A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.

Egyedi keresés

IZRAEL KORONÁS FEJE

Letelt a második hetünk is Malagában, jövő hétfőn kezdődik a végső. Az egész idő alatt kizárólag spanyol nyelvűek vesznek körül. Az angolt csak kevesen értik és iskolánk tanítói, bár egy részük valószínűleg beszéli a nyelvet, megtagadják használatát. Alapfokon képesek vagyunk már kommunikálni, bevásárolni, megkérdezni járókelőket merre van a Picasso múzeum, de nem áltatjuk magunkat: a teljes három hét után is csak dadogni fogunk tudni spanyolul. A törekvés, megmagyarázni valamit idegen nyelven, egy frusztráló élmény. Az iskola egy este grillsütést szervezett. A tanári kar is részt vett. Szangria poharakkal a kezünkben ott álldogáltunk a pázsiton és csevegni próbáltunk. Mindenki kíváncsi volt életünk körülményeire, múltunkra, de miként magyarázzuk meg nekik a kulcseseményeket életünkben, a demógrafikus valóságot szülőhazáinkban, a világháborút, a gettót, mi is az a cionizmus, emigrálásunk okait, a politikai helyzetet Izraelben, stb. szegényes spanyol szókincsünkkel?
Sikerült megismerkednünk néhány további diáktársunkkal (zömük beszél angolul), akik más osztályokban tanulnak. Egy dán fiú, aki mint Kristóf mutatkozott be, rövid beszélgetés után kibökte, hogy anyja zsidó. Meglepődött, amikor elmondtam, ha Izraelbe akart volna jönni egy néhány hónapos tanfolyamra (spanyol helyett héberre), ez szüleinek lényegesen kevesebb pénzébe került volna. Bizonyos esetekben a kormány szubvencionálja a diákok kiadásait.
Egy délután az iskola keretében egy golfklubba látogattunk. Egy óránk volt igyekezni eltalálni a labdát és valamicske távolságba elrepíteni – higgyétek el, nem könnyű feladat – miközben a helyi oktató megpróbálta mutatni miként kell fogni az ütőt és mi a helyes beállás a labdához. Kicsi az esély, hogy én leszek a következő Tiger Woods, de egyszer talán elviszem családomat egy itteni klubba, bár feltételezem, a belépő ár nálunk magasabb lesz. Malagában egy eurót fizettünk személyenként.
Lakónegyedünk bankja egy számunkra érthetetlen élménnyel szolgált. Összesen néhányszáz dollárt akartunk felváltani, egy rutin transzakció ugyebár, de a bankfiók pénztárosa számára ez úgy látszik valami teljesen más volt. Amikor átnyújtottam neki útlevelemet azonosításra, elvörösödött, ideges lett, kezei reszketni kezdtek, legalább négyszer megszámolta a bankjegyeket és a végén, az eurókkal együtt, a dollárjaimat is visszaadta. Természetesen nem fogadtam el az ’ajándékot’, de az eset furcsának tűnt nekünk. Talán a közelmúlt eseményei befolyásolták, a szörnyűségek, amelyeket a híradó esténként feltálal nappalinkban és azt hitte, felrobbantjuk a bankát? Soha sem fogjuk megtudni mi járt a fejében azokban a percekben.
Néhány mondatot az új nyelvről, amelybe egy kis betekintést akarunk nyerni:
