A KIVONULÁS EGYIPTOMBÓL
ÚJ TEÓRIA

A zsidó húsvét, Pészach, többféle névvel is meg van áldva. Maga a pésach szó elkerülést jelent, mert a tíz csapás, amely a Biblia szerint Egyiptom népét érte, házainkat elkerülte. Ez az ünnepünk, akárcsak a keresztény húsvét, tavaszkor köszönt be, úgyhogy a tavasz ünnepe névvel is illetik. Ezen kívül, a szabadság ünnepének is nevezik, mert emlékeztet a kivonulásra Egyiptomból – ahol a zsidó nép rabszolgasorban sínylődött. Amellett vannak, akik egyszerűen a kovásztalan kenyér (pászka, macesz) ünnepének hívják, mert a fogságból menekülő zsidóknak sem ideje, sem módja nem volt megkeleszteni a tésztát.

A maceszgombócot, a húslevesek legfinomabb betétjét, persze azok is ismerik, akiknek a többi, fent elmondott nevekről fogalma sem volt. Ezúttal azonban nem egy jókora, habkönnyű, remegős gombóc receptjét szeretném megosztani veletek, hanem – egy előadás alapján, amelyet a napokban hallottam – inkább az egyiptomi kivonulásról szeretnék néhány gondolatot elmondani.

A történészek között vita dúl, mennyire megbízhatók bizonyos hagyományok részletei, mint például az említett tíz csapás, az átkelés a Vörös Tengeren, Jerikó falainak a leomlása és hasonlók. Senki sem vonja kétségbe az egyiptomi kivonulás fontosságát, mint a leigázás elleni harc jelképét, de a kérdés az: miként folytak le az események a valóságban?

Hogy csak egy példát említsek, nincs túl nagy logika az Ószövetségben megjelenő Egyiptomból kivonulók számában. Képzeljetek el magatoknak egy karavánt, amelyben „hatszázháromezer-ötszázötven katonaköteles férfi” van, vagyis legalább 2.400.000 férfi és nő, gyerek és öreg! (Egész Izrael népessége a bibliai időkben valószínűleg még a virágzása csúcsán sem haladta meg az egy és negyed milliót). A Sinai sivatag, amelyben az elbeszélés szerint népünk negyven évig vándorolt, ennek a számnak a tizedét sem tudta volna eltartani és hol vannak, a sírok, csontvázak, régészeti leletek, amelyek ezt a tömeges exodust támogatnák?

Dr. Avigdor Shachan, egy vallásos történész új könyvében azt állítja, hogy a kivonulás a Sínai-félszigeten keresztül ésszerűtlen. Nem csak, hogy az egyiptomi hadsereg nagy erőket tartott készenlétben észak-keleten, de az út abból az országrészből ahol a zsidók laktak, a Jebel Musá (Mózes hegye)-ig, lassan sétálva is csak tíz napig tarthat, márpedig a Biblia kifejezetten azt írja, hogy csak egy hónap múltán érkeztek a Zin sivatagba és további két hét után a Sinai sivatagba. A Biblia azt is megírja, hogy útjukba öt sivatag esett és már csak ebből is világos, hogy hatalmas utat tettek meg. 

A kutató szerint, Izrael fiai dél-nyugat felé fordultak és Egyiptomból, Afrikán keresztül, a mai Csád és Niger felé vették útjukat. Onnan a földrész észak-nyugati része felé fordultak, majd vissza keletre, a mai Szudán és Etiópia felé, ahol a Szuezi-csatornán átkelve Ázsiába értek és végül északról érték el Palesztinát. Kutatásai régi és modern térképekre alapoznak, valamint számos történész adataira és bizonyítékaira épülnek.

A történész szerint Afrikában, az általa javasolt útvonal mentén nemcsak héber nevű helyek találhatók, amelyek az évezredek előtti eseményekre utalnak, hanem afrikai törzsek is, amelyek a mai napig betartják a zsidó vallás bizonyos szabályait.

Miért írtam le a fenti érdekes teóriát? Fogalmam sincs, hogy a tanult doktor úrnak mennyire van igaza. Azoknak, akik többet értenek a tárgyhoz, mint én, biztos nyomós érvei vannak megdönteni Dr. Shachan állításait és talán új, még ennél is forradalmibb teóriákat szőni. Ami engem illet, csak a hagyományokhoz való fundamentalista ragaszkodást utálom, a vak hitet a bibliai szövegek szó szerinti valódiságában. Minden kutatásnak összhangban kell lennie a modern tudomány megállapításaival és ha egy vallásos történész képes egy ilyen teóriával előjönni, minden tiszteletem az övé.

