BEVÁNDORLÁS, BEILLESZKEDÉS

Magyar olvasó fülének talán furcsán fog hangzani vallomásom: öntudatos cionista vagyok. Az előző rendszer idején nemzedékek nőttek fel, akik számára a cionizmus egy burzsoá nacionalista mozgalom szitokszószerű elnevezése volt. Nacionalista talán igen, manapság ez már nem számít csúfszónak, de burzsoá biztos nem. Mint minden nemzeti mozgalom a világon, a cionista mozgalom is egyesíti a politikai skála minden árnyalatát, kezdve a dogmatikus, szélsőséges baloldaltól, a mérsékelt elemeken keresztül egészen a fanatikus ultrajobboldalig, amelyet csak azért nem nevezek fasisztáknak, mert ennél nagyobb sértés zsidóknál alig létezik.
A cionizmusra, amely a szétszóródott Zsidóságot Izraelben szeretné tömöríteni, a fasizmus alóli felszabadulást követő hónapokban találtam rá, amikor módját kerestem, hogy családomat olyan helyen alapítsam meg, ahol gyermekeimet nemcsak, nem fogják üldözni nemzetiségük miatt, hanem büszkék lehetnek rá. Hiszek Izraelben és úgy vélekedek, hogy az bevándorlás pozitív jelenség, megerősít minket, fellendíti gazdaságunkat és megtermékenyíti kultúránkat.
Miután én is tapasztalhattam a beilleszkedés nehézségeit egy idegen országban, ahol minden más attól, amihez hozzászoktál zsenge gyerekkorod óta, megpróbáltam segíteni frissen érkezett felebarátaimnak, hogy úgy érezzék, itt az otthonuk és örülünk jöttüknek. Az alatt a több mint 59 év alatt, mióta hajóm horgonyt vetett a haifai kikötőben, sok új emigránssal találkoztam és egy részük maradandó nyomot hagyott az életemben.
● Míra és Heléna két fiatal szlovák orvosnő volt. Míra, az idősebb, 16 ágyas korházi osztály főnöke volt egy kis felvidéki városban, gazdaságilag megalapozott és nagyanyjával meg anyjával egy tágas családi házban éltek. Először a nagyanyja hunyt el, egy évtized múltán az anyja is, egyedül maradt és nem nagyon tudta mihez kezdjen magával. Míra vonzó, társadalmilag jól szituált nő volt, nem hiányoztak udvarlói sem, de mivel hagyományos életet élt és még a kommunista rendszerben is igyekezett kóser ételt fogyasztani, nem akart keresztény férfihez menni és a városkájában alig akadtak zsidók.
Egy éjjel álmában megjelent az anyja és bemutatta neki Ezekiél próféta száraz csontok látomását, amelynek jelentősége rövid és egyértelmű: visszatérni Izrael országába. Az álmot követően, Míra eladta minden tulajdonát és Izraelbe emigrált. Rábeszélte barátját, Helénát is, aki más városban élt, hogy csatlakozzon hozzá.
A két nő a lakásunkhoz közel fekvő akadémikus bevándorlók otthonában kapott szállást. Mielőtt munkát kaphattak volna, egy intenzív, néhány hónapos héber tanfolyamot kellett elvégezniük és utána egy másikat, szakmájuk héber szakkifejezéseinek elsajátítására (Míra onkológus szakorvos, míg Heléna fogorvos). Valakitől megtudták, hogy Szlovákiából származok és egy este bekopogtak ajtónkon. Sokat segítettük őket a beilleszkedésben és a héber leckéikkel, de egyúttal én is felfrissíthettem nagyjában berozsdásodott szlovák tudásomat.
A probléma az új bevándorlókkal, akik a 90-es években érkeztek Kelet Európából, az volt, hogy nemcsak a nyelvet nem bírták, hanem az egész fogalomvilágunk idegen volt számukra. A kommunista rendszer, amelyben felnőttek, sokban különbözik – nemcsak politikailag – a kapitalistától. A nejemmel együtt türelmesen igyekeztünk megmagyarázni a két orvosnőnek egynéhány olyan alapvető fogalmat, amelyek magától értődők mindenki számára, aki itt született, vagy nőtt fel. Csak egy példát említek: nem tudták, ha valakinek a feje fáj, fájdalomcsillapító tablettákat vásárolhat privát gyógyszertárban. Előző hazájukban a lakosság az orvosságot, majdnem ingyen, kizárólag az állami egészségügyi szolgáltatótól szerezhette meg.
