztrák és vagy negyven német volt. Többségük tanítással foglalkozott, a szeminárium célja az volt, hogy olyan segédanyagokat bocsásson a tanítók rendelkezésére, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ez által, kiirtását.
Egy csodálatos véletlen folyamán, amelyhez hasonlók idöről időre történnek velem és mindig újra ámulatba ejtenek, a lengyel Krystyna és Danuta, fiatal és bájos angol tanítónők, Cieczyniek voltak! Amikor elmeséltem nekik a családom történetet, melegen magukhoz öleltek, mint földijüket és meghívtak, hogy látogassam meg őket. Rádásul azt is megigérték, hogy kikéretnek a városi levéltárból és más helyi intézményből minden írott adatot a Herbst családról.
Elfogadtam a meghívást és elhatároztam összekötöm egy rég tervezett családi gyökereket kutató úttal. Feleségemmel először Mostyba indultunk. Mint már említettem, a falu hivatalos átkelő hely Szlovákia és Csehország között és a mai napig büszkén mutogatom fűnek-fának a Mosty u Jablunkova pecsétet útlevelemben. Hat éves koromban, amikor útoljára látogattam oda, vonattal érkeztünk, ma modern országút szeli át a falut. Az elsők, akikkel találkoztam idős emberek voltak. Megkérdeztem:
"Ismerik a kocsmát, amelyik valaha nagyapámé Altmann Natanné volt?"
Az első nem emlékezett, de a másik oldalba bökte és azt mondta:
"Nem emlékszel, hogy a zsidóhoz jártunk pijálni?" – és megmutatta az útat.
(Abban a percben nem reagáltam, de bántott a férfi szóhasználata. Később megtudtam, hogy a cseh nyelvben "Inni/vásárolni a Zsidónál (U Žida)" egy elfogadott kifejezés és Csehországban sok e nevű étterem, de egy szálloda, sőt egy nyelviskola is létezik. A tulajdonosok nem zsidók, de megtartották a népszerű elnevezést).
Mosty egy hosszú fő utca mentén terül el és hamarosan elértük a 120 számot. Nyomát sem találtam a háznak, amelyre emlékeztem (és amelyik meg lett örökítve egy első világháborús képes levelezőlapon, amely anyám albumában volt). Helyette egy szép új ház állt. Bekopogtam és a hölgynek, aki ajtót nyitott megmagyaráztam ki vagyok. Előzékenyen fogadott minket és betessékelt a házba. Ő maga nem Mostyban született, de az anyósa jól emlékezett nagyapám házára. Ő és férje vették meg, lerombolták és a mostani házat építették helyébe. Ittunk valamit, megmutattam nekik a régi képeslap másolatát, de az idős hölgy nem tudott sokban hozzájárulni családom történetéhez, úgyhogy a beszélgetés akadozott. Megköszöntük a szíves vendéglátást és továbbálltunk.
Tovább haladtunk az utcán és a falu irodája előtt egy fekete márványból készült emlékművet láttunk, amelyen azok neve állt a falu fiaiból, akik a második világháború alatt a táborokban elpusztultak. Maga a tény, hogy az emlékműn vagy 30 név jelent meg, aránylag magas szám egy ilyen kis faluban, mutatja milyen szörnyű volt ez a háború, de sajnálattal állapítottam meg, hogy a nagynéném neve nem volt rajta.
Innen a közeli Jablunkov városkába folytattuk utunkat, amelynek a zsidó temetőjében lett nagyapám eltemetve. Anyám unokatestvére vagy harminc éve odalátogatott és megtalálta a sírkövet, de minket a teljes elhagyottság szomorú látványa fogadott. Összezúzott és felforgatott sírkövek, sűrű bozót, düledező kerítés, roskatag kapu. Nem tudtuk megfordítani a nehéz köveket és nem voltam képes azonosítani rokonaim sírjait. Élő lélek sem volt a közelben és mivel vasárnap volt, a városháza is zárva volt, úgyhogy csalódottan utaztunk tovább.
Visszatértem után Izraelbe, írtam a polgármesternek és leírtam a temető siralmas állapotát. Felhívtam a figyelmét arra is, hogy szomszédos keresztény temetőben példás rend és tisztaság uralkodik, de választ nem kaptam. Írtam a legközelebbi zsidó hitközségnek is Osztravában – Jablunkovban nem élnek már zsidók – és válaszukban megígérték, hogy megtekintik a helyzetet.
Ellentétben Jablunkov polgármesterével, Mosty előjárója dicséretet érdemel. Amikor hazaérkeztem, neki is megírtam, hogy Mosty szülöttének, Altmann Olgának, a neve ki lett hagyva az emlékműről. Nem sok reményt tápláltam e panaszommal kapcsolatban, de az anyám földijei kellemesen megleptek. Egy hónapon belül ajánlott levelet kaptam, amelyben színes fénykép bizonyította, hogy a néném nevét aranyozott betűkkel bevésték az emlékműbe. Megköszöntem példás elbánásukat és egy jelképes összeggel járultam hozzá a kiadáshoz.
Jablunkovból a cseh Tesinbe utaztunk, átkeltünk az Olse folyón a lengyel Cieczynbe, de ott is csalódás ért. A barátnőink vendéglátásában nem volt hiba, de nem sikerült semmilyen írott bizonyitékot találniuk, hogy valaha élt ebben a városkában egy Herbst nevű család. Azon nem lepődtem meg, hogy a zsidó hitközség iratait megsemmissítették, de a nénikémék házuk után adóztak és erről kéne, hogy legyen valamilyen irat. Férje, Felek, banktisztviselő volt. Hány bank lehetett 1939-ben ebben a kis, kb. 30,000 lakosú városban? Unokatestvérem Georgie iskolába járt, hol vannak az év végi bizonyítványai? A két kedves hölgy talán nem volt elég alapos, de ha én szántam volna rá néhány napot, lehet, hogy felderítettem volna valamit. A mai napig is gyötör lelkiismeretem, hogy nem tettem meg. Elkeseredetten hagytam ott Lengyelországot.
Most már csak néhány fénykép az albumomban (és az emlékmű Mostyban!) tanúskodik arról, hogy létezett valaha egy Herbst nevű család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak.
Dacára a fenti csalodásnak, látogatásunk nem volt teljes kudarc, mert a kapcsolat anyám szülőfalujával a mai napig folytatódik! Évente Újévi üdvözlő kártyát kapunk a Lyskova családtól és szívem mindig feldobog, amikor a borítékon meglátom az ismerős címet "Mosty u Jablunkova 120". Egy húsvétkor ez a nagyszerű család egy további meglepetéssel is szolgált: Az üdvözlő kártyával együtt zenés, színes, cseh és angol nyelvű DVD érkezett a falu szépségeiről és turisztikai érdekességeiről.
E szép gesztus a könnyekig meghatott, megmutattam a filmet gyerekeimnek, unokáimnak, telefonon megköszöntem az ajándékot. Az idősebb hölgy azóta meghalt, de beszéltem Románával, unokájával, aki meghívott, hogy látogassunk megint a falujukba és szálljunk meg náluk.
Megígértem, hogy ha egyszer módomban lesz megmutatni családomnak szülővárosomat, a helyeket, amelyeken felnőttem, ahonnan szüleim származtak, nagyon szívesen elfogadjuk a kedves meghívást.