A FŐVÁROSI LEVÉLTÁR - DIGITÁLIS KINCSESBÁNYA

Mint már említettem, az utolsó hetekben a családfámon próbálom betölteni a hézagokat. Ezzel kapcsolatban, valakitől megkaptam a „Budapest Főváros Levéltára Központi Kereső elektronikus levéltári segédletét, amely különböző szempontok szerint tesz kutathatóvá, hozzáférhetővé iratokat (ügyeket, aktákat)”. Sajnos, egyetlen rokont sem sikerült felfedeznem, de más, kutatásomtól teljesen eltérő szempontokból, egy valódi kincsesbányára leltem, amelyben akárki, akinek egy kis türelme van, érdekes tényekről kap sokat mondó betekintést.

Az első felfedezésem a levéltárban való keresgélés közben az volt, hogy néhány aktában a ’Jogcím’ alatt az „állam és társadalmi rend erőszakos felforgatása” jelenik meg. Amikor a ’Részletes keresés’-be ezt a szempontot tápláltam be, 227 aktára találtam rá, amelyekből kiderült, hogy 1930 és 1936 között, nemcsak a „Kommunista „szervezkedésben való részvétel”, „kommunista sajtótermékek terjesztése”, „kommunista jelszót tartalmazó transzparens készítése”, a „Vörös Segély röpiratainak előállítása és terjesztése” volt tilos, hanem a „ Magyarországi Szociáldemokrata Párt röpiratának terjesztése” is.

Az ügyészség aktákat nyitott és 20-tól 120 oldalig terjedő vádiratot nyújtott be az adatlapokon megnevezett személyek ellen – akiknek a születési éve, anyja neve, vallása, lakcíme, (de nem a bíróság ítélete!) is rögzítve van – nemcsak „A sztrájkoló építőmunkások melletti házi agitáció”, „Az 1934 május 1-jei tüntetések előkészítésében való részvétel” „Az Oroszország küzdelme a bűnözés ellen című brosúra”, a „Harcot a katonai börtönökben sínylődő munkástestvérek kiszabadítására kezdetű”, valamint a „Munkásegységért agitáló” röpiratok kiadása és terjesztése miatt, hanem „Tüntetésben való részvétel”, „Baloldali kijelentések”, „Feljelentési kötelezettség elmulasztása”, sőt „Kiránduláson az Internacionálé éneklése” miatt is.

Az utolsó vádpont, amely néhány személy adatlapján jelenik meg, helyben stimulálta a fantáziámat. Ki lehetett az, aki feljelentette őket? A titkos rendőrség spiclije, vagy egy ártatlan résztvevő, akit csakugyan felháborított az irredenta dal éneklése?

A vádlottak zömének a kora a huszadik és harmincadik évek között van, csak kevesen érték el a negyvenet, de a röplapterjesztők, a fentinél is fiatalabbak. Az adatlapok egy érdekes pontja a vádlottak foglalkozása: asztalossegéd, géphímzőnő, orvosi asszisztens, gyári munkás, egyetemi hallgató, varrónősegéd, kesztyűkészítő, műszerésztanonc, órássegéd, grafikai munkás, vaskereskedő, napszámos, munkanélküli kereskedősegéd, ószeres, betűszedő, bányász, varrónő, aranyozó segéd, ácsmester, háztartásbeli, nyomdász, magánhivatalnok, magántisztviselő, esztergályos segéd, cipészsegéd, munkanélküli kifutó, napszámos, fémcsiszoló, kerékgyártó, bronzműves segéd. Valaki meg tudná mondani, a fentiek közül melyek tűntek el teljesen a mai munkaerőpiacról?

A fenti adatlapok foglalkozás rovatának csak az egyikében jelent meg az ’író’, de amikor ezt tápláltam be szempontként a keresésben, újabb kincsestárra akadtam.

Az egyedüli, akinek a jogcíme alatt „sajtó útján elkövetett állam és társadalmi rend erőszakos felforgatása” és „izgatás” van bevezetve, Kassák Lajos, aki ellen 1924-ben „Az Álláspont c. röpirat kiadása”, 1931-ben a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben megjelent versek” és 1934-ben az „Egy ember élete. Kommün című könyve” miatt nyitottak aktát, de a levéltárban 576 további akta található magyar írókról.

Van néhány teljesen köznapi akta:

Kecskeméthy Aurél 1876: „különös meghatalmazás”, „végrendelet”

Kiss József 1892: „engedmény”

Rákosi Jenő 1888: „nyugta és bekebelezési engedély”

Bródy Sándor 1898: „adásvételi szerződés”

dr. Jókai Mór (író, főrendiházi tag) 1901: „ajándékozási szerződés”, 1902: „jegyzőkönyv végrendelet letételéről”

Jásznigi Sándor (írói neve: Oscar von Krücken)1914: „szerződés lexikon készítéséről”

Sas Ede 1918: „levélközlemény tanúsítása, címzett: Berkes Béla zeneművész”

Herceg Ferenc, 1929: „aláírás hitelesítés meghatalmazáson”

Az irodalomtörténet kedvelőit sokkal jobban fogják érdekelni a további adatlapok:

Karinthy Frigyes 1910: „vallás elleni vétség”, 1918: „istenkáromlás”, 1924: „szemérem ellen való vétség és vallás ellen való kihágás”

