PRÁGA, AZ ARANYOS

Évek óta nem voltam Prágában és amikor alkalmam adódott újra odalátogatni, tüstént megragadtam. Bájosabbnak találtam a várost, mint valaha, de ebben az időjárásnak is része volt, ragyogó napsütésben volt részem majdnem állandóan és a hőmérséklet is a turistáknak kedvezett. (Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy elveszítettem maradék hitemet is az időjárás előjelzésekben. Minden előjelzés négy esős napot és egy borultat jósolt, de a valóság napos volt és csak egyszer volt egy rövidke záporeső).

Mint mindig, ezúttal is túl sok holmit vittem magammal. Három zakómból csak egy kellett néha és egyszer sem volt szükségem két pulcsimra. A szeminárium – Kafkáról és Prága történelméről –, amelyen részt vettem, úgy volt megszervezve, hogy egy napon kívül, amikor Csehországban közlekedési sztrájk volt és a szervezők a barátaikat verbuválták össze, hogy privát autójukban vigyenek minket aznapi célpontunkra, minden túránkra tömegközlekedési eszközöket vettünk igénybe: buszokat, villamosokat és a metrót. A prágai metró gyors és tiszta. Egyetlen kritikám, hogy a Dejvicka végállomáson, amelyen szállodánk volt és ahonnan a röptéri busz is indul, nem volt mozgólépcső, a lift nem működött és majdnem megszakadtam, míg először le, azután felcipeltem poggyászomat 20-25 lépcsőn.
Előző prágai látogatásom alkalmával összehasonlítást végeztem a cseh főváros és Budapest között, amelyről mindenki tudja, hogy második otthonomnak tekintem. A két város hasonlít fekvésében, mindkettő egy széles folyó két partján terül el és mindkettőben a keleti oldal sík és városi, kereskedelmi, míg a dombos nyugati oldalt egy szép várnegyed ékesíti. Az építészeti stílusuk is – mint Bécsnek és más Közép-európai városnak is – nagyon hasonló. Annak idején úgy véltem, hogy Prága ugyan nagyon szép, de egy kicsit provinciális. Ezúttal sajnos kénytelen voltam megállapítani, hogy a cseh főváros néhány fontos szempontból felülmúlja a magyart. Már az előző alkalommal is észrevettem, hogy az épületek a történelmi központban fel vannak újítva és tökéletesen megőrizve, de mindjárt mentséggel is szolgáltam. Prágában több mint 250 éve nem voltak harcok, míg Budapest néhány destruktív háborút szenvedett, kezdve a 1848-49-es szabadságharccal, amikor az osztrákok ágyukkal lőtték a Duna parti épületsort, folytatva a második világháborúval, amikor a Szövetségesek kegyetlenül bombázták, egészen a 1956-os forradalomig, amikor az orosz tankok épületek százait lőtték szét.
Azóta egy évtized telt el. Budapesten sok épületet állítottak helyre és újítottak fel, közülük sok ki van világítva éjjel és a látvány hihetetlenül mutatós, de mellettük még mindig van sok más ház, amelyeken a hámló vakolat, a golyó és gránátlyukak és a koszos szürke szín alatt, észrevehető eredeti szépségük, amely mintha könyörögne, hogy térítsék vissza eredeti állapotába. Persze nem jutottam el minden eldugott sikátorba, nem vehettem észre minden részletet, de Prágában nem láttam olyan házat, amely el volt hanyagolva, nyomasztó kinézésű lett volna. A turistákkal zsúfolt utcák patyolat tiszták voltak. A metró – amelyet már említettem – szerelvényei modernek, tágasok és sokkal kevéssé zsúfoltabbak, mint Budapesten. Azonkívül, a prágai állomásokon nem állja útadat az ellenőrök fenyegető csapata, talán mert a cseh polgár inkább törvénytisztelő, a büntetések a potyázásért szigorúabbak, vagy pedig a városi közlekedési vállalat eleve hajlandó leírni egy bizonyos veszteséget, hiszen az ellenőrök sem dolgoznak ingyen.
