EGY LÁNY A KÜSZÖBÖMÖN

Egy elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Mint már említettem, amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Nem a zajos részében, ahol a buszjáratoknak volt a végállomása, hanem a sarok után, amelyről a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.

Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a zömük Kelet Európából származott – verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tereferével töltötték el a hosszú nyári estéket.

Azon a pénteken késő éjjel értem haza.

Az utca sötét volt és senki sem ült már a verandákon. Goldberg néni, a háziasszonyom is aludt már, pedig ő gyakran volt ébren hazaérkezésemig, hogy megpróbáljon kiszedni egy-két pikáns részletet kalandjaimból, ha már sajátja nem volt.

Azon az estén volt barátnőm, Ági születésnapja. Közös erővel elfogyasztottuk a tetemes részét annak a sütemény műremeknek, amelyet alkotott, néhány pohár bort is ittunk és aztán hazaindultam. Az üres utca visszhangzott a lépéseimtől.

A Goldberg családtól bérelt szobám bejárata az épület oldalán volt, ahol a kis veranda is a hozzá vezető három lépcsővel. Amikor befordultam a házak közötti keskeny és sötét ösvényre, úgy tűnt, mintha egy nagy csomag heverne a verandán.

Csak amikor közelebb értem, vettem észre, hogy a „csomag” egy nő, aki a legfelső lépcsőfokon ül, térdére hajolva.

Elképedtem.

„Bocsánatot kérek asszonyom, van valami baja?” – suttogtam.

A szomszédos ház spalettái vagy két és fél méter távolságban lehettek és a csendes éjszakában minden szó úgy hangzott, mint egy ágyúlövés.

„Nincs semmi bajom, hagyjon kérem!” – válaszolta fojtott hangon.

„De talán segíthetek valamiben?”

„Nem akarok semmit, csak meghalni. Menjen innen és hagyjon békén!”

A feje még mindig térdére volt hajtva és csak most vettem észre, hogy vállai remegnek a sírástól.

„Nem mehetek el innen, itt lakok” – mondtam.

„Akkor bújjon be a lakásába és törődjön a maga dolgával!”

„Csak nem hagyom itt ülni ajtóm előtt?! Mi lesz, ha a szomszédok meglátják? Még azt gondolják, hogy miattam sír. Jöjjön be, igyon egy pohár vizet. attól talán megnyugszik.”

Melléje kucorodtam a lépcsőre, füléhez hajoltam és kérleltem, hogy jöjjön be a lakásba. Már akkor, amikor közelhajoltam hozzá, megéreztem furcsa illatát. Nem parfüm illata volt, hanem egy fiatal nő illata – abban a dezodor előtti korszakban –, amely elnyomta a pipere-szappan illatát is.

Egy illat, amely egy kissé a divatos pézsmaolaj illatára hasonlított, egy illat, amely engem, a fiatal férfit teljesen megvadított.

Már felemelte arcát, de a sötétben csak homályosan láthattam vonásait. Engedett az unszolásnak és bejött a lakásba, de meg kellett ígérnem, hogy nem kapcsolom fel a villanyt.

Amikor felállt, megpillantottam gömbölyded alakjának a körvonalait és azután mindkettőnket elnyelt a szoba homálya.

Az ágyra ültettem, hideg vizet hoztam a konyhából, megint leültem melléje és megpróbáltam megtudni, mi baja van. A lány nem volt beszédes, de néhány mondatából kivettem, hogy ami történet vele teljesen mindennapi: szerelmi csalódástól szenvedett.

Nem volt különösebb baja, csak egy kis figyelemre, melegségre volt szüksége, ezeket pedig megkaphatta tőlem. Dacára a késői órának, nem voltam fáradt és másnap szombat volt, nem kellett dolgoznom.

Vigasztaltam, csitítgattam, amíg csak meg nem nyugodott. Először a kezét simogattam és amikor nem utasított vissza, tovább merészkedtem. Az ülés az ágyon nem volt túl kényelmes és rövid idő múlva már egymás mellett feküdtünk.

Közben folytattam a monológomat, amelyet mintha egy romantikus regényből olvastam volna: az élet szépségéről; arról, hogy ami ma tragikusnak és kibírhatatlannak érzünk, az a tűző nap fényénél apró szerelmi perpatvarnak tűnik majd; arról, hogy még fiatal és előtte áll az egész élet. Hirtelen meglepett csilingelő kacagásával:

„Látszik, hogy nem Izraelben születtél. Pofa be és gyere közelebb!”

Hajnalban, amikor vendégem felöltözött és távozni készült, megkérdeztem, hogy még mindig meg akar-e halni.

Még egyszer felkacagott és kibökte:

„Süket duma, dehogyis!”