Babits Mihály főgimnáziumi tanár (nyugalmazott)/író 1920: „Az Új Világban megjelent írásai”

Szász Zoltán 1921: „A Jövőben megjelent cikkei. A Bécsben megjelenő Garami Ernő és Lovászy Márton szerkesztette Jövő című lapban tudósításokat és cikkeket írtak, abból a célból, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam elleni ellenséges cselekvésre indíttassék”

Szabó Dezső 1923: „izgatás, sajtó útján elkövetett nemzetgyalázás vétsége”

József Attila 1924: „Istengyalázás”, „ A Lázadó Krisztus c. verse”, 1933: „Az egyetemeken és főiskolákon kifejtett KIMSZ szervezőmunkájuk”

Tersánszky J. Jenő 1924: „szemérem elleni vétség”

Kóbor Tamás 1925: „tiltott közlés vétsége”

Tersánszky József Jenő 1925: „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség”

Vér (Walter) Imre 1926: „királyság intézménye ellen elkövetett bűntett”

Móricz Zsigmond 1927: „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség”
Tamás Aladár 1930:, sajtórendőri vétség. „A 100 százalék bejelentés nélküli kiadása”, 1931: sajtó útján elkövetett vétség. „Magánvádja a Magyarságban 100 százalék címmel megjelent cikk szerzője ellen rágalmazás címén”

Illyés Gyula 1933: „állam és társadalmi rend felforgatása” „A Társadalmi Szemle szerkesztésében és terjesztésében kifejtett tevékenység”.

Csak néhányat szemeltem ki az írók aktái közül, de a szorgalmas olvasó maga is biztos rá fog találni néhány érdekes névre és jogcímre, amely elkerülte figyelmemet.

A háború utáni kb. 25 évről is vannak adatok. Ezekben a vallás már nem jelenik meg, de az újabb, gyakori jogcímek, „tiltott határátlépés”, „ártúllépés, közellátás veszélyeztetése”, „fogolyszökés”, „közveszélyes munkakerülés”, „légoltalmi kötelezettség megszegése” (ez mi a fene lehet, ennyi évvel a háború után?), „deviza”, „letelepedéssel kapcsolatban elkövetett bűntett” és 1956 után a „népi demokratikus államrend vagy népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés, „fegyver- és lőszerrejtegetés”, „lőszerrel visszaélés” és „robbanóanyaggal visszaélés”.

Természetesen az adatlapokban megjelennek olyan ’normális’ vádpontok is, mint a „betöréses lopás” és „természet elleni fajtalanság” is, de ebben a pesti levéltár nem különbözik minden más város levéltárától.

Egy utolsó pikáns részlet:

Akiket esetleg érdekelne, ki foglalkozott az 1955 és 1971 közötti években „titkos”, vagy „üzletszerű kéjelgéssel” („közveszélyes munkakerüléssel” összekötve), vagy „a lakás titkos kéjelgés céljára rendelkezésre bocsátásá”-val, a pontos nevek és lakcímek meg vannak adva a fenti levéltárban.

Azoknak a mai hölgyeknek a neve és címe, akik a világ legrégibb foglalkozását választották, valószínűleg csak a 2050-ben megjelenő digitális adattárban fog megjelenni.

Utóirat: A Fővárosi Levéltár honlapján a következőt találtam: „József Attila 19 éves magántisztviselőt és költőt sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége miatt a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1924. július 10-én hozott ítéletében 8 hónapi fogházra és 200.000 korona pénzbüntetésre ítélte. Történelmi perek sorozatunkban a másodfokon enyhítéssel, harmadfokon pedig felmentéssel végződött per történetét elevenítjük fel. Különösen a kiváló védőügyvéd, Vámbéry Rusztem briliáns védői és jogi pr munkáját szeretnénk bemutatni. Vámbéry egyszerre beszélt a bírósághoz és a jelen lévő sajtó képviselőihez, a felmentés mellett az első országos ismertséget (médiapublicitást) is megteremtve ezzel a fiatal költőnek. A rekonstrukció során nincs nehéz dolgunk: a per teljes dokumentációja elérhető a Fővárosi Levéltár honlapján.

A történetről a költő a Curriculum Vitae-ben is megemlékezik röviden: „Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbe fogtak. A Kúria fölmentett.” Az inkriminált vers a mai irodalomtörténészek értékelése szerint nem tartozik József Attila legjelentősebb költeményei közé, sok tekintetben Ady stílusát követi, de már érződik benne a későbbi érett költő formanyelve”.

  

SZÜLŐVÁROSOM - rész 2

Az előző írásomban leírt látogatásom óta több mint 20 év telt el és ma Kassa Közép-Európa egyik legszebb és legkellemesebb városa. Hosszú sétálóutcája mindkét oldalát impozáns házak sora díszíti, sok közülük történelmi értékű, templomok váltakoznak éttermekkel, cukrászdákkal,  elegáns üzletekkel, a legtöbb ház nyitott kapuja kies kertekre, hangulatos udvarokra nyílik, kis butikokkal. Egy barátom, aki nemrég látogatott el szülővárosomba, azt írta: „a sétálóutca olyan szép, mint egy ékszer!” Mint már említettem, Állatorvos-tudományi Egyeteme is van és lépten-nyomon izraeli diákokba botlasz.