Hasonló nehézségeik voltak a társadalmi etikettel kapcsolatban is. Nem tudták miképp értsék felhívásunkat, ugorjanak be hozzánk akármikor. Vajon ez csak egy udvarias frázis, vagy komolyan vehető meghívás? Ahol mostanáig éltek, időpont előzetes megbeszélése nélkül, még jó barátokhoz sem látogattál el.
Idősebb voltam a két nőnél és elvárták tőlem, úgy viselkedjek, ahogy otthon megszokták hason korú embereknél. Egyszer a tengerparton sétáltunk és levettem a cipőmet, meg harisnyámat, feltűrtem a nadrágom szárát, hogy élvezhessem a selymes homok melegét. A szemük tágra nyílt és aggodva kérdezték, illendő-e egy korombeli embernek mezítláb járkálni.
Máskor, amikor a TV-ben egy idősebb asszonyt mutattak, amint egyedül ül a szobájában, Helénának eltörött a mécsese:
„Ott hagytam Szlovákiában egyedül öreg anyámat!”
Érdeklődésemre, hány éves a szegény asszony, kiderült, nálam fiatalabb jó néhány évvel. Megkérdeztem:
„Tehát én is öreg vagyok?”
„Dehogy, dehogy!” – tiltakozott hevesen. A korral kapcsolatos felfogások mások voltak országaink között. Boldogult anyám, aki szintén Kelet Európában született és nevelkedett, 60 éves korában már vénasszonynak érezte magát és nem volt hajlandó világos és virágos ruhákat hordani. „Egy asszonynak az én koromban nem illik ennyire kicicomáznia magát!”
Míra csak egy hónapja volt Izraelben, amikor felajánlották neki, gyakoroljon a Tel Aviv-i városi korházban (bevándorló orvosok kötelesek egy bizonyos ideig gyakorolni és vizsgán átesni ahhoz, hogy munkaengedélyt kapjanak). Kapott az alkalmon és otthagyta a héber tanfolyamot, azzal az elgondolással, majd munka közben elsajátítja a nyelvet. Ez súlyos hiba volt. Senki sem segített rajta, senkit sem érdekelték nehézségei. Míra néhány nyelven beszél és az európai származású paciensekkel kitűnően kommunikált – magyarul nem tud beszélni, de mivel munkahelye magyarlakta vidéken volt, megértette mi a panasza betegeinek – jó orvos volt és elsőrendű diagnoszta, viszont egy hébernyelvű felvételi adatlapot nem volt képes kitölteni. Csakugyan nem tudom mi okozhatta az e fajta, nálunk atipikus viselkedést, talán az osztály, amelybe beosztották volt problematikus, az is lehet, hogy munkaerőhiány miatt, kollégái túlságosan el voltak foglalva. Én ezt a szégyenletes bánásmódot azzal magyaráztam, hogy a gyakorló orvosok gyakran váltakoztak és valamilyen múltbeli kellemetlen tapasztalat okozhatta azt, hogy az orvosok vonakodtak közelebbi kapcsolatot létesíteni velük. Egy biztos, Míra legalább egyhetente megjelent nálunk és alaposan kizokogta magát.
Azóta majdnem húsz év telt el, Míra és Heléna beilleszkedtek és szakmájukban dolgoznak. Heléna mamája ide látogatott és lánya büszkén mutatta meg neki új országát. Mírának vezető pozíciója van az egyik betegsegélyzőnél. El vannak foglalva és ritkán jövünk össze, de a napokat az emigráns otthonban soha sem felejtjük el.
● Vagy tizenöt éve, lányunk esküvőjére angol rokonunk érkezett, akit idős anyja megkért, adakozzon a nevében200₤ -t valamilyen jótékony célra. Feleségem azon a véleményen volt, hogy jobb lenne az összeget egyenesen egy rászoruló kezébe nyomni, mint átadni egy intézménynek, ahol nem lehet tudni mire fordítják a pénzt. Egy héber tanfolyam igazgatójától megszereztük egy újonnan érkezett orosz házaspár telefonszámát.