Azt is felderítettem, hogy a csehek kevésbé begombolkozottak és ridegek. Az utcákon, a férfiak közül sokan szandált és zoknit viselnek. Egy barát szerint, így utaznak nemzetközi konferenciákra is és azért kollegáik más országokból gúnyt űznek belőlük.
Amit rendkívülinek találtam, a zsidó írók, Franz Kafka, Franz Werfel, Max Brod, Egon Erwin Kisch és mások, központi helye a cseh irodalmi életben, dacára annak, hogy németül alkottak. A prágai óváros egyik jelentős varázsa – és a turizmusból származó bevételek zöme – a zsidó negyedből származik, kezdve néhány zsinagógával, köztük az első helyen a Régi-újjal (Altneuschul), amely Európa legrégibb, a mai napig működő zsidó imahelye, az Állami Zsidó Múzeummal, a XV. századbeli Régi temetővel és befejezve a Károly híd szoborcsoportjával és köztük az arany héber szöveges Kálváriával.
Sajnálatomra, a tíz évvel azelőtti helyzettel összehasonlítva, a Régi temető – Prága leglátogatottabb látványossága – látogatói ma szó szerint korlátozva vannak. A hihetetlenül összezsúfolt, egymásra felhalmozott sírkövek megőrzése érdekében, nem lehet többé a sírok között csatangolni, hanem csak a steril, kötéllel elkerített beton ösvényeken körülsétálni a területet. Emiatt drasztikusan csökkent a híres halottak sírköveinek repedéseibe elhelyezett cédulák száma is. Korábbi látogatásomkor ez volt az egyik legcsodálatosabb élményem, a zömükben nem-zsidó látogatók hite a rabbik csodatevő képességében. A temető cédulák ezreivel volt borítva, a legtöbbjüket az első szél, vagy a többi látogató lába hamarosan elrepítette. Emberek egészséget kértek maguk, vagy családjuk számára, gyerekáldásért fohászkodtak, szerelmük viszonozásáért esedeztek, vagy akár sikert kértek iskolai vizsgájukhoz.
Ez az ár, amit megfizetünk azért, hogy a turizmus már nem csak a gazdagok privilégiuma, hogy ma már a kisbevételűek is megengedhetik maguknak néha külföldre ruccanni. Azt mondtad szociális jogok? Ez azt is jelenti, hogy olyan népszerű helyeket, mint az Uffizi Képtárt Firenzében, a Times Tért New Yorkban, az Eiffel Toronyt Párizsban, vagy a Régi Temetőt Prágában, a világ minden tájáról érkező turistahordákkal kell megosztanod, hogy alig tudod kivenni az idegenvezetőnk magyarázatát az idegen nyelvek bábeli kakofóniájában és csak mások válla felett láthatod a Mona Lizát, Rodin szobrait, vagy a Manneken Pist. Nem érdemes bánkódni ezen, nem baj, hogy nem tudtál közel jutni a híres műemlékekhez és lefotózni őket családod, barátaid számára. Valaki más, vagy inkább valaki mások, már megtették előtted és neked csak annyit kell tenned, hogy kiválasztod a legsikerültebb fényképeket és lemásolod őket gépedbe.
Ez ugyan logikus, de nem áltatom magamat, hogy elfogadjátok tanácsomat. Én sem mondtam le kirándulásomon a fényképezésről és íme szerény kis albumom. Akik a Facebook tagjai, ott is megtekinthetik képeimet.