Utoljára múlt év novemberében látogattam el Kassára, amikor születésnapom alkalmából bemutattam családomnak a várost, amelyben nyolc éves koromig laktam és ellátogattunk néhány, a gyerekkorommal kapcsolatos helyre. A legkülönlegesebb élményem az volt, amikor szülőházamban, az Andrássy Palotában ebédeltünk, egy népszerű, kedves Med Malina (méz málna) nevű kis étteremben, amely mindössze néhány méterrel lejjebb fekszik volt első emeleti lakásunktól. 

Fél évvel azelőtti utazásunk alkalmával, kassai látogatásunk után a Tátra felé vettük utunkat, a kocsit fiunk vezette, és mint már megírtam, nem állt meg egy Stop táblánál. A szlovák rendőrpáros, amelyik a hasonló elővigyázatlan sofőröket lesi, természetesen azonnal lecsapott ránk és igazoltatás, meg rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki a fiúra.

Itt szálltam ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta melyek a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, meg sem próbáltam védeni fiamat. Mintegy mellesleg, azt is elmondtam, hogy utazásunk célja, kerek szülinapom alkalmából, megismertetni családommal gyökereinket és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az általában keménylegény szlovák rendőrök érzelmeire úgy látszik hatott az elbeszélés, mert elengedték a bírságot. Az egyik még azt is javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.

Azóta nem voltam Kassán, de a tény, hogy e város szülötte vagyok, egy további esetben is segítségemre volt. Kalandvágy c. írásomban elmeséltem, hogy egy kolleganőm lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat városában.

„A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre… Amikor a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába, felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje maradi szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez”.

Engem kértek meg, hogy utazzak vele a komárnói bírósági tárgyalásra, férje nem ellenezte a válást, a fiatal nő visszatért a házassága előtti rutinjához Izraelben, barátja van és látszólag el kéne, hogy felejtse a "szlovák időszakot"  életében, de a múlt továbbra is kísérti őt. Két külföldi útján tavaly, a müncheni röptéren és a Charles de Gaulle-on Párizsban, az útlevélkezelő tisztviselő udvariasan megkérte, hogy fáradjon be egy oldalsó szobába és egy helyi rendőr kikérdezte, mi a pontos neve, állampolgársága, lakóhelye és stb. Az egész folyamat egyik esetben sem tartott sokáig, de kínos volt, különösen amikor nem volt egyedül és utazótársai kénytelenek voltak várakozni rá, közben persze morfondíroztak, milyen jellegű a kihallgatás és mi lehet az oka. A hölgy kérdésére, a rendőr azt válaszolta, a vizsgálatot a szlovák rendőrség kérésére folytatják le.  

Néhány hónappal ezelőtt, a fiatal nő édesanyja megkért, írjak a szlovák rendőrségnek és kérjek magyarázatot: miért tartóztatják fel lányát minden külföldi utazásán? A válaszban, amelyet a Pozsonyi Rendőr-főkapitányságtól kaptam, az állt, hogy a vizsgálat a kassai rendőrség kérésére folyik és ha további részleteket akarunk, keressük meg a rendőrtisztet, akinek a nevét, telefonját és faxszámát alább megadták​​.

Egy faxot küldtem a kapitányság levelében megnevezett tisztnek és a fiatal nő nevében közöltem, hogy a visszatérő vizsgálatok nagyon kellemetlenek számára, ő izraeli állampolgár és már nem lakik Szlovákiában, de ez és ez a címe, telefonszáma és e-mailje és írásban szívesen válaszol minden kérdésre, amelyre a Szlovák rendőrség választ szeretne kapni.

A faxra nem jött válasz és két hét múltán feltárcsáztam ennek a bizonyos a rendőrtisztnek a számát. Szerencsére az irodában találtam, bemutatkoztam az általa keresett hölgy szóvivőjeként és megkértem, magyarázza meg, tulajdonképpen mivel gyanúsítja? A férfi nagyon udvarias volt és elmagyarázta – anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna – hogy az ex-férj bűnügybe keveredett és a rendőrség volt feleségét tanúként szeretné kihallgatni. Én is megmagyaráztam neki, hogy a nő már két éve elvált, Izraelben él, mindenben rendelkezésre áll és hajlandó válaszolni a kérdéseire.

