KARIB SZIGETI PARADICSOM - II. RÉSZ

Willemstadban sok a látni és tennivaló, de a központi élmény a szerencsejátékok körül forog. Mindenütt kaszinók vannak és az a benyomásod támad, hogy a hazárdjáték a lakosság vérében van. Szállodai szobánk kulcsával együtt 10 dollár értékű játékzsetonokat is kaptunk. Néhány percen belül elvesztettem őket a szálló kaszinójában és 20-30 további dollárnak a tárcámból ugyanaz lett a sorsa. Bánatosan arra az elhatározásra jutottam, jobb, ha a szerelemben keresem a szerencsémet. Ruth és Jaki, egy helyi házaspár, egy este kínai étterembe hívták meg kettőnket, utána pedig hazavittek minket. A szálloda előcsarnokában vendéglátónk boldogan kiáltott fel: „de jó, hogy a kaszinó még nyitva van, rég játszottam!”

Miután néhány bankjegyet apróra váltott, először a 25 centes gépekhez járult és elkezdett nyerni. Látva sikersorozatát, én is újabb próbát tettem, de ami ezután történt, csak boszorkányságnak tulajdonítható. Ott álltam ismerősöm oldalán és minden mozdulatát utánoztam. Jaki egy érmet dobott be a gépbe és az alatta levő tálcába csengve-bongva tíz érme esett be. Tőszomszédságában ugyanazt tettem, de a gép csak elnyelte érmémet és éhesen tátotta száját további érmékre várva. Jaki párhuzamosan két gépbe dugott érméket és nyereményei a teli tálcákból a padlóra gurultak, míg a gépek, amelyeken én játszottam, továbbra is gúnyt űztek belőlem.

Jaki néhány percen belül megtollasodott és magasabb osztályba lépett, azokhoz a gépekhez ment, amelyekben a tét egy dollár volt. A szerencse továbbra is őt pártolta és hamarosan a rulett asztalnál folytatta a játékot. Én viszont felhagytam minden reménnyel és megelégedtem egy Pina Colada szürcsölésével, amelyet – más italokkal és cigarettákkal – a pincérek ingyen kínáltak a játékosoknak. Alig fél óra múltán, Jaki kijelentette, nemcsak megtérítette magának az éttermi étkezés árát, hanem egy kis nyereségre is szert tett és itt az ideje eltenni magunkat másnapra.

Másnap ellátogattunk a házaspár egyik ruhaboltjába és Ruth bemutatta nekünk anyját, aki a bolti kasszánál ült. Később, amikor a közelben kávéztunk, elmesélte, anyja megrögzött hazárdjátékos. Azelőtt három saját üzlete volt, de minden vagyona ráment a szerencsejátékokra és most apósa boltjában kénytelen megkeresni a betevő falatját.

Elbúcsúztunk új barátainktól és végső úti célunkra repültünk, a Trinidad es Tobago szigetpárra, amelyek egy politikai egységet képeznek. Ezeken a területeken azelőtt az angolok uralkodtak és a különbséget mindjárt észleltük. Nemcsak a beszédnyelv volt más, az életstílus is.

Az útlevélvizsgálatnál Trinidad repülőterén ezúttal mi, az izraeli útlevelek tulajdonosai voltunk előnyben. Nem volt szükségünk vízumra, és minden teketória nélkül beengedtek minket, míg feleségemet, aki megőrizte holland állampolgárságát és nem volt beutazási engedélye (az otthoni utazási iroda nem tudta, hogy szüksége lesz rá), bekísérték egy oldalsó szobába és két komor arcú férfi egy fél óráig vallatta. Hol lakik, honnan érkezett, miért próbált illegálisan 'beszivárogni' az országba és mi látogatásának a célja. Trinidadnak keserű és vérfoltos tapasztalata van a 'felvilágosult' nyugati hatalmakkal. A történelem különböző időpontjaiban minden egyes állam – az angol, francia, spanyol, holland, amerikai és mások – megpróbálta uralma alá keríteni a szigeteket. 175 év folyamán, a XIX. század kezdetéig, a sziget 31-szer cserélt fennhatóságot! Nejemet, a kegyetlen kolonialisták képviselőjét, kémkedessél gyanúsították és csak a ránk váró vendéglátóink beavatkozása szabadította ki a biztonsági szervek markából és akadályozta meg kiutasítását az országból.