*****

2008 augusztusában ezt a régi álmunkat is sikerült végre megvalósítani és feleségemmel, két lányunkkal, vejünkkel és öt unokánkkal (fiunk és menyünk sajnos nem tudtak velünk tartani), összesen tízen, útra keltünk. Néhány Magyarországon töltött nap után, Mosty u Jablunkov nevét tápláltam be GPS-embe. A Lyskova család királyian fogadott minket. A családanya, Libuse egy lenyűgöző és vitális személy, férje, két lányuk, vejeik és unokájuk, kiöltöztek tiszteletünkre és mindent megtettek, hogy jól és otthonosan érezzük magunkat náluk. Az asztal roskadozott a sok finomságtól, amelyeket számunkra készítettek. Elhoztam számukra anyám albumából néhány csoport fényképet, a múlt század húszas éveiben barátaival rendezett kirándulásokról. Vendéglátóink könnyen felismerték a helyeket, amelyek ma is léteznek. Ők is megajándékoztak egy bekeretezett képpel nagyapám házáról.
Különösen szívmelegítő volt Libuse megjegyzése, hogy a tájékot, ahol a fenti ház állt (és ma a Lyskova család háza van), a falusiak a mai napig „Altmann”-éknak hívják.
Az estét cseh barátainkkal egy helyi szálloda éttermében töltöttük, evéssel, ivással, ajándék cserével. A háttérben dixieland zenekar játszott. Csak Románá tud egy kicsit angolul és azért látogatásunk egész ideje alatt tolmácsolni kényszerültem, de mindenki jól érezte magát és a hangulat emelkedett volt. Miután sokan voltunk, végül is nem a házukban, hanem egy víkendházban szálltunk meg és csak reggel tértünk vissza a Lyskova házba egy bőséges reggelire. Meleg ölelésekkel búcsúztunk el barátainktól, de legalább egy részüket talán viszontlátjuk. Sokat érdeklődtek Izrael iránt és a fiatalok talán egyszer idelátogatnak.
A Jablunkovi temetőben is meglepetés ért. Renoválták, a bejáratnál emléktábla van és a megmaradt sírköveket felállították. Nagyapám sírját sajnos nem találtam meg. A márvány sírkövet, amelyről annak idején bácsim beszámolt, úgy látszik ellopták, de nagy izgalommal fedeztem fel Emma és Josef Deutsch, dédanyám és dédapám sírját. A sírkőn születésük és haláluk dátuma is megjelenik és most, amikor szüleim és minden más ember az ő korukból nincs már életben és úgy véltem, nem fogok tudni több adatot megtudni őseimről, ezeket is be tudom pótolni a családfámban.

*****

Az elbeszélés befejeződött, de nincs vége. Mint említettem, időről időre levelet váltottunk a Lyskova családdal és ez év szeptemberében e-mailt kaptam egy Nagyova (nagyanyja magyar volt) nevű ismeretlen hölgytől. Ő is Mostyban lakik és hallott látogatásomról a Lyskova családtól. Azt írta nekem, hogy anyja annak idején nagyapámék háztartását vezette és mindig szeretettel emlékezett vissza a jó elbánásra, amelyben az Altmann család részesítette. Szeretne találkozni velem néhány percre, ha véletlenül arra visz dolgom.
Novemberben volt születésnapom és mint „HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG” című írásomban már megírtam, egy második családtörténeti kiruccanás keretében (ezúttal fiúnk is részt vett), újra ellátogattunk Mostyba. Egy ünnepélyes vacsora keretében a múltkori szálloda éttermében, találkoztunk Nagynéval, lányával Katkával, aki angol tanár és segített a tolmácsolásban, a Lyskova családdal és a falu elöljárójával. Nagyné nem tudott sok új részlettel szolgálni nagyapám személyéről, de hálás köszönettel fogadtam tőle négy eredeti fényképet nagyapámról Natanról, mostoha nagyanyámról Steffiről és a házukról (a lépcsőkön lengyel katonák állnak, a második Világháború elején, e körzetet Lengyelországhoz csatolták).
Megajándékozott egy számomra ismeretlen cseh könyv két példányával is Jablunkov zsidó lakosságáról, amelyben nagyapám és további családtagok is vannak megemlítve. A könyvben a jablunkovi temetőről is megjelennek fényképek. (Egy példányt megtartottam, a másikat a jeruzsálemi Holokauszt múzeumnak ajándékoztam).
A vacsora alatt, Libuse egy 86 éves szomszédjáról mesélt, aki a mai napig emlékszik nagyapámra. A földhöz ragadt családból származó hölgy, mint kislány, útban az iskolába sokszor betért nagyapám fűszerüzletébe, egy zsemlét venni magának és nagypapám mindig megtoldotta egy szelet sajttal, vagy felvágottal.
Számomra és családom számára ez az egész este, az elbeszélések nagyapámról, olyan volt mintha egy meleg ölelést kaptunk volna a múltból. Nyugodjatok békében drága rokonaim, nem lesztek elfelejtve.

VESD KENYEREDET A VÍZ SZÍNÉRE ...

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.
Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.
Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”
Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.
Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.
Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak.

HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

MÁRTON NAP

Délfelé egy barátnőmmel a Váci utca felől a Károly Körút felé ballagtunk és amikor a Gerlóczy Kávéház közelébe értünk, barátnőm megkérdezte, meghívhat-e egy pohár forralt borra. Az utcán, a Gerlóczy előtt ilyenkor télen mindig ezt az italt árulják, jó orvosság a hideg téli napokon.

A boros fazék körül néhány fiatal álldogált, pohárral a kezükben és miután a kedves feketehajú hölgy kitöltötte borunkat, meghívott bennünket, hogy ünnepeljük a Márton napot, vele és néhány azonos nevű kedves barátjával.

Nagy tányér libatepertő volt, lila hagyma (a kedvencem), zöld paprika, finom házi kenyér, pálinka és ami fő, kedves emberek, szívélyes, mosolygós társaság. Elbeszélgettünk, felmelegedtünk – nemcsak testileg! – és a végén még csak pénzt sem fogadtak el fogyasztásunkért, barátnőm olcsón úszta meg.

Köszönjük kedves vendéglátó hölgy és Mártonok. Ha pedig véletlenül a Gerlóczy Kávéház felé visz a dolgotok, kóstoljátok meg a forralt bort. Ha nem is kapjátok meg ingyen, megéri. (Be is térhettek a kávéházba, jó a főztjük).  

