EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.