SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?

TÖRTÉNELEMÓRA AZ ELEMIBEN

Nehéz feladatra vállalkoztam e héten. Kilenc és fél éves lányunokám osztályában meséltem a holokausztról. Mint sok helyen a világon, nálunk is kitűztek egy emléknapot, amelyen megemlékeznek erről az emberiség történelmében majdnem egyedülálló (és szégyenletes) eseményről, de óriási különbség van aközött, hogy egy bennszülött tanító néni beszél a történelemkönyvben tanultakról, vagy valaki saját tapasztalatait próbálja megosztani másokkal. Egy további fontos pont: az e korú gyerekek még édeskeveset tudnak a történelemről, földrajzról és köztünk mondva, ezek nem is nagyon érdeklik őket. Épp azért, nem beszéltem ezekről, csak azt próbáltam átadni kiskorú hallgatóimnak, mit lát, érez egy gyerek ilyen körülmények között.

Azzal kezdtem, elmondtam a kis srácoknak, akik ugye itt születtek, hogy más dolog egy olyan környezetben élni, ahol mindenki más zsidó és megint más apró korodtól tudni, hogy egy kissebséghez tartozol és vannak olyanok, akik nem szeretnek és esetleg bántanak is. Elmeséltem egy esetet, amikor egy nap útban az iskolából, összefutottam egy suhanc bandával. A fiúk antiszemita kiáltásokkal egészen lakásunkig kergettek. Nem voltam annyira megijedve, mint meglepve. „Honnan tudták ezek, hogy zsidó vagyok?” A tükörben percekig vizsgáltam az arcomat, de nem tudtam felfedezni benne valami zsidós jellegzetességet.

A továbbiakban megjegyeztem, hogy ezek háborús évek voltak. A kicsik nem tudták mi a háború – mint ahogy szerencséjükre a magyar gyerekeknek, sőt a felnőttek nagy részének sincs ilyen tapasztalatuk – de nem volt időm a fogalmat megmagyarázni. Csak említettem a háborúval járó élelemhiányt, áremelkedéseket és azt, hogy mivel a fűszeresek egy része zsidó volt, a vevők őket okolták ezekért. Hasonlóan, elmeséltem, hogy a bombázások miatt, éjjel el kellett sötétíteni az ablakokat. Ha egy zsidó ember ablakából véletlenül apró fénysugár szivárgott ki, a szomszédok mindjárt ordibálni kezdtek és azzal vádolták, hogy az ellenségnek akar jelezni.

Aztán felsoroltam a megszorításokat, amelyekben fokozatosan részünk lett, kezdve attól, hogy elvették rádiónkat, telefonunkat, be kellett szolgáltatni a biciklimet, bezárták a zsidó iskolákat. Természetesen hasonlóan a nyári vakációhoz, eleinte örültünk neki, aztán már hiányzott a suli. Ezután következett a megkülönböztető sárga csillag hordása és végül az, hogy a gettóba kellett vonulni.

Ez teljesen új fogalom volt számukra, mert addig csak a koncentrációs táborokról hallottak. Elmondtam, hogy mi is oda jutottunk volna, ha az oroszok nem zárják körül Budapestet. (Itt meg kellett magyarázni, hogy az oroszok nem a zsidókat akarták megsegíteni, hanem a háború része, más országok elfoglalása). A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek laktak, a férfiak munkaszolgálatosok voltak. Nem volt szám a karunkon, mint a táborlakók karján, de egy kis darab kenyéren és egy tányér híg levesen kívül – amelyért nekem kellett elmenni a központi konyhába, anyám gyöngélkedett – nem volt más ételünk és éheztünk. A bombázások kiverték az ablaküvegeket (mint az egész városban) és a tél dermesztő hidegében kabátban, kesztyűsen ültünk a szobában. 16-an zsúfolódtunk össze a háromszobás lakásban. Egyszer rám is lőttek, mint már leírtam ’Itthon-Otthon’ c. könyvemben:

„Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. Szép hó esett le és a kijárási tilalommal dacolva, barátommal kilopakodtunk hógolyózni a házzal szemközti térre. Eleinte óvatosak voltunk és figyeltük, jön-e valaki, de aztán annyira elmerültünk a játékban, hogy mindenről megfeledkeztünk. Egyszerre furcsa fütyülést hallottam a fülem mellett. Megfordultam és vagy 20 méteres távolságban egy bekecses férfit láttam, kinyújtott kezében revolverrel. Felénk tüzelt. Kár, hogy nem volt kéznél egy stopper. Biztos vagyok benne, hogy rekordot állítottunk fel, olyan gyorsan futottunk vissza a házba.”

Az öregek, betegek úgy hullottak, mint a legyek. Csak a háború után tudtuk meg, hogy ez volt nagymamám sorsa is. Fiait elhurcolták, ő pedig szegény ott halt meg egyedül valahol a gettóban, talán egy-két utcára tőlünk és ki tudja hova kerültek földi maradványai. A föld fagyos volt, az éhségtől, betegségtől legyöngült emberek nem voltak képesek elhantolni őket és a halottak az utcán feküdtek. A járókelők egyszerűen megkerülték őket. „Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átlépnek rajta. Nagyon féltem tőle és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek.”

Azzal fejeztem be, hogy felszabadulás után elhatároztam, ha egyszer gyerekeim lesznek, azt szeretném szabad országban nőjenek fel, egy cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam és kivándoroltam.

Az órát lecsengették. A szünetben néhány gyerek jött hozzám kérdésekkel. Egy azt kérdezte miért nem fényképeztem a gettóban. Megmagyaráztam, ha lett is volna fényképezőgépem és filmem, életemet veszélyeztettem volna. A többi kérdés egyszerűbb volt: találkoztam-e újra hógolyós barátommal (nem) és a férfivel, aki ránk lőtt (azzal sem), apám volt-e táborban (igen).

Megkérdeztem unokámat, megvan-e elégedve, azt mondta igen. Remélem a többi gyerekek fejében is maradt valami 35 perces előadásomból, ha más nem, legalább az, hogy miért születtek, élnek Izraelben és nem másutt.

RENDHAGYÓ HÚSVÉT

Pészach, a mi Húsvétunk, talán a legcsaládiasabb zsidó ünnep, az u. n. Széder este, asztal körüli lakmározással és vidám dalok sorával jár és amikor a múlt héten összegyűlt a család, természetesen szülői házban megünnepelt estékre is visszaemlékeztem.

Szüleim nem voltak vallásosak, anyám inkább egy vallásos tartozás nélküli Legfőbb Lény létezésében hitt. Házunkban nem ettünk kóser ételt, de péntek este anyám gyertyát gyújtott és elrebegte az áldást is. Szombatonként a zsinagógába kísértem apámat (a Zsigmond - ma Frankel Leó - utcaiba jártunk, Budán), de általában a többi gyerekkel játszottam az udvaron és csak a Halotti Imára, vagy a Nagy Ünnepeken, a sófár (kosszarvból készült kürt) fújásra, mentem be és ültem mellé.

Hasonlóan, inkább hagyományos, mint vallásos módon ünnepeltük meg Széder estét is. Egyetlenke vagyok és azért csak hárman ültünk az ünnepi asztalhoz. Apám félhangosan mormolta a héber szöveget a kétnyelvű Haggadából (az egyiptomi kivonulás történeteinek gyűjteménye) és ha érdekesebb részhez ért, felolvasta a magyar verziót is. Anyám nem tanult meg héberül olvasni, de igyekezett többé-kevésbé követni a felolvasást német nyelvű könyvében. Mivel apám is csak akadozva olvasott héberül, a szertartás elhúzódott, míg végül is elfogyott a türelmünk és sürgettük, hagyja már abba és lássunk a lakomához.