Már a reptéren meggyőződhettünk, hogy Trinidad egész más jelegű, mint Aruba és Curaçao. A kinti térségen bolhapiac szerű atmoszféra uralkodott. Kopottas öltözetű emberek százai hemzsegtek silány étel, ital és dohánybódék között. Amikor a vámvizsgálat után kiléptünk a reptér épületéből, körülvettek minket és kiabálva kínálták nekünk portékájukat. Az egész város egy elhanyagolt szegénynegyed benyomását keltette.

Egy Trinidadban töltött éjjel után, reggel felszálltunk a ’légihíd’ra, amely a fővárost, Port au Princet, összeköti a szomszédos szigettel és húsz percen belül Tobagóban szálltunk le. Mini busszal jutottunk el a Crown Reef szállóba, amely annyira közel van a tengerhez, hogy vihar idején a hullámok a táncparkettre csapódnak. Ez a legdrágább szálloda, amelyben valaha megszálltam. Az Interline klub tagjai ennek csak ötödét fizették, de nekünk sikerült még ebből az árból is lefaragni valamit.

Észrevettük, hogy a szállodával szemben levő pénzváltó bódéban kedvező áron lehet beváltani amerikai dollárokat, Trinidadi és Tobagói dollárokra ($TT). Miután a recepciós hölgy megerősítette, helyi pénzt is elfogadnak, kirohantunk, valutánkat TT dollárra váltottuk be és hozzávetőleg 15%-al kevesebbet fizettünk a szállodáért.

A fesztiválra kb. 150 Interline klubtag érkezett, a világ minden tájáról. Az ünnepélyes megnyitó után, – amelynek keretében az ország reprezentatív népi együttese lepett fel előttünk – négy máig is felejthetetlen nap kezdődött el. Olyan vendéglátásban részesültünk, amelyet talán csak ezeknek a csodálatos szigeteknek a lakói képesek nyújtani. Mindenkiből őszinte barátság és melegség áradozott, a rum-puncs ömlött, mint a víz és az egész mindenség a kalipszó őrjítő ütemére mozgott.

Egy este, vacsora előtt, rövid sétára indultam. Három, házuk kertjében hűsölő fiatal férfi, kikiáltott, csatlakozzak társaságukhoz. Rövid habozás után, elfogadtam a meghívást. Az volt a benyomásom, hogy ezeknek a fiataloknak a világon nincs más gondjuk, mint az asztalon álló üveg rumot velem együtt kiüríteni. Egyetlen kérésük az volt, osszam meg velük a véleményemet az élet lényegéről, a nagyvilág helyzetéről és őszintén sajnálták, amikor egy idő múltán kénytelen voltam visszatérni szállomba.

Az esély, hogy valaha újra összejövünk, jelentéktelen, de soha sem fogjuk elfelejteni Alfrédot, a 1.90 méter magas, fülében hét arany karikát hordó, alkalmi munkákat vállaló, tengerparti gyümölcsbódé tulajdonost, a feje búbjától a talpáig tősgyökeres úriembert. Egy ideig Skandináviában élt, de nem találta meg a helyét a hideg északi vidéken, hazatért és most szülőhazájában sem képes beilleszkedni. Ez az ember teli volt ellentétekkel. Reggel, mindössze rövid fürdőnadrágban, csónakunkat irányítva, vad, fekete istennek tűnt, este, jól szabott öltönyében, lakkcipőkkel lábain, szenvedélyesen udvarolva nejemnek és barátnőjének, Sulának, látszólag az álmok hercege volt.

Évekkel később, egy izraeli házaspár szállt meg ugyanabban a szállodában. Este, a bárban, megismerkedtek egy helyi lakossal. Amikor a férfi megtudta, hogy Izraeliek, felcsillant a szeme és reggelire invitálta őket. A pár kezdetben megpróbált kibújni a meghívás elől. Magyarázták, a reggeli a szállóban ízletes és ki is van már fizetve, de az elutasítás láthatóan leverte beszélgetőtársukat, úgyhogy végül is megsajnálták és bólintottak, vele fognak reggelezni. Másnap reggel, amikor felébredtek, a fekete férfi már küszöbükön várakozott. Elvitte őket tengerparti kunyhójához, puha párnákra ültette őket és tengeri, meg friss gyümölcsökből, olyan királyi lakomát szolgált fel, amelyhez hasonlót sosem kóstoltak. Alfréd még egy kis hálapénzt sem fogadott el az Izraeliektől. Mindössze azt kérte, adják át szívélyes üdvözletét feleségemnek és Sulának. (Ezt meg is tették, különben nem tudnék beszámolni a fenti epizódról).

