ERKÖLCSI DILEMMÁK

A hó elején meghívtak a pesti gettó felszabadulásának 66-ik évfordulóján rendezett megemlékezésre január 18-án. Sajnos nincs módomban csak úgy elugrani minden rendezvényre, de gyújtottam egy emlékmécsest azon ezrek és köztük szeretett nagyanyám, emlékére, akiknek a holteste ott hevert a Dohány utcai zsinagóga udvarán a felszabadulás emlékezetes napján.

A hónap azután is a Holokauszt jelében folytatódott. A médiában sok szó volt arról, hogy 50 év telt el az óta, mióta Adolf Eichmannt, a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet, a magyar zsidóság főhóhérját, aki a világháború után Argentínába szökött, a Moszad ügynökei elrabolták, Izraelbe csempészték és bíróság elé állították. A nyilvános eljárást az egész világon élőben közvetítették, ez volt az első alkalom, mikor a Holokausztot túlélők televízióban számolhattak be a velük történtekről. 1961. december 15-én a három bíróból álló izraeli törvényszék a náci háborús bűnöst kötél általi halálra ítélte, 1962-ben felakasztották és hamvait a Földközi tengerbe szórták.

Aztán következett január 27-én az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 66. évfordulójára eső Nemzetközi Holokauszt Emléknap. A világon mindenütt a népirtás áldozatairól, zsidókról, cigányokról, homoszexuálisokról, fogyatékosokról, emlékeztek meg, mi pedig aznap teljesen véletlenül – a jegyeket hetekkel előzőleg rendeltük – Joshua Sobol darabját, a Gettót, néztük meg a tel avivi Kamara színházban. A világsikert aratott darabot ugyan még 1983-ban írták meg, lefordították húsz nyelvre és a világ vezető színházaiban mutatták be, de mi most láttuk először.

A szerző nem a nácik kegyetlenségét akarta bemutatni – erről eleget tud a közönség a túlélők elbeszéléseiből, az Eichmann perben tanúskodóktól, az okiratok, fényképek, dokumentfilmek garmadáiból – hanem a vilniusi gettó zsidó rendőrparancsnokának, Jákov Gensnek, az erkölcsi dilemmáját: vajon engedelmes és megalázó együttműködéssel a nácikkal, felebarátjai százainak a halálba küldésével, elég időt tud nyerni a maradék zsidók megmentésére a felszabadító orosz hadsereg által? A darab szerint Gens volt az, aki kezdeményezte a gettószínház alakítását – a színészek, egy résztvevő szavaival „saját sírúkon táncolnak” – a lakósság buzdítására és talán azért, hogy bebizonyítsa, a zsidók tehetségesek és kár lenne elpusztítani őket, de a németeknek nem esett nehézére, kis mulatozás után, az együttes minden tagját meggyilkolni.

A résztvevők játéka elsőrangú volt, de véleményünk szerint a legjobb a náci tiszt szerepében fellépő szőke, Izraelben született színész, meggyőző és hátborzongató alakítása volt. Ebben a szerepben egy személyben egyesül az SS hóhér ördögi irgalmatlansága, a látszólag ’kultúremberi’ némettel, aki szaxofonon játszik, zongorázik és kedveli a jazzt.

A kockázat Gens esetében nem fizetődött ki, mivel a vilniusi gettó legtöbb lakosát lemészárolták, de a gettó rendőrparancsnokának az erkölcsi dilemmájával minden Zsidótanács (Judenrat) tag és többek közt Kasztner Rezső, a cionista mozgalom egyik vezetője és a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetője is szembesült. A német megszállás után ő tárgyalt Eichmannal. A nácik kijelentették, hajlandók lennének a zsidók százezreit emigrálni hagyni, bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. A „vért áruért” akció ugyan kudarcot vallott, de Kasztnernek mégis sikerült egy kisebb csoportot kijuttatni. Az ún. "Kasztner-vonat" 1684 utasa 1944. június végén a semleges Svájcba távozhatott. Kasztner egy további érdeme, 10-15 ezer magyar zsidót Auschwitz helyett az az ausztriai Strasshof környéki táborokba küldtek, ahol többségük túlélte a háborút.