Anyám igazi mesterszakács volt. Mióta elhunyt csak ritkán ettem olyan finom és szilárd maceszgombócokat, mint amelyeket ő készített. Az itt szokásos gefilte fishról (töltött hal) soha sem hallottunk, nálunk a kocsonyás ponty dívott, alaposan meghintve piros paprikával. A fő étel sült liba volt, méghozzá nem tormás céklával (mint itt szokásos), hanem valódi reszelt tormával.

Ami különösen megmaradt az emlékezetemben, az ünnepi dalok voltak, amelyeket apámmal énekeltünk az étkezés után. Szövegük, egy kivétellel, a Haggadá kiválasztott héber részeinek szövege, de a dallamok úgy látszik minden országban eltérnek és teljesen mások, mint amelyeket Izraelben ismernek. (Néhány éve sógorom családjával ünnepeltük Pészachot Amszterdamban és a dallamok nemcsak különböztek az itteniektől, hanem egy picit komikusnak is hangzottak számunkra).

Az egy kivétel az u. n. „Egy Ki Tudja?” volt, amely számokhoz kapcsolva fölsorolja a zsidó hagyomány jeles alakjait és alapkönyveit. Ezt édesapám magyarul dalolta. Csak a kezdete maradt meg:

„Jó édes barátom, mond meg mi az egy? Egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

Jó édes barátom, mond meg mi a kettő? Kettő a Frigytábla, egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

Jó édes barátom, mond meg mi a három? Három az Ősapánk, kettő a…” és így tovább, négy az Ősanyánk, öt a Mózes könyve, tizenháromig, a pontos kulcsszavakra már nem emlékszem.

Nem szeretem különösen a pászkát, de vannak élvezhetővé tevő elkészítési módjai. Említettem már a maceszgombócot, amely a magyar éttermekben nincs is Húsvéthoz kötve és az egész évben kapható. A legtöbben talán azt sem tudják, hogy ez az étel zsidó eredetű. Pészach nyolc napján apám és én nagy bögre tejeskávét kaptunk reggelire és igyekeztünk minél több maceszt belenyomkodni. Aztán itt van a matzo brei, a zsidó bundás kenyér, ami nem más, mint tojásos pászkarántotta. Az ünnepről visszamaradott pászkát vörösborba lehet áztatni, csoki krémmel befedni és néhány rétegben tálalni, de ez már új eredetű, feleségem receptje.

Legénykoromban és házasságunk elején nem ünnepeltük meg Pészachot, de amint gyerekeink nagyobbak lettek, elhatároztuk, a többséggel tartunk és megtaláljuk a nekünk megfelelő keretet. Végül is a héber nyelvű, hazájában érthetővé vált Haggadá, nagy része elbeszélés jellegű. Az ünnep másik neve a Tavasz Ünnepe, az ablakok nyitva vannak és Széder este minden lakásból vidám dalolás hangzik. A gyerekek már az óvodában megtanulják a dalokat és élvezik a szertartást, mint például a Má nistánát, amikor a legfiatalabb gyerek elénekli, miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakáitól, vagy az áfikománt, amikor a gyerekhad egy elrejtett maceszdarabkát keres. Az ügyes megtaláló jutalmat kap!

Sokszor külföldi vendégeink is vannak, kis lakásunkban egyszer már 22-en ültünk a Széder asztal köré. Törzsvendégünk egy hölgy fiával, akiknek nincs más családjuk. Csak egyszer fakadt ki: „hogy lehet Szédert ünnepelni céklás torma nélkül?” és hazaküldte fiát, hogy hozzon belőle a szegény magyaroknak, aki nem tudják, mi dukál.

A mi Széderünk eléggé rendhagyó, főleg a történelmi jelentőségű fejezeteket olvassuk, a vallásos részeket pedig többnyire átugorjuk, de sokat dalolunk és a hangulat emelkedett, talán azért is, mert igyekszünk az előírt négy pohár bort meginni. Csak egyet sajnálok, nem figyeltem eléggé apámra és csak keveset tudok a magyar-zsidó hagyományos melódiákból átadni családomnak.