ÚTBAIGAZÍTÁS

A múlt hétvége egyik estéjén az igazi békebeli hangulatú pesti ’Komédiás’ kávéházban üldögéltünk egy barátnőnkkel, amikor a szomszédos asztalhoz egy hattagú izraeli csoport – négy felnőtt, két gyerek – telepedett le. Mi hárman angolul beszéltünk és ők nem tudhatták, hogy értem beszédüket, de én bizony fél füllel odafigyeltem és hamarosan rájöttem, honfitársaim először járnak Magyarországon és egyáltalán nem ártana nekik egy kis útbaigazítás.

Az egyik panaszuk azt volt, hogy a csinos szőke énekesnő, spanyol, olasz, angol nyelvű dalokat énekel. Még az sem lágyította meg szívüket, amikor kedvükre egy izraeli dalt is elénekelt. Nem azért jöttek ide, hogy nyugati, vagy akár otthoni dalaikat hallják, ők szívesen kapnának ízelítőt a magyar kultúrából. Amint megtudták, hogy én is izraeli vagyok és egy keveset kiismerem magamat Pesten, kérdések garmadával árasztottak el. Én is kíváncsiskodtam, megkérdeztem tőlük, hogy jutottak el pont ebbe a kávéházba? A válasz: a Facebook által.
Megmagyaráztam nekik, hogy ha magyar nótákat szeretnének hallani, a Komédiás nem a megfelelő hely. Van Pesten néhány étterem, kávéház – sajnos egyre kevesebb – ahol cigányzene szól, de ezek főleg a turisták kedvére szolgálnak és könnyű klasszikus, orosz, német és más zenét játszanak, itt-ott tarkítva egy „Az a szép”-pel, vagy más népszerű magyar nótával. Felajánlkoztam, hogy mutatok nekik egy éttermet, ahol igazi cigány zenét hallhatnak. (Tudom, vannak különbségek a magyar és a cigány dalok között, de nem ismerek egy helyet sem, ahol csak magyar zene szól).

Az egyik férfit elvittem a közeli Paulay Ede utcába és megmutattam neki a kis pincei étterem lejáróját, ahol esténként autentikus cigányzene szól. A társaságuk még néhány napot marad Pesten és egy este elmehetnek oda is. Nem tudom, mennyire fogják élvezni a számukra idegen zenét, de a férfi számára óriási élmény volt a Liszt Ferenc téri kávéházi miliő, a nyüzsgő ifjúság zsivaja, az éttermek színes fényei, az itt-ott kiszűrődő zene.

Útban, vissza társaságunkhoz, még bevittem az izraelit az Alexandra könyvesház első emeletén levő kávézójába. Olyan büszkén mutogattam neki a csodálatosan felújított Lotz termet, mintha a saját érdemem lett volna, de mit lehet tenni, szívemben örökké pesti fiú maradok és mindig részese leszek mindennek, ami még szebbé és érdekesebbé teszi ezt a gyönyörű várost.

Amikor újra helyet foglaltunk asztalunknál, kávéházi ismerőseink további kérdéseket tettek fel. Olyanok voltak, mint a falusiak, akik először vannak nagyvárosban. Tágra nyitott szemekkel hallgatták magyarázataimat. Azt is tudni akarták, milyen magyar ételt lenne érdemes megkóstolniuk. A gesztenyepüréről például soha sem hallottak. Javaslatomra, egy adagot rendeltek és mind a hatan lelkesen csámcsogva fogyasztották el ezt az egzotikus különlegességet. Az is új volt számukra, hogy minden szupermarketban árulnak fagyasztott gesztenyepüré masszát és vihetnek belőle haza, otthoni használatra. A repülőn a poggyászt a nem légkondicionált, -50 C° hőmérsékletű raktérében szállítják és így a fagyasztott holmi nem olvad el hazaérkezésükig. Feleségem elmesélte, hogy amikor váratlan vendégek érkeznek, kivesz egy ilyen tömböt a mélyhűtőből és egy konyhai reszelő segítségével nyolc adagot képes varázsolni belőle, Csak a tetejét kell díszíteni tejszínnel.