A háború után Kasztner kivándorolt Izraelbe és ott hamarosan, mint az un. „Kasztner per” központi tanúja, az izraeli és nemzetközi érdeklődés központjába került. Bírálói kollaborációval, bűnrészességgel és árulással vádolták. Szerintük Kasztner lepaktált Eichmannnal és elhallgatta a zsidó tömegek elől a tényt, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő. Mások szerint hős volt, az egyetlen, akinek sikerült a zsidók ezreit kiragadni a halál torkából (leszármazottaik ma egy stadiont töltenének meg) A per bírája kimondta, hogy a magyar cionista "eladta lelkét a Sátánnak”. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rehabilitálta, de Kasztner ezt már nem élte meg, mert egy jobboldali fanatikus, a nyílt utcán lelőtte.

Néhány éve, amikor hosszabban írtam erről a sok port felvert ügyről, az egyik kommentáló ezt az ismert mondatot idézte: „ne ítéld el felebarátodat, amíg nem jutottál el az ő helyzetébe”. Nehéz megítélni, miként viselkedett volna más ember egy ilyen nehéz helyzetben. Én biztosan nem tudom a választ.

AMI ÉLETÜNK KEREKÉT HAJTJA

Egy nap, amikor hazajöttem az irodából, levél várt egy régi jó barátomtól. Megörültem, nem levelezünk rendszeresen. Arról számolt be, hogy felesége nagyobb összeget nyert a lottón. Látszólag, ez egy örvendetes esemény, a szűk esztendők véget értek, az élet mostantól könnyebb lesz és a két házastárs végre megengedhet magának bizonyos dolgokat, amelyek után mindig sóvárogtak, de mint ilyen esetekben gyakran megesik, a feleségnek más ötletei voltak arról, mi legyen a pénzzel. A boldog család egén hirtelen fekete felhő jelent meg.

Barátom, aki mostanáig szerény keresetéből tartotta el a családot – párja a gyerekükre vigyázott és a háztartást vezette – úgy érzi, neki is kellene, hogy legyen beleszólása abba, mire fordítják a nyereményt. Végül is neje a közös pénzből lottózott. A nézeteltérések feszültséget okoztak a két házastárs között és a légkör puskaporossá vált. A férj nem tudta, miként járjon el ebben a helyzetben és hozzám fordult tanácsért.

Barátom levele gondolatokat keltett bennem ennek az alapvető fontosságú tényezőnek a jelentőségéről, amely nélkül életünk nem élet. Mindegyikünk jól tudja mit jelent a pénz mindennapi életünkben. Keményen dolgozunk a tisztességes megélhetésünkért és mindaddig, amíg jövedelmünk lehetővé teszi, hogy életszínvonalunk megfeleljen elvárásainknak, alig gondolunk a pénzre, de amint nem jövünk ki a pénzből a hónap végéig, még a legerősebb és legösszetartóbb családokban is feszültségek és konfliktusok keletkeznek. Számunkra a pénz nem a cél, mindössze eszköz álmaink megvalósulására, kitűzött céljaink elérésére, de sok ember számára, maga a pénz a cél.

Ezek az emberek fáradhatatlanul (néha gátlástalanul is) tevékenykednek jövedelmük maximalizálása érdekében, nem azért, hogy növeljék életszínvonalukat – sőt, néha nagyon szerény életmódot folytatnak – hanem csakis azért, hogy mérlegeik követel oldalán minél több nulla jelenjen meg. Nem hiszem, hogy egy ilyen ember valaha is azt mondaná „eleget kerestem, itt az idő, hogy élvezzem vagyonomat”. Az összpontosítás a pénzszerzésre negatív hatású, megrontja a személyes erkölcsi értékeket és nemcsak az emberek közötti kapcsolatokat, hanem még a családikat is. Az, aki minden energiáját a pénzszerzésnek szenteli, elfelejti mik az igazán fontos dolgok az életben.