Az egész szigetet bejártuk. Az időjárás ideális volt, a légkör fesztelen és a nap zömében fürdőruhában maradtunk. Csak este dobtunk magunkra valamilyen ruhafélét, de egy alkalommal egykor, éjfél után, támadt valakinek az az ötlete, hogy a mostani a legalkalmasabb időpont egy megmártózásra az úszómedencében. Perceken belül mindannyian a vízben lubickoltunk, előkerültek a rum-puncsos flaskák és csak amikor már senki sem volt képes többet lábra állni, ért véget a hajnali buli.

Egy különleges élmény volt az u. n. ’nejlon medencé’ben töltött délelőtt. Ez egy koráll szirtekkel körülvett terjedelmes terület a tenger szívében, amelyben a víz békés és sima, mint a tükör. A víz csak derekunkig ért, a tenger feneke lágy homokkal volt borítva és csakugyan az a benyomásod támadhatott, hogy úszómedencében vagy. Leszálltunk a csónakokról és a langyos, napmelegített vízben lubickoltunk, de nem azért hoztak minket ide, hogy úszkáljunk! Valahonnan felbukkant egy csónak és mindenki markába jéghideg sört, vagy rum-punccsal teli poharat nyomtak. A csónakon levő magnóról tánczene szólt és hamarosan spontán buli kezdődött a vízben. Mindenki ujjongott, táncolt, vizet spriccelt társaira – egy olyan élmény volt ez, amelyre mindig mosollyal fogunk visszaemlékezni.

Nemcsak „folyékony élelmiszer”-rel lettünk ellátva, a szilárd táplálék sem lett elhanyagolva. Reggeli tányérjainkra óriási mennyiségű ananászt, kókuszdiót, papayát és más egzotikus gyümölcsöt halmoztak és napközben többek között parázson sült barrakuda sztéket és rántott repülő halat faltunk. Esténként steel band – acélhordó zenekar – együttesek szórakoztattak minket, helyi népi táncokat sajátítottunk el, egy káprázatos álarcos bálon meg limbó versenyen vettünk részt. Mintha a rum-puncs nem lenne elég, a kanadai klubtagok nemzeti italukkal, a Moose Milkkel ("Jávorszarvas tej"),– amely gint, vodkát, őrölt muskotálydiót, tejet es más titkos tartozékot tartalmaz – itattak minket!

Ottlétünk folyamán nem volt egy perc sem, amelyben nem történt valami, poharaink kiürültek, vagy teljesen józanok lettünk volna!

Ez után az utazás után, ha valaki azt kérdezte volna tőlünk, érdemes-e ilyen hosszú útra vállalkozni, azt válaszolnánk, igenis, ha a végcél Tobago! Itt nincsenek történelmi helyszínek, múzeumok, vagy színházak, nincsenek kiárusítások, akciós áruk, alkalmi vételek. Az egyetlen, amit itt találni lehet, az a totális kikapcsolódás. Elfelejtheted a világ minden baját és csak annak (a valóságos) veszélynek vagy kitéve, hogy egy kókuszdió esik le kobakodra.

Kirándulásunk óta minden alkalommal, amikor Harry Belafonte ismert dalát, a "Sziget a napon"-t halljuk valahol, a pálmafákkal szegélyezett, festői Tobago jut az eszünkbe.

KARIB SZIGETI PARADICSOM - I. rész

Az “Elszalasztott alkalmak” című írásomban már említettem, hogy „sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának – az Interline Clubnak – a meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib-szigetekre látogattunk el”. A fenti írásban, csak a ’majdnem’ kalandomról számoltam be a rejtélyes sötétbőrű szépséggel, de az utazás maga is említésre méltó.

Eredeti meghívásunk egy négy napos fesztiválra szólt Trinidad-Tobagoba. Mindenki álma legalább egyszer életében eljutni ezekre az egzotikus szigetekre, de mi úgy véltük, hogyha már ilyen messzire repülünk, érdemes lenne néhány másik helyet is megtekinteni. Első állomásunk a Holland Antillákhoz tartozó Aruba volt, egy kb. harminc kilométer hosszú és nyolc-kilenc kilométer széles sziget, amely mindössze harminc kilométerre fekszik Venezuelától.