AZ OKOS OKOSTELEFON

2008-ban, Laptop című írásomban új hordozható számítógépemről számoltam be, de mint akkor is megírtam, rajongok minden technológiai újításért és a mai világban, amikor néhány hetente egy új digitális játékszer születik és Steve Jobs halála egy olyan média cunamit hozott létre, amelyhez hasonlót nem láttunk Diana hercegnő fatális balesete óta, elkerülhetetlen volt, hogy idővel visszatérjek a tárgyhoz.
A mobiltelefonok, amelyek vagy tizenöt éve forradalmasították a kommunikációt, luxuscikkből már régen közhasználati tárggyá váltak, egy olyan eszközzé, amely nélkül nem megyünk el otthonról (lásd Mobilizálva című írásomat is) és egy felelős szülő, nem hagyja, hogy gyereke nélküle menjen az iskolába, vagy barátaival szórakozni. Az u. n. harmadik világban potom árért lehet venni mobiltelefonokat és ezek lehetővé teszik nem csak a kommunikációt egy olyan területen, ahol alig létezik vonalas hálózat, hanem a telefonok pénzátutalási eszközként való használatát is.
Egy évtizede hatolt be a piacra a harmadik generációs technológia (majd a 3.5G-sek) és én is ilyen készüléket vettem. Nagyon meg voltam elégedve vele. A beépített kamerát ugyan alig használtam (bár hasznos lehet egy balesetnél, amikor szeretnéd, hogy legyen valamilyen dokumentációd esetleges jövőbeli követelésekben), de meg tudtam nézni az e-mailjeimet és hanghívást végezni a Skypen. Mint mindenkit, engem is befolyásolnak munkahelyi kollegáim vásárlási és fogyasztói szokásai és az utolsó hónapokban azt vettem észre, hogy egyre többen cserélik le régi készüléküket okostelefonra. Ez azonnal észrevehetővé vált viselkedésükben. Mióta megvásárolták új telefonjukat, hosszú időszakokat töltenek lehajolva tenyerükben tartott készülékük fölött és másik kezük mutatóujját az érintőképernyőn jellegzetes gyors mozdulattal elhúzzák balról jobbra, vagy fentről lefelé.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenséget, de amikor az a barátom, aki mindig azt állította, hogy ő a telefont csak a kommunikációra használja, szintén érintőernyős telefont vásárolt („csak egyszer élünk és ha 45 éves koromban nem kezdem el élvezni az életet, akkor mikor?”), kíváncsi lettem, mi folyik itt? Az törte meg véglegesen ellenkezésemet, amikor ugyanez a barátom, kétperces gyors sétánk alatt az ebédlőbe, felolvasta nekem a legújabb híreket és egy másik ismerősöm, vita közben, hogy hol kell leszállni a buszról, pillanatok alatt orrom alá tolta a környék térképét, telefonja képernyőjén. Sajnálattal arra a következtetésre jutottam, hogy a kiváló készülék, amelynek segítségével gombnyomással kommunikálhattam minden családtagommal és barátommal Izraelben és külföldön, egy dinoszaurusszá vált. Dinamikus életmódom, megköveteli a jobb és korszerűbb eszközök használatát és megajándékoztam magamat egy okostelefonnal. Választásom nem a hatásvadász iPhone-ra, hanem a Samsung Galaxy S-re esett és ebben az esetben is beértem az első modellel, nem a sokkal drágább, fejlettebb modellt (az S II-t) vettem meg, de ez sem volt túl olcsó és még mindig luxusnak számít.
Néhány hetes használat után kijelenthetem, hogy ez volt egyik legjobb vásárlásom és soha sem lelkesített jobban egy ajándék, amellyel magamat leptem meg, mint ez az elegáns és kompakt készülék! Felejtsétek el, hogy telefonról van szó. Az a képessége, hogy beszélgetést folytatunk vele, csak a legtriviálisabb tulajdonsága (úgyis keveset beszélek és a számlám olyan alacsony, hogy a lány a szolgáltatónál csodálkozott: „maga majdnem semmit sem beszél!”), ez minden szempontból egy számítógép!
Sokat írtam már az asztali számítógép és az Internet zsenialitásáról. Ezek megváltoztatták életemet, lehetővé tették számomra az írást, gondolataim közlését ebben és más blogokban, új barátok szerzését a világ minden táján, a kommunikációt velük akár élő szóval, szótárak, enciklopédiák használatát, újságok, könyvek olvasását, mindenfajta információ megszerzését és mindezt, anélkül, hogy kimozdulnék párnázott karszékemből. Egy bizonyos idő múltán megjelentek a hordozható gépek, amelyek lehetővé tették számomra, akárhová is utazok, magammal vinni minden dokumentációt, fényképet, filmet, amelyet otthoni gépemen őrzök. Most egy aranyos, piros 10.3 collos képernyővel ellátott laptopom van, amely könnyedén elvégez mindent, amit asztali gépem, de ez a gép többnyire szállodámban marad, az áramforrásba bekötve és csak néha viszem el egy kávézóba, vagy étterembe.
Az én okos zsebszámítógépem (a telefon), mindenhová velem jön, a munkába, az autóba, a bevásárló központba, az orvoshoz és uram bocsá’, még a budiba is és nem csak a számítógépes szolgáltatások nagy részét teszi hozzáférhetővé ezeken a helyeken (azért írtam nagy részét, mert egy ehhez hasonló blog írására mégis, egy normális képernyős gépet részesítenék előnyben), hanem annál többet is.
Egy kis példa erre a többletre: minden gépemben nagy sikerrel használom a Google fordítót, de ennek a telefonomba telepített programnak, egy további fontos funkciója van: élő beszédből is lefordít szavakat/mondatokat. Ez a funkció egyelőre csak az angol beszédet (vagy más világnyelveket, mint a német, francia, spanyol) képes felismerni, de az eredmény, a fordítás, 50 nyelven hallható és nem gépi hangon, hanem egy olyan személy hangján, akinek az adott nyelv anyanyelve. A lehetséges alkalmazások elképesztők. Például Kínába érkezel és egy eldugott kis faluban, ahol senki sem tud idegen nyelveket, kérdezni akarsz valamit egy helyi lakostól. Bediktálod a kérdést (világosan és lassan) telefonod mikrofonjába, a szoftver lefordítja kínaira és lejátszod a bennszülöttnek. A választ ugyan nem fogod megérteni (hacsak nem kéred meg a kínait, hogy tagoltan mondja be telefonodba), de általában beérheted azzal, hogy az illető megmutatja, merre kell menni, vagy más módon segít meg.
„Shazam” szintén az okostelefon számára szabott alkalmazás. Ez a kis szoftver, azonosítja a nevét és előadóját minden népszerű dalnak, amelyet mikrofonja felvesz. Nem egy túl fontos alkalmazás, de élvezetes.
De túl a tulajdonságokon, amelyek az okostelefont megkülönböztetik, kis méretei és mobilitása, lehetővé teszik használatát a különböző igények kielégítésére. Kedvenc kereső géped rendelkezésedre áll bármikor és bárhol. Ha vita keletkezik egy fogalom jelentéséről, tudni akarod milyen időjárás várható otthon, vagy valahol a világon, információt szeretnél kapni hova érdemes nyáron utazni, nem tudod ki egy könyv szerzője, a Google pillanatok alatt megadja a választ.
Ha egy bizonyos címet keresel, megtalálhatod a térkép-weblapokon, de a készülékbe be van telepítve a teljes GPS is. Televíziót akarsz vásárolni, hűtőszekrényt, vagy sütőt és az eladó látszólag kitűnő üzletet ajánl neked, de azt hiszed, hogy átver? Egy percet kérsz tőle és helyben leellenőrzöd az árakat egy vásárlási kalauz honlapon. A strandon vagy és valaki azt mondja, hogy a Közel-Keleten kitört a béke. A hír hihetetlennek tűnik, de ahelyett, hogy vitatkoznál, megtekintheted a CNN-en a legfrissebb híreket, a telefon rádióján meghallgathatod akár a palesztin hírügynökség jelentését, megnézheted a televízió hálózatok híradóit, vagy felhívhatod tel avivi barátodat. Egy jó éttermet keresel, közeli benzinkutat, vagy pénz automatát? Okos készüléked megállapítja hol vagy és csakis érvényes adatokat szolgáltat. A lehetőségek sokrétűek. Írhatsz magadnak emlékeztetőt, vezethetsz naplót, hangfelvételt rögzíthetsz, olvashatod a világ minden napilapját, beléphetsz a Facebookba, kereshetsz egy szép dalt barátnődnek a YouTube-on, vagy ellenőrizheted a mai valutaárfolyamot.
Természetesen megnézheted e-mailjeidet is, használhatod a Skype-t (videokamerával is), éjjel-nappal fényképezhetsz, felhívhatsz akárkit a világon, megnézheted a naptárban mikor van a muzulmán Ramadan, beállíthatod az ébresztő funkciót a hajnali órákra, lejátszhatod kedvenc dalaidat, amelyeket előzőleg rögzítettél, de ezek már a 3-G-s telefonodon is megvoltak.
Letölthetsz akár egy könyvet is az Internetről. Igaz, hogy az olvasás az 5 collos képernyőn, fárasztó és nem kényelmes, de ha valahol rostokolnod kell, ez jobb, mint a falakat bámulni. E héten egy irodában egy órát várattak. Általában újságot, vagy könyvet hozok magammal, de ez egy váratlan és bosszantó alkalom volt. Kinyitottam a telefont és olyan anyagot olvastam, amelyhez általában nem jutok hozzá.
A lehetőségek végtelenek és folyton olyan alkalmazásokat fedezek fel, amelyek hasznosak lehetnek számomra. Ha megengedném magamnak, órákat töltenék a készülékre hajolva. Néhány ismerősöm szórakoztató játékokat telepített telefonjára, de engem más dolgok érdekelnek. Itt van még a többletköltség kérdése is. A felhasználónak, aki a Balaton közepén is szeretne (és megengedheti magának) hozzáférni a világhálóhoz, további havi díjat kell fizetnie. Én egyelőre csak a Wi-Fi által szörfözök. Lakásomban vezeték nélküli hálózat van, éppúgy, mint munkahelyemen, gyerekeim és barátaim nagy részének házaiban, kávézókban, klinikákban, buszokon, reptereken és amikor a közelmúltban Hollandiában voltam, ott is sok helyen találtam ilyen hálózatot. A szörfözés külföldön – nem a Wi-Fi által – rengeteg pénzbe kerülhet és ebben az esetben előnyösebb a ‘régi’ jó laptop, amely az Internetbe van bekötve.
Tisztában vagyok azzal, hogy az okostelefon nem mindenkinek van szánva. A feleségem szívesen megnézi a kis képernyőn, ha valami érdekeset találok, de semmi kedve sincs egy ilyen modern készülékkel foglalkozni. Mint sokat másokat, a technológia tárgya egyáltalán nem lelkesíti és csak nagy nehezen vettem rá, hogy mobil telefont használjon. Ha kell, egy SMS-t is elküld, de mindig azt mondja „a telefon engem kell, hogy szolgáljon és nem én őt”.
Írásom célja az volt, hogy felkeltsem azok figyelmét, akik a PC-t saját élvezetükre használják – és nem azért mert muszáj, mint szegény orvosomnak, akinek több idejébe telik rögzíteni a számítógépen a megállapításokat, mint maga a vizsgálat, – hogy új cirkusz érkezett a városba. Akik az ilyesmiért lelkesednek, jól szórakozhatnak és élvezhetik változatos programjait.