A tiszt, úgy tűnt, habozik és megpróbálva megerősíteni pozíciómat vele szemben, azzal rukkoltam ki, hogy én is kassai vagyok és az Andrássy Palotában születtem. Hozzáfűztem, hogy alig néhány hete a Kosiceba látogattam családommal, a kitűnő Med Malinában ebédeltünk és íme, az elbeszélés megint hatott! A férfi megenyhült és megkérdezte, ha a szlovák ügyészség kérelmet nyújt be, hogy az izraeli ügyészség hallgassa ki a nőt, meg tudom-e ígérni, hogy eljön az ügyészségre és tanúvallomást tesz? Természetesen biztosítottam az úrnak a teljes körű együttműködést és bár mint tapasztalt rendőr, biztosan tudja, hogy egy ilyenfajta ígéretnek nincs nagy értéke, ő is megígérte, visszavonja a nemzetközi vizsgálatra szóló kérelmet.

És valóban, barátom lánya két hete külföldre utazott és minden fennakadás nélkül jutott át az útlevélvizsgálaton. Senki sem állította meg és nem tett fel kínos kérdéseket.

Amikor elmeséltem az esetet fiamnak, megkérdezte: „Biztos vagy benne, hogy a tiszt nem volt azon rendőrpáros egyike, amely leállított minket útban Kassáról?”

Azt válaszoltam, hogy feltételezem, ez egy másik rendőr volt. Az elbeszélésemnek ugyan minden szava igaz, de azt hiszem, ha nem először hallotta volna, kevésbé lett volna hatékony.   

SZÜLŐVÁROSOM - rész 1

        Ennek az elbeszélésnek egy rövidebb verziója, megjelent már mintegy 8 éve „Itthon-  otthon” c. könyvemben.

Néha úgy tűnik, hogy bizonyos kifejezések erősebbek minden geopolitikai tényezőnél. Mindig bosszantott, amikor azt kérdezték tőlem:

”Ugye, Csehországban születtél?”

Megpróbáltam magyarázni, hogy Csehország csak egy része annak a politikai egységnek, amelynek Csehszlovákia a neve és én a másik részében, Szlovákiában születtem, de a legtöbb ember, mint szőrszálhasogatóra nézett rám.

”Mi vagy te? Egy földrajztanár?”

A tények végül is a köznyelvhez igazodtak. Csehszlovákia kettévált és ma már a messzi Izraelben is tudják: Csehország és Szlovákia két külön ország.

Szülővárosom neve is követte a politikai változásokat. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, mint Kaschau ismerték, a két világháború között, Košice-ként szerepelt a térképeken, aztán a háborúban Magyarországhoz csatolták és a neve Kassa lett. A háború után visszakerült Szlovákia kebelébe és a neve ma újból Košice.

Ez egy nagyváros, a XV. századból származó lenyűgöző gótikus székesegyházzal, egyedi stílusú kupolával, amely már távolról látszódik, egy színházzal, amelyre minden város büszke lenne, múzeumokkal, állami intézményekkel és egy széles Fő utcával, amelynek mindkét oldalán a múlt század végén épült fenséges lakópaloták emelkednek.

Az én szülőházam is egy ilyen neobarokk épület, ma már ugyan egy bérház, de minden szülővárosomról szóló útikalauzban, mint az Andrássy palota szerepel.

Apámnak divatáru üzlete volt a Fő utcán, szemben a cseh štefánik tábornok szobrával. Anyám, aki Sziléziában született, német iskolákban tanult és a német volt a beszélt nyelv otthonunkban is. Hat éves korig nem tudtam másik nyelvet és csak az iskolában tanultam meg szlovákul, de a ‘szlovák korszakom’ rövid volt.

A nagyvilágban olyan események sora kezdődött, amelyek tökéletesen megváltoztatták életem folyását. A legfontosabb a ’Müncheni Egyezmény’ volt, amelynek következtében Szlovákia egy részét átadták Magyarországnak. Így aztán harmadik elemim közepén bejöttek Košicére a magyarok.

Mi gyerekek csak annyit tudtunk, hogy aznapra (nagy örömünkre) tanítási szünetet rendeltek el és ki kellett vonulnunk a Fő utcára. A város teljes lakossága ott tolongott a felzászlózott utca két oldalán. A tömeg feszülten várakozott, amíg egyszerre csak megjelent az utca legvégén egy sötétkék egyenruhás alak fehér lovon, akit tömött sorokban masírozó sisakos katonák követtek. A lovas lassan közeledett felénk, zúgó tapssal kísérve:

"Nézd, anyu, egy rendőr!" – kiáltottam fel.

"Dehogy rendőr! A kormányzó úr, Horthy Miklós, admirálisi egyenruhában" – javította ki sietve édesanyám a tévedésemet.

Nagyon tetszett, hogy életemben először szabad volt az utcán kiabálni. Bár alig tudtam magyarul, én is csatlakozni akartam a lelkesen ordító tömeghez és azt kiabáltam:

"Éljen Prága, vesszen Kánya!"

Már akkor kiderült, hogy nem értek a politikához, de a nagy lármában szerencsére senki sem vette észre, hogy a többiekkel ellentétben, én a gyűlölt cseheket éltettem és a magyar külügyminisztert szidtam. Szüleim ijedten kaptak a kezeim után és gyorsan hazacipeltek:

"Ez a gyerek még bajba kever minket!"

A változásokat már másnap érezni kezdtük.

