ANYÁM SZÜLŐFALUJA

Az anyám egy kis faluban született, a cseh-szlovák-lengyel határok által képzett háromszögben. "Itthon-Otthon" c. könyvemben azt írtam róla:
"Anyai nagyapám, Altmann Natan, a Mosty u Jablunkova (Mosty Jablunkov mellett, ma hivatalos határátkelőhely a Szlovák és a Cseh Köztársaságok között) nevű faluban lakott. Nagyanyámat nem ismertem, még születésem előtt elhunyt és a háztartást a második feleség, Stefi, vezette. Nagypapám háza központi helyet foglalt el a faluban. Fűszerüzlete az egyetlen volt a környéken és kocsmájában eljegyzéseket, esküvőket, keresztelőket tartottak.
Egy gyerekkori emlékem ehhez a füstös teremhez fűződik.
Egyszer beszöktem a kocsmába, ahol a falusiak éppen ünnepséget tartottak. Amikor anyám a felszolgáló ablakon keresztül kinézett a konyhából, látta, amint asztaltól asztalig megyek és az ünneplők nevetésétől kisérve, felhörpintem az italmaradékokat a poharakban. Már ilyen zsenge koromban is jól bírtam az italt és néhány kiadós anyai paskolástól eltekintve, kutyabajom sem lett a dorbézolástól.
A nagyapai ház egy dombon volt és az alatta fekvő völgyben vezetett a fő vasútvonal Prága és Bratislava között. Nem messze onnan, egy hegy oldalában, két alagút tátotta a száját.
Az egyik gyakran emlegetett családi legenda arról szólt, hogy kisded korában anyám egyszer elveszett. Már mindenütt keresték, amikor bekopogott a házba egy paraszt, karjaiban a kislánnyal. Észrevette, hogy a lányka bemegy az egyik alagútba és az utolsó percben, a gyorsvonat érkezése előtt, mentette ki onnan. A legenda általában azzal fejeződött be, hogy az elbeszélő rám tekintett és azt mondta:
"Ha az a jó ember nem mentette volna meg a mamádat, te sem ülnél ma itt!"
Szerettem bámulni ablakomból a vonat előbukkanását az alagút sötét és titokzatos torkából. Először egy tompa fütty hallatszott, utána egy füst felhőcske szivárgott ki a nyílásból és hirtelen, szuszogva és nehezen lélegezve, előbukkant a mozdony.
A mozdonyvezető kikönyökölt az ablakon, míg kormos segédje púpozott lapátokkal dobálta a szenet a kazán hasába. A mozdony mögötti személykocsik ablakaiban, közömbös tekintetű, elegáns utasok látszódtak.
Néha szerencsém volt és a fehér sapkás szakácsot is megpillanthattam, amint kiráz egy rongyot az étkezőkocsi ablakából. Ezekben a napokban az volt az álmom, hogy szakács legyek egy gyorsvonaton.
Nagyapám szerencsés volt és 1939-ben, még a háború előtt, örökre lehunyta szemét."
Nem messze onnan, a közeli Tešin városban, lakott anyám nővére Oly – teljes nevén Olga – férje Felek és unokatestvérem, Georgie. "Mint sok más európai várost, ezt a városkát is egy folyó osztja ketté, de ez a folyó egyben határvonal volt Csehszlovákia és Lengyelország között.
Az ott élők soha nem fogadták el teljesen ezt a politikai elosztást és egy városként viszonyultak a cseh Tešinhez és a lengyel Cieszynhez. Már csak azért is mert bizonyos intézmények, mint a bank, a színház, a zsinagóga, csak a folyó egyik oldalán voltak.
Amikor elkísértem nénimet bevásárlásaiban, oda-vissza jöttünk-mentünk a határhídon és az őrök alig szenteltek figyelmet személyi igazolványainknak."
