Új írás:

BRAHMS MAGYAR KAPCSOLATAI
 

A minap a rádióban Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét hallgattam, szólistaként Pinchas Zukermannal, a Los-Angelesi Filharmonikusokkal és Zubin Mehta vezénylete alatt. A zene rendkívüli módon feldobott, amint csak egy virtuóz hegedűjátéka képes.

Mindig előnyben részesítettem az olyan zenekari műveket, amelyekben hegedűszóló van. Az olyanokat is élvezem, amelyekben a zongorának, vagy más hangszernek van központi szerepe, de ezek sokkal kevésbé ragadtatnak el, mint a fenti mű. Talán ez az egyik oka annak, hogy ennyire kedvelem a cigányzenét is. Annak idején, amikor a szüleim azt akarták, hogy valamilyen hangszeren tanuljak meg játszani, a hegedűt választottam, de apám azt állította, hogy csak egy zseni képes kicsalni a hegedűből az igazi, kiváló, isteni hangot és azoknak a játéka, akik nem virtuózok, csak kínt okoznak ennek a nemes hangszernek és a hallgatók füleinek. Végül is egy zongoratanárhoz adtak be, de ezeket a tanulmányokat is hamarosan fel kellett adnom a háború miatt.

Egy másik tárgy, amely gyakran foglalkoztat: mindig mindenben keresem a magyar kapcsolatot. Ebben az esetben könnyű dolgom volt, mert mint tudjuk, Brahms legnépszerűbb és leggyakrabban előadott művei a Magyar táncok, a 21 darabból álló zongorára írott sorozat, amelyek a magyar népzene dallamain alapulnak, vagy legalábbis olyan dallamokra, amelyekről Brahms azt gondolta, hogy eredeti népiek, bár a valóságban különböző szerzők művei.

Nagyon érdekelt, hogy került ennek a tősgyökeres német szerzőnek a műveibe ennyi tipikusan magyar motívum?

A választ néhány Brahms életéről szóló cikkből tudtam meg. Mivel Brahms apja szerencsejáték-függő volt, a tehetséges fiúnak 13 éves korától éjjelente a kikötő kocsmáiban és bordélyházaiban való zongorázással kellett megkeresni családja számára a betevő falatot. És mik voltak a népszerű „pop” dallamok a XIX. század közepe felé ezeken a kétes szórakozóhelyeken? Magyar és cigány románcok.

Ha ezek az ifjúkori tapasztalatok nem lettek volna elégségesek a magyar zene hangzásának a megismerésére, a 17 éves Brahmsot szárnyai alá vette egy magyar-zsidó zenész Reményi Ede, aki à la Tzigane, vagyis cigányos stílusban játszott. Reményi magával vitte Brahmsot koncertturnéira, mint zongora kísérőjét. A fiatal zeneszerző első kompozíciói nem örvendtek közönségsikernek és a karrierje csak ez után a turné után szárnyalt fel.  

Reményi mutatta be Brahmsot egy másik magyar-zsidó hegedűművésznek, Joachim Józsefnek és kettejük között egy életre szóló barátság keletkezett. Joachim volt az, aki beajánlotta a fiatal zeneszerzőt Liszt Ferencnek és Robert Schumannak. A két magyar zenész nagyban befolyásolta a német zeneszerző stílusát.

És itt visszatérünk a műhöz, amellyel elkezdtem írásomat: a D-dúr hegedűversenyhez, Op. 77. Nemcsak, hogy Brahms Joachimnak írta, aki a Wikipédia szerint, "minden idők legjobb hegedűse” volt, hanem „írása során sok segítséget kapott Joachimtól, sőt valószínűleg a hegedűművész Concerto magyaros stílusban című műve erősen hatott rá”. A mű legismertebb kadenciáit – zenei tétel, amely lehetővé teszi a szólistának, hogy bemutassa technikai képességét és virtuozitását – maga Joachim írta meg.

Nem ez volt az egyetlen darab, amelyet Brahms Joachim számára írt. Évekkel később, amikor különböző okok miatt a kapcsolat lehűlt, Brahms megbékélési gesztusként megírta neki a Kettősversenyt hegedűre és gordonkára, Op. 102. Más zeneszerzők is, mint Robert Schumann, Max Bruch és Antonin Dvořák is írtak műveket Joachimnak.

Johannes Brahmsszal kapcsolatos kis kutatásom eredményeként, azt mondhatom, teljeséggel elértem célomat. A magyar kapcsolat keresésének szentimentális okai voltak, de amikor kiderült, hogy ugyanez a kapcsolat zsidó jellegű is, nemzeti büszkeségem is kielégült.

