kedd, február 19, 2008


NEMI ZAKLATÁS

A napilapom egyik számában megjelent nemrég egy „Lányok, túloztunk” cimű cikk, amelyben az ujságírónő örömét fejezte ki, hogy a mai nőnek megvannak a lehetőségei harcba szállni a nemi kizsákmányolás ellen. (Megemlített egy számomra ismeretlen esetet is a messzi múltból, amikor egy asszony „a rabbi segitségét kérte férje ellen, aki természetellenes módon szokott közösülni vele”. Válaszában a rabbi, az egyik legnagyobb törvényhozó az ő generációjában, tehetetlenségét fejezte ki, mert „a szentírás megengedi a férfinek, hogy akként használja a nőt, ahogy kedvére esik.” Ha ez a szentírás, inkább nem kérek belőle. Csak örülhetünk annak, hogy a törvényadás manapság nem a megkövesedett klerikális testület mancsaiban van).
A szerző a továbbiakban azt sajnálta, hogy a nők érdemtelen dolgokra fecsérlik el az erőt amely kezükbe adatott és megemlít ezzel kapcsolatban egy ismert esetet amellyel a sajtó sokat foglalkozott. Egy katonalány panaszt emelt egy miniszter ellen, aki, miután a lány nyíltan flörtölt és ölelkezett vele és le akarta magát fényképeztetni vele, akarata ellen megcsókolta. A cikk szerzője szerint, nem számít illetlen cselekedetnek flörtelés közben valakit szájon csókolni.
Örültem, hogy egy nő írta ezt a cikket. A véleményem szerint a nemi zaklatás tárgya minden méltányos arányt meghaladó módon fel lett fújva. Mindig mulattattak az amerikai némberek akik képesek voltak a biróságra hurcolni férfiakat olyan viselkedésért amely nálunk udvarlásnak számított, de miután a jelenség hozzánk is elérkezett – és hozzá mi az, hogy elérkezett, nagyban érkezett meg! – komolyan kezdtem gondolkodni a tárgyrol.
Nagyon finom határ van a megengedett és a tilos között. Az egész tárgy a nemek közti kapcsolatok szürke területén van. Mikor válik az udvarlás zaklatássá? Mi a különbség a vonzalom és a nyers nemi ösztön között? Annyi világos: egy normális romantikus cselekedet akkor válik illetlenné amikor nincs meg a kölcsönösség, de hogy tudhatjuk, hogy egy adott esetben létezik-e kölcsönösség?
Fiatal koromban, mielőtt tapasztalatot szereztem, időnként megtörtént, hogy akarata ellen próbáltam megcsókolni egy lányt. A szobámba látogatását és az ágyamra kuporodását, az erotikus kapcsolatokra való készségének jeleként tekintettem. Hamarosan megtanultam, hogy ha el próbáltam volna olvasni vendégem testbeszédét, nem kerültem volna ebbe a kínos helyzetbe. Büszkeséggel töltött el, hogy meg tudtam fejteni azokat a jeleket amelyeket minden nő sugároz és nem ismételtem többé meg ifjúságom tévedéseit, de amíg megtanultam a jelentőségét ennek a rejtett jeladásnak, már boldog házas voltam és nem volt többé szükségem erre az ismeretre.
Sok minden változott meg az utolsó évtizedekben. Szavak, amelyeket nem mertem volna használni kevert női és férfi társaságban, elfogadottá váltak. Csak elképedtem amikor egy ismert professzor és irodalmár ekként fogadta hazatérő feleségét: „Hol a f...ban voltál?”, de úgy éreztem mint akit letaglóztak volna, amikor egy ismerős asszony húga kislányait: „Gyertek már kisp....k!” kiáltással hívta az asztalhoz. Ami a legfurcsább volt: a lánykák zokszó nélkül fogadták nénjük megszólítását.
Egy itéletben néhány éve, a biró a következőképen definiálta a határt a nemi molesztálás és az 'udvarlás' között (idézőjelbe tettem a szót, mert az ilyenfajta udvarlást fenntartással kezelném, talán azért mert az idősebb generációhoz tartozok és nem értem a mai ifjúságot). Amikor egy tiszt azt mondja az őrmesternőnek (nálunk a lányok is bevonulnak) „Meg szeretnélek b...ni!”, az nem nemi zaklatás, hanem udvarlás. Csak egy olyan kijelentés: „Meg szeretném b...ni az összes őrmesternőket!” számítana törvénysértőnek.
Mi is a molesztálás? Én úgy határoznám meg, mint a cselekedetek, kijelentések sora egy személy által egy másikkal szemben, amelyek tovább folytatódnak, dacára a másik személy ismételt ellenkezésének. Ez a definició persze a nemi jellegű szekálást is magában öleli. Ahogy én értelmezem ezt a meghatározást, nem bűn, ha megpróbálsz csókolni egy nőt. A tett csak akkor válik bűntetendőnek, ha dacára az illető világosan kifejezett fenntartásának, a férfi tovább folytatja próbálkozásait. Nem kedvelem túlságosan a fent említett minisztert, de remélem felmentő itéletet hoznak ügyében. Egy középkorú férfit, aki megcsókol egy fiatal lányt aki rápasszírozta magát, legfeljebb túlzott elbizakodottsággal vádolnám meg, de talán az a fiatal hölgy sem haladt a korral és nem vette figyelembe, hogy a társadalmi normák megváltoztak.
A társadalmi csókolódzás manapság sokkal elterjedtebb. Egy egyszeri felejthetetlen szomszédnőmnél a szájoncsókolás, a néhány generációval előzöleg szokásos baráti kézszorítást helyettesítette. Kitűnő csókoló volt. de amikor ezt megmondtam neki, azt válaszolta, hogy csak olyanokkal csókolódzik akiket kedvel, de ezzel nincs szándékában többet sejtetni, túl a kedvelésen.
Minden az eset körülményeitől függ. A törvény a nemi jellegű vicceket, kijelentéseket, célzásokat is nemi zaklatásnak tekinti, de a mai toleráns, a nemek közötti egyenlőség korszakában, a legdurvább viccek amelyeket e-mailjeimben kapok, pont női ismerőseimtől származnak.
Nem említek más ügyeket amelyeket az ügyészség vizsgál ki a napokban, de mit mond a közmondás? „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!” Szükséges, hogy a közvéleményben tudatosság legyen azzal kapcsolatban mi szabad és mi tilos – bár a határok néha elmosódnak – jó, ha a feleség tudja, hogy nem a férje tulajdona és nem ’használhatja‘ ahogy jónak látja, jó, ha az alkalmazottak tudják, hogy nem szabad visszaélni a hivatali hatalommal és rákényszeríteni valakire olyan kapcsolatot amelyet nem kíván, jó, ha a gyerekek tudják, hogy a szülői szeretetben nem foglaltalik erotikus jellegű kapcsolat és jó, ha mindannyian tudjuk, hogy van igazságszolgáltatás és a törvény megvédi a gyöngéket, de vigyázni kell a méltányosságra és nem szabad aprópénzre váltani a törvény kinálta lehetőségeket.






Google















szombat, február 09, 2008


NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN


Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.







Google