Sokan közöttünk kényelmetlenül feszengnek, amikor a meggazdagodási vágy jön szóba és ez természetes is, hiszen gyerekkorunkban csak a „pénz megrontó hatalmáról” hallottunk, pedig nem maga a pénz az, ami megront. Vannak persze korrupt pénzszerzési módszerek, de amikor verejtékünk gyümölcse, kiérdemelt jutalom munkánkért, nincs benne semmi megrontó. Ha a keresetünk méltányos, nemcsak kenyeret tehetünk családunk asztalára, hanem néhány vágyunkat is teljesíthetjük. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, hogy akiknek a létét a pénz mozgatja, nem ismerik azt az élvezetet, amelyet minden bérkereső érez, amikor havi keresetét kézhez kapja, cégétől külön juttatásban részesül, vagy akár a lottóban nyer egy csinos összeget.

Azt hiszem említettem már valahol, amikor legidősebb lányunk 12 éves lett, távoli angliai rokonokhoz küldtük szabira. A család szép villában lakott, az udvarban úszómedencével és minden felnőtt tagjának saját kocsija volt. Az étkezéseket a házvezetőnő szolgálta fel, a gyerekeknek nem kellett a mosogatásban segíteni és még csak beágyazni sem reggelente. A kislány természetesen nagyon élvezte a számára fényűző körülményeket. Mi, a szülei, meg akartuk lepni és távollétében fallal leválasztottuk nappalink étkező alkóvját és külön szobát kreáltunk számára (addig húgával osztotta meg szobáját), de tudjátok mit? A csodás hetek után a tágas villában, új (és kicsi) szobája nem tett rá túl nagy benyomást.

Néhány nap múlva, egy kissé emelt hangú beszélgetés folyamán nejemmel – minden korlátozott költségvetésű családban ismertek az ilyen a viták – a gyerekek szabadidő tevékenységének finanszírozásáról, vagy talán egy bizonyos ruhadarab áráról, a pontos részletek nem fontosak, lányunk hirtelen, szinte mellékesen, megjegyezte: „érdekes, Angliában, két hét alatt, senki sem említette a pénzt”.

És mit tanácsoltam barátomnak?

Igazat adtam neki, de a véleményem szerint, a nézeteltéréseket párjával együtt kell, hogy megoldja. Vegyen igénybe házassági tanácsadást. Nem célszerű, hogy a házastársak meddő vitákat folytassanak olyasmiről, amelyről általában megoszlanak a vélemények. Egy ilyenfajta vitában az embert könnyen elkapja a hév, kijön a sodrából és olyanokat mondogat, amelyeket aztán megbán, visszavon, bocsánatot is kér értük. A sebek ugyan begyógyulnak, de a hegek örökre megmaradnak. Egy ilyen tanácsadónak nagy a tapasztalata van családjogi vitákban és a segítségével meg fog tudni fogalmazni egy írott megállapodást, amelynek különböző cikkelyein addig egyezkedik feleségével, amíg megtalálják a középutat.

Azzal fejeztem be válaszomat, hogy dacára annak, hogy boldogan és teljes harmóniában élek nejemmel több, mint 46 éve, ha valamelyikünk egy kis vagyonhoz jutna, kétségtelenül viharos vita keletkezne közöttünk a pénz rendeltetéséről – függetlenül attól, honnan származott a pénz, vagy ki nyerte – és a szikrák szanaszét repülnének. Mindamellett, az előzetes tudat a harmónia jövőbeli (es remélhetőleg ideiglenes) megbontásáról közöttem és párom között, semmiképpen sem okozná azt, hogy eleve lemondanánk a nyereményről. A vita befejeztével, mindketten élveznénk gyümölcseit, egynéhány közös élménnyel.