A város neve Kassa lett. A cseh tábornok szobrát eltávolították és helyébe a magyar szentkorona kivilágított modelljét állították. Az iskolánkban nemcsak a tanítási nyelv változott meg, hanem a tanári kar is kicserélődött, új tankönyveket kaptunk és valójában a legtöbb tantárgynak gyökeresen megváltozott a tartalma. Azok, akikről mostanáig azt tanultuk, hogy hazafiak, hősök, hirtelen államellenes lázadókká lettek.

Az első zsidóellenes lépéseket sokkal hathatósabban alkalmazták azokon a területeken, amelyek nemrégen tértek vissza a magyar anyaország kebelébe. Apámat megfosztották az iparengedélyétől és kénytelen volt feladni az üzletét. Pestre költöztünk, mert ott még űzhette a foglalkozását, még ha zsidó is volt.

A háború után ugyan visszaköltöztünk Csehszlovákiába, de egy másik városban éltünk. Mielőtt kivándoroltam Izraelbe, csatlakoztam a cionista ifjúsági mozgalom által létesített közösséghez, amely véletlenül szülővárosomban, Kassán volt. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél egy hasznos szakma kitanulása volt, de az egyedüli képesség, amelyet elsajátítottam, az volt, mi a legkényelmesebb módja a nehéz rádiókészülékeket az ügyfelektől a műhelybe szállítani, majd vissza haza hozzájuk, – a medencecsontra támasztva.

Első látogatás

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe, ahol csak ritkán hallottam  szülőhelyem nevét.

Egyszer megkérdezett egy kollegám, hogy hallottam-e egy Košice nevű városról ’Csehországban’.

”A név ismerősnek hangzik” – válaszoltam. ”Miért kérdezed?”

”A lányom ott fog tanulni az állatorvosnak.”

Így tudtam meg, hogy Kassán állatorvosi főiskola is van. Azt is hallottam, hogy a város lakosainak száma elérte a 236 ezret, saját filharmonikus zenekara, futballcsapata az első osztályban játszik, sőt repülőtere is van. Elhelyezkedésének köszönhetően, a Magyarország, Lengyelország és Ukrajna közötti kereskedelmi utak találkozási pontján, Pozsonnyal vetekszik, és Kelet Szlovákia fővárosának nevezik.

Amióta a múlt század 90-es éveinek az elején, felújultak a kapcsolatok Izrael és a volt kommunista tömb országai között, kíváncsian vártam az alkalomra, hogy újra megismerkedjek szülővárosommal.

Két-három évvel a rendszerváltás után Magyarországra utaztam és csehszlovák vízumot is kértem. Úgy terveztem, hogy meglátogatom szülővárosomat és néhány más érdekességet, ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, egy barátnőmmel az unokahúgához, Miskolcra látogattam.

Ebéd közben véletlenül megemlítettem szülőhelyemet és meglepetésemre a háziasszony azt mondta:

”Nincs kedved odaugrani? Nincs messze innen.”

Egy pillantás a térképre meggyőzött, hogy így van, de még mindig nehezemre esett hinni, hogy a hely, ahol születtem, amelynek utcáin első lépéseimet tettem, és amely mostanáig majdnem olyan távolinak tűnt, mint a hold túlsó oldala, alig egy órányi távolságra van.

Barátnőmmel és unokahúgával együtt beültünk az autóba és útnak indultunk. Húsz perc múlva a határátkelőhelyre érkeztünk. Bemutattam az útlevelemet, és tekintetem szomjasan itta a rég látott szlovák nyelvű táblák feliratait.

Útitársaim megkérdezték, hogy nem akarok-e pénzt váltani a határon, de én, a tapasztalt világjáró, csak legyintettem:

”Majd Kassán!” – mondtam fölényesen.

A távolban egy furcsa építmény tűnt föl a szürke felhők hátterében. Egy percig, vagy tovább tartott, míg felfogtam, hogy az épület álmaim beteljesülése, a kassai székesegyház tornyának a kupolája. Izgalmam egyre növekedett, de a látogatás végül mégis csalódást okozott.

Lehet, hogy a borult, esős időjárásnak köszönhetően, meg annak, hogy vasárnap délután volt, az emberek inkább az alvást választották, ahelyett, hogy kitódultak volna a Fő utcára, és lelkesen fogadták volna a szülővárosába visszatérő fiút.

Amikor beértünk a házak közé, csak egy szürkés és sivár várost láttam magam előtt.

Minden gond nélkül találtunk parkolóhelyet a Fő utca végén, a Slovan Szálloda előtt és gyalogosan indultunk felfedezni gyerekkorom emlékeit.

Az utca, amely gyerekkoromban olyan elegánsnak tűnt, megszürkült az évek folyamán. A kirakatok érdektelenek voltak. Az olcsó árak ellenére, nem hiszem, hogy valami vásárlásra csábított volna, még ha az üzletek nyitva is lettek volna. Csak azt az üzletet kerestem meg, amely azelőtt az apámé volt. Az üzletben ma is szövetet árulnak.