Lakhelyünkön a televíziós állomások csakis spanyolok. Esténként bekapcsoljuk a híradót (telediario) és már amennyire értjük az elmondottakat, követjük az eseményeket otthon és a világban. Január 20-án például megtudtuk, hogy Casa Blanca nincs Marokkóban és hősei nem Ingrid Bergman és Clark Gable, hanem Washingtonban és Barack Obama játssza a főszerepet.
Kellemesen érintett, amikor az üzletben egy hölgy caballero-nak nevezett, de azután megtudtam, hogy ez a szó összesen az ’uram’ helyi ekvivalense. Ezzel szemben, amikor a házinéni megkérdezett, molesztál-e (nemileg, isten ments?), túl vehemensen protestáltam, amíg aztán megint felvilágosítottak. A ’molest’ ige értelme spanyolul sokkal kevésbé szigorú, mint magyarul (és angolul). Az asszonyság csak azt kérdezte udvariasan, zavar-e.
A suliban sikerült meglepni a tanárnőnket, amikor kérdésére kijelentettem, rózsaszín (rossa) a kedvenc színem. Választásomat atipikusnak találta egy férfi számára. Csak később derítettem fel, ez csak olaszul jelent vöröst. Azok, akik Spanyolban kedvelik ezt a színt a 'rojo'-t használják.
Az egyik lányunokám neve Tal (héberül Harmat). Telefonon elmeséltem neki, ¿que tal? spanyolul azt jelenti, ’Hogy vagy?’ A lánykának (10 éves) ez nagyon megtetszett és mindjárt el kezdte gyakorolni az új kifejezést. A beszélgetést a telefon hangerősítője közvetítette és pont, amikor a kis Tal visszakérdezte que tal?, arra járt háziasszonyunk és válaszolt is, muy bien (nagyon jól), mintha ennél nem lenne természetesebb, hogy egy izraeli kislány spanyolul kérdezi, hogy van.
Egy olyan esettel fejezem be, amely rámutat, az átlagos ember milyen keveset tud és mennyire nem érdekli, mások országa. Egy reggel a tanárnő felrögzítette a táblára azon tizenhárom ország királyainak a fényképét, amelyekben ez az államforma létezik (igen, még mindig van legalább tizenhárom). Az osztály négy csoportra lett osztva és abban versenyeztünk, melyik csoport tud több országot azonosítani, amelyeknek ezek a koronás fői. Erzsébet királynőről mindenki tudta ki az, a holland Beatrixet, is a legtöbbünk ismerte (a diákok fele Hollandiából származott), de a norvég, svéd, dán, belga uralkodókra viszont főleg az odavalósi diákok ismertek rá. A szaúdi arábiai király, Abdullah, szakállas és kefiás fényképét csak a mi csoportunk azonosította helyesen, a többiek azt írták 'Irak', 'Dubai' és 'Izrael'!
Ettől teljesen ledöbbentünk, különösen, miután ezt a marhaságot olyan diákok írták, akik két hetet töltöttek velünk az osztályban, ahol mindegyikünk bemutatta magát, mesélt országáról, életmódjáról, az ottani hírességekről és a mindennapi életről. A nejem például még az első napokban előadást tartott államelnökünkről, Simon Pereszről, Béke Nobel-díjas politikusunkról.
Elképesztő, nemde?