JÓ NÉMETEK

A legtöbb ismerősöm ismeri részleges, vagy teljes nevemet, hol a lakok, hol dolgozok, kinek a férje, melyik gyerek apja, vagy nagyapja vagyok, azt, hogy vörös kocsit vezetek, esetleg azt is, hogy baloldali vagyok és általában be is érik ezekkel az életrajzi részletekkel. Az a tény, hogy a Holokausztot is túléltem, az ókori történelemhez tartozik és tényleg, én is általában úgy gondolok vissza a bevándorlásom előtti életemre, mint valamire, ami réges-régen történt, valaki mással. Néha azért mégis a felszínre tör egy pár emlék foszlány, mint tegnap is, amikor Ludi Boeken megkapó filmjének „Parasztok között” (Unter Bauern) bemutatóján vettünk részt a Cinemateq filmklubban.

Életem folyamán jó pár filmet láttam már a Holokausztról és úgy vélem, kimerítettem ezt a műfajt. Nem szabad hagyni, hogy felejtésbe merüljön ez a szörnyű korszak és tovább kell írni és filmeket csinálni róla, de miért kéne nekem, aki ott voltam, magam is átéltem az eseményeknek egy részét, megnézni őket? Kötelezzék e filmek megtekintésére a mostani életével elégedetlen itteni ifjúságot, mutassák őket be olyan közönség előtt, amely háborúmentes korszakban született és nőtt fel és nemcsak fogalma sincs arról, mi a frász történt nagyszülei gyerekkorában, hanem nem is nagyon érdekli. Csak itt mutatkozik meg egy igazán jó film nagysága. Még azt a közömbös frátert, akit a 65 évvel azelőtt véget ért események kevésbé érdeklik, mint a tavaszi hó, is magával ragadja a dramatikus cselekmény ereje, azonosságot fog érezni a film hőseivel és a korszak sokkal teljesebb megértésével fog hazatérni, mint amelyet egy történelemleckétől valaha is nyerhetne.

A film Spiegel Marga visszaemlékezésein alapszik és az izraeli előadások egy részén, részt vett ő is és Aschof Annie, aki a Hitlerjugendhez tartózott, de Marga barátja lett. Tegnap ’csak’ a film rendezője volt ott, együtt a producerrel és az egyik főszereplővel, a paraszt szerepének alakítójával, aki az életét és családja biztonságát kockáztatva, elrejtette házában első világháborús zsidó bajtársának a feleségét és lányát. Örömmel állapítottam meg, hogy a zsidó nép nem maradt e bátor westfáliai családok adósa (további családok a férjnek adtak menedéket, aki néhányszor kénytelen volt új rejtek helyet keresni) és négynek közülük a Világ Igazai kitüntetést ítélték meg.

A vetítés befejeztével, a rendező, a producer, a színész és a német, meg francia nagykövetek (a film német-francia koprodukció) mondtak néhány szót. Én különösen a rendező arra a megjegyzésére figyeltem fel, hogy a németek nem különösen támogatták egy olyan film készítését, amely ‘jó németek‘ről szól és voltak olyanok is, akik megpróbálták lebeszélni az ötletről. Sokkal fontosabbnak találják, a nácik embertelen bűneit dokumentálni.

Annak idején magamnak is voltak ilyen kétségeim, hiszen a német nép többsége a legjobb esetben bűnrészes volt – azokról a százezrekről, vagy talán milliókról nem is szólva, akik aktív részt vettek a mészárlásban – és nem tudtam, indokolt-e azokról a kevesekről írni, akik emberien viselkedtek. Vajon nem fognak-e ebben kísérletet látni az egész söpredéket rehabilitálni?

Végül is nem hallgattam el annak a német tisztnek az esetét, aki az igazoltatásnál észrevette, hogy szép anyámnak aznap születésnapja van és visszajött egy üveg pezsgővel (bár inkább kenyeret hozott volna!) és azt a másikat is, aki az életét mentette meg, megemlítettem. Egy nap egy nyilas banda elkapta a zsidó asszonyokból álló csoportot, köztük anyámat is. Rendőrök kisérték őket, de a nyilasok szava volt akkor a törvény. A Szent István körút 2. sz. alatti nyilas házban a falhoz állították a nőket. Biztos halál várt volna rájuk, ha nem jelenik meg pont akkor egy német tiszt, aki magából kikelve ordított, „civilizált emberek (!) nem csinálnak ilyesmit a város közepén”. A nyilasok kénytelen- kelletlen szabadon bocsátották zsákmányukat.