Amikor majdnem 24 órás út után megérkeztünk, esteledett már. A tenger végtelen felülete, békés, sima, mint a tükör, alig harminc-negyven méterre bungalónktól kacsintott felénk, a közvetlenül a víz szintje felett lebegő nap a láthatárt bíborral festette be, de a mi kis csoportunk tagjait csak a puha ágyak érdekelték. Csak nagy nehezen tudtam rábeszélni őket, hogy a lefekvés előtt mártsuk meg magunkat a langyos vízben és máris mindannyian önkívületbe süllyedtünk.

Már elmeséltem miként töltöttem első Karib szigeti estémet. Másnap reggel, amikor a többiek is magukhoz tértek, kezdődött el a legcsodálatosabb szabadság, amelyet valaha is tapasztaltunk. Különböző teóriák vannak arról, merre volt a bibliai paradicsom, mi Arubára szavaznánk. Tengerpartja hosszú és majdnem néptelen, úgyhogy órákig elfelejtheted az emberi nem létezését. A pálmafák által beárnyékolt patyolatfehér homokot senki sem szentségtelenítette meg szeméttel, üres italdobozokkal és üvegcserepekkel. A majdnem hullámmentes tenger lágyan simogat és a nap évi 27 fok átlagos hőmérséklettel kacag rád. Nincsenek újságok, háborúk, a rádióból csak zene szól és az emberek mind barátságosak és mosolygósak.

A szigeten sok szálloda volt és a budget szállókon kívül, az ilyen kispénzű prolik számára, mint mi voltunk, voltak mások is, ahol a venezuelai olajmilliomosok szálltak meg, melyek annyira fényűzőek voltak, hogy ezeket már lehetetlen volt csillagokkal mérni. Az előcsarnokban lévő szőnyeg olyan vastag, hogy majdnem belefulladsz, több a személyzet, mint a vendég és a kaszinóban a legalacsonyabb tét száz dollár.

Az éttermek Arubában kitűnőek, az üzletek elsőrangúak és az árak akkoriban aránylag méltányosak voltak. Sok a kaszinó és amint besötétedik, mindenhonnan a forró karib ritmus hallatszik, amely nem hajlandó elfogadni a „nemtáncolok” létét. Miután a sziget varázslata foglyul ejtette szívünket, csak egy dolgon csodálkoztunk:

„Miként lehetséges, hogy ennek a legendás helynek a híre nem jutott el ennél több, mindig újabb idegenforgalmi attrakciót kereső, hazánkfia füleihez?”

Az egyedüli logikus válasz az, hogy azok, akik felfedezték ezt a romlatlan paradicsomot, kívánatosnak találták az információt nem továbbadni.

Egy honfitársunkkal mégis találkoztunk. Mielőtt elutaztunk otthonról, az egyik esti lap riportot közölt egy nőtlen izraeliről, akit a lap „a szigetek királyának” nevezett és akinek, dacára állítólagos gondtalan életének, csak egy kérése volt: „küldjetek nekem egy izraeli lányt!”

Ellátogattunk silány zöldségboltjába, amelyben néhány bennszülött dolgozott. Örült látogatásunknak, de meglepődött, amikor egy lány csoportunkból, felajánlotta, teljesíti kérését. Annak idején, a riporter kérdésére, hogy mit küldjön neki otthonról, a fenti vicces választ adta, de esze ágába sem jutott, hogy ez lesz a tudósítás főcíme. Szerinte, ami a nőket illeti, nem kell, hogy aggodjunk érte.

Arubától nincs messze repülővel Curaçao szigete. (Ha ez a név ismerősnek tűnik nektek, a hasonnevű kékes likőr miatt van, amely a szigetről származik). Ez volt a Holland Antillák fővárosa, ahogy a néhány szigetből álló csoportot – köztük Arubát is – annak idején hívták. Ma Curaçao Hollandia társult állama. A sziget legnagyobb városa, Willemstad, úgy néz ki, mintha egészében, házaival, csatornáival, hidaival valahonnan Németalföldről ragadták volna ki és bepottyantották a Karib-tengerbe.