ALMODOVÁR ÉS CLOONEY

A feleségem és én, egy bizonyos mértékben a filmek megszállottai vagyunk. Sok filmet látunk a televízióban, hat filmcsatornánk van, de igyekszünk hetente egyszer moziba is menni. Általában én választom a filmet és csak ritkán csalódunk – az évek folyamán ízlésünk elég hasonlóvá vált – de a múlt héten barátokkal mentünk moziba és csak a terem bejárata előtt tudtuk meg, hogy Pedro Almodóvar utolsó, „A bőr, amelyben élek” című, művét fogjuk megtekinteni. Szokatlanul számomra, ezúttal azt sem tudtam miről szól a film, de azt gondoltam, végül is, mi baj történhet? Almodóvar legtöbb filmjét láttam (gyerekeinktől egy DVD csomagot kaptunk, tíz filmjével) és csak egyikétől, a „Rossz Nevelés”-től utálkoztam, főleg homoszexuális tartalma miatt.
Hamarosan kiderült, hogy ez egy sötét melodráma, valahol a sci-fi és B típusú horrorfilm között, abszurd és hátborzongató cselekménnyel, sekély párbeszédekkel és kiábrándító játékkal. A film nagyon színes, de a színek hangosak, rikítók. Ez egy nagy lángelme által alkotott giccs, ennek ellenére mégis giccs. Antonio Banderas, a spanyol sármőr megtestesülése, kiváló színész, aki ebben a filmben egy plasztikai sebészt, egy XXI. századbeli doktor Mengelét alakít, akinél a lánya ellen elkövetett nemi erőszak megbosszulásának a vágya, elvegyül felesége utáni vágyával, akinek a teste gyógyíthatatlanul elcsúfult autója elégésében és végül is öngyilkos lett. A férfinek rögeszméjévé válik, húsból és vérből alkotni egy nőt, akinek a bőre a ellenáll a tűznek.
Banderas, szerepének megfelelően, furcsa módon szenvtelen, élettelen. Még a kegyetlenségek is, amelyeket elkövet, inkább tetteiben nyilvánulnak meg, mint arckifejezésében, amely ráncmentes, szép marad és semmilyen érzelmet sem fejez ki. A férfi hideg és fémszerű, hasonlóan műszereihez, amelyekkel aranykalitkába zárt áldozatát formálja.
Steve Jobs egyik számítógépét, "őrülten nagy"-nak írta le, Almodóvart is hasonlóan lehet jellemezni, bár néha úgy tűnik, hogy az egyenlet megfordul és a rendező „nagyban őrült”. Senki sem unatkozik filmjei vetítésein, de ez a film a fejre hat és nem a szívre. Írásom elején megkérdeztem, mi baj történhet? Hát történt valami. Saját választásom nem esett volna erre a filmre és barátaimat sem beszélném rá „A bőr, amelyben élek” megtekintésére.
A másik filmre is találomra jutottunk el, mivel nem kaptunk jegyeket két másikra, amelyeket meg akartunk nézni és ebben az esetben is hasonlóan morfondíroztam, mi baj történhet? Hiszen George Clooney soha sem okoz csalódást és a legrosszabb esetben, kijövünk a filmről és azt mondjuk: jól szórakoztunk.
Ebben az esetben ugyan igazam volt, de a „Március Idusa” sokkal többet érdemel, mint a ’szórakoztató‘ jelzőt.
Már a cím is azonnali asszociációt kelt Julius Caesarral és annak brutális meggyilkolásával és felvilágosítja a nézőket, még mielőtt beléptek a moziba, hogy a film nem a rendszert dicsőíti, egy bizonyos ponton árulás fog történni és valakit hátba döfnek.
A film az előzetes választásokról szól a Demokrata Pártban, amelynek a győztese az amerikai elnök székét fogja megpályázni. A vezető jelölt (George Clooney) liberális, akinek az USA alkotmány a vallása, a tiszta energia híve és az olajháborúk ellenzője. Hajlandó az azonos neműek házasságának a támogatására is, de mi, a nézők, az eseményeket a film sztárja, Ryan Gosling szemein keresztül látjuk, aki Stevet, a jelölt kampányvezetőjének a helyettesét alakítja.
Nincs itt csodálatos leleplezés, mindenki, aki újságot olvas és látott egy pár filmet, tud a korrupcióról, az intrikákról, a kétes ügyletekről, arról, hogy az igazi döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg, hogy a politikusok hazudnak, megcsalják választóikat (és néha feleségüket is). Clooney nem csak, mint színész tűnik ki, hanem mint rendező is – ez a negyedik filmje – és a tehetséges színészgárdának, amelynek az élén áll, sikerül drámai erőt adni ezeknek az elcsépelt igazságoknak.
További ismert színészek: Philip Seymour Hoffman, a kampány vezetője, megköveteli az abszolút megbízhatóságot és aki neki csalódást okoz, annak befellegzett. Paul Giamatti, Clooney ellenfelének a kampányát vezeti és minden piszkos trükköt latba vet, hogy az ő jelöltje nyerjen. Marisa Tomei karaktere a viharedzett és lelkiismeretlen újságírónő sztereotípiája, mindent megtesz egy elsőnek közölt hírlapi szenzációért és nem tulajdonít jelentőséget annak, ki sérül meg a kinyilatkoztatások következtében. Evan Rachel Wood a kampány egy fiatal és provokatív önkéntese, aki úgy érzi felnőtt már, de fokozatosan rájön, hogy a politika világa kegyetlen és kemény árat követel azoktól, akik részt kívánnak venni a nagyok játékaiban.
Mint már említettem, az igazi sztár Steve, aki a filmet, mint idealista kezdi el, vakon hisz jelöltje integritásában, de egy gyorstalpaló tanfolyam után a piszkos politikáról, arról, hogy ember embernek farkasa, elveszti szüzességét és kénytelen saját maga is használni minden trükköt, amelyet eleve ellenzett.
George Clooney ugyan nem zseni, de egy profi és a „Március Idusa” kitűnő és jól rendezett politikai dráma, amelynek karaktereivel könnyű azonosulni, szellemes és éles párbeszédekkel, tele váratlan fordulatokkal, amelyek következményeként minden alkalommal megfordul a kerék. Ez a film kiváló minőségű szórakozást szolgáltat, de hiszen ez az, amit elvárunk egy filmtől, nemde?