Egyedi keresés

MALAGA AZ ALKALMI TURISTÁNAK

Második hetünket fejezzük be Malagában és úgy véljük, választásunk helyes volt. Útinaplóm előző részleteiben említettem már, az időjárás egy kis csalódást okozott, hűvösebb van, mint otthon nálunk, de ez mégis csak egy mediterrán táj, mint az utcák mindkét oldalán sorakozó narancsfák tanúsítják. Nem is tudom, a tel avivi városház miért nem utánozza Malagát, vagy Athént például és nem szépíti utcáinkat ezekkel a festői fákkal, amelyek még olyan turisták csodálatát is felkeltik, akik nem Európa havas, jeges más részeiről érkeztek ide, hacsak az ok nem az, hogy amikor az érett gyümölcs lehullik a fákról – a narancs ez a fajtája nem ehető – gyakrabban kell tisztítani a járdát, nehogy a járókelők elcsússzanak.
Attól félek, még párszor kell majd azt kérdeznem, mi miért nem cselekszünk hasonlóan a spanyolokhoz, mert ebben a szép és pezsgő városban egynéhány dolgot láttunk, amelyet érdemes lenne utánozni. A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja legjobban le. A buszmegállók néhány fokkal magasabban szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!
A spanyol buszok nem különböznek a nálunk használatosoktól, de bennük is van kijelző, amely felmutatja a vonal végállomását és a következő megállót. A mi buszsofőrjeink általában előzékenyek és ha megkérik őket, hangosan kihirdetik a kővetkező megálló nevét, de nem lenne jobb, ha minden utas, minden megállóról informálva lenne? Az utazásért hasonló módon fizetnek, mint azt Londonban láttam, egy újra és újra feltölthető elektronikus kártyával, amelyet az olvasó felett kell elhúzni és amelyből a rendszer automatikusan levonja az utazás árát.
Ezekben a tömegközlekedési eszközökben egy további csodálatra méltó berendezést is találtunk. Az egyik megállónál egy tolószékes hölgy várakozott. Amikor a busz megállt, kísérője megnyomott egy gombot a központi ajtó mellett és a lépcső alól egy rézsútos feljáró gördült ki, lehetővé téve a tolókocsi számára bejutni a buszba. A leszállásnál a feljárót hasonló módon hozták működésbe belülről.
A gyalogjárók kényelméről is gondoskodnak. A város központjában, sok közlekedési lámpás útkereszteződésnél, a jelzőlámpa alatt számláló van, amely piros számokkal mutatja hány másodperc múlva változik zöldre. Amint a lámpa zöld lesz, ezúttal zöld számok mutatják hány másodperc áll a járókelők rendelkezésére a kereszteződés átkelésére. A számok alatt egy gyufaszál figura is látható, piros és mozdulatlan, amikor a lámpa piros és komótosan haladó, amikor zöld. A zöld fény utolsó 6-7 másodpercében a figura hirtelen futni kezd. Muris, de főleg hasznos, nemde?