Amikor nagyapám 1938-ban meghalt (szerencsés volt, korai halála megkímélte a jövő szörnyűségeitől), lányai eladták házát. Mi akkor szülővárosomban, Kassán laktunk, de 1939-ben, amikor a várost Magyarországhoz csatolták, Pestre költőztünk. A háború első éveiben az üzletekben ugyan élelmiszerhiány volt, de én még az iskolába járhattam és az élet viszonylag változatlan volt. Ugyanakkor "Lengyelország német megszállás alatt volt és az ottani zsidóságot szisztematikusan irtották. Az újságok nem írtak erről és azt sem tudom, mennyire volt a magyar zsidóság a tényekről felvilágosítva, de mi tudtunk az ott történtekről.
Iskolánkba is járt néhány lengyel gyerek. Az ő szüleiknek sikerült időben megszökni a német megszállás elől. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Kolomeába, Ukrajnába, deportálták őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni.
Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki.
A szegény Herbst család (nénim, férje és unokatestvérem, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.
Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok és elképzeli mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor (1942 májusában), még majdnem normális életet éltünk.
Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén rátaláltam a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levélre http://members.tripod.com/Avri/oly.html
A háború után valaki azt mesélte, állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam."
A háború befejeződött. Mi hárman, a szüleimmel, átvészeltük ezeket a megpróbáltatásokat, lelkileg megrendülve, sokkal soványabban, de testileg épen és egészségesen. Összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és kisérletet tettünk ott folytatni, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk. "Amikor a körülmények lehetővé tették, anyám Ciecyznbe utazott és megpróbálta megtudni, mi lett a nővérével és annak családjával. Elment házukhoz, amely 1941 óta állt lezárva, csukott redőnyökkel, de persze nem volt kulcsa. Amikor megkerülte a házat és kereste a módját, hogy bejusson, kijött az egyik szomszéd asszony:
"Ugye maga Herbstné húga? Láttam magát itt évekkel azelőtt."
A szomszédnőnél volt kulcs és a két nő bement a házba. Az asszony elmesélte, hogy jó barátja volt anyám nővérének és tudja, hová rejtette a család az értéktárgyait, mielőtt a németek elhurcolták őket. A rejtekhelyen csakugyan épen maradtak az oda rejtett ékszerek és készpénz. Anyám egy helyi ügyvédhez fordult, feltételezve, hogy ő nővére törvényes örököse, de akkor megjelent a férj családja és magának követelte az értéktárgyakat. Végül bíróságnak kellett döntenie az ügyben. Tanúk vallomásai alapján megállapították, hogy a nővér, Oly és fia, Georgie szenvedtek ki néhány perccel Felek előtt és ezért a férj családja a hagyaték jogos örököse."
Amikor Izraelbe emigráltunk, anyám néhányszor említette, hogy szeretné egyszer újra látni szülőfaluját, de azokban a napokban nem engedhettük meg magunknak a külföldi utazást. Végül is, sok év múltán, én valósítottam meg anyám álmát.
Egy évvel utazásunk előtt, Sonnenbergben, a német Harz hegységben, részt vettem egy szemináriumon, amely a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozott. A résztvevő néhány izraeli, dán, magyar, lengyel, osztrák és vagy negyven német volt. Többségük tanítással foglalkozott, a szeminárium célja az volt, hogy olyan segédanyagokat bocsásson a tanítók rendelkezésére, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ez által, kiirtását.
Egy csodálatos véletlen folyamán, amelyhez hasonlók idöről időre történnek velem és mindig újra ámulatba ejtenek, a lengyel Krystyna és Danuta, fiatal és bájos angol tanítónők, Cieczyniek voltak! Amikor elmeséltem nekik a családom történetet, melegen magukhoz öleltek, mint földijüket és meghívtak, hogy látogassam meg őket. Rádásul azt is megigérték, hogy kikéretnek a városi levéltárból és más helyi intézményből minden írott adatot a Herbst családról.