 

 

 

 

 

 

A HUSZÁR NEM VÁGTA KI MAGÁT HUSZÁROSAN 

Megint Pesten vagyok, ezúttal feleségemmel együtt, akinek pont e héten van a szülinapja. Ezt persze kellően meg kell ünnepelni, egy jó ebéddel, vagy vacsorával, koccintással. Általában a Fülemüle étteremben foglaltam volna helyet, sokszor ettem ott és soha sem csalódtam. Véleményem szerint ez a legjobb, leghangulatosabb zsidó étterem Pesten, bár nem voltam ott a tulajdonos, a szimpatikus és vendégszerető Singer András halála óta.
  Az utóbbi időben, a VII. kerületben egy új zsidó bisztró nyílt és a Facebook teli van étvágygerjesztő receptjeivel. Mivel közel is esik szállásunkhoz, elhatároztam, nekik is adok egy esélyt és egyik este pesti barátnőnkkel elsétáltunk a Dob utcába. A Macesz Huszár majdnem üres volt, a pincér kedvesen fogadott minket és miközben az étlapot olvastuk, körülnéztünk.

Nem nagyon volt mit látni, a falak majdnem teljesen csupaszon virítottak, felkeltem és megnéztem az egyetlen festményt, Vénusz volt a habokban (zsidó hableány?). Lehet, hogy az ételek zsidó jellegűek, de az egész étteremben nem volt semmi, ami erre utalt volna. A falak, székek, abroszok sem voltak túl szépek, sőt barátnőnk, egy ismert képzőművésznő szerint, kifejezetten ízléstelenek és nem egymáshoz illőek. Az üres és sivár
hosszúkás helység hangulatát egy kis háttér zene talán javíthatta volna, ha lett volna ilyen.

Amíg az ételt hozták, szívesen kóstoltunk volna az asztalra tett néhány fajta kenyérből, ha adtak volna hozzá vajat, vagy olíva olajt. A vörös bort, amelyet rendeltünk, a pincér hamarosan kihozta, de a gyönyörű poharakban csak egy ujjnyi ital volt. Barátnőnk szerint, ha nem mondod meg, mennyit akarsz, csak egy decit szolgálnak fel. Lehet, de ők is
megkérdezhették volna, mennyit kérünk.

A felszolgálás és az étel rendben voltak, a nagy adag sólet finom, ha egy kicsit sós is, a spenót saláta bőséges és jól elkészített, sőt, ha kaptunk volna hozzá valamilyen öntetet, tökéletes lett volna, viszont a két szelet töltött libanyak, kemény volt és nem különösen ízletes. A flódni volt az egyedüli, amely igazán kitűnőre sikerült.

Az árak is elfogadhatók, de a pincér visszajött a hitelkártyánkkal és kijelentette „a gépünk sajnos nem működik”. Jó kifogás, szerencsénkre volt elég készpénzünk és ki tudtuk fizetni a számlát, de a turista általában kártyával fizet és ha baj van a géppel, a pincérnek ezt a rendelés
előtt kellett volna közölnie.

Összefoglalva: Ami az ételt illeti, a Macesz Huszárnak vannak esélyei, ha egy kis gondot fordítanának az apró részletekre. Ahhoz, hogy ezt a bisztrót hangulatossá is tegyék, egy kissé nagyobb odafigyelés lenne szükséges!

 

 

EGY TÚLÉLŐ GONDOLATAI










 

Izraelben április 8-án volt a Holokauszt nap, számomra ez egy nagyon szomorú nap. Általában nem szoktam hallgatni az erről szóló rádióadásokat, szerintem ezeket azoknak szánják, akik nem voltak ott és nem tudják felfogni mit jelent hirtelen elszigeteltté, kiközösítetté, elítéltté, gyűlöletessé válni, megbélyegezettnek lenni, mint a marha, amelyet a vágóhídra vonszolnak, de útban a munkába, hallottam egy hírt, amely újra megnyitotta a sebet, amelynek létezéséről majdnem elfeledkeztem. A hír a magyar Erdős Gáborról szólt, aki 13 évesen pusztult el a holokausztban és húga a holmija között felfedezett egy füzetet, bátyja verseivel.