Felhívtam a számot. A nőnek a telefonban – csak angolul tudtunk kommunikálni – elmondtam honnan kaptam meg a nevüket, meg, hogy szeretnénk ellátogatni hozzájuk és megismerni egy bevándorló család életét. Miután hallottam szorult gazdasági helyzetükről, megkértem, ne fáradozzon uzsonna készítéssel számunkra. A hölgy válaszából mindjárt megéreztem, ez az ember szívem szerint való.
„Ez már nem a te dolgod, bízd csak rám!” – mondta.
Amikor bekopogtunk a családhoz, mindjárt láttuk, hogy jó címre irányítottak minket. Rita angol tanárnő és Jákob matektanár volt. Előző hazájában a férfi néhány szakkönyvet is publikált. Bérlakásban laktak zsenge lányukkal, öreg anyjukkal, a férfi öccsével és annak a lányával és senkinek a családból nem volt rendes munkája. Csak Jákob és öccse kerestek valamicskét lépcsőházak takarításából.
Egy ideig üldögéltünk velük, forró és édes teát szürcsöltünk, bekebeleztünk néhány pirozskit, amelyeket a háziasszony sütött számunkra és csevegtünk, vagyis Rita tolmácsolta szavainkat a többieknek. Örömét fejezte ki, hogy először életében, valakivel, akinek ez az anyanyelve, gyakorolhatja az angolt. Tanárjai mind oroszok voltak.
Végül felkeltünk, rokonunk letette az asztalra a zárt borítékot, amelyet anyja küldött és távoztunk. Rita felhívott minket este és felindultan köszönte meg az ajándékot. Látogatásunk röviden húsvét előtt volt és az adomány hozzájárult az ünnepi légkörhöz házukban.
Jó barátok lettünk. Elvittük őket Jaffa óvárosába – amely meseszerűnek tűnt számukra – kirándultunk velük Galileába, koncertekre, moziba mentünk, kölcsönösen vendégeskedtünk egymásunk házában. Jákobnak segítettünk munkát is találni. Felhívtuk az intézményt, amelynél dolgozni akart. Nem ismertük az igazgatót és mivel tudtuk, a piacon sok a magas színvonalú pályázó, nem azt kértük, hogy barátunkat a többivel szemben előnyben részesítse, csak adjon neki is valamilyen esélyt. Rátermettsége evidens volt, de ha sok hasonló képzettségű jelölt van ugyanarra az állásra, nehéz a felvételi bizottság elé jutni. Jákob megjelent a bizottság előtt és helyben felvették.
Rita nélkülünk szerzett munkát. Kitűnően tud angolul és jó tanár is, de egy akadályba ütközött: az itteni szülők nem akarták, hogy csemetéik orosz akcentussal beszéljenek angolul. Végül olyan iskolában kezdett el tanítani, amelyben a diákok nagy része orosz származású, úgyhogy a kiejtés tárgya egyáltalán nem került a napirendre.
Most, hogy a házaspárnak munkája volt, megfelelő lakóhelyet kellett számukra találni, méghozzá az anyós és az öcs, meg a lánya nélkül. Javasoltuk, hogy vegyenek öröklakást. Minek fizetni magas lakbért, amely mást gazdagít? Barátaink együtt a feleségemmel járták a várost. Sok szép lakást láttak, de a döntés nehezükre esett. Ez újra a különböző mentalitás problémája volt. Hazájukban nem vásároltak lakást, a lakóhely szolgáltatása az önkormányzat feladata – ha csak jogosult vagy és amikor sorra jutsz! Egy teljes hónap telt el és amikor végre akadt egy lakás, amely tetszetős volt és ára is megfelelt, nejem kereken kijelentette, hogy Ritának és Jákobnak most és itt kell dönteni, mert ő bizony nem hajlandó többet szaladgálni velük.
Így vált a házaspár lakástulajdonossá Izraelben. Szorgalmas emberek, mindegyikük két állást vállalt, Jákob néha hármat is és rekordidő alatt törlesztették a jelzálogot. A második, nagyobb lakás vételében már nem szorultak segítségünkre.