FOLYÓ ÜGYEK BOLTJA

Aki elolvasta utolsó heti írásomat, már tudja, hogy hat napot töltöttem Hollandiában. Elég szarkasztikusan fogalmaztam néhány ottani jelenséggel kapcsolatban és feleségem, a tulipánok és fenséges sajtok országának szülötte, morcos arccal olvasta el véleményemet, pedig sok szép dolog is létezik Hollandiában és mindig örömmel térek vissza oda időről időre. Az egyik nagy élvezetem, komótosan végigsétálni az amszterdami Kalver utcán (Kalverstraat), ez egy hosszú sétálóutca, amelyben mindenki, akit elkap a vásárlási láz, megtalálja a gyógyszert.
Sétámat mindig a Leidse téren (Leidseplein), a város éjjeli életének egy fontos központjánál kezdem. A környéken rengeteg pub, étterem, bár, szórakozóhely található (az éttermek között minden konyha képviselve van, latin-amerikai, olasz, török, görög és természetesen magyar is). Innen, egy rövid utcát kell csak átszelnem és máris a Kalver utcán vagyok.
Az utca színes, turisták hemzsegnek benne a világ minden tájáról, az oldalsó utcákban található néhány a híres holland szendvics boltok legjobbjai közül. Félreértés ne essék, nem vonom vissza szavaimat, a hollandusok nem tudnak főzni, de szendvicseik (broodjes), amelyeknek magad választod tartalmát (hering, kenőmájas, felvágott, stb.) fenségesek. Hollandiában szerettem meg a tatár bifszteket, amely nyers darált hús, vagdalt hagymával és fekete borssal és ez az egyedüli hely, ahol megbízok a higiéniai feltételekben és állat-egészségügyi felügyeletben és hajlandó vagyok hozzányúlni ehhez az ételhez.
A Kalver utcában van az egyik fiókja a Febo cégnek is, amely egy gyorsétterem hálózatot működtet. Egy ablakocskában, amelyik pénzérme bedobásra nyílik, válogatott sült és rántott indonéziai nevű kroketteket találsz. A Nasi Goreng rizsával van töltve, a Bami Goreng metélttel.
Egy további kulináris élvezet, amelyről soha sem mondok le, a Hema kolbászai. E hatalmas és népszerű hálózat minden fióküzletében van egy étel stand, amelyeknek ez az ízletes, füstölt, főtt kolbász (rookworst) a főszereplője. Javaslatom: egy fél kolbász (papírzacskóban adják), 1 euróért, teljesen elegendő, a mustárról és zsemlyéről mondjatok le. Mellesleg, a Hema hálózatnak van egy fantasztikus online boltja is, amelyben az óriási választék minden cikkét meg lehet rendelni. A weblap holland nyelvű, de nyissátok ki, várjatok egy percig és meg lesztek lepve.
Mint a legtöbb férfinek, nekem sincs türelmem ruhaboltokban, cipőüzletekben ténferegni, de ezeken kívül, ebben az utcában van az angol nyelvű könyvek szerelmeseinek a paradicsoma, a négyemeletes, nagyszerű, Waterstone könyvesház, amelyhez hasonlót soha sem láttam. A könyvesboltok bolondja vagyok és ez a bolt az első helyet foglalja el nálam. Órákat vagyok képes falai között tölteni, vándorolni az emeletek, a tárgy szerint elrendezett polcok között, mohón bele, belelapozva a könyvekbe, amelyekből több van, mint amennyit az ember rövid életében képes elolvasni, megrészegedek az írott betű hatalmától, amely a szememben erősebb minden más eszköz hatalmánál. Mióta megismertem Amszterdamot (1964-ben, házasságom után), sok könyvet vásároltam ebben a boltban és ezúttal is vettem magamnak egy tudományos fantázia könyvet, egy barátnőmnek pedig a Penguin kiadó könnyű angol nyelvű (600 szó tudás) könyvecskéjét, amelyhez egy CD lemez is csatolva van. (Nem messze, egy oldalsó utcában, egy szintén négyemeletes, amerikai könyvesboltot is láttam, de soha nem mentem be).
Kirándulásom végén, általában kedvenc szaunámba, a Deko szaunába, amelyről a Szauna világa című hat részes írásom egyikében emlékeztem meg, a Herengracht (az Urak csatornája) utcában szoktam betérni, de olyan hőséget hoztunk magunkkal Hollandiába, amelyet a szegény itteniek az egész nyár folyamán nem tapasztaltak (és amely aznap kezdődött, amikor leszállt gépünk és aznap fejeződött be, amikor hazautaztunk), úgyhogy ezúttal lemondtam róla.
Néhány órás csatangolás után, bizonyos nyomást kezdtem érezni és egy olyan hely után cserkésztem, ahol ezen a nyomáson könnyíteni lehetne, de Amszterdam városvezetősége nem vette figyelembe a turisták millióinak ilyen természetű szükségleteit, (pedig a környéken két olyan tér van, amelyet minden úti kalauzban kiemelnek, a Spui, a Kalver utca végén és a Dam, amely körülbelül ketté osztja az utcát) és ebbe a hézagba furakodott be egy élelmes vállalkozó. Nem hittem szemeimnek, amikor a sok üzlet között hirtelen megláttam egyet, amelynek a cégére 2theloo (a vécéhez) volt és azok számára, akik talán nem vették a lapot, a kirakatablakon a WC betűk és a nő/férfi ábra, amely általában nyilvános illemhelyek ajtaján szokott megjelenni, feltűnően volt ábrázolva.
Először azt hittem, hogy az üzlet higiéniai cikkeket árul, de amikor bementem a boltba, rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy nyilvános vizelde. Néhány polcon különféle termékek voltak, de a hely fő célja alapvető fontosságú szolgáltatást nyújtani azoknak, akikre a város közepén halaszthatatlan vizelési inger tör rá. A szolgáltatás ára egy euró, de aki vásárol valamit a bolt szűkös választékából, 50% kedvezményt kap. Vásároltam egy kis dobozt, amely három WC-ülőke huzatot tartalmaz, létfontosságú árucikk azoknak, akik kevésbé civilizált országokba utaznak és én is kedvezményben részesültem.
Amikor megjegyeztem az egyik eladónőnek (a szőkének a fénykép jobb oldalán), mennyire eredeti az üzlet ötlete, megkérdezte, honnan vagyok. Amikor azt válaszoltam, hogy Izraelből, felvilágosított, hogy hamarosan nálunk is nyílnak hasonló létesítmények. Megnyugodtam. Csak ez hiányzott boldogságunkhoz.

