TAXI!

A taxi sofőr szakmája sok filmben és televíziós szériában lett megörökítve. A legemlékezetesebb közülük Martin Scorcese 1976-ban készült filmje „Taxisofőr”, Robert De Niro, Jodie Foster, Harvey Keitel és Cybill Shepherddel a főszerepben. Aki látta a filmet, azt hiszem, nem fogja elfelejteni De Niro morogva feladott kérdését: „Hozzám szól?”, amelyet azóta számtalanszor próbáltak utánozni.
A taxizás bizony nem olcsó mulatság, de a taxi fontos szolgáltatás, amikor sürgősen el kell jutnod valahová és a saját járművedet nem veheted igénybe, a parkolás a környéken körülményes, a tömegközlekedési hálózat nem érinti azt a területet, vagy – és ezt az aspektust sem szabad semmibe venni – csupán kényeztetni akarod magadat.
Párhuzamosan a szakma fejlődésével – hasonlóan a borbélyhoz, aki mindig informálva van a szomszédság pletykáiról és az együttértő csaposhoz, akinek elpanaszolhatod minden otthoni, vagy munkabeli bajodat – keletkezett a mindent tudó, filozofáló taxi sofőr típusa is, akinek csak a szemeit látod a visszapillantó tükörben és aki ha kell, akár az amatőr pszichológus szerepét is betölti. Dacára a különbségeknek nyelvben, szokásokban, mentalitásban, kétségtelen hasonlatosságok léteznek az alakja között New Yorkban, Londonban, Tel Avivban, Bangkokban és Budapesten.
A kép nem lesz teljes, ha nem említem meg a külföldön igénybe vett taxik tárgyát is. Amikor ismeretlen országba érsz, jobb, ha az első utjaidat taxival teszed meg, bár annak a veszélynek teszed ki magadat, hogy kihasználják idegen létedet. Gondolom, sokunknak vannak elbeszélései taxisofőrökről, akik rászedték utasaikat.
Mivel a taxisok Kínában nem beszélnek idegen nyelveket és még az olyan nemzetközi szavakat is, mint például ’Hilton’, kínaiul egész máshogy ejtik ki, a külföldiek a sofőrökkel cédulák segítségével kommunikálnak, amelyekre rá van nyomtatva a népszerű helyek neve angolul és kínaiul. Amikor először érkeztem Beiginbe, sikerült a taxissal megértetnem hová akarok eljutni, de ő ugyanakkor azt is felfogta, hogy balekot fogott, akit könnyű lesz kizsebeltetni. El voltam még kábulva a hosszú repülőút után és otthon nem néztem meg mi a remimbi beváltási árfolyama. A felszámított viteldíj kissé magasnak tűnt nekem, de csak később fogtam fel, hogy a sofőr egyszerűen megtízszerezte.
Ellentétben a kínaiakkal, a japánok legalább igyekeznek, hogy az utasok bizalmát megnyerjék. Ők sem tudnak idegen nyelveket, de járműveik nagy méretű GPS képernyőkkel vannak ellátva és ha az utas tudni akarja merre viszi a taxi, a sofőr fehér kesztyűs ujjával rámutat az útvonalra és a fent maradó távolságra. Biztos vannak nekik is trükkjeik a naiv turisták átejtésére, de elegánsabban alkalmazzák őket. A hajbókolás, amellyel kinyitják előtted az ajtót és a búcsúnál, mély benyomást kelt.
Aki Thaiföldre látogatott, megismerkedett biztos a „tuk-tuk”-al, a háromkerekű riksával, amelyet emberi erő (pedál), vagy kéttaktusos motor hajt meg. Ennek a népszerű tömegközlekedési járműnek a nagy előnye az, hogy sofőrje néha jobban képes navigálni Bangkok hihetetlenül bedugult utjain és hamarabb élsz célodhoz, hacsak nem fulladtál előzőleg meg a rettenetes légszennyezéstől!
