NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN

Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.