A filmben leírt eset bizonyítja, hogy az akkori Németországban is lehetséges volt nemet mondani és olyan emberek is, akik Hitlerrel szimpatizáltak és tagjai voltak a náci pártnak (mint a film zsidó hősének a barátja), vagy a Hitlerjugendnek, irgalmasak lehettek és az emberi alapelvek szerint viselkedtek, egy olyan időszakban, amikor ezek sárba és vérbe lettek taposva. Maga a tény, hogy az ilyenek kevesen voltak, vádló ujjal mutat azok felé, akik inkább elfordították a fejüket és hallgatásukkal az emberi történelem legszörnyűbb bűnének teljes mértékű részeseivé váltak.

POLGÁRI ENGEDETLENSÉG

Mi, Izraeliek, is szeretjük kritizálni kormányunkat és különösen a kormányfőt, „ha én lennék a miniszterelnök” stílusban. Itt-ott az a szónoki kérdés is elhangzik „mi tehetünk mi, kisemberek?”, amire pedig a tipikus válasz az: négyévente egyszer – a legrosszabb esetben – arra vagyunk jogosultak, hogy szavazzunk arról milyen irányzatú legyen a kormány és ki álljon annak az élén.

De mit tegyünk, ha a helyzet tarthatatlan, nyakig vagyunk a pácban, minden kötél szakad, a kormány megcsorbítja a polgárok jogait és olyan fellázító lépéseket tesz, hogy nincs türelmünk megvárni a következő választásokat?

Egy másik, kevésbé kényelmes, mint a séta a nem messze lakhelyedtől elhelyezett szavazóhelyiséghez, de szintén elfogadott, tüntetést szervezni, vagy abban részt venni. A média naponta számol be tüntetésekről valahol az országban. Ezek általában kis létszámú események, egy vállalat bezárása, létszámleépítés, nyugdíjintézkedések, áremelkedések ellen, amelyeknek a zajára a hatalom felső szintje a füle botját sem mozgatja, de néha, amikor a résztvevők száma és a tiltakozók hevessége, elér egy bizonyos kritikus masszát, egy ilyen demonstráció képes valódi változást is előidézni.

Egy kiemelkedő példa volt a ’bársonyos forradalom’ 1989-ban Csehszlovákiában. Viszonylag békés keretű tüntetések sorozata után (némelyben virágokat adtak a rendőröknek), amelyeket egy általános sztrájk követett, megdöntötték a Kommunista Párt uralmát. Ezzel szemben, a Fidesz kudarcot vallott, amikor erőszakos tüntetésekkel próbálta megbuktatni a Gyurcsány kormányt.

A politikai tiltakozás egy további, kevésbé konvencionális formája a polgári engedetlenség. Ennek az eszköznek a nagy általánosságban megfogalmazott meg­ha­tá­ro­zása, a lelkiismeret, az erkölcs nevében tett erőszakmentes szembeszegülés a joggal. A cél nemcsak egy törvény, vagy a kormánypolitika megváltoztatása, hanem a többség meggyőzése küzdelmed igazáról. Ez a tiltakozási forma, megtagadja az együttműködést a hatalommal, nyilvános és jól megszervezett akciókat kezdeményez, mint például ülősztrájkot, az adófizetés, katonai szolgálat, vagy hivatalos űrlapok kitöltetésének megtagadását, útlezárásokat, gumiabroncs égetéseket, területek, vagy létesítmények elfoglalását.

A polgári engedetlenség ismert példái a világból: Indiában, Mahatma Gandi küzdelme az angol hatalom ellen, az Egyesült Államokban pedig, Martin Luther King harca az egyenlő jogokért, a faji megkülönböztetéstől szenvedő fekete kisebbség számára, majd később, a vietnami háborúban való részvétel elleni tiltakozás.