Elfogadtam a meghívást és elhatároztam összekötöm egy rég tervezett családi gyökereket kutató úttal. Feleségemmel először Mostyba indultunk. Mint már említettem, a falu hivatalos átkelő hely Szlovákia és Csehország között és a mai napig büszkén mutogatom fűnek-fának a Mosty u Jablunkova pecsétet útlevelemben. Hat éves koromban, amikor útoljára látogattam oda, vonattal érkeztünk, ma modern országút szeli át a falut. Az elsők, akikkel találkoztam idős emberek voltak. Megkérdeztem:
"Ismerik a kocsmát, amelyik valaha nagyapámé Altmann Natanné volt?"
Az első nem emlékezett, de a másik oldalba bökte és azt mondta:
"Nem emlékszel, hogy a zsidóhoz jártunk pijálni?" – és megmutatta az útat.
(Abban a percben nem reagáltam, de bántott a férfi szóhasználata. Később megtudtam, hogy a cseh nyelvben "Inni/vásárolni a Zsidónál (U Žida)" egy elfogadott kifejezés és Csehországban sok e nevű étterem, de egy szálloda, sőt egy nyelviskola is létezik. A tulajdonosok nem zsidók, de megtartották a népszerű elnevezést).
Mosty egy hosszú fő utca mentén terül el és hamarosan elértük a 120 számot. Nyomát sem találtam a háznak, amelyre emlékeztem (és amelyik meg lett örökítve egy első világháborús képes levelezőlapon, amely anyám albumában volt). Helyette egy szép új ház állt. Bekopogtam és a hölgynek, aki ajtót nyitott megmagyaráztam ki vagyok. Előzékenyen fogadott minket és betessékelt a házba. Ő maga nem Mostyban született, de az anyósa jól emlékezett nagyapám házára. Ő és férje vették meg, lerombolták és a mostani házat építették helyébe. Ittunk valamit, megmutattam nekik a régi képeslap másolatát, de az idős hölgy nem tudott sokban hozzájárulni családom történetéhez, úgyhogy a beszélgetés akadozott. Megköszöntük a szíves vendéglátást és továbbálltunk.
Tovább haladtunk az utcán és a falu irodája előtt egy fekete márványból készült emlékművet láttunk, amelyen azok neve állt a falu fiaiból, akik a második világháború alatt a táborokban elpusztultak. Maga a tény, hogy az emlékműn vagy 30 név jelent meg, aránylag magas szám egy ilyen kis faluban, mutatja milyen szörnyű volt ez a háború, de sajnálattal állapítottam meg, hogy a nagynéném neve nem volt rajta.
Innen a közeli Jablunkov városkába folytattuk utunkat, amelynek a zsidó temetőjében lett nagyapám eltemetve. Anyám unokatestvére vagy harminc éve odalátogatott és megtalálta a sírkövet, de minket a teljes elhagyottság szomorú látványa fogadott. Összezúzott és felforgatott sírkövek, sűrű bozót, düledező kerítés, roskatag kapu. Nem tudtuk megfordítani a nehéz köveket és nem voltam képes azonosítani rokonaim sírjait. Élő lélek sem volt a közelben és mivel vasárnap volt, a városháza is zárva volt, úgyhogy csalódottan utaztunk tovább.
Visszatértem után Izraelbe, írtam a polgármesternek és leírtam a temető siralmas állapotát. Felhívtam a figyelmét arra is, hogy szomszédos keresztény temetőben példás rend és tisztaság uralkodik, de választ nem kaptam. Írtam a legközelebbi zsidó hitközségnek is Osztravában – Jablunkovban nem élnek már zsidók – és válaszukban megígérték, hogy megtekintik a helyzetet.
Ellentétben Jablunkov polgármesterével, Mosty előjárója dicséretet érdemel. Amikor hazaérkeztem, neki is megírtam, hogy Mosty szülöttének, Altmann Olgának, a neve ki lett hagyva az emlékműről. Nem sok reményt tápláltam e panaszommal kapcsolatban, de az anyám földijei kellemesen megleptek. Egy hónapon belül ajánlott levelet kaptam, amelyben színes fénykép bizonyította, hogy a néném nevét aranyozott betűkkel bevésték az emlékműbe. Megköszöntem példás elbánásukat és egy jelképes összeggel járultam hozzá a kiadáshoz.