A következő kérdésük még furcsább volt, egy olyan városban, amelyben minden második sarkon van egy 24 órán át nyitva tartó szupermarket: hol találunk egy szupermarketet? Javasoltam, hogy kérdezzék meg szállójuk portását.

Ez a találkozás megmutatta, mi a különbség az útikalauz és a személyes ismeretek között. Pesten persze fölényesen fitogtattam tudásomat, de amikor más országba utazok, tudom, semmi sem ér fel egy tapasztalt helyi lakós tanácsával, ha szerencsés vagyok egy ilyent megismerni.

NYITOTT HÁZAK

Tel Avivban ezúttal már harmadszor került megrendezésre az u. n. „Házak belülről” (más nevén „Nyitott Házak”) rendezvény, amelynek keretében két napig ingyenesen volt látogatható néhány tucat, részint több ezer éves építészeti múltra visszatekintő magánház, középület, épület, udvar és rejtett kuckó, úgymint új és modern épületek, amelyeknek egy részében tárlatvezetések voltak az építészekkel, vagy a lakástulajdonosokkal.
Mi az idén vettünk részt először ezen, de nem voltak túl nagy elvárásaim a négy hellyel kapcsolatban, amelyet feleségem választott a városháza katalógusából.
Nem is sejtettem mennyire tévedek. Több mint 55 éve élek Tel Avivban, nejem tíz évvel később költözött ide és azt hittük jól ismerjük a várost, de hirtelen kiderült, hogy egy forgalmas, szürke, kereskedelmi utcának – melyen százszor hajtottunk végig – tőszomszédságában, egy érdekes történelmi negyed rejtőzik, amelynek létezéséről fogalmunk sem volt. A negyed neve: Az amerikai-német kolónia.
Először egy kurta történelemlecke. Mint a Horogkereszt Tel Aviv szívében című írásomban már említettem, az amerikai Maine államból származó keresztény telepesek, akik hittek a zsidók országukba való visszatérésében és segíteni akartak nekik első lépéseikben, 1866-ban kolóniát alapítottak Jaffán. Lehet, hogy ezek voltak az első cionisták. Panel faházakat hoztak magukkal, fejlett mezőgazdasági gépeket, de egy téves helyválasztás (egy megjelöletlen temetőben, kolera járvány áldozatok sírjain, építették fel házaikat), sok halálesetet okozott, főleg gyerekeik körében. Hamarosan viták törtek ki közöttük és két éven belül, a legtöbbjük visszatért országukba. Az elhagyott kolóniát a német templomosok vásárolták meg és virágzó településsé változtatták, amíg aztán a második világháborúban a britek száműzték őket, mert a legtöbbjük a náci ideológia hívévé vált.
Az évek folyamán a negyed el lett hanyagolva, amíg 2009-ben elkezdődtek a megtartási és helyreállítási munkálatok. A folyamat jól látható minden látogató számára. Néhány ház többé-kevésbé visszanyerte eredeti kinézését, de a környék épületeinek a zöme, állványokkal van körülvéve. Azok számára, akik nem szenvednek pénzhiányban, ez lesz, úgy látszik, a jövő évtized felkapott környéke, míg a többi lakos és a turisták örömmel fogják nyugtázni az új építészeti gyöngyszemet városunkban.
Az első három hely, amelyet meg akartunk látogatni, egymás mellett feküdt ugyanabban a kis utcában. Elsőnek az Imanuel házba léptünk be. Ez az épület először a templomosokat szolgálta, mint iskola és kulturális központ, de miután 1878-ban megvette Ustinov báró (az angol színész, Sir Peter Ustinov nagyapja), egy ideig az ő palotája volt. 1895-ben szállodává vált, 1926-tól lány középiskola működött benne, 1934-tól, mint angol rendőrállomás működött, míg 1948-tól 1970-ig az izraeli véderő használta bázisának. Azóta, a mai napokig, az épület vendégház és diákszálló.