Ha jól meggondoljuk, az életünk a modern társadalomban, jórészt statisztikai adatokra alapul. Az utak szélességét, a termek kapacitását, a küszöbök magasságát, egy adott termékből gyártott mennyiséget, indexek határozzák meg. A túlfoglalás – az a gyakorlat, nagyobb számú utast regisztrálni, mint amennyi hely van a repülőgépen, szintén statisztikai adatokra alapul, az átlagos utas rátára, aki nem jelenik meg az indulásnál (No Show) – gyakori jelenség minden légitársaságnál. Unokanővéremtől, aki egy nagy áruház alkalmazottja volt a kommunista rezsimben, egyszer azt hallottam, hogy egy különösen száraz évben elbocsátották áruháza igazgatóját, mert esős évre számított és nagy mennyiségű divatos esőkabátot rendelt.

Szabad piacgazdaságban élünk, de próbáljátok elképzelni mi történne, ha egy bizonyos napon, az aktivisták egy nagy csoportja egy kis, egy boltos faluba utazna és felvásárolná az összes kenyér, vagy tejterméket. A falucska szerencsétlen lakosai aznap az alap árucikkek nélkül maradnának, hacsak nem lenne módjukban eljutni egy szomszédos településre. A bolt megzavarodott tulajdonosa pedig egy dilemma előtt állna: rendeljen-e a hiánycikkekből nagyobb mennyiséget másnapra? Persze nem tudná, hogy egy kis kópéság áldozata lett és még ha gyanítaná, sem tudhatná, hogy az a bizonyos csoport másnap is az ő boltjában vásárolja meg ezeket, vagy más cikkeket, esetleg elhatározzák, hogy más településen ismétlik meg csínyüket, netalán a polgári engedetlenség más formáját választják.

Kérdezhetnétek, hogy jutott az eszembe ezzel a tárggyal foglalkozni? Vajon polgári engedetlenségre szítok? Egyáltalán nem. Magyarország parlamentáris demokrácia és súlyos megkülönböztetések, az állam túlkapásai, a hatalom túlzott mértékű használata és hasonló panaszok esetében, nyitva az út a panaszos előtt, a bírósághoz fordulni. Arra is jogosult, hogy megszervezze azokat, akiknek hasonló panaszuk van, vagy hasonlóan vélekednek és politikai mozgalmat alapítani, egész oldalas hirdetéseket jelentetni meg a lapokban, tüntetést, vagy ülő sztrájkot szervezni, vagy akármilyen más törvényes tiltakozást, amely eszébe jut.

Szerencsénkre csak kevés ország van Irán helyzetében, amelyben a választások meg lettek hamisítva és a választók millióinak a szavazata lett elrabolva. Írásom tárgyáról akkor határoztam, amikor olvastam, milyen újszerű módszereket volt kénytelen használni az ellenzék, miután a biztonsági erők megakadályozták a törvényes tiltakozás minden módját. A szervezők egy részét lecsukták, másokat kegyetlenül megvertek, sőt meg is gyilkoltak. Akkor kezdődött el a felkelés második fázisa, a polgári engedetlenség.

A módszerek egy része az amerikai ’Time’ magazin szerint: a híradó
kezdetén a televízióban, a házban levő összes elektromos készülék bekapcsolásával megpróbálni túlterhelni Teherán villanyhálózatát, villámtüntetéseket szervezni, elég hosszukat ahhoz, hogy a tüntetők néhányszor kiálthassák "Halál a diktátorra!", de elég rövideket, hogy a biztonsági alakulatok elől meg tudjanak lógni, zöld jelek (az ellenzék színe) festése, vagy az ellenállás áldozatai fényképeinek felragasztása a brutális félkatonai szervezet, a Basij, házaira. További egyszerűbb módszerek: rezsimellenes jelszavak firkálása a pénzbankókra, zöld kendők viselése, ismételt dudálás, az autó lámpák villogtatása, a V jel kihívó mutatása a biztonsági szervek tagjainak.