13 éves? Végtére is, én is 13 éves voltam, amikor 1944-ben a holokauszt bedübörgött Magyarországra és abban az időszakban én is magyarnak tartottam magamat. Fiatal, vallásos kollegám, pechére pont aznap reggel tévedt be az irodámba. Udvariasan érdeklődött, hogy vagyok és válaszként, a szerencsétlen frátert elárasztottam keserű gondolataimmal. Elmeséltem neki a reggeli hírt és megkérdeztem tőle:

„Miért halt meg Gábor, én meg túléltem? Azt fogod mondani, hogy köszönetet kell rebegnem a gondviselésnek, mert kimentett a halálnak e szörnyű völgyéből? És mi van azzal a sokasággal, amelyet lemészároltak, milyen imát kell az ő családtagjainak, rokonainak mondani? Áldott legyen az igaz Bíró? (A zsidó vallásban, a belenyugvás előírt szavai halálhír esetében). Micsoda igazság az, amely másfél millió gyermeket öl meg? Mi volt a bűnük? És miért lettem én a kiváltságos? Soha sem voltam jámbor, nem tartottam be a vallási szabályokat, akkor miért pont én lettem megkímélve? Biztos vagyok abban, hogy azok között, akik a holokausztban elpusztultak, sokan voltak, akik különbek voltak nálam, akik inkább érdemelték volna meg, hogy megmeneküljenek.

Itt van például Gábor. Húga, Marianna szerint, versei kifejezetten zseniálisak. A népünk és talán az egész emberiség hasznára vált volna, ha ő marad életben helyettem. 

Szóval ne papolj nekem kérlek az isteni igazságosságról, ilyen nincs! Ha lenne ilyen igazságosság, e szörnyű holokauszt, amely 6.000.000 lelket semmisített meg népünkből, amelyet egy épelméjű ember nem képes felfogni, egyáltalán nem történt volna meg. Ha létezne isteni igazságosság, az összes gazember és segédeik, meg segédeik segédei, akik megölték őket, vagy valamilyen részük volt a mészárlásban, megkapták volna a megérdemelt büntetésüket és országaik sorsa hasonló lett volna Szodoma és Gomora sorsához. Mi áll a Biblia Teremtés könyvében? Isten „kénköves és tüzes esőt” zúdított az égből Szodoma és Gomorára, „mivel bűnük nagyon súlyos” volt. Vajon a nácik, a nyilasok bűne kevésbé volt súlyos, mint e bibliai városok lakosainak?”

Szegény kollegám félszegen távozott a szobámból és ezúttal nem tudott mit mondani, de magamnak sincsenek válaszaim a fenti kérdésekre. Csak vak szerencse okozta megmenekülésemet, túléltem, egy csodálatos családot alapítottam, szerény részem volt az országom építésében, és ha üt az órám, elégedetten, mosollyal az ajkaimon, térek meg őseimhez. 

Mindaz, amit tehetek azokért, akiknek nem adatott meg az, ami nekem, hogy nem felejtem el őket és emlékeztetem rájuk a jövő generációkat is. Erdős Gáborra, aki talán a cserkészcsapatomban volt, a velem egykorú unokatestvéremre Herbst Georgiera, a 14 éves unokanővéremre Ungár Évára, jó barátomra, Vámos Ferire, akikre talán rajtam kívül senki más nem emlékszik és más nem sirat és azon többi milliókra, akik a barátaim, a szomszédaim, a munkatársaim lehettek volna. Közülük lehetett volna esetleg az a sofőr is, aki nemrég majdnem nekem jött az autópályán.

Nekünk, a tűzvészből fennmaradt zsarátnokoknak örülnünk kell amiatt, amit nekünk juttatott a sors, soha sem nyafogni, nem bosszankodni apróságokon és az utolsó cseppig kiüríteni az élet poharát, azok helyett is, akiknek nem adatott meg megérni ezt a napot. 

(Azért választottam a csatolt képet, mert a gyerekek Bocskait viselnek – amelyre sárga csillagot kellett varrni – olyan sapkát, amelyet én is viseltem és hasonlóan hozzám, hittek abban, hogy magyarok, amíg a keserű valóság le nem kent nekik egy hatalmas pofont).  