Egy másik tárgy, amelyben a tapasztalatunkból átadhattunk nekik, hozzáállásuk volt lányukhoz. Az érettségi után Júliának 4-5 hónapja maradt a katonaságba bevonulásig. Megirigyelte hason korú lányunkat, aki azokban a napokban pincérkedett és keresetéből magnós rádiót, meg más cuccot, amelyet tini csajok megkívánnak, vehetett magának, de szülei hallani sem akartak arról, hogy kislányuk dolgozzon, este házon kívül tartózkodjon és esetleg rossz befolyás alá kerüljön. Lányunk megígérte, hogy vigyázni fog Júliára és így sikerült meggyőzni őket, de akkor új baj támadt. Rita és Jákob úgy vélték, a lánynak haza kell adni őszkeresetét, mint részvételt a háztartási kiadásokban. Megint meg kellett magyaráznunk, hogy kívánatos lenne, ha meghagynák neki legalább jövedelme egy részét.
A legnagyobb közös élmény számunkra az volt, amikor Ritát elvittem az újonc táborba meglátogatni Júliát. Az izgatott anya szeme könnyekkel telt meg a lánya láttára katonai uniformisban és folyton csak azt motyogta, hogy soha sem képzelte el, hogy egész családjából pont a lánya lesz katona.
Büszkék vagyunk arra, hogy legalább részben hozzá tudtunk járulni egy új bevándorló család beilleszkedéséhez. Rita és Jákobnak ma tágasabb lakásuk van, mint nekünk Tel Aviv egyik legjobb negyedében, két autójuk van, Júlia férjhez ment egy itteni sráchoz és már van egy unokájuk is. Eszük ágába sincs sajnálni, hogy elhagyták Oroszországot.
● Sajnos, volt egy kudarcunk is. A magyar származású Margit nagy sztár volt az egyik délszláv operaházban. (Muzikológiai doktorátusa is volt). Amikor elkezdődött a véröntés Bosznia-Hercegovinában, ideszökött és eleinte ő is az akadémikus bevándorlók otthonában lakott, azután szerény lakást bérelt. Margit csodás énekesnő, megszokta, hogy az eseményekés a színpad központjában legyen és elvárta, hogy az izraeli opera kap rajta, de azokban az években, az egy millió új bevándorló között, akik rövid néhány év alatt érkeztek a volt Szovjet Unióból, sok a Margitnál nem kevésbé tehetséges énekesnő is volt. Próbaéneklést tartott minden zenei intézménynél az országban, egy nemzetközi operaműhelyben is részt vett, amelyet Joan Dorfman a New York-i Metropolitan Operából vezetett le, egy koncertet rendeztünk tiszteletére egy Tel Aviv-i teremben, de a vágyát, szólista lenni az operában, vagy az egyik izraeli zenekarnál, nem tudta megvalósítani. Nem volt hajlandó énekkarban fellépni – az ilyesmi ártott volna hangjának – és amint a harcok véget értek Bosznia-Hercegovinában, hazautazott és újra a közönség kedvence lett az ottani operaházban. Nincs kapcsolatunk, de ha betáplálom nevét a kereső gépbe a Webben, sok cikket olvashatok sikereiről.
Dacára a kudarcnak, életem egyik legszebb zenei élménye volt, amikor a lakása nappalijában, csakis az én füleimnek, elénekelte gyönyörű hangjával, a Che faro senza Euridice áriát Gluck Orfeusz és Euridice c. operájából.

BICSKÁS PASIK

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben, minden férfi, aki csak adott magára, bicskát hordott a zsebében. Nem mintha harciasabb természetűek lettek volna, mint a maiak, eszük ágába sem jutott megpróbálni utánozni Bicska Maxit, vagy a hasfelmetsző Jacket, túl kicsi bicskák voltak ezek, hogy kocsmai perpatvarban hathatós érvek legyenek. Egyszerűen, ez volt a szokás – hasonlóan a tiszta, kivasalt zsebkendőhöz, amely szintén ott lappangott minden jólöltözött ‘úriember’ zsebében, készen arra, hogy kisegítse őt, vagy kísérőit, kínos balesetek esetén. A bicska nemcsak divatos volt, hanem hasznos eszköz is a mindennapi életben. Amikor elutaztunk és a kis Robinak almára támadt kedve, apám kivette bicskáját, lehámozta, gerezdekre vágta és a többi utast is megkínálta. Már az akkori bicskának is voltak kényelmi tartozékai, mint az üvegnyitó, dugóhúzó, vagy kis csavarhúzó.