Más városokról nem tudok véleményt nyilvánítani – voltunk már előzőleg Spanyolországban, de ezúttal nem hagytuk el Malagát – de ez egy kellemes, európai jellegű városnak tűnik, amelyet nem fertőzött meg a lázas amerikai tempó. A központjában esténként sok ezrek kószálnak, élvezik az idényvégi (milyen idény vége, nem tudom) kiárusításokat, bámulják az utcai fellépéseket, hallgatják a zenészeket, vagy étkeznek a sok taperia egyikében.
Mi a Pedregalejo (ottlétünk utolsó napjáig nem tudtam megjegyezni nevét) negyedben lakunk, vagy 25 percre busszal a városközponttól. Nagy élvezetet okoz nekünk a negyed szép egyedi, de egyszerű építkezési stílusa. A házak nem fényűzők, hivalkodók, az okker és finom világoszöld színek uralkodnak, itt-ott az égett téglák vörösével tarkítva. Minden ház különbözik szomszédjától, tornyocskák, bejárati kis oszlopcsarnokok, ablakaik fölött ív, színes kerámiacsempe sávok. A háznak, amelyben laktunk, kiterjedt belső udvara van, csempékkel borított falakkal, úgyhogy jó időben a család kint étkezhet, megőrizve magányát.
A mi negyedünknek és a szomszédos EL Palonak – csak egy kiszáradt folyó medre választja el őket egymástól. Ez a vidék is vízhiánytól szenved, de Malaga központi utcáit mégis magas nyomású vízsugarakkal tisztítják – néhány kilométeres közös tengerparti sétánya van. Az egyik oldalán egy-emeletes családi házak, a másikon a tenger véghetetlen tükre. Turista idényben sok házat kiadnak, másokban népies éttermek működnek, egy részük csak néhány szék és asztal, sütőrostély, vagy nyitott tűzhely körül. Ízletes és friss sült szardíniákat, más tengeri finomságokat – hangsúllyal az olíva olajra és foghagymára – meg persze paellát, a valenciai régió tipikus rizs ételét, lehet kapni bennük. A kiszolgálás szívélyes és az árak alacsonyak (például 12 euro négy pompás tapas és két pohár borért, vagy egy óriási tengeri gyümölcs és haltál, saláta, olajbogyók, kenyér és bor 19-ért). A pincérek barátságosak, bőbeszédű magyarázattal szolgálnak minden ételhez, a javasolt borhoz és ha esetleg nem értetted gyorstüzelő beszédüket, széles mosollyal kárpótolnak.
Mint máskor is, most is sajnáljuk, hogy nincs módunkban megosztani családunkkal, barátainkkal kirándulásunk élményét, az elbeszélések csak a közvetlen tapasztalat egy apró részét képesek átvinni. Malaga mindig népszerű volt az angoloknál, de azt hisszük, mások is élveznék és úgy találnák, hogy ez egy kellemes és olcsó hely tavaszi, vagy őszi szabira. Nyáron ugyan még nálunknál is magasabbak a hőmérsékletek, de a vastag falak, amelyek most a rovásunkra vannak, nyáron talán megőrzik a házak hűvösségét.
Malagai fotóalbum