Az ellenállásnak nem voltak központi vezetői és az információt a fenti módszerekről csak e-mailben, weblapok által és élőszóval terjesztették, de így is emberek százezreit sikerült mozgósítani. Az egyik legnépszerűbb jelszó Gandhi mondása volt „A leghatalmasabbak sem uralkodhatnak azok együttműködése nélkül, akiket uralnak”.

Nehéz felmérni e módszerek hatását, de a magazin riportere úgy értesült, hogy a televízióban hirdetett termékek bojkottja miatt, a cégek egy része csökkentette reklámjait és egyes áruházak abbahagyták a reklámozott cikkek eladását. A szöveges üzenetek új bojkottja naponta egy millió dollárral károsította az állami távközlési céget.

Magam részéről élesen ellenzem jelenlegi kormányunk politikáját, de ha én és azok, akik osztják véleményemet, kisebbségben vagyunk, a hiba bennünk van. Nem voltunk elég meggyőzőek, nem cselekedtünk a szükséges elhatározottsággal, hogy a közvéleményt a magunk oldalára billentsük. Azonban, ahogy ezt már korábban is kifejeztem, örülök, hogy demokratikus országban élek, amelyben szabadon nyilváníthatom a véleményemet, blogomban akármiről írhatok, szervezhetek tüntetéseket, azokon részt vehetek, anélkül, hogy politikailag üldözve lennék és családom biztonságát veszélyeztetném.

Remélem, hogy a diktatúrák világszerte megbuknak, nem lesznek többé kormányok, amelyek törvényellenesen uralkodnak, vagy járnak el és sehol sem lesz többé szükség a polgári engedetlenség módszereire.

KIÁLTÁS A SÍRBÓL

A múlt héten, miközben munkahelyemen ebédeltünk, viharos vitába keveredtem egy kollegámmal. Alapjában, nincs ebben semmi különös, az a bizonyos kollega szélsőségesen jobboldali beállítottságú és baloldali világnézetem mindig kihozza a sodrából. Dacára sok éves baráti viszonyunknak, gyakran támadnak rendkívül heves vitáink, asztaltársaink nyílt örömére. Ami különleges volt ezúttal, vitánk témájának látszólag semmi köze sem volt a helyi és a világpolitikához (civakodásaink szokásos tárgyai).

Néhány hónapja, „Búcsúvétel” című írásomban, megemlékeztem Lili barátnőmről, aki, miután egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, pár év múltán, mint egy kifacsart citromot, eldobta és mindenből kisemmizve otthagyta, nem volt többé képes megbirkózni az élet nehézségeivel és a halálba menekült.

Kollegáimmal igyekszünk ebédszünetünk alatt, nem a munkával kapcsolatos témákról beszélni, inkább szabadidős és hétvégi élményeinket osztjuk meg egymással. Milyen filmet, darabot láttunk, hová kirándultunk, melyik étterembe tértünk be, az izraeli bürokrácia melyik példájával kerültünk szembe, mi az újság gyerekeinkkel, unokáinkkal és más viselt dolgainkat. Ezúttal én meséltem nekik az örökségről, amelyet magyar barátom testált rám. Nem valami kézen foghatót és persze pénzt sem, hiszen egy fabatkája sem volt, amikor itt hagyta ezt a világot, de mégis valamit, amelynek nagy értéket tulajdonítok: egy személyi és leleplező naplót, amely részletesen leírja a lelki kegyetlenkedést, a megalázást, amelyben része volt, mindannak amiben hitt totális lerombolását, mégpedig azon a személy által, akit az utolsó lehetséges percig és ezen is túl is, szeretett. (A napló tartalmát persze nem meséltem el kollegáimnak, csak magát a tényt, hogy egy ilyen iratot bízott rám valaki).