Jablunkovból a cseh Tesinbe utaztunk, átkeltünk az Olse folyón a lengyel Cieczynbe, de ott is csalódás ért. A barátnőink vendéglátásában nem volt hiba, de nem sikerült semmilyen írott bizonyitékot találniuk, hogy valaha élt ebben a városkában egy Herbst nevű család. Azon nem lepődtem meg, hogy a zsidó hitközség iratait megsemmissítették, de a nénikémék házuk után adóztak és erről kéne, hogy legyen valamilyen irat. Férje, Felek, banktisztviselő volt. Hány bank lehetett 1939-ben ebben a kis, kb. 30,000 lakosú városban? Unokatestvérem Georgie iskolába járt, hol vannak az év végi bizonyítványai? A két kedves hölgy talán nem volt elég alapos, de ha én szántam volna rá néhány napot, lehet, hogy felderítettem volna valamit. A mai napig is gyötör lelkiismeretem, hogy nem tettem meg. Elkeseredetten hagytam ott Lengyelországot.
Most már csak néhány fénykép az albumomban (és az emlékmű Mostyban!) tanúskodik arról, hogy létezett valaha egy Herbst nevű család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak.
Dacára a fenti csalodásnak, látogatásunk nem volt teljes kudarc, mert a kapcsolat anyám szülőfalujával a mai napig folytatódik! Évente Újévi üdvözlő kártyát kapunk a Lyskova családtól és szívem mindig feldobog, amikor a borítékon meglátom az ismerős címet "Mosty u Jablunkova 120". Egy húsvétkor ez a nagyszerű család egy további meglepetéssel is szolgált: Az üdvözlő kártyával együtt zenés, színes, cseh és angol nyelvű DVD érkezett a falu szépségeiről és turisztikai érdekességeiről.
E szép gesztus a könnyekig meghatott, megmutattam a filmet gyerekeimnek, unokáimnak, telefonon megköszöntem az ajándékot. Az idősebb hölgy azóta meghalt, de beszéltem Románával, unokájával, aki meghívott, hogy látogassunk megint a falujukba és szálljunk meg náluk.
Megígértem, hogy ha egyszer módomban lesz megmutatni családomnak szülővárosomat, a helyeket, amelyeken felnőttem, ahonnan szüleim származtak, nagyon szívesen elfogadjuk a kedves meghívást.

*****

2008 augusztusában ezt a régi álmunkat is sikerült végre megvalósítani és feleségemmel, két lányunkkal, vejünkkel és öt unokánkkal (fiunk és menyünk sajnos nem tudtak velünk tartani), összesen tízen, útra keltünk. Néhány Magyarországon töltött nap után, Mosty u Jablunkov nevét tápláltam be GPS-embe. A Lyskova család királyian fogadott minket. A családanya, Libuse egy lenyűgöző és vitális személy, férje, két lányuk, vejeik és unokájuk, kiöltöztek tiszteletünkre és mindent megtettek, hogy jól és otthonosan érezzük magunkat náluk. Az asztal roskadozott a sok finomságtól, amelyeket számunkra készítettek. Elhoztam számukra anyám albumából néhány csoport fényképet, a múlt század húszas éveiben barátaival rendezett kirándulásokról. Vendéglátóink könnyen felismerték a helyeket, amelyek ma is léteznek. Ők is megajándékoztak egy bekeretezett képpel nagyapám házáról.
Különösen szívmelegítő volt Libuse megjegyzése, hogy a tájékot, ahol a fenti ház állt (és ma a Lyskova család háza van), a falusiak a mai napig „Altmann”-éknak hívják.