RAFINÁLT HOLLAND KÍNZÁS        

Az utolsó hetet Hollandiában töltöttem. Voltam már néhányszor előzőleg is, de öt éve utoljára és az első dolog, amelyre rájöttem, az volt, hogy the more the world changes, the more it stays the same (minél inkább változik a világ, annál inkább változatlan marad). Nemrég olvastam valahol, hogy a hollandok is áttértek a motorozásra, de amint meglátod valamelyik vasútállomás parkolójában a bringák ezreit, vagy megpróbálsz átkerülni az utca túl felére a kerékpározók sokasága között, megérted, hogy a hollandusok és a biciklik elválaszthatatlanok és ha ideig-óráig búcsút is mondanak egymásnak, amint módjuk van rá, visszatérnek szimbiózisukhoz. Mellesleg, a németalföldi ember ritkán goromba. Ha átléped a gyalogjárónak rendeltetett keskeny mezsgyét és behatolsz a kerékpárútra, nem ordít és szitkozódik, csak amikor nagy kanyarral kikerül téged és elhalad melletted, lehajol üléséből és füledbe rágja: kijke op een andere keer (nézz oda legközelebb).
A legfurcsább az, hogy senki sem hord védősisakot - ami nálunk, ahol sokkal kevesebb a kerékpározó, szigorúan kötelező - sőt még a robogósok zöme is nélküle kacsázik a biciklisek között. Csak miután valaki felvilágosított, vettem észre, hogy csak a kék rendszámmal ellátott, "M" kategóriába tartozó járművek vezethetők sisak nélkül. Ezeknél a megengedett sebesség 35 km/h, de ahogy elnézem ezeket a száguldó mopedeket, az a gyanúm, hogy jó néhány kilométerrel túlhaladják a megengedett sebességet, kijátszva a rendőrök engedékenységét.
Mint ahogy majdnem minden, a házak is mások Hollandiában. Azt természetesen tudom, hogy Amszterdamban méregdrágák voltak az ingatlanok (és valószínűleg ma is azok) és azért a polgárok aprócska telkeiken a magasba építkeztek. Amit nem értek, miért hasonló stílusúak a mai, modern épületek is, olyan félreeső helyeken, kis városkákban, falun, ahol az ingatlanoknak nem lehet magas értékük. Csak tradíció lenne? A következmény az, hogy a tipikus három szobás lakás, háromemeletes. Néhány olyan lakásban laktam, amelyekben az első, vagy második emeleten szép, modern fürdőszoba volt, de a WC-t a földszinten felejtették. Az átlagos hollandusnak úgy látszik erős hólyagja van és nem érzi szükségét az éj folyamán könnyíteni magán, de mi sajnos nem vagyunk ennyire szerencsések és kénytelen-kelletlen sötét éjjel, félig lehunyt szemekkel botorkáltunk lefelé a nyaktörő csavaros lépcsőkön. Visszafelé általában félig-meddig négykézláb birkóztam meg a meredek grádiccsal. Csak annak örültem, hogy utazásom előtt összkockázatú biztosítást kötöttem és ha nyakamat töröm, csemetéink öröksége nem megy rá a korházi kiadásokra.
A lakások mind egyenesen az utcára nyílnak, postaládájuk nincs és a posta a bedobó nyíláson keresztül kerül a lakás padlójára. Amikor besötétedés után megérkezek valamilyen városba, mindig felkelti a figyelmemet a kiterjedt lakótelepeken, a háztömbök egyenletessége. Miért pont éjjel? Mert a gangokon, minden lakás bejárati ajtaja előtt pontosan ugyanazon a helyen, lámpa ég. Száz és száz lámpa végtelen sora, 5-6 emeleten függőlegesen és az egymás mellett sorakozó háztömbök hosszú során vízszintesen, sehol egy égő, amely kiégett, vagy valaki esetleg leoltotta volna. Ez így volt 10-20-30-40 éve és az energia krízis semmit sem változtatott ezen a monoton egyformaságon.
A holland étkezési szokásokat már néhányszor említettem, legutóbb vagy öt éve írtam akkori gondolataimról A holland guillotine című írásomban. Az étel persze más ebben az országban, de ez így van máshol is, amihez egy izraelinek, vagy magyarnak nehéz hozzászokni, az, hogy a németalföldiek nem ismerik az ebédelés szokását. A fő étkezés este 6 körül van és addig legtöbbször csak saját nyáladat nyelheted. (A vacsora tartalma és elkészítési módja is sok kivetni valót hagy maga után, de az már más lapra tartozik. A hat nap alatt, amelyet Hollandiában töltöttem, összesen egyszer volt részem egy ízletes étkezésben, amikor Utrechtben egy görög étterembe ültem be).
Vagy 27 éve, 13 éves lányom, egy barátnőjével családi látogatásra utazott Amszterdamba, ahol feleségem anyja és két öccse élt (sógoraim máig is ott élnek). A lánykák persze városnézéssel foglalták el magukat, de dél felé hazatértek és várakozó álláspontban foglaltak helyet a nappaliban. Eltelt egy fél, háromegyed, majd egy teljes óra, a nagyanya tett-vett a lakásban, de a konyha felöl nem hallatszottak az edény, evőeszköz csörömpölés reménykeltő hangjai, a vendégek éhségtől kitágult orrcimpái nem észleltek étvágygerjesztő illatokat, az asztal sem lett megterítve. Szegény lánykák szégyellték magukat, hiszen idegen helyen voltak. Talán valamilyen böjtnap volt aznap, vagy a felnőttek máshol étkeztek és elfelejtkeztek róluk, tény: egy mukk nélkül végigéhezték a délutáni órákat, hogy aztán kopogó szemekkel essenek neki a vacsorának. A fűszertelen, agyonfőzött csibe, a héjában kifőzött krumpli, nem túlságosan ízlett nekik, de farkaséhesen felfaltak mindent. (Talán ez a módja megnevelni az elkényeztetett ifjúságot. Egy ilyen kezelés után nem fogod hallani az ismert „anya, tudod, hogy nem szeretem a…” melódiát).
Amikor másnap délben is ismétlődött a rafinált kínzás, lányom összeszedte bátorságát és megkérdezte unokaöccsét, milyen bűnt vezekelnek le a huzamos böjttel. Akkor tudták meg a lányok, hogy ez a szokás Hollandiában és aki nagyon éhes, nyugodtan megdézsmálhatja a jégszekrény tartalmát és készíthet magának egy vajas, sajtos szendvicset, vagy vehet a tonhalsalátából, amelyből mindig elegendő mennyiség van a tipikus holland hűtőben.
A fentiek több mint 27 éve történtek, de amikor elmeséltem az esetet egy magyar barátnőmnek, elmosolyogta magát és elmesélte, hogy amikor tavaly holland barátaiknál vendégeskedtek, férje olyan farkaséhes lett, hogy azt javasolta, egyék meg a magyar szalámit, amelyet vendéglátóiknak hoztak ajándékba. Felesége megvétózta az ötletet. Nem olyan nagy baj, ha a férfi lead néhány kilót pocakjából.
Amellett, sietem kijelenteni, a tipikus turistának nincs oka riadalomra. Mindenütt jó éttermek vannak, ahol a pénzedet a nap minden órájában elfogadják, csak sok legyen belőle. A fenti életmódhoz csak azoknak kell hozzászokni, akiknek szerencséjük van és alkalmuk akad tapasztalni a csakugyan szívélyes holland vendéglátást. Hiszen az ételen kívül vannak más élvezetek is a világon, nemde? Ugye? Bólogassatok már és mondjátok, hogy igazam van.

