VESD KENYEREDET A VÍZ SZÍNÉRE ...

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.
Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.
Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”
Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.
Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.
Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak.

HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

MÁRTON NAP

Délfelé egy barátnőmmel a Váci utca felől a Károly Körút felé ballagtunk és amikor a Gerlóczy Kávéház közelébe értünk, barátnőm megkérdezte, meghívhat-e egy pohár forralt borra. Az utcán, a Gerlóczy előtt ilyenkor télen mindig ezt az italt árulják, jó orvosság a hideg téli napokon.

A boros fazék körül néhány fiatal álldogált, pohárral a kezükben és miután a kedves feketehajú hölgy kitöltötte borunkat, meghívott bennünket, hogy ünnepeljük a Márton napot, vele és néhány azonos nevű kedves barátjával.

Nagy tányér libatepertő volt, lila hagyma (a kedvencem), zöld paprika, finom házi kenyér, pálinka és ami fő, kedves emberek, szívélyes, mosolygós társaság. Elbeszélgettünk, felmelegedtünk – nemcsak testileg! – és a végén még csak pénzt sem fogadtak el fogyasztásunkért, barátnőm olcsón úszta meg.

Köszönjük kedves vendéglátó hölgy és Mártonok. Ha pedig véletlenül a Gerlóczy Kávéház felé visz a dolgotok, kóstoljátok meg a forralt bort. Ha nem is kapjátok meg ingyen, megéri. (Be is térhettek a kávéházba, jó a főztjük).