Az estét cseh barátainkkal egy helyi szálloda éttermében töltöttük, evéssel, ivással, ajándék cserével. A háttérben dixieland zenekar játszott. Csak Románá tud egy kicsit angolul és azért látogatásunk egész ideje alatt tolmácsolni kényszerültem, de mindenki jól érezte magát és a hangulat emelkedett volt. Miután sokan voltunk, végül is nem a házukban, hanem egy víkendházban szálltunk meg és csak reggel tértünk vissza a Lyskova házba egy bőséges reggelire. Meleg ölelésekkel búcsúztunk el barátainktól, de legalább egy részüket talán viszontlátjuk. Sokat érdeklődtek Izrael iránt és a fiatalok talán egyszer idelátogatnak.
A Jablunkovi temetőben is meglepetés ért. Renoválták, a bejáratnál emléktábla van és a megmaradt sírköveket felállították. Nagyapám sírját sajnos nem találtam meg. A márvány sírkövet, amelyről annak idején bácsim beszámolt, úgy látszik ellopták, de nagy izgalommal fedeztem fel Emma és Josef Deutsch, dédanyám és dédapám sírját. A sírkőn születésük és haláluk dátuma is megjelenik és most, amikor szüleim és minden más ember az ő korukból nincs már életben és úgy véltem, nem fogok tudni több adatot megtudni őseimről, ezeket is be tudom pótolni a családfámban.

*****

Az elbeszélés befejeződött, de nincs vége. Mint említettem, időről időre levelet váltottunk a Lyskova családdal és ez év szeptemberében e-mailt kaptam egy Nagyova (nagyanyja magyar volt) nevű ismeretlen hölgytől. Ő is Mostyban lakik és hallott látogatásomról a Lyskova családtól. Azt írta nekem, hogy anyja annak idején nagyapámék háztartását vezette és mindig szeretettel emlékezett vissza a jó elbánásra, amelyben az Altmann család részesítette. Szeretne találkozni velem néhány percre, ha véletlenül arra visz dolgom.
Novemberben volt születésnapom és mint „HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG” című írásomban már megírtam, egy második családtörténeti kiruccanás keretében (ezúttal fiúnk is részt vett), újra ellátogattunk Mostyba. Egy ünnepélyes vacsora keretében a múltkori szálloda éttermében, találkoztunk Nagynéval, lányával Katkával, aki angol tanár és segített a tolmácsolásban, a Lyskova családdal és a falu elöljárójával. Nagyné nem tudott sok új részlettel szolgálni nagyapám személyéről, de hálás köszönettel fogadtam tőle négy eredeti fényképet nagyapámról Natanról, mostoha nagyanyámról Steffiről és a házukról (a lépcsőkön lengyel katonák állnak, a második Világháború elején, e körzetet Lengyelországhoz csatolták).
Megajándékozott egy számomra ismeretlen cseh könyv két példányával is Jablunkov zsidó lakosságáról, amelyben nagyapám és további családtagok is vannak megemlítve. A könyvben a jablunkovi temetőről is megjelennek fényképek. (Egy példányt megtartottam, a másikat a jeruzsálemi Holokauszt múzeumnak ajándékoztam).
A vacsora alatt, Libuse egy 86 éves szomszédjáról mesélt, aki a mai napig emlékszik nagyapámra. A földhöz ragadt családból származó hölgy, mint kislány, útban az iskolába sokszor betért nagyapám fűszerüzletébe, egy zsemlét venni magának és nagypapám mindig megtoldotta egy szelet sajttal, vagy felvágottal.
Számomra és családom számára ez az egész este, az elbeszélések nagyapámról, olyan volt mintha egy meleg ölelést kaptunk volna a múltból. Nyugodjatok békében drága rokonaim, nem lesztek elfelejtve.

HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

IGUAZUI KALAND

Az Iguazu vízeséseket az Aerolineas Argentinas Buenos Airesből induló járatával értük el. Az egész napos túra után a fővