KÁLMÁN MAGYARUL

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.
Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.
A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.
A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.
Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”
Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.
Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.
A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.
Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:
Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.

Egyedi keresés