 

 

 

 

A HOT DOG, AMELY MEGVÁLTOZTATTA A TÖRTÉNELMET

 

 

 

 

 

 

Ezen a héten elmentem megnézni egy szórakoztató politikai-pletyka komédiát. "A király látogatása” (Hyde Park on the Hudson), amelynek a témája látszólag a brit királyi pár látogatása az USA-ban, a II. Világháború előestéjén – az első ilyenfajta látogatás egy amerikai elnöknél – egy kétségbeesett kísérlet keretében, hogy megnyerjék az Egyesült Államok támogatását a nácik elleni harcban. Hamarosan világossá válik, hogy a központi tengely, amely körül a film valójában forog, az elnök kapcsolatai szeretőivel, különösen a hatodik fokú unokatestvérével, Daisyvel, akinek a naplóin alapszik a cselekmény, és a történteket is az őt alakító színésznő hangja kommentálja.

Franklin Delano Rooseveltet, aki járványos gyermekbénulásban betegedett meg és egy termetes ápoló hordozza karjaiban az egyik székből a másikba (Daisyn kívül, senki másnak nem engedte meg, hogy tolószékben lássák), kitűnően alakítja Bill Murray. Ez a ragyogó karakterszínész elsajátította a mozgását, beszédmódját és mosolyát, amíg néha úgy tűnik, hogy azt a Roosevelt elnököt látod, akit az akkori híradókból ismersz. Olivia Williams is kiváló munkát végez a leszbikus Eleanor Roosevelt ábrázolásával, akinek frigye az elnökkel csupán érdekházasság volt, és amikor nem volt szükséges, hogy az első hölgy szerepét töltse be, egy másik házban élt barátnőivel.

A film cselekménye 48 óra drámai eseményeinek a leírására szorítkozik, a királyi pár látogatása során, Daisy (Laura Linney) szemszögéből. Samuel West feladata, aki VI. György szerepében lép fel, nem könnyű. Annak a színésznek a cipőjébe kell lépnie, aki azonos karaktert alakított a „A király beszéde" című filmben és bár kétségtelen, hogy Colin Firth dadogása és játéka különb Westnél, ez a színész is alapos munkát végez.

A film többek között kigúnyolja a kifinomultság hiányát az amerikaiaknál. A királyi pár, megpróbálja érteni a bennszülöttek furcsa szokásait és kikukucskál szobája ablakából, hogy lássa, mi történik az udvarban – a ház Roosevelt anyjáé, amelyet az elnök nyári rezidenciának használ – kik járnak ki és be, és vajon mi a szerepük a világ legnagyobb szuperhatalma elnökének az életében.

A szobájukban lévő vörös tapétákon, amelyeknek a témája az amerikai függetlenségi háború a brit gyarmati uralom ellen, az angol katonák megalázó módon vannak ábrázolva. Az elnök, aki saját autójában (egy speciális autót építettek neki, amely kézzel működtethető) szállítja a vendégeket, olyan vadul és rázósan vezet, hogy Erzsébet királyné (Olivia Colman) rémülten suttogja a férjének:

“Nem utazok vele többé!”

A csúcs a piknik, amelyet Eleanor szervez a főrendi vendégek tiszteletére. Amikor Erzsébet megtudja, hogy a rendezvényen hot dog lesz a fő fogás, már biztos abban, hogy küldetésük sikertelen lesz, mert az amerikaiak utálják a briteket, megvetik őket, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzelmet kimutassák.

"Hiszen olyan vendégeknek, akiket nagyra tartsz, nem szolgálnál fel virslit!” – mondja. 

De Rooseveltnek, aki egy kis férfibeszédre invitálja a királyt dolgozószobájába, sikerül elbűvölnie őt közvetlen személyiségével. Miután néhány pohár ital és közösen elszívott cigaretta feloldja a feszültséget, a két férfi megtárgyalja az amerikai csatlakozás kérdését a közelgő háborúhoz. Amikor György a dühét fejezi ki a fogyatékosságával kapcsolatban, az elnök a saját rokkantságát hasonlítja össze az angol dadogásával.

Ami a demokratikus amerikai közönséget illeti, amelynek nem tetszik a britek arisztokratikus modora, a jég akkor törik meg, amikor a piknik folyamán – egy indián énekes nevetséges fellépése után – a király összeszedi a bátorságát és beleharap a mustáros virslibe. Tapsvihar törik ki, a sajtó kamerái villognak és az összegyűlt közönség széles mosollyal nyugtázza, hogy végül is az angol király a mi fajtánkhoz tartozik.

Végre még egy államtitok, amelyről lehullott a lepel. Most már tudjuk, hogy az Egyesült Államok – eredeti elszigetelődő álláspontjával ellentétben – azért gondolta meg magát és állt ki Nagy-Britannia mellett a II. Világháborúban, mert az angol király jó étvággyal elfogyasztott egy hot dogot és még repetát is kért!

 

 

 

Text