hétfő, február 28, 2011




ELSZALASZTOTT ALKALMAK



Sok minden történt velem életemben és sokat közülük el is felejtettem, de néha, amikor barátokkal valamiről csevegünk, felbukkan az idő ködjéből egy-két eltemetett epizód. A múlt héten társaságunkban elszalasztott alkalmakról volt szó és nekem is eszembe jutott néhány ilyen esetem.

A legjelentősebb, amely talán megváltoztathatta volna életem folyását, az volt, amikor egy nap akkori munkahelyemen, egy népszerű napilap szerkesztője keresett egy nagyon csábító munkaajánlattal. Mindig arról álmodtam, hogy újságíró leszek, de aznap házon kívül voltam, mobil telefonok csak sci-fi elbeszélésekben léteztek és mire másnap megkaptam az üzenetet és visszahívtam a lapot, azt mondták, a pozíció sajnos már be lett töltve.

Voltak más alkalmak is, kevésbé jelentősek, de maga a tény, hogy a mai napig nem felejtettem el őket teljesen, bizonyítja, valami nyomot azért hagytak bennem.

Egy délután egy más városban lakó barátomhoz buszoztam, szokásom szerint elmélyedtem könyvemben, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szemben ülő fiatal lány merően néz. A helyzet szokatlan volt, általában én vagyok az, aki szemezem a jó kinézésű lányokkal, de volt már barátnőm és a nő nem volt annyira vonzó. Megvizsgáltam a sliccemet, nem volt nyitva. Igyekeztem tovább olvasni, de a lány szemei majdnem lukat szúrtak lehajtott fejemben. Amikor leszálltam, kidugta a fejét az ablakon és addig nézett irányomban, amíg a busz el nem tűnt a kanyarban. Most már sajnáltam, hogy nem szólítottam le, de már késő volt és sohasem fogom megtudni, miért bámult ilyen feltűnően.

Évekkel később, egy tanfolyamon, kivételesen intelligens és jó kinézésű lánnyal kerültem össze. Egymás mellett ültünk az osztályban, együtt készültünk a vizsgákra, és a szünetekben is jól megvoltunk egymással. Néha haza is kísértem, de ezzel hátrányos helyzetben voltam. Volt egy vetélytársam, akinek autója volt és mivel a lány más városban lakott, amikor vele utazott, legalább egy fél órával hamarább érkezett haza. Ennek dacára úgy éreztem, engem jobban kedvel. Egy este együtt mentünk valakit meginterjúvolni egy nagy lakóházban. Amikor kiléptünk a liftből és interjúalanyunk nevét kerestük az ajtókon, hirtelen kialudt a villany és koromsötét lett. Csend volt, éreztem a lány közelségét, mindketten nehezen lélegeztünk. A légkör elektromossággal volt tele, éreztem, eljött az ideje a tetteknek, de inamba szállt a bátorságom. Ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kitapogattam a villanykapcsolót. A fénnyel elmúlt az egyszeri alkalom és valami mintha megváltozott volna közöttünk. A tanfolyam hamarosan befejeződött és legközelebb csak az újságban láttam viszont volt osztálytársam fényképét.

A másik férfihez ment feleségül, gyerekeik születtek és pilóta férje hősi halált halt egyik háborúnkban. Az újságíró hosszú riportot készített a friss hadiözvegyről, a kis árvákról és megint alkalmam támadt eltűnődni, „mi lett volna, ha akkor megcsókolom?” A pilóta valószínűleg így is elesett volna, de a gyerekek – jó, jó, más gyerekek, a mi kettőnké – nem árvultak volna el.

Minden elmulasztott alkalmam közül a legjobban a „majdnem” kalandomra emlékszem a sötétbőrű szépséggel.

Sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib szigetekre látogattunk el. Első állomásunkat, a Holland Antillákhoz tartozó Arubát, majdnem 24 órás út után értük el. Esteledett és társaim, mint a hullák zuhantak be ágyukba. Én is ki voltam merülve, de a ritmikus zene, amelyet a szél sodort füleimbe, nem hagyott elaludni. Csak nem fogom ágyban tölteni életem első estéjét a Karib szigeteken?

Felöltöztem és a zene forrása felé navigáltam. Néhány percen belül én is ott terpeszkedtem a tengerparti kerek bár egyik magas székén, előttem is ott díszlett egy egzotikus rum ital hosszú, fagytól harmatos pohárban és úgy éreztem: végre elkezdődött a vakációm!

Körülnéztem. Szerény keresetű nyaralókkal, akik nem engedhették meg maguknak a luxusszállókat a sziget másik oldalán, főleg amerikaiakkal, voltam körülvéve. Egy chicagói autókereskedő, New Yorki biztosítási ügynök feleségével, két viháncoló szőke titkárnőcske Seattleből, amíg hirtelen elkapta a szemem a velem szemben ülő fekete lány tekintetét. Csodálatosan szép arca volt, a gyöngy nyaklánc kiemelte hosszú nyakát, márványszerű barna vállai fedetlenek voltak és a mély árok, amelyik fehér ruhája rejtélyében tűnt el, arról tanúskodott, hogy e téren sincs oka szégyenre.

Egy kicsit szomszédommal, egy Saint Louisi kórház műtősnővérével csevegtem, lassan szürcsöltem italomat, hallgattam a steel bandot zenélni és közben, leplezetlen bűvölettel bámultam a szemben lévő fekete szépséget. Ő is megnézett, a kihívás minden jele nélkül, hosszas és vizsgálódó tekintettel. Azután egy könnyű mosollyal ajkain, másfelé nézett. Egyszerre csak felkelt és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a környező homályban. Csak most, mint egy lufi, amelyből kimegy a levegő, jutott el tudatomhoz szörnyű kimerültségem és miután kiürítettem poharamat, én is távoztam.

Amikor útban a szobámhoz átszeltem a parkolót, megláttam. Bent ült a sötét autóban, az ajtó nyitva, de hosszú lábai még a kocsin kívül voltak. A szájában meggyújtatlan cigaretta volt és várakozóan nézett rám. Közeledtem hozzá, kezem a zsebemben az öngyújtót markolta, de hirtelen fejembe villant a gondolat: feleségem alig száz méterre onnan nyugodtan szuszog. Szívem, mint a kalapács dobogott. Tekinteteink keresztezték egymást egy pillanatra és minden lehetségesnek tűnt. Aztán elhaladtam az autó mellett és a varázs szétfoszlott. A nő betette a lábát kocsijába, becsapta az ajtót, indított, cigarettáját meggyújtotta a beépített öngyújtóval és másodpercek alatt eltűnt a közeli épület mögött, én pedig tovább lépkedtem szobám felé.

Valószínűleg csalódtam volna. Az ár túl magas lett volna, vagy amit cserébe kapok, nem érte volna meg az árat, de ezt sem fogom soha megtudni. A találkozásom a fekete varázzsal örökké egy befejezetlen kaland marad, amely egy nagybetűs „ha”-val kezdődik és néhány kérdőjellel végződik.





kedd, február 22, 2011


2045-BEN HALHATATLANNÁ VÁLUNK. VAGY NEM.


szombat, február 12, 2011



AZ ŐRÜLT TUDÓS




Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól.
Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.
Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.
Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.
Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?
„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.
Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.
Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe.
Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.



kedd, február 08, 2011


MEGSZOKOTT ÉTELEK