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle. Továbbra sem engedte meg, hogy villanyt gyújtsak és még mielőtt a nap felkelt volna, kiosont lakásomból és életemből.

Mindaz, ami megmaradt jelenlétéből az őrjítő illata volt, amelyet a párnámon hagyott.

Minden éjjel arcomat párnámba temetve aludtam el és erotikus álmokat álmodtam ismeretlen szeretőmről. Hetekig reméltem, hogy egyszer csak megint megjelenik ajtóm előtt.

Egy napon a szomszédos utcában vásároltam valamit, amikor észrevettem egy gömbölyded formájú lányt, apró virágmintás szoknyában. A szoknya éppen úgy nézett ki, mint az a szoknya, amelyet különös vendégem dobott le az ágy mellé (és az ablakon beszűrődő fény megvilágított) azon az emlékezetes péntek éjszakán.

Megdobbant a szívem. Biztos voltam benne, hogy ő az, de a lány teljesen hidegen nézett át rajtam. Azt gondoltam, hogy talán azért nem ismer fel, mert nem emlékszik az arcomra, hiszen a sötét szobában ő sem láthatott túl jól engem.

Társaságban volt és nem közelíthettem felé, hogy azonosíthassam. Az egyetlen biztos ismertetőjele pedig az illata lehetett volna.

Még csak meg sem kérdezhettem, hogy „elnézést, nem maga volt két hete éjjel nálam?”

Szó nélkül távoztam, de a kétség tovább gyötört. Néhányszor még visszanéztem, de a lány rám se hederített.

Évekig kerestem még azt a pézsmaillatot, de az óta sem találtam meg.

Nem vertem nagydobra a kalandomat, mindössze néhány kollegámnak mondtam el a történetet, vagyis inkább csak egy részét, de úgy látszik ennyi is elég volt. Még sokáig reggelenként azzal fogadtak a munkahelyemen:

„Na, ült valaki tegnap éjjel a küszöbödön?”

A JÓ ÉTEL KIRÁLYA

Ez év június 12-én, 94 éves korában elhunyt Egon Rónay, a világ talán legismertebb étteremkritikusa, aki alapvetően megváltoztatta a brit étkezési szokásokat. A magyar származású férfi az angliai étteremkalauzok úttörője volt. A Guardian újság megemlékezésében, a „jó étel királyának” titulálta.

Pontosan el tudom képzelni mit érzett Rónay, amikor Londonba került. Én ugyan csak 1962-ben, 15 évvel utána érkeztem először Londonba, de hasonlóan hozzá, a közép európai ételekhez szoktatott gyomrom szintén fellázadt az angol konyha ízei és a választék hiánya ellen. A többi kispénzű turistákhoz hasonlóan, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozatban étkeztem, de nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért, amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”-ban lehetett kielégíteni. Öt shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Csodálat méltó találtam néhány tapasztalt fiatalt, akik bámulatos technikával, egész ételpiramisokat építettek tányérjukra. A fenti árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.

Rónay szerint az élelmiszer-ipari forradalom az Egyesült Királyságban ténylegesen csak a 1960-as években kezdődött, amikor a kisemberek gazdasági helyzete megjavult és egyszerre pénz került a zsebükbe. Azelőtt, a magasabb társadalmi körökben nem illett ételről beszélni.

Azon a nyáron két hetet töltöttem Londonban és fontos gasztronómiai felfedezésnek számított, amikor rátaláltam az egyetlen helyre, ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállításra. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve a furcsa ízű levesektől, folytatva száz mindenféle módon elkészített húsokkal, krumpliféleségekkel, spagettival, főzelékekkel, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és egzotikus gyümölcsök voltak. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litereit vedelhetted.

Régi szokásom szerint, amikor külföldön vagyok, nem kelek túl korán, igyekezek bőségesen bereggelizni és így aztán estig nem is nagyon leszek éhes. Angliában legalább kiadós reggelit adnak – nem úgy, mint Franciaországban, ahol egy croissanttal és kávéval, teával kell megelégedni – de itt is vártak meglepetések. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek:

”Egg, or spam?”

Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ’spam’, a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. A spam valami löncshúsféle, a Spiced Pork And Ham (fűszeres disznóhús sonkával) rövidítése, de a legjobb bizonyítéka silány minőségének, hogy később ezt a szót választották a szemétposta elnevezésére.

Rónay Egon apja sikeres étteremtulajdonos volt, fénykorában öt étterme volt Budapesten. A fiú jogot tanult Oxfordban, de a második világháborúban a család elvesztette vagyonát és így nem fejezhette be tanulmányait. 1946-ban egyedül érkezett Angliába és különböző munkahelyeken dolgozott, de csak 1952-ben sikerült neki kölcsönzött pénzből egy kis éttermet nyitni. Menüjén a britek számára aránylag ismeretlen francia ételek szerepeltek és rövidesen óriási sikert aratott. Az egyik angol napilap Rónaynak saját rovatot ajánlott.