Egy alkalommal egy ilyen tuk-tukkal utaztam, a sofőr arca nem volt túl bizalmat gerjesztő és azért nagyon megörültem a két csinos fiatal farmer nadrágos hölgynek, akik beszálltak a riksánkba. Új voltam a városban és megérdeklődtem hol lehet jókat enni, merre van egy bevásárló központ, melyik szabóhoz érdemes menni (Thaiföldön kitűnő és olcsó szabók vannak, akik 1-2 nap alatt varrnak neked öltönyt) és a lányok készségesen igazítottak el. Amikor leszálltam és fizetni akartam, meglepődtem, amikor a rosszarcú sofőr félrevont és bizalmasan közölte: óvakodjak a lányoktól, az orosz maffiához tartoznak és nagyon veszélyesek.
A taxik legtöbbje rendben tartott, sok fel is van díszítve. Nem tudom mennyire volt jellemző a görög taxikra az, amely egyszer Athénben a röptérre vitt. A hegyekkel körülzárt görög fővárost nyáron nehezen elviselhető szmog borítja és a katlanban bennrekedt hőség sokszor a 40 fokot is eléri. A taxinak, amelyben utaztam nem volt légkondija, az ablakok tárva nyitva voltak, a sofőr úgy cigizett, mint egy vasúti mozdony, a füst, meg a hamu pedig egyenesen a szemembe ment. Ezzel szemben az autónak kitűnő audiorendszere volt, négy erős hangerősítővel. Véletlenül szeretem a görög zenét, de nem azt a fajtát, amellyel sofőröm az athéni járókelőket szórakoztatta.
Azoknak, akik hajlandók vállalni a veszélyt, hogy a mondat nagy részét nem fogják megérteni, de élvezni akarják a lassan eltűnő félben levő londoni szlenget a cockneyt, javaslom, utazzon egy igazi angol taxin. Az igaz, már nemcsak feketék, de továbbra is megőrzik klasszikus szögletes kinézésüket. A londoni sofőrrel, a cabbieval a világon minden tárgyról társaloghatsz, az élet értelméről, a Közel Keleti helyzetről, az angol királyi házról, a részvénypiacról és a várható időjárásról. Sokkal az Internet kora előtt, mint fiatal srác, Londonba érkeztem és nem tudtam hol szálljak meg. Egy taxisofőr tiszta és olcsó szállásba vitt, ahol két felejthetetlen hetet töltöttem.
Budapestnek, amelyet jobban ismerek, mint majdnem minden más várost Tel Avivon kívül, kitűnő tömegközlekedési rendszere van és Magyarországra induló barátaimat, ismerőseimet nagy örömmel látom el hasznos tanáccsal, a metróról, villamosról, buszról, troliról, HÉV-ről, siklóról, fogaskerekűről, Úttörő Vasútról – fiakkerok sajnos nincsenek már – és természetesen a taxikról. Arról például, hogy a vállalati tulajdonú taxik tarifája jóval alacsonyabb, mint az egyéb taxik, meg, hogy nem úgy, mint nálunk, a telefonos taxi rendelés olcsóbb, mint az utcán leintett és a taxik könnyen megjegyezhető telefonjáról – ugyanaz a szám néhányszor megismételve.
Egyszer régen, családommal érkeztem meg a Keleti pályaudvarra és valahogy elveszítettem a kapcsolatot feleségemmel és a lánykákkal. Csak a fiam volt velem, a mobil telefonok még messze a jövőben voltak, de tudtam, nem juthattak messzire. Taxit hívtam és vagy egy órán keresztül átpásztáztuk a környéket egyenként, utca, utca után, amíg rájuk találtunk. Fiam álmélkodva mondta: „azt hittem, a taxi csak arra van, hogy az egyik címről a másikra utazzunk”.
Tulajdonképpen a röptéri minibusz szolgálat is a taxi egy formája, csak megosztod az utazást más utasokkal. Nálunk Izraelben az e fajta taxi szolgáltatás – héber neve sérut – nagyon népszerű és jelentősebben olcsóbb, mint a normális taxi. A sérut utasai a társadalom minden rétegéből kerülnek ki és mivel az ülés módja sokkal intimebb, mint a vonaton, vagy a buszban, az emberek könnyen ismerkednek, beszélgetni kezdenek. Egy baráti pár egy ilyen taxiban ismerkedett meg, amikor egy különösen vad kanyarban, Eszter Michael ölében kötött ki. A helyzet megtetszett nekik, megházasodtak és most már nincs a sofőr közvetítésére szükség, ha megkívánjak egymás közelségét.