A szobák szerények, de kellemesek. A földszinten néhány terem van és az egyikben egy kapedlis rabbiféle pont istentiszteletet tartott. Egy kicsit furcsállottuk, hogy a Dávid csillagos frigyszekrény előtt zenekar játszott – az ortodoxok szerint a templomi zene a szombati pihenőnapon "szentségtörés" – de azt hittük, ez egy reform gyülekezet. Csak amikor a bejárati asztalon észrevettük az ingyen Új Testamentumokat és más keresztény jellegű könyveket és folyóiratokat, jöttünk rá, hogy a házat egy zsidó messiási szekta (ilyen is létezik!) birtokolja.
Második célpontunk, a szemben levő Maine Ház előtt hosszú sor kígyózott és azt mondták, hogy csak háromnegyed órával később kerülünk majd sorra, úgyhogy közben benéztünk a szomszédos Imanuel templomba. Ez egy csinos kis, új-gótikus, hegyes tornyú lutheránus templom, amelyben teljesen lemondtak a kereszt bemutatásáról. A szép festett ablakok elbeszéléseket ábrázolnak a kereszténység történelméből, de Jézus töviskoronája Dávid csillag alakban lett kiképezve. Az oltáron is egy tipikus zsidó szimbólum állt, a hétágú gyertyatartó (menora), a mögötte levő falon pedig héber nyelvű idézet volt az Új Testamentumból. A közönség soraiban néhány feketét láttam és orosz nyelvű beszéd is eljutott a fülemhez, de a prédikáció angol nyelvű volt, folyamatos héber fordítással. Egy ideig hallgattam a szentbeszédet, utána a hívők, orgona kísérettel, zsoltárokat énekeltek. Meg akartam kérdezni a fiatal papot, magyarázza meg egy mondatát, amely szöget ütött a fejembe "Isten szereti e népet és ezt be is bizonyította!", de kifogytunk az időből és folytatnunk kellett az utunkat következő célunkhoz.
A Maine Barátság Ház eredeti faház, amelyet még a telepesek hoztak magukkal. Mint ismert, amikor meg akarunk valósítani egy ötletet, nem árt, ha van néhány megszállottja és ebben az esetben is akadtak ilyenek, a mainei Jean és Reed Holmes személyében, akik 2002-ben fejezték be a ház restaurálását. A ház földszintjén múzeum van és egy festő stúdiója, a felső emeleten pedig az idős házaspár lakik. A pincehelyiségben filmet mutattak be a látogatók előtt az amerikai kolónia történetéről és Dr. Holmes elmesélte, hogy véletlenül egy ősére is rátalált a 147 év előtti telepesek között. A múzeumban különféle 19.-ik századbeli tárgyak vannak kiállítva és a házaspár könyvét is meg lehet vásárolni.
Írásom kezdetén azt mondtam, hogy feleségem négy házat választott a néhány tucat közül, amelyek azon a hétvégén megnyitották kapujukat látogatók előtt. Ezek közül a negyedik a Peresz Béke Központ (Shimon Peresz ma Izrael államelnöke) székháza volt. Enyhén szólva nem túlságosan lelkesedtünk a szupermodern, csupabeton épület stílusáért és azt sem értettük, konkréten mit tesz ez a szervezet a békéért. Két dolog volt, amely mégis jó benyomást tett ránk, az egyik a kilátás az épület bejáratából (a hullámzó tenger) és a verandáról (délre egy régi, kiterjedt, muzulmán temető és észak felé a pálmafákkal szegett tengerparti sétány), a másik pedig a „Baráti Hidak” kiállítás az alagsorban, amely jaffai és olasz gyerekek rajzait mutatja be lakóházaikról.
Vajon az effajta kiállítások hozzájárulnak a békéhez? Erre nem vagyok képes válaszolni, de amikor annyira vágyakozunk a béke után, minden eszköz üdvözlendő.

Fotóalbum