Lili a naplót nekem dedikálta, mint az egyetlennek, akiben megbízhat és a továbbiakban is néhányszor fordul hozzám olyan személyi hangnemben, hogy néha azt hiszem, hallom jól ismert hangját, amint szenvedéseiről beszámol. Részletekben küldte el hozzám és annak idején párszor elolvastam, de miután 2010 áprilisában értesültem haláláról, nem voltam képes újra olvasni. Csak egy alkalommal nyitottam ki, amikor megtudtam, hogy barátom egyetlen fia (egy előző házasságból), beperelte anyja volt „házibácsiját”. Ez a személy, Lili elkeseredett tettének azonnali okozója, nem engedte örökösét belépni a lakásba és megtekinteni anyja hagyatékát, amíg az adósága nincs törlesztve. A nálam levő anyagban van egy kb. hat évvel azelőtti végrendelkezés is, amely a lakásban levő értékek leltárát tartalmazza. Elküldtem a listát a fiúnak és a segítségével, sikerült neki végre megkapni a hagyaték maradékát, mert a háziúr minden értékes tárgyat egyoldalúan elkótyavetyélt.

Néhány napja elkezdtem a napló szerkesztését, meg az apró hibák kijavítását. Csatolni akarok hozzá egy pár üzenet töredéket, beszélgetés részletet és Lili leveleit is, amelyeket annak idején fontosnak találtam és megőriztem. Feltételezem, hogy az írott anyag végül is vagy 70 oldalas lesz. Technikai szempontból nincs problémám, de a két este után, amelyet mostanáig ennek a feladatnak szenteltem, csak nehezen tudtam éjjel elaludni.

Senki sem tudott a napló létezéséről – csak a napokban értesítettem róla Lili fiát – és megmaradhatott volna merevlemezem mélyén, de számomra ez egy kiáltás volt a sírból és kötelességemnek éreztem legalábbis fia tudomására hozni. A véleményem szerint nem szabadna a szőnyeg alá söpörni az esetet és minél szélesebb körben kéne terjeszteni, de erről majd vele együtt határozunk, miután elolvasta.

Ez volt vitánk tárgya is kollegámmal, aki szenvedélyesen állította, hogy a még a napló korlátolt közlése is veszélyes, mert beperelhetnek rágalmazásért. „Miért kell neked egyáltalán beavatkozni, hiszen a nő nem volt rokonod?” – kérdezte. Tudom én jól, hogy a napló tartalmának nyilvánosságra hozása kockázattal járhat, de kötelességemnek érzem, nem elhallgatni a történteket és azok viselkedését, akik a sírba taszították barátomat. A vita kollegám szarkasztikus megjegyzésével fejeződött be: „örülni fogok, ha az egyik jövőbeli közös ebédünkön, elmeséled a közlés baljós következményeit”.

E vitát követően, a bal és jobb oldali emberek közötti különbségekről kezdtem gondolkodni. Hiszek abban, hogy nekem és hasonló világnézetű társaimnak, fejlett társadalmi tudatunk van, empátiánk az elnyomottak szenvedése iránt, származási, vallási, faji és nemzetiségi hovatartozásukra való különbségtétel nélkül, humanista lelkiismeretünk, amely hozzáállásra, beavatkozásra késztet, hogy az igazságtalanságokat, jogtalanságokat helyre hozzuk, megszüntessük egy ember, vagy egy rendszer, a gyöngék iránti kegyetlenkedését. Nem állítom, hogy a jobb oldaliak egytől egyig hidegek, embertelenek, lelkiismeretlenek, csak azt, hogy nem lehetsz valódi baloldali ember, ha hiányzik belőled az emberség szikrája.

Természetesen folytatni fogom a munkát barátom szellemi hagyatékán és keresni a módját, hogy volt házastársa aljas tetteinek részleteit, minél több ember tudomására hozzam. Ami ebben megerősít az, hogy maga Lili is gondolt a naplója – amely neveket, dátumokat és milliós pénzügyi ügyletek részleteit tartalmazza – közzétevésének veszélyeire és eleve két példányt küldött nekem írásából. A második példányban minden név és adat meg van változtatva, úgyhogy ha valaki közölné egy megfelelő fórúmon, az illetőt nem lehetne majd rágalmazásért beperelni.