Az is elfordulhat, hogy parázs vita tör ki az utasok között, kedvenc politikusukról, vagy futball csapatukról és egyesek közülük a korházba fejezik be útjukat, eredeti céljuk helyett, de a szituáció csak akkor válik életveszélyessé, ha a sofőr is besodródik a vitába.
Legénykoromban néhány a legérdekesebb kalandjaim közül a taxiban kezdődött el, de ezúttal csak egyre térek vissza.
Jó barátom, Tomi, aki néhány éve hunyta le örökre a szemét, mint taxisofőr kereste meg a kenyerét és csendes estéken, az unalom elűzésére, értem jött, hogy néhány órát vele utazgassak. Ezek az esték általában egy jaffai román étteremben végződtek, ahol kitűnő nyárson sült húst készítenek. Egy éjjel, közel éjfélhez – hétvége volt és másnap nem kellett munkába mennem – egy Éva kosztümös, csuromvizes hölgy intette le taxinkat. Azt kérte, vigyük el Holonba, egy közeli városba. Tomi egy pokrócot adott neki és út közben zokogva mesélte el, hogy a cég, amelynél dolgozik az este bulit rendezett az alkalmazottak számára, párjuk nélkül. Férje megtiltotta, hogy részt vegyen, de ő mégis elment. Éjjel, amikor hazaérkezett, házastársa már aludt és a nő a fürdőszobába ment. Pont levetkőzött, amikor a férje berontott, kivonszolta meztelenül és kidobta a folyosóra. Hiába könyörgött, nem engedte vissza a lakásba és amikor végül is lement az utcára, az erkélyről nyakon öntötte egy vödör vízzel. Holonban szégyenkező apja fizette ki a viteldíjat.
Az életben mindenben szerencse kell, a jó házassághoz is (és ahhoz is, hogy olyan taxit válasszál, amelyben ezen írás szerzője ül).

A SPANYOL PÉLDA

A huszadik században sok háború volt a világon és csak ritkán emlékeznek vissza az egyetlenre, amely nem államközi konfliktus, vagy gazdasági okok miatt, hanem tisztán ideológiai alapon tört ki. A spanyol polgárháborúban nem lehetett kétség afelől melyik félnek van igaza, a háborúskodás a jók és a rosszak között volt.
A fegyveres viszály 1936-ban tört ki, miután jobboldali erők – royalisták, akik a királyt akarták visszahelyezni a trónra, vagyonos osztályok tagjai, akiknek a tulajdona államosítva lett, klerikális körök, akiknek az előjogait az egyház és az állam elválasztását követően alaposan megnyirbálták és konzervatív katonatisztek, akiket nyugdíjaztak – fellázadtak a törvényesen megválasztott hatalom ellen, amelyben liberális elemek mellett, a szocdemok, a kommunisták és az anarchisták is képviselve voltak. Ez a háború a nemzetközi szolidaritásnak páratlan megnyilvánulását váltotta ki és a ‘köztársasági’ kormány segítségére a világ minden tájáról érkeztek önkéntesek, de a nyugati nagyhatalmak nemcsak nem támogatták a spanyol népet, amely az létéért küzdött, hanem lezárták a spanyol-francia határt és nem engedték át az önkénteseket és a fegyverszállítmányokat. Ezzel szemben a kikötőbe, amelyet a lázadók – a nacionalisták – elfoglaltak és a területükön levő repülőtereken keresztül, korlátlanul áramlottak fegyverek és katonai erők a náci Németországból és a fasiszta Olaszországból (Állítólag olasz és német katonák százezrei vettek részt a harcokban, élükön a kegyetlenségéről hírhedt Condor Légió).
Spanyolország kísérleti telep volt. Hitler generáljai kipróbálták a villámháború (Blitzkrieg) taktikáját, a szőnyegbombázásokat és korszerű fegyvernemeket, amelyeknek segítségével néhány évvel később futó pár nap alatt lehengerelték Lengyelországot és más országokat. Végül is, egy hároméves kegyetlen küzdelem után, amelynek sok százezer, egyes források szerint egy millió áldozata volt, a nacionalisták győztek, visszaállították a királyságot és parancsuralmi rendszert vezettek be, amelynek az élén Generalissimo Franco állt. A demokrácia csak 1975-ben tért vissza Spanyolországba a diktátor halála után.