Saját bugylibicskám is volt, piros fanyelű, magyar motívumokkal, amelyet szülinapomra kaptam, amikor apám étterembe hívott meg és erdélyi fatányérost rendeltünk. Az ételpiramis csúcsán ott díszelgett a bicska, amelyet persze magammá tehettem. Létezik ma is olyan étterem ahol a vendéget hasonlóan megajándékozzák? Mint féltett kincsemet őriztem meg bicskámat, míg aztán a háborúban, annyi mindennel – tárggyal, milliónyi emberélettel – eltűnt a történelem süllyesztőjében.
Angolul néhány neve van a bicskának. A közönséges elnevezése a pocket knife (zsebkés), de a másik neve, pen knife, vagy penknife, rámutat eredeti használatára, a penna, lúdtoll metszésére. A nagyobb bicska neve jackknife, mint Robert de Niro hasonnevű filmje 1989-ből.
Manapság, amikor az embert, aki késsel a zsebében mászkál az utcán, le is tartozhatják, a bicskákat főleg a táborozók, a cserkészek, a szerkentyűbolondok és a keresztszülők, akik ‘megfelelő’ ajándékot keresnek keresztgyerekeiknek, vásárolják, pedig a választék óriási. Ki nem ismeri a helvét fehér kereszttel fémjelezett, sötétpiros nyelű (hogy hóban könnyen lehessen megtalálni) Eredeti Svájci Katonai Kést? Rengeteg variációja van, de a közös nevezőjük: minél több funkciója legyen, kezdve a fő késpengénél, kis késpenge, üvegnyitó, konzervnyitó, dugóhúzó, Philips és normális csavarhúzó, fogpiszkáló, körömreszelő, kulcskarika, csipesz, olló, fűrész, vezetékcsupaszító, csomaghordó kampó, harapófogó, lámpa, nagyítólencse és befejezve a 21-ik század technológiájának az utolsó szavával, USB csatlakozó.
Vannak humoros utánzatok is, mint például a „a francia katonai bicska”, amelyben a fenti alkatrészeken kívül, olyanok is vannak, mint egy rövid zsinór, fésű, vajkés, cumi az amerikai zászló színeiben („gyakorolni a szopást a US jótékony kebleiből”), iránytű („sietős visszavonulás esetében”) és összehajtható fehér zászló („feltétel nélküli megadásra kényszerhelyzetben”).
A bicsak népszerűségét bizonyítja az ismert magyar mondás „kinyílt a bicska a zsebemben”, de úgy látszik, a múlt század elején az Egyesült Államokban is népszerű volt a zsebkés. Mae West, a legendás amerikai színésznő, drámaíró, forgatókönyvíró és sex szimbólum, aki híres volt kétértelmű, nemi jellegű mondásairól, egyik legismertebb idézete az „örülsz, hogy látsz, vagy egy bicska van a zsebedben?” (Más verziók szerint, a tárgy pisztoly, sőt banán).
A bicska egy praktikus, hasznos tárgy és bizonyos esetekben túlélési eszközé is válhat. Nem tudom, igaz eset-e, vagy csak a gyártó rafinált reklámja, de valahol egy autóbalesetet szenvedett férfiről olvastam, aki beszorult kocsijába és nem tudta kicsatolni a biztonsági övét. ’Szerencséjére’ a zsebében levő bicskájával elvágta a szíjat és az utolsó pillanatban, mielőtt az felrobbant, sikerült kiszabadulnia az autóból.
Én boldogult apám bicskáját kulcstartónak használom. Az életemet soha sem mentette meg, de kicsi, könnyen hozzáférhető és a sok év folyamán, amikor házon kívül szükségem volt valamilyen vágó, vagy hegyes eszközre, sok hasznot hozott. Rövid idővel az után, hogy érvénybe léptek a légi utasok biztonságát szolgáló korlátozások, a röptéri vizsgálat felderítette, hogy a zsebemben felejtettem a bicskámat. Semmi esetre sem hagytam volna, hogy elkobozzák ezt a az apámtól örökölt emléket, de szerencsémre – mint már említettem, ez a korlátozások kezdetén történt – a repülőtársaság embere egy borítékot adott, amelyet megcímeztem és a cég hazaküldte nekem a bicskát.
Régi szép idők! Vajon visszatérnek valaha?