Tisztán udvariasságból, előre jeleztük a helyi Interline klubnak, hogy szigetükre látogatunk és váratlanul ért, amikor néhány tag a repülőtéren várt. Nem kérdeztek semmit, felpakolták poggyászunkat kocsijaikra, és egyenesen a "Plaza" luxusszállóba hajtottak. Zavarban voltunk, olcsóbb szállóban akartunk megszállni. Amint a fogadóbizottság eltávozott, feleségem lement a recepcióra, megkérdezni milyenek a hotel árai. Meglepetésére a tisztviselő azt mondta: "It is complimentary!", vagyis a klubnak köszönthetően, három napos ott tartózkodásunk idején ingyen szálláshoz jutottunk.

A látvány ablakunkból lenyűgöző volt. Balról a nyitott tenger terült el, míg szemben ablakunkkal, néhányszáz méter távolságban, széles csatorna húzódott. Két partját gyalogjáró hajóhíd kötötte össze, amelyet minden alkalommal, amikor egy hajó hajózott be a tengerből a csatornába, félre toltak. A tájképet egy futurisztikus, a város házai felett ívelő óriási autóhíd látványa egészítette ki.

A sziget lakossága többnyire sötétbőrű, sok a félvér, de jelentős a fehérbőrűek száma is. Ez annak köszönhető, hogy sok tehetséges helyi fiatal ösztöndíjat kap az anyaországban (Hollandia) és néhány tanulmányév után, diplomával és házastárssal tér haza. A hivatalos nyelv a holland, de a lakosság általában a kreol papiamentot használja. Ez az újságok és rádióadók nyelve is.

Willemstad csak látszólag hasonlít egy kis holland városra, a füleid nagyon gyorsan visszatérítenek a valóság talajára. Akármerre jársz, nem tudsz megszabadulni a karib tempótól. Az utcai hangerősítő rendszer egész idő alatt a legújabb slágerekkel szórakoztatja a járókelőket, de a helyiek kedvenc időtöltése olyan fokra növeli a zenebonát, hogy sajnálni kezded, nem szereztél füldugókat. Estefelé az utcákon a gépkocsik – minden centiméternyi felület nikkel dekorációval borítva – végtelen oszlopai kígyóztak. Mivel az időjárás az egész év folyamán kellemes, a kocsik ablakai tárva-nyitva vannak és mindenki élvezheti a maximális hangerővel játszott zenét – persze minden rádió más- más csatornára van beállítva. A forgalom csigalassúsággal halad, de hát senki sem akar valahová eljutni. Az igazi élvezet az, hogy lássál másokat, lássanak és főleg halljanak téged!

Zsidó aspektusa is volt a látogatásunknak. A zsidók a sziget első telepesei voltak és a mai napig fontos helyet foglalnak el gazdaságában. A Curaçao likőrt is egy Senior nevű zsidó család találta fel és hozta piacra a XIX. században. Megnéztük a 1659-ből származó zsidó temetőt és a fönséges zsinagógát, amelynek különlegessége, hogy ez az egyedüli a világon, amelynek padlója finom homok! Ez egy hagyomány, Izrael fiai 40 éves vándorlásának emlékére a Sínai sivatagban.

Az áruk óriási választéka az üzletekben olyan látvány volt, amelynek feleségem nem tudott ellenállni, már csak azért sem, mert a város vámmentes övezet és az árak is csábítók voltak. Mint minden feleség, mindent meg akart venni és mint minden férj, kézzel-lábbal tiltakoztam a ’mértéktelen’ költekezés ellen. Végül kompromisszumra jutottunk, de akkor is egy további koffert kellett venni, hogy haza tudjuk cipelni a ’zsákmányt’.

Nálunk már akkor is divatban volt a hitelkártyával való vásárlás és miután hazatértünk, feszülten vártam a számlát a banktól. A valuta beváltási árfolyama erősen ingadozott és azokban a napokban egy utazói adó is létezett nálunk, úgyhogy soha sem lehetett előre tudni, mennyi lesz a ceh. A terhelési értesítés Willemstadi vásárlásainkról nem érkezett meg a következő hónapban. Örültünk, további fizetési haladékot kaptunk, de az igazi meglepetés az volt: a terhelés az utána következő hónapokban sem érkezett meg, sőt soha! Talán a hitelkártya cég Curaçaoi tisztviselője nem találta meg Izraelt a térképen? Ezzel nem is lett volna különösebb bajom, csak nejemmel. Soha sem fogja elfelejteni nekem, hogy ha nem fogom le kezét, sokkal több Curaçaoi címkés ruha lógott volna szekrényében.

(Folytatása következik)