Ez a háború a második Világháború vészjósló előfutára volt és bár a szörnyűségei elhalványodnak azokkal szemben, amelyeket egész Európa megélt az utána következő években, még hozzám, pici gyerek azokban az években, is eljutottak visszhangjai, az ordító főcímek, a romos városok, a polgári áldozatok fényképei a sajtóban és a filmhíradók a moziban. A köztársaságiak veresége után, visszatértek hazájukba azok az önkéntesek, akik életben maradtak, meséltek a keserű harcokról, a spanyol nép szenvedéséről, az ellenség kegyetlenségéről és eldúdolták a Nemzetközi Brigád lelkesítő dalait, amelyek hallatára a mai napig is libabőrös leszek. Talán azok is, akik nem az én generációmhoz, tartoznak ismerik az olyan dalokat, mint az Iay, Carmela, Bandiera rossa, Los cuatros generales, vagy a legendás Dolores Ibárruri ("La Pasionara") halhatatlan jelszavát, ¡No Pasáran! (Nem jutnak át) amelyet Madrid ostrománál hallatott, a világ egyik legismertebb hadifotósa, a magyar Robert Capa ismert fényképét a harcosról abban a másodpercben, amikor a végzetes golyó eltalálta, Frederico Gracia Lorca (akit a fasiszták kivégeztek) verseit, Pablo Picasso Guernica című festményét, a baszk városkáról, amelyet a német légierő barbárul lebombázott és ha mást nem, Ernest Hemingway könyvét, Akiért a harang szól, vagy felejthetetlen filmváltozatát Ingrid Bergman es Gary Cooperrel.
A Nemzetközi Brigádban vagy 40,000 ember szolgált és kb. 10,000-en estek el a harcokban. Sok híres ember is tagja volt a Brigádnak, hogy csak hármat említsek: az írók Ernest Hemingway és George Orwell és a magyar származású Arthur Koestler. Néhány más név a kb. 1200 magyar önkéntes közül, Rajk László, Münnich Ferenc, Zalka Máté (született: Frankl Béla) aki Lukács tábornok néven hadosztály parancsnoki rangban esett el. Az akkori Palesztinából is érkezett néhány száz önkéntes. Egy emlékezetes estén sok éve, ott ültem a közönség soraiban, amikor Peter Frey rendező lázas izgalommal hangjában és könnyes szemekkel mesélte, hogyan fogadták az önkénteseket szállító vonatot minden állomáson ezres éljenző tömegek virágokkal, ölelésekkel és Hermanos (testvérek) kiáltásokkal.
Ez a félig elfelejtett háború ezekben a napokban jutott az eszembe, amikor Izraelt veszély fenyegeti olyan zabolátlan és lelkiismeretlen fanatikusok részéről, mint az iráni elnök Mahmúd Ahmadinezsád és cimborái, akik szemrebbenés nélkül képesek feláldozni milliók életét, köztük felebarátjaikét is, a muzulmán hit oltárán. A spanyol példa rámutat arra, hogy nem szabad másokra számítani. Azokban a napokban Spanyolország közvetlen szomszédjában, Franciaországban a szociáldemokraták voltak uralmon, a miniszterelnök pedig Leon Blum volt, egy kifejezett pacifista. Mint már említettem, a franciák és angol szövetségeseik ujjukat sem mozdították a spanyol demokratikus köztársaság megsegítésére a fasiszta agressziótól, sőt, embargót vetettek ki rá és másokat is megakadályoztak a segítségnyújtásban.
Nagy sajnálatomra, az egyetlen logikus következtetés az, hogy csak magunkban bízhatunk meg. Kötelességünk mindent megtenni, hogy a palesztinokkal megegyezzünk és Szíriával békét kössünk, de a mostani uralkodó körökkel Perzsiában a tárgyalás kilátástalan. Minden eszközt meg kell ragadni, hogy ez a rezsim eltűnjön és ne tudja megvalósítani fenyegetéseit.
Ahmadinezsádnak tudomására kell hozni ¡No Pasáran! és remélem, legalább ebben az esetben a történelem nem fog megismétlődni és az iráni őrültnek nem lesz alkalma elmondani a nacionalista Franco válaszát erre a kijelentésre:
„Han pasado” (átjutottak).

EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.