Egyedi keresés

HONOSODÁS MALAGÁBAN

Eljött a pénteki nap és ezzel véget ért első hetünk az EF (Education First) nyelviskola hálózat malagai fiókjában. Szombaton és vasárnap szünetel a tanítás. Vajon tanultunk-e valamit? Azt hiszem, igen. Amikor megérkeztünk, csak kevés spanyol szót ismertünk és őt napos tanulás után, szókincsünk gyarapodott és képesek vagyunk egész mondatokat képezni, bár csak jelenben. A múlt és jövő elsajátítása még előttünk áll, ha egyáltalán elérjük ezt a fokot, hiszen csak egy nap híján három hetet fogunk itt tölteni. Haladásunk egy részét annak köszönthetjük, hogy háziasszonyunk, Rafaela, akivel megérkezésünk estéjén találkoztunk, még az első napunk előtt a suliban, semmilyen idegen nyelvet nem tud. A kezdeti nehézségek, dadogások, a jelbeszéd használata után, meddő igyekezetünkben bemutatni magunkat, mesélni családunkról, az övéről hallani valamit, megérteni magyarázatait a házirendről, az első dolog, amelyet rohantunk megszerezni külföldön, egy spanyol-angol szótár volt. Csak ennek gyakori böngészésével tudtuk áthidalni az alapvető megismerkedés szakadékát.
Az első szavak természetesen a családdal, gyerekekkel, unokákkal voltak kapcsolatosak és mindjárt azután az időjárás jött sorra. A házinéni szerint, a mostani, az egyik legnehezebb tél a helyiek emlékezetében. Eleve a miénkhez hasonló klíma miatt választottuk Malagát, de mint már előző írásomban említettem, az itteni házak különösen vastag falai hosszabb ideig megőrzik hőmérsékletüket. A hét kezdete óta, a higany a kinti hőmérőkben egy kissé feljebb kúszott, de a ház belsejében az olvadás alig érezhető. Az időjárás prognózis szerint a melegedés a következő napokban is folytatódni fog és reméljük, olvasni fogunk tudni a konyhában – amelyet ideiglenes lakhelyünk nappalijának neveztünk ki – anélkül, hogy kesztyűt kelljen húzni.
Dacára a fentieknek, a kommunikációhoz nem mindig szükséges a szótár. Előre beharangozták, a lakáskiadók – az iskolának terjedt hálózata van olyan családokkal, amelyek megélhetésükre, tanulóknak adnak szállást – hétvégén nem kötelesek étkezéseket szolgáltatni, de nem tudtuk a ’mi’ Rafaellánk miként fog viselkedni. Eddig reggelente 8-kor találkoztunk a konyhában, ahol pirítóssal, lekvárral, kávéval, vagy teával és gyümölccsel traktált, de szombaton reggel nyoma sem volt. Az elején azt hittük, elaludt, hiszen ő is jogosult a hétvégi pihire, de aztán hirtelen leesett a tantusz. Ezen a módon próbálta tudomásunkra hozni: „a konyhai szolgáltatások ma szünetelnek!”
Vásároltunk egynéhány dolgot a szupermarketben, gulyást főztem, a feleségem galuskát és palacsintát készített, jól laktunk és még a házinénit és egyik fiát, aki látogatóba jött, is megkínáltuk.
Az iskola kitűnően van megszervezve. A módszer az izraeli ulpánokban (=héberül intenzív nyelvtanfolyam) használatoshoz hasonló: az első perctől csak spanyolul beszélnek veled. Fel voltunk készülve arra, hogy mi leszünk a legidősebbek, de a valóságban, a tanári karon kívül, majdnem az egyedüli felnőttek vagyunk. Tanulótársaink túlnyomó része 18-19, sőt 17 éves, Hollandiából, Belgiumból, a skandináv országokból, Német és Franciaországból, akiket szüleik küldték el világot ismerni és nyelvet tanulni. Van néhány idősebb diák is – azok sem érik el a 30 évet – akik munkájukból megspórolt pénzükből fizették ki a tandíjat.
A diákok nagy része egy fél évre jött ide, de egy részük már előzőleg elvégzett egy hasonló sulit Angliában. A legdrágább program keretében három nyelvet lehet tanulni kilenc hónap alatt, potom 15,000 euróért. E program résztvevői, Malaga előtt három hónapot töltöttek az US -ben, Miamiban és ezután a francia Niceben folytatják. A korkülönbség nem okoz problémát. Feleségem és én néhány nyelvet beszélünk, sok spanyol szónak csak az írásmódja tér el a más nyelvekben használtaktól és még amikor az órarend olyan diákokkal hoz össze, akiknek néhány hetes fórjuk van, megálljuk a helyünket.
Az iskolában számítógép szoba van, a tanidő óráiban ingyen Internettel (fontos számomra, mert nem tudom miért, de laptopom nem kapcsolódik a nettre), de hétvégen sajnos ez a szolgáltatás is szünetel. Vannak meleg és hideg ital automaták és diákszálló is azok számára, akik nem akarnak privát lakásban megszállni. A tanítók profik, de nem veszik magukat túl komolyan és nagyokat röhögünk a leckék alatt. Az iskola néhány túrát is rendezett Malagában, de nagy csalódásunkra, mindenki saját maga felelős hétvégi programjaiért, pénzbeli lehetőségei, ízlése és az időjárási viszonyok szerint.
Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor az iskola akadémiai igazgatójának, Manolonak, bemutattam kiterjedt gyűjteményemet a Spanyol Polgárháború (1936-39) dalaiból. A mai spanyol fiatalok alig ismerik ezeket a dalokat. Manolo nagyon lelkesedett a dalokért, átmásolta őket saját számítógépére és megígérte, a következő héten ez lesz egyik leckénk tárgya. Végül is, énekek megkönnyítik, színesebbé teszik a nyelvtanulást. Mégis, egy kicsit furcsállottam, hogy én, az izraeli vendég, adom vissza a spanyoloknak történelmi örökségük egy fontos részét, hogy általam térnek haza ezek a megható dalok.