Egy járókelő, aki meghallotta, hogy magyarul beszélünk, rámutatott az egyik épületre:

”Ez az Andrássy palota!”

”Tudom” – válaszoltam büszkén. – ”Ebben a házban születtem.”

Lefényképeztem az épület szépen felújított homlokzatát, de az udvart, amelyen, mint gyerek játszottam, parkolóként használták és sokkal kevésbé volt szép. Nagy beton sivatag, egyetlen fűszál nélkül.

A színház volt az egyetlen fénypont a kiábrándító látogatásunkban. Az épület jó állapotban volt, előtte park, virágágyak, szökőkút, padok.

A székesegyház ugyanolyan maradt, amilyennek emlékezetem őrizte, de amikor közelebb értünk, málló vakolat és kormos falak jelezték, hogy az épület tatarozásra szorul.

A katedrális homályos belseje, a pislogó gyertyák sokasága, a színes ablakok, az aranyozott szentképek, még egy megrögzött ateistában is tiszteletet keltenek. Érdeklődéssel néztem a magyar és szlovák nyelvű kis márványtáblák százait, amelyeket hívők tettek a falakra hálául az égi segítségért. Ez a szokás számomra új volt.

Amikor elhagytuk a katedrálist, akkor történt meg a ”baj”. Barátnőm a fülembe súgta:

”Vécére kell mennem!”

Unokahúga csatlakozott hozzá:

”Nekem is!”

Megnyugtattam őket, hogy a szállodában, amely előtt parkoltunk biztosan találunk vécét. Igazam volt ugyan, de a WC bejáratánál egy vén banya ült, aki kezét kinyújtva két cseh koronát követelt mindegyikünktől mielőtt elvégezzük a szükségleteinket.

”Csak nyugi!” – mondtam. ”Nincs ok aggodalomra.”

Odamentem a recepcióhoz, amely fölött nagy betűkkel állt ”CHANGE”, és hanyag mozdulattal letettem egy tízdolláros bankjegyet a pultra.

”Uraságod itt szállt meg nálunk?” – kérdezte a recepciós hölgy udvariasan.

Amikor nemleges választ adtam, közölte, hogy ”sajnálatára” valutát csak a szálloda vendégeinek váltanak. A Čedok Turista Iroda a sarkon túl bizonyára készségesen áll a rendelkezésemre.

Vagyis csak állt volna, ha nyitva lett volna. Az iroda ajtaján négy különböző nyelven volt kiírva: Vasárnap zárva!

Nem adom fel könnyen és továbbra is optimista maradtam.

„A szálloda éttermében eszünk valamit, valutával fizetünk és a visszajáró koronákból vécére tudunk menni”. Reményeim gyorsan elszálltak. Az étteremben csak koronát fogadtak el. Hitelkártya? Azt sem tudták, mi fán terem. Még most sem adtam fel.

A közelben egy kávéház volt. Úgy gondoltam, hogy egy csésze kávét iszunk, valutával fizetünk és a visszajáró koronából…

A kávéházban csak koronát fogadtak el.

Abszurd helyzet volt. Ott álltam egy nemzetközi szállodában, ahol az árak olyan alacsonyak voltak, hogy a dollárokkal, márkákkal és a hitelkártyával a zsebemben gazdag embernek számítottam, mégis, itt és most az egész vagyonom kevesebbet ért, mint játékbankók a ”Monopoly”-ban. Itt nem működött ”Az egymillió dolláros bankjegy” trükk és még Gregory Pecknek sem sikerült volna elmozdítania a boszorkát, aki elállta utunkat vágyaink csúcsához, amelyet pillanatnyilag a Slovan Szálloda vécéje képezett.

A nyomás hólyagjainkban növekedett és ezzel párhuzamosan haragom is. Újra a recepciós pulthoz járultam és a tisztviselőnő orra alá toltam az útlevelemet:

”Kérem, olvassa el, hogy mi van beírva a 'Születési hely' rovatba” – kértem.

”Košice” – olvasta álmélkodva a hölgy, aki nem értette haragom okát.

”Ez az pontosan!” – jelentettem ki diadalmasan. ”Az egész világon azt kérdezik tőlem, hol a frászban van az a tetves luk és most, amikor több mint 50 év után idejövök, még a klozetbe sem engednek be?”

Most kapcsolt csak a tisztviselőnő, és mint aki nagy szívességet tesz, beváltott tíz márkát számomra. Azonnal a vécére rohantunk, de maradt még pénz egy önfeledt kávézásra, néhány üvegre a híres cseh sörből és egy kis csokira is.

Egy óra múlva visszaértünk Magyarországra.

Találkozás honfitársaimmal

Egy évre rá újra Magyarországra látogattam, ezúttal, a debreceni Virágkarneválon résztvevő izraeli ifjúsági ének, zene és táncegyüttes tolmácsaként.

