péntek, augusztus 25, 2006



A csábítás és a társadalom

Egy nemrég látott filmben volt egy jelenet amelyben egy jó alakú, vonzó nő, lehúzza ruhája cipzárát és bemutatva rejtett kincseit, megpróbálja elcsábítani a film hősét. A szinész, dicséretméltó érettséggel, elutasítja a nagylelkű (és keblű) ajánlatot, határozottan felhúzza a cipzárt és hazatér szerető neje karjaiba.
Dicséretméltó érettség? Valószerű ez a jelenet? Nem moralizálás ez, egy olyan erkölcsi kódhoz való rögzítés amely szerint egy filmnek nem szabad a házasságtörést támogatnia?
Az itteni parlamenti választások napján, néhány hónapja, eszembe jutott az eset amikor jó néhány éve egy távoli szavazóhelyiségbe lettem kiküldve mint választási bizottsági tag. Azokban a napokban még robogón közlekedtem. Útban hazafelé, az Afulából kivezető úton, egy fiatal nő autóstoppolt. Egy kicsit csodálkoztam, hogy pont az én szerény járművemet választotta és szóltam neki, hogy inkább egy kényelmes, klimatizált, sztereóval felszerelt autót állítson meg, de a hölgy kijelentette: Előnyben részesíti a szabadságot és a friss levegőt, amelyet a robogón érezhet.
Lehet, hogy ő a friss levegőt érezte, én főleg a szorosan a hátamhoz szorított feszes melleit. Dacára a hűvös szellőnek, elkezdtem izzadni és sürgős interpellációval fordultam az utasomhoz: Muszáj neki ilyen ennyire hozzámtapadni? Csintalanul kacagott és azt akarta tudni, hogy élvezem-e közvetlen közelségét. Őszintén bevallottam, hogy ez kifejezetten érdekessé teszi az utazást. Az utasom ismét kacarászott és kezei, amelyek mostanáig a derekam köré voltak fonva, lecsúsztak a combjaim közé. Ezen a ponton kénytelen voltam tiltakozni. Kategorikusan felszólítottam a hölgyet, hagyjon fel a tetteivel, ha azt akarja, hogy épen érkezzünk meg úticélunkhoz. Mindennek megvan az ideje és helye és egy kétkerekü jármű, amelyik normális körülmények között sem túl stabíl, kifejezetten nem a megfelelő hely. Meglepetésemre, ebbe beleegyezett és javasolta, hogy folytassuk és mélyitsük el a tárgyat a közeli Hederában (ahol lakott).
Egy kicsit fura helyzetben voltam. Egy mozgásban levő robogón csak kiabálva lehet társalogni, nem a legjobb módja egy párbeszéd folytatásának. Nem is fordíthatod meg a fejedet, hogy beszélgetőtársad arcát láthasd. Allg néztem meg a fiatal nő arcát, mielőtt elfoglalta a helyét mögöttem, de ez igazán nem volt fontos. Mégha őrjítő szépség is lett volna, úgyis elutasítottam volna javaslatát. A testem ugyan ösztönösen reagált esetlen udvarlására, de a test rossz tanácsadó. Nem volt szándékomban egy kétes kalandba fogni egy ismeretlennel, csak azért, hogy kielégítsem pillanatnyi vágyamat.
Mint minden férfi, nem egyszer kerültem hasonló helyzetbe amelyben egy adott fiatal hölgy többé-kevésbé világosan sejtette velem, hogy ha csak akarnám, a kapcsolatunk sokkal bensőségesebbé vállhatna. A férfiak és a nők közötti természeti különbségek miatt, feltételezem, hogy a hasonló esetek amelyeknek az átlagos nő van kitéve, ennél számosabbak.
Ne foglalkozzunk most a személyi reakciónk elemzésével és az inditékokkal amelyek azt okozzák, hogy így vagy úgy viselkedünk. Minden eset különbözik a másiktól és az állásfoglalásunk, viselkedésünk nem csak a személyiségünktől függ, hanem az akkori egyéni helyzetünktől.
Boldog házasok vagyunk; nőtlenek, tartós viszonyban valakivel; egy összeomló, ingatag kapcsolat kellős közepén; vagy épen felépülünk egy fájdalmas válás után.
A kérdés amelyik érdekel, a társadalom magatartása azok iránt akik engednek a kisértésnek és azok iránt akik ’hősiesen’ ellenállnak.