Egyedi keresés

GÖRÖNGYÖS AZ ÚT MALAGÁBA

Technikai nehézségek miatt - külföldön nem volt Internet hozzáférhetőségem - három hetes szünetet voltam kénytelen tartani és csak most, hazaértem után, kezdem apránként közölni malagai élményeimet. Itt az első fejezet:

Malagába repülésünket előestéjén, korán akartam aludni menni, mivel hajnalkor kellett ébrednünk, de testemnek saját akarata volt és órákig éber maradtam, utazásunk részleteit fontolgatva. A végén úgy látszik mégis elnyomott az álom, de 2.30-kor, amikor a mobilom csörögni és vibrálni kezdett, úgy tűnt mintha csak néhány percet aludtam volna. 3-kor már a taxiban ültünk és 6.15-kor felszállt a gépünk.
Egy csendes útra készültünk fel. Reggeli, újságolvasás, filmnézés, esetleg egy kis szundítás is, de a véletlen úgy hozta, egy tanulságos bemutatóban is részesültünk a fedélzeti személyzet kiképzésének a fontosságáról. A fiatal spanyol férfinek, aki az előttünk levő sorban ült, hirtelen légzési nehézségei támadtak és anyja odariasztotta az utaskísérőket. A mama majdnem hisztérikus volt, de a pursernek, aki egy kicsit beszélt spanyolul, sikerült megnyugtatnia, míg a légikisasszony az oxigénpalackért rohant. Lefektette a férfit, az arcára maszkot tett, a lábát magasabbra emelte és rövid időn belül visszatért a szín arcába. Az utazás végéig nem is voltak további panaszai. Igazán csodálatméltó volt a légikisasszony szakszerű viselkedése.
Madridban helyi idő szerint 10.50 körül szálltunk le. A legközelebbi járat Malagába 11.50-kor indult, de mi nem szállhattunk egyszerűen át a másik gépre, mint azok az utasok, akik a jegy teljes árát fizették ki. Mint légitársaság alkalmazott, én és a nejem más társaságban is jogosultak vagyunk mérsékelt árú jegyekre, de ennek a hátránya: csak akkor repülhetünk, amikor szabad ülés maradt a gépen. Szakkifejezéssel, ’stand-by’ utasok vagyunk. Így kénytelenek voltunk poggyászunkat kivenni, átesni az útlevélvizsgálaton, a mozgólépcsőn egy emelettel felmenni az indulási terembe és újra becsekkelni.
E folyamat általában nem vesz túl sok időt igénybe, hacsak nem Madridról van szó. A reptér szép új, modern és kellően ki van táblázva. A színes táblákon, amelyek az utasokat más terminálokba irányítják, a közöttük levő távolság is megjelenik. Onnan ahol kiszálltunk, a legtávolabbik, gyalog 24 perc távolságra volt. Mi földalattival utaztunk vagy négy percet a csomagváró terembe. Néhány percig álldogáltunk a poggyász szalag mentén, de kofferjaink (és a többi csomag a járatról) nem jelentek meg és végül leültünk. A helyiek talán megszokták az ilyenfajta késéseket, de minket nagyon idegesített, mert azt jelentette most már biztos lekéssük a közeli gépet. Poggyászunk végül is másfél órával gépünk leszállása után futott be. Kíváncsi vagyok, miként reagálna nálunk egy utas, ha Tel Avivban történne ilyesmi.
Az Iberia légitársaság pultjánál a sor rövid volt, volt hely a 15.20-kor induló gépen, feladtuk poggyászunkat, beszállókártyát kaptunk és meghagyták, legyünk fél órával az indulás előtt a J46 kapunál. Haraptunk valami aprót és tíz perces gyaloglás után elértük a kaput. Leültünk és türelmesen vártunk, amikor feleségem észrevette, hogy a kapun egy másik célállomás neve jelenik meg. Egy kis pánikba estünk, hátha lekéssük a gépet és az arra járókat kezdtük faggatni, hol lehetne megtudni melyik kapuból indul gépünk. Az utasok százai között egy hivatalosnak kinéző személyt sem láttunk, sem a reptér, sem a légitársaság alkalmazottai közül. A hangerősítő is furcsa módon hallgatott. Előzőleg, mielőtt a kapuhoz érkeztünk volna, láttuk ugyan a spanyol légitársaság információs pultját, de egy ijesztő, száz személynél nagyobb, sor kígyózott előtte.
Egy kedves úr angolul megmagyarázta, hogy ezen a reptéren nem szokásos bemondani a járatokat, vagy a változásokat azoknak az indulóidejében, viszont száz méterenként kis elektronikus hirdető táblák vannak elhelyezve. A legközelebbi tábláról megtudtuk, hogy járatunk a K86 kaputól indul 15.50-kor. Egy további tíz perces erőltetett menetelés után odaértünk és még láttuk, hogy tűnik el a kapuról a `Malaga `szó és helyette a reptér jelvénye jelenik meg.