A tolmácsolás sokkal nehezebb munka volt, mint gondoltam volna. Vendéglátóink túltettek magukon kedvességükkel és szívélyes vendéglátásukkal, de a nyelvi nehézségek miatt a félreértések mindennapiak voltak.

A legtöbb nehézséget az étkezések okozták. Az Agrártudományi Egyetem Kollégiumának éttermi alkalmazottai mindent megtettek, hogy a különféle országból származó résztvevők igényét kielégítsék. Akiknek a magyar konyha nem volt az ínyére, olyan ételt készítettek, amelyhez inkább voltak szokva, de a humusz és techina (csicseriborsóból készült salátaféleségek), amelyek nélkül egy izraeli fiatal étkezése nem teljes, valamilyen oknál fogva hiányzott a menüből.

A bajokat betetőzte az egyik fiatal zenész szigorú kósersága – egy teljesen idegen fogalom a helyiek számára. A fiú nem evett semmit kenyéren, nyers zöldségen és gyümölcsön kívül, még a kemény tojáshoz sem nyúlt hozzá, mert tréfli (nem kóser) lábosban főtt. Szakácsunk a kétségbeesésbe hajszolta magát reménytelen igyekezetében, hogy találjon valamit, amit a gyerek megenne.

Egy nap a reggelinél a srác lekvárt kért. A szakács szemei felragyogtak, kirohant a konyhába és színültig töltött egy tányérkát házi készítésű baracklekvárral. Igencsak meglepődött, amikor hősünk a lekvárt is eltolta magától. A szegény szakács nem tudhatta, hogy a tányér, amely a vallási előírások szerint tisztátlan ételt tartalmazott korábban, tréflivé tette a lekvárt, amely magában véve kóser volt.

Mindezekhez tolmács segítségére volt szükség és így arra sem maradt időm, hogy megnézzem, kik a karnevál többi résztvevői.

Együttesünk fellépett a Balatonnál, Pesten és néhány Debrecen környéki faluban is. Csak a karnevál utolsó napján találkoztunk a többi résztvevővel, amikor mind a 17 együttes felvonult a néhány százezres közönség előtt Debrecen utcáin. Előttünk egy nagyváradi néptáncegyüttes vonult, mögöttünk pedig egy norvég fúvós zenekar, amelynek tagjai csak lányok voltak és egy belga együttes, akik színes középkori jelmezekben páváskodtak. 

Az izraeli együttes, amely egy főleg keleti származású zsidók által lakott tel-avivi negyed ifjúsági központjához tartozott, nagy sikert aratott és jó néhány helyi srác, megigézve lányaink fekete hajától és kreolos bőrétől, minden fellépésünket hűségesen követte.

Műsorunk fénypontja az ”Az a szép, az a szép” kezdetű magyar dal volt, amelyre nagy fáradsággal tanítottam be az együttes tagjait és amelyet több tucatszor elénekeltek.

A parádé a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon volt. Amikor a színpadi sorunkra vártunk, egy nagy csoport vesztegelt előttünk, a fiúk világoskékben, a lányok cseresznyeszínű mellénykében és fehér szoknyácskában, amelyben jól látható volt formás lábuk.

Kíváncsi lettem és fényképezőgépemmel előre szaladtam, hogy megörökítsem a szép csoportot albumom számára és megnézzem a táblát, amelyet a csoport elején hordoztak. Meglepetésemre, a táblán a ”KASSA” felírat volt.

Csak most, az utolsó napon tudtam meg, hogy szülővárosom is részt vett a karneválon.

Aznap este búcsúestet rendeztek a Kölcsey Művelődési Központban a karnevál résztvevőinek. Minden együttes fellépett. bőven volt étel és ital és a fiatalok, akik a karnevál ideje alatt összebarátkoztak, ölelkeztek, címeket cseréltek, a norvég lányok hangosan zokogtak. Az egyik teremből a másikba vándoroltam. Az egyikben magyar népi táncokat tanítottak, az előadóteremben egy Dixieland jazz zenekar lépett fel, máshol szalontáncosok mutatták be művészetüket, és egyáltalán nem lepődtem már meg, amikor az egyik szobából szlovák dal szavai szűrődtek ki.

Vagy harminc fiatal ülte körül a sörös és boros üvegekkel megrakott asztalt és énekeltek. A dalok többségére gyerekkoromból emlékeztem. Csatlakoztam hozzájuk. Azonnal felfigyeltek rám. Itt ül idegenben egy csoport, népük dalait dalolva – mondhatnám, nemzeti zászlójukat lobogtatva – és egy vadidegen ember velük énekel.

Egy fiatal hozzám fordult és megkérdezte:

”Bocsánat uram, hová valósi?”

Kész voltam a válasszal:

”Košicei vagyok” – mintha nem tudtam volna, ők honnan vannak. Nagy volt a meglepetés. Helyet csináltak nekem, italt töltöttek és a késő éjszakáig beszélgettünk a múltról, a jelenről és a jövőről.

Meg is tanítottam őket egy dalra, amelyet a fiatal nemzedék nem ismert.