Itt is nagy különbségek vannak, amelyek a különböző kulturális értékrendtől függnek. Franciaországban például a szerető fogalma majdnem annyira intézményesített mint a házasságé. Az államelnök barátnője, a felesége oldalán, állami rendezményeken is résztvett. Angliában még a trónörökös is tartott szeretőt és a neje – megtorolva viselkedését – szintén talált magának valakit. Nálunk sem szentek az emberek és nem mindenki viselkedik annyira ’éretten’ mint a fenti film hőse. A munkahely sokszor azoknak is alkalmat ad akiknek általában esze ágában sincs kalandot keresni. Mindegyikünk ismer ’szorgalmas’ főnököket akik késő éjjelig maradnak az irodában – a titkárnőjükkel természetesen – orvosokat akiknek különösen szoros kapcsolatuk van a betegnővérjeikkel, embereket, akik a jószomszédi viszonyt főleg nőnemü szomszédaikkal gyakorolják és így tovább.
Mi a társadalom véleménye ezekről a kapcsolatokról ha közismertté válnak? A hozzáállás más ha kevert, vagy egynemű társaságban vagyunk. Egy nőkből és férfiakból álló társaságban, a szokás elitélően bólogatni, sajnálkozni a felszarvazott férfin/nőn és lamentálni a mostani generáció hanyatlását (mintha csak a mi korunkban találták volna fel a házasság törést!).
A férfiak maguk között általában elismeréssel és kissé irigyen beszélnek a férfitársukröl, aki meg merte valósítani minden telivér hím álmát, ezzel szemben a filmhez hasonló viselkedést ’hülyének’ tartanának és a legjobb esetben egy megvető mosollyal jutalmaznának.
És egy olyan társaságban ahol csak az u.n. gyenge nem van képviselve? Egy olyan körben sem hiszem, hogy lenne valaki aki dicsérné egy férfi erkölcsi érettségét aki egy ilyen meghívást visszautasított és azt mondaná: „Tisztelem és becsülöm ezt az embert. Hű maradt a feleségéhez!” A legjobb esetben azt motyogná: „Remélem az én férjem is így viselkedne!”
Egy kedves 24 éves lány, akivel egy este összefutottam a Netten, azt kérdezte szeretem-e a feleségemet. Amikor igenlően válaszoltam, tovább kérdezett: Miért vele chattelek és nem a feleségemmel töltöm az estét? Ő egy olyan kapcsolatot szeretne találni amelyben a párja nem kíván meg mást nőt rajta kivül és éjszakánként vele beszélget és nem egy idegen nővel. Csak azt tudtam válaszolni, hogy még fiatal, tapasztalatlan és nem ismeri az életet. Egy ilyen kapcsolat csak az álmokban létezik. Nem lehet egy ember szemére ellenzőt tenni mint a lóéra, hogy csak választott párját lássa, másra ne nézzen, mással ne éritkezzen, ne barátkozzon.
Egy egészséges embernek ösztönei vannak és ezeket nem szabad elnyomni, különben rabnak érzi magát és nem boldog.
Több mint 42 éve vagyok házas és harmoniában élünk a nejemmel. Az, hogy házasok vagyunk, nem jelenti azt, hogy minden időnket együtt töltjük. Nem vagyunk egymáshoz láncolt rabszolgák. Mindegyikünknek megvan a maga élete, a napnak csak egy részét töltjük együtt.
Mi számít csalásnak? Ha egy jó regényt olvasok és azonosítom magamat a regény hősével, azt érzem amit ő érez szíve hölgye iránt, ha az erotikus leíras felizgat, az is csalásnak számít? És ha megnézek egy más nőt, beszélgettek vele, megkívánom? Ezt sem követi feltétlenül egy testi kapcsolat. Nem minden kisértésnek engednek automatikusan, de a mindennapi, való életben, ha egy vonzó nő el akar valakit csábítani, általában sikerrel jár.
Mit bizonyít ez? Csak annyit, hogy az ember, emberi. Csak akkor csalod meg igazán a párodat ha másnak vallsz szerelmet, ha erős lelki kapcsolat keletkezik két ember között és akkor úgyis érdemes véget vetni a párosságnak. A nemi kapcsolat, az alkalmi dugás, nem mindig csalás. Más ha véletlenül kerül sor rá és megint más ha előre kitervezed.
Egy jó barátnőm azt mondta, hogy amikor adódik egy kaland, a körülmények szerint kell viselkedni, de mindenesetre nem kell hazaszaladni és mindent elmesélni.
Egyszer félig viccesen azt mondtam a feleségemnek, hogy ha idegen helyen fogok aludni és egy nő bebújik az ágyamba, nem fogom kidobni. Ő is nevetett, de az ilyen dolgok csak a filmekben történnek, soha sem volt még egy ilyen szokatlan tapasztalatom.
Vajjon sajnálom ezt? Bevallom, egy kicsit. Szeretem ha különleges események történnek velem és azután mesélhetek róluk itt a blogomban.






Google