MOBILIZÁLVA

Délelőtt vásárolnom kellett valami apróságot a szomszédunkban levő bevásárló központ egyik boltjában. Egy pénteki nap volt, az üzletek 3 órakor délután bezárnak, azon kívül, sokan már a szerdán este beköszönő zsidó Új Évre készülnek, amikor három és fél napig szintén csukva lesz minden, úgyhogy mindenhol óriási tömegek voltak. Senki sem akarta az utolsó percre halasztani ünnepi bevásárlásait. Ennek a boltnak a kasszája előtt is sor állt és amikor végre sorra kerültem, vibrálni kezdett a telefonom. Hangosan megjegyeztem „mindig akkor hívnak, amikor nem felel meg”, mire a fiatal pénztáros azzal riposztozott „néha visszavágyakozom azokra a napokra, amikor nem voltunk mindenhol elérhetők”. Arra gondoltam, hogy ez a fiatalka csak szülei elbeszéléseiből tudhat azokról a napokról, de válaszom másról szólt:
„Sok-sok éve, felhívtak a munkahelyemen egy olyan állásajánlattal, amelyről mindig álmodtam. Házon kívül voltam és természetesen nem tudtak elérni. Az üzenetet csak másnap reggel kaptam meg és amikor visszahívtam a céget, sajnálkozva közölték, hogy az állás már be van töltve. Lehet, hogy végül is nem feleltem volna meg, de ha igen, egész sorsom megváltozott volna. Magával,” – mondtam a fiatal srácnak – „nem történhet meg ilyesmi, hála a mobiltelefonjának”.
Mit mondhatott a fiú? Tudta, hogy igazam van és persze ő sem gondolta komolyan, hogy a kukába dobja mobilját. Bólintott, fizettem és távoztam.
Ma már csak nehezen értjük meg miként boldogultunk mobiltelefonjaink nélkül. Ez a leggyakrabban használt eszközeinknek az egyike. Minden felnőttnek van telefonja és sokszor nagyon idegesítő, hogy mindenhol, buszon, földalattin, esetleg színházban is, hangosan beszélik meg viselt dolgaikat felmenőikkel és lemenőikkel, de amikor útban haza, forgalmi dugóba kerülök, nincs annál természetesebb, mint hogy felhívjam nejemet és értesítsem késésemről. Unokáimnak 6 éves koruktól van saját készülékük és a szülők sokkal nyugodtabbak, ha tudják, csemetéik számára mindig elérhetők. Ezek a kicsik néha a felnőtteket segítik ki, amikor nem ismerik új okos telefonjuk minden csínját-bínját.
Egy másik esetem is sok-sok éve történt – mit lehet csinálni, az ehhez hasonló esetek csak azokkal történhettek meg, akik elég idősek ahhoz, hogy vissza tudjanak emlékezni a mobiltelefonok feltalálása előtti korszakra – hogy feleségemmel a prágai központi vasútállomásra érkeztünk. Barátokkal kellett volna találkoznunk és elmentem megkeresni őket. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó és valamit gagyogtak csehül, amiből feleségem csak a nevemet tudta kivenni. Nem hagyhatta el kofferjeinket, de meg akarta kérni az egyik utast, értesítse a tudakozót, hogy az állomás előtt várom őket. Nejem beszél angolul, németül, hollandul (és persze héberül is), elég jól feltalálja magát olaszul és franciául is, de hiába próbálkozott az óriási állomáson sürgő-forgó utasokkal, csak csehül és oroszul beszéltek.
Egy ilyen eset ma egyáltalán nem történhetne meg. Barátaim mobil telefonjukon és nem a hangosbemondó által, értesítettek volna hollétükről, de feleségem és közöttem sem szakadt volna meg a kapcsolat egy pillanatra sem.
A fejlődés hihetetlen! Milyen idősek az okos telefonok? Egy évesek? Ezek a készülékek tulajdonképpen már sokkal többek, mint telefonok, miniatűr számítógépek és még egy olyan fejlett fantáziájú ember, mint én sem tudja elképzelni, mi vár ránk ezen (és más) területen a következő évek folyamán.