Innen már rövid volt az út – Rónay soha sem rejtette véka alá szörnyülködését az angol nyilvános étkezdék alacsony színvonala miatt – saját étteremkalauzának megjelenttetéséig 1957-ben. Ugyanabban az évben a fent említett Lyon cég által szponzorált programot is szervezett, amely szintén a minőségi étel fogalmát terjesztette.

Rónaynak az elmúlt több mint ötven év alatt közel ötven könyve jelent meg és kalauzai igazi brit intézménnyé váltak. Nem voltak nehézségei szponzorokat találni könyveihez, de csak olyan támogatókat fogadott el, akik nem voltak kapcsolatban a szálloda-, vagy élelmiszeriparral. Büszke volt arra, hogy minden ételt végigkóstolt, mindig mindenért fizetett és se ő maga, se a munkatársai nem fogadtak el ingyenes étkezést (Nem hiába mondják angolul ’there are no free meals’, vagyis az ingyenes étkezések, végül is többe kerülnek, mint azok amelyekért fizettél). Állítólag egyszer 250 ezer fontra biztosította munkaeszközeit, a nyelvén lévő ízlelőbimbókat. Az általa kiküldött felügyelők előre be nem jelentett látogatásaik alkalmával vizsgálták felül az éttermeket.

Rónay Egont 2005-ben angol életműdíjjal tüntették ki. Neki köszönhetjük, hogy ma már Anglia nem pocsék ételéről híres, de ne felejtsük el egyik ismert mondását “gasztronómiailag, az élelmiszernek nincs nemzetisége. Vagy jó, vagy nem az".

VILÁGUTAZÓ, AKI KI SEM MOZDULT SZÜLŐHÁZÁBÓL

Szülővárosomban Kassán, mindenki ismerte az elbeszélést arról a képzeletbeli öregúrról, akit születésnapja alkalmából újságírók a messzi fővárosból felkértek, meséljen valamit életéről. Amikor elmondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon házasodott, gyerekei a Szovjetunióban születtek és ő maga most Ukrajnában él, az interjúvolók csodálkozva kérdezték, miért költözködött olyan sokat életében. Az ünnepelt válasza:
„Én? Egész életemben ki sem mozdultam szülőházamból!”
Ez az elbeszélés jutott az eszembe a Magyar Nagykövetségen, az Outcasts (Kitaszítottak) című kanadai film vetítése közben. A film egy túrát mutat be, amelyet az izraeli Jichak Livnat rendezett gyerekeivel, unokáival és kanadai barátjával, Aykler Bélával, szülővárosukba, Nagyszőlősbe. A film és egy megható világháborús szerelmi történetet is leír. Livnat nővére, Hedy és a fiatal hadnagy Béla között, akinek az apja vezérezredes volt a magyar hadseregben. Béla megpróbálta menteni szerelmét, de a lány nem volt hajlandó otthagyni családját és inkább velük tartott a megsemmisítő táborba. Hedy életben maradt, de az eltelt idő alatt, a szerelem lángja valahogy elaludt és a két fiatal mással házasodott meg.
A kitaszítottak a film címéből: a Weiss Sándor néven született Livnat, akit 1944-ben Auschwitzba deportáltak családjával, ahol egy részüket meggyilkolták és Aykler, aki 1946-ban kényszerült elhagyni szülővárosát, miután azt a Szovjetunióhoz csatolták.
Livnat, aki részt vett a vetítésen, előadta, hogy Csehszlovákiában, az akkori Sevlus-ban született. Az 1938-as bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a várost és a neve is újra Nagyszőlős lett. 1945-ben Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták és a várost átnevezték Vinogradov-nak. A Szovjetunió széthullásával 1991-ben, ez a város is a független Ukrajna része lett és az óta Vinohradiv-nak hívják.
1910-ben Nagyszőlős lakosságának 41% volt zsidó és 1944-ben – amikor a deportálások megkezdődtek – vagy 4,700 (32%) zsidó élt a városban. Zsidó középiskolája is volt. Nagyszőlősben évszázadokon keresztül békességben együtt éltek magyarok, ruszinok, zsidók. A különböző nyelvek (magyar, német, szlovák, ruszin, jiddis), írásmódok (cirill, latin, héber) és kultúrák jól megfértek egymás mellett és kiegészítették egymást. Mindenki megtartotta a saját szokásait és vallását, mégis jól tudtak együtt élni.
Azután jött a szörnyű világégés és a volt nagyszőlősiek ma már csak sírlátogatásra járnak szülővárosukba.

BARÁTOM JEHUDA LAHAV

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.