Visszarohantunk a hirdető táblához és megtudtuk, hogy járatunk új időpontkor fog indulni, de ez még egyelőre nincs kitűzve. Lecsücsültünk a közelben és néhány percenként – sok más utassal együtt, akik szintén tudni akarták mikor indulhatnak útjukra – megtekintettük a táblát. Végre megjelent a megváltó hír: „Malaga 16.30”. A kapu a már ismert K86 volt. Újra odabandukoltunk kézipoggyászunkkal és nagy örömünkre gép is parkolt az utashíd végén. Reméltük, hogy a kitűzött időpont ezúttal végleges lesz, de nem így volt! Spanyolországban a menetrend úgy látszik rugalmas. A jó hír az volt, hogy a célállomás a kapun Malaga maradt, de az indulás ideje folyton változott. Először 16.50 lett, azután 17.30 és ezalatt az egész idő alatt, a légitársaság egy alkalmazottja sem jelent meg a pultnál, nem értesítette a türelmetlen várakozókat a gyakori változásokról, egy olyan apróságról, mint bocsánatkérés, nem is szólva.
Csak 17.45 felé észleltünk valamiféle nyüzsgést a gép körül, a koffereket és más felszerelést, berakodták, Itt megint segítségünkre jött egy kedves angolul is beszélő hölgy, aki fülünkbe súgta, azokat az utasokat, akik a türelmetlenség feltűnő jeleit mutatják és hangosan morognak, a közeli kioszkhoz irányítják, ahol a légitársaság számlájára szendvicset és italt kapnak, de ez hét pecsétes titok volt és utastársaink nagy része nem értesült róla. Mint később kiderült, mázlink volt, hogy hozzájutottunk ehhez a fontos információhoz. 17.55-kor valahonnan előbukkant két utaskísérő és helyben nekiláttak az utas felvételhez. Az, hol bujkáltak mostanáig, a rejtelem homályába veszik. A megjelenésük előtti utolsó percig sehol nem lehetett felderíteni egy árva alkalmazottat sem, aki képes lett volna valamilyen kérdést megválaszolni. Vajon lehetséges-e, hogy ezen a szupermodern reptéren, a légikikötő és légitársaságok alkalmazottai földalatti alagutakon közlekednek, hogy az utas-közönség ne molesztálhassa őket?
Járatunk 18.10-kor szállt fel. Miért említettem imént, hogy szerencsénk volt, amiért röviddel a felszállás előtt ettünk és ittunk valamit? Mert az Iberia gépén az utasok nem kapnak ételt, italt. A légikisasszony ugyan végigjárta a gépet felszolgáló kocsijával, de amikor nejem inni kért valamit, felvilágosította, hogy ez 2.5 eurójába fog kerülni.
Malagába 7 óra körül érkeztünk és mire taxival eljutottunk a házig, ahol a következő három hétig fogunk lakni és napi két étkezést kapni, 8 lett. Még Madridból felhívtuk a házinénit és értesítettük, hogy járatunk késik és ezért biztosak voltunk, meleg vacsorával vár, de a hölgy csak kávéval, vagy teával kínált. A süteménynek, szendvicsnek ide úgy látszik a híre sem jutott el. Háza egy lakónegyedben van és a környéken nincsenek éttermek, kávéházak, de hát úgyis túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy kimozduljunk. Alázatosan beletörődtünk abba, hogy ma büntetésben vagyunk és étlen-szomjan kell lefeküdnünk, de kiderült, ez sem olyan egyszerű.
Azért választottuk Malagát, mert időjárása hasonló a miénkhez. Megérkezésünk estéjén a hőmérő 7-8 fokot mutatott (szemben a havas Madriddal -6 fokával), de még ez is elég hidegnek tűnt és örültünk bebújni a házba. Csodás módon, a ház hidegebb volt az utcánál! Ezen a környéken a házak tágasak, magas mennyezetűek és vastag falaiknak fő feladata, nyáron megőrizni a kellemes hűvösséget, de nincsenek fűtéssel felszerelve és télen dermesztő hideg uralkodik bennük. A szobánkban volt egy fűtőelemes kiskályha, de a fürdőszoba olyan volt, mint egy jégverem. Meglepetett, hogy a mennyezetről nem lógtak jégcsapok. Talán fáradságunk miatt is, de fogaink vacogtak. Néhány takaróval bújtunk az ágyba, de éjjel felkeltem, harisnyát húztam és egy további takaróréteget terítettem magamra.
Végül is, dacára a göröngyöknek spanyolországi utunk első napján, aránylag jól jártunk. A spanyol TV másnap esti híradója közölte, munkaviszály tört ki az Iberia társaságnál és csomó járatot töröltek.

Egyedi keresés