FEKETEBETŰS NAPOK

Manapság minden sorsdöntő fontosságú esemény híre, bárhol és bármikor történik, perceken belül eljut a világ legtávolabbi sarkába is és a közvélemény szinte azonnal értesül megtörténtéről. A rádiós, televíziós hálózatok megszakítják adásukat és élőben tudósítanak a színhelyről. Egy ilyen esemény volt John F. Kennedy, az Egyesült Államok harmincötödik elnöke elleni merénylet, 1963. november 22-én, pénteken, Dallasban. Azok közöttünk, akik elég idősek voltak, hogy felfogják az esemény fontosságát, pontosan tudják hol voltak azon a napon. Mi ketten nejemmel, például taxiban ültünk, útban egy péntek esti bulira és a taxi rádiójában hallottunk először a három lövésről, amely kioltotta az USA egyik legszimpatikusabb elnökének az életét és gyászba borította az egész világot.
Nem véletlen, hogy a másik ilyenfajta esemény is az Egyesült Államokban történt. Más országban is történnek emlékezetes események – hogy csak kettőt említsek, Diana hercegnő halálos kimenetelű közúti balesete, meg az izraeli miniszterelnök, Rabin, elleni merénylet – amelyek befolyásolják a történelem menetét, de az USA központi pozíciója a világpolitikában, a világgazdaságban olyan, hogy az ott történő események, sokszor gyökeresen változtatják meg a történelem menetét.
A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is egy ilyen esemény volt. Világszerte tátott szájjal, élő adásban nézhettük végig a New Yorki ikertornyok elleni támadást, majd azok leomlását és ezzel párhuzamosan értesültünk a két további eltérített gép sorsáról. Azon a keddi napon otthon voltam, a számítógépemnél és amikor egy jó barátom megkérdezte az ICQ-n hogy vagyok, javasoltam, inkább nyissa ki a TV-t, fontosabb dolgok történnek a világon, az én jólétemnél. Ez az esemény is megváltoztatta a világot, az Egyesült Államok két háborút is indított, amelyek a mai napig folytatódnak, Afganisztán és Irak ellen, de ami ennél fontosabb, az egész világ felfogta, a terror akárhova eljuthat és mindenkit érinthet. Ennek az egyenes következménye volt a fokozott biztonsági vizsgálatok bevezetése a repülőtereken, amelyek mindenki számára, aki valaha külföldre utazott, vagy utazni fog, jelentősen megnehezíti és hosszabbá, kevésbé élvezetesebbé, teszi útját.
Arra is mindig emlékezni fogok, hol voltam pont tíz évvel azután: a Rison Lecioni szimfonikus zenekar koncertjén, amely többek között Beethoven 9-ik szimfóniáját játszotta, a megrázó esemény és a 2995 halálos áldozat emlékére. Szokatlan módon, a koncert a nemzeti himnusz eléneklésével kezdődött és mielőtt a zenekar eljátszotta a szimfóniát, a karmester Dan Ettinger, néhány szóval megemlékezett a tragikus eseményről. Szavait rövid idézettel fejezte be Schiller Örömóda című művéből, amely a szimfónia záró tétele.
A szimfónia a klasszikus zene egyik legismertebb és Beethoven legnagyobb mesterműve, amelyet már teljesen süketen komponált. A színpadon, a zenekaron és a négy szólistán kívül, egy 100 tagú kórus is felsorakozott és amennyire meg tudom ítélni, az együttes nagy precizitással és érzékenységgel adta elő ezt a magával ragadó és lebilincselő zenei művet.
Számomra a legelbűvölőbb az egyik szólista, Yijie Shi, a kínai tenor volt. A 7-ik sor közepén ültünk és jól láttuk az arcát. Egy kicsit csodálkoztam, mit keres ez a kistermetű, sovány fiú, a jó felépítésű, széles mellű bariton oldalán, de amikor kinyitotta száját, kiderült, hogy hihetetlen hangja van. Néha úgy tűnt, mintha a szája nagyobb lenne egész arcánál. Miközben élveztem a zenét, azon gondolkodtam, mennyire messze lehet Beethoven zenéje és Friedrich Schiller klasszikus német szövege a kínai szólista saját kultúrájától. Ha nem tudtam volna, ez estélyi ruhás, csupa száj, cingár srác, megmutatta, a multikulturalizmus időszakában élünk. Egy másik gondolat: ki tudja holnap mi fog történni valahol a nagyvilágban, amelyre majd 10 év múlva hasonló módon fogunk megemlékezni? Mert ez is a mai napok velejárója, a világölelő terror.

DALARAS

Ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe. Országaink közel fekszenek, a mentalitás és az éghajlat hasonló, sok dalt lefordítottak héberre, de a műfaj izraeli hívei, eredetiben is ismerik a dalokat. Három éve, amikor beszámoltam Glykeria koncertjéről a tel avivi kikötőben, úgy fogalmaztam, hogy a készáriai amfiteátrum*, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép – a színpad mögött vagy 200 méterre, a tenger hullámait láthatja a közönség – azonban a jegyek ára, a távolság, a forgalmi dugók miatt, amihez hozzájárulnak a kényelmetlenek ülések is, csak ritkán járunk oda. Dacára ennek, a tény, hogy Giorgos Dalaras, aki a „Görögország hangja” elnevezést birtokolja, csak Készáriában lépett fel, nem hagyott nekünk más választást.
Elmentünk megnézni és meghallgatni és mint kiderült, alábecsültem az út időtartamát, de megérte. Fél 8-kor indultunk el otthonról és 1órát ütött az óra mire hazaértünk. Az utcánkban csak nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, de hát ez a büntetése azoknak, akik késő éjjel az utakon ténferegnek és nincsenek a megszabott órában ágyukban. A másfél óra, amelyet az útra szántunk, nem is lett volna elégséges, mert pont a kihirdetett kezdési időpontban érkeztünk az amfiteátrum parkolójába, de szerencsénkre Közel- keleti divat szerint, fél óra késéssel kezdődött el a koncert.
Párnákat és takarókat hoztunk magunkkal, úgyhogy a kemény beton ülések irgalmasak voltak hátsóinkhoz.
Giorgos Dalaras egy óriási, 55 zenészből álló kísérő együttest hozott magával, az orosz „Oszipov” zenekart, amely kombinálja a balalajkát, domrát és buzukit, más folklorisztikus hangszerek gazdag választékával. Két órás programja keretében az énekes nemcsak slágereiből adott elő, hanem néhány népdalt Spanyolországból, Olaszországból és egy héber dalt is. Nem tartom magamat a görög zene szakértőjének, a legtöbb dalt nem ismertem, de a közönség általában, rögtön az elején, felismerte a dallamot és rövid tapssal fogadta. Sokszor vele is dúdolt az előadóval. Az énekes néhányszor a közönség felé fordította a mikrofont és hagyta, hogy az énekelje a dal egy részét. Az amfiteátrum majdnem teli volt és a közönség vastapssal köszönt meg minden dalt.
Dalaras oldalán egy tehetséges énekesnő is fellépett és időnként, amikor az énekesek kivonultak felfrissülni, a zenekar néhány dallamot nélkülük is eljátszott, többek között egy orosz népdalt, amelyet a közönség szintén tapssal fogadott. Feltehetően, jó néhányan a nézők közül orosz származásúak voltak.
Nem fogok itt zenei kritikával foglalkozni. Dalaras kitűnő énekes, nagy átéléssel énekli balladáit és kíséri magát különféle pengető hangszereken. Megigéző mosolya van és tudja, hogyan kell megköszönni a közönség csodálatát. A két óriás képernyő a színpad oldalán lehetővé tette a nézők számára, még a legtávolabbi helyeken is, hogy az énekesek arcát és a zenekar tagjait jól lássák, jobban, mint a távcsövön, amelyet magammal hoztam. A dalok a viszonzatlan szerelemről, univerzális témákról szólnak, de szerény véleményem szerint, héberre fordításuk (a képernyőkön) felesleges és zavaró is. Görögül ugyan nem tudok, de nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük dalait.
Mellesleg, azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer ne jelennének meg a s'agapo, szeretlek és apopse, éjjel, szavak. S'Agapo volt a címe az egyik dalnak Dalaras mostani programjában is.
Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr, Mikis Theodorakis, Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike. Később másokat is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou és természetesen Glykeria, de véleményem szerint, éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kötödése miatt Theodorakis műveihez.
Theodorakis fellépésének a leírására csak olyan kifejezések, mint páratlan, felülmúlhatatlan, felejthetetlen felelnek meg, Dalarasról csak azt mondhatom, szépen dalol, kellemes a hangja, kitűnő az előadói stílusa, nem sajnáltuk egy percig sem a jelentős összeget, amelyet a jegyekre kiadtunk és azt, hogy órákat töltöttünk az utakon, de ennél többet nem érdemel meg.

A S'Agapo című dal.

* Cesarea, héberül Készária, föníciai kikötő volt. Nagy Heródes király fejlesztette a korabeli világ egyik legjelentősebb városává. Az ókori romok, az egykori amfiteátrum maradványai, az utóbbi évtizedekben új életre keltek, nyáron szabadtéri koncertteremként működnek 3757 ülőhellyel. Mellesleg, Készária tőszomszédságában van Szdot Jam kibbutz, amelynek Hanna Szenes is tagja volt és amelyben egy az ő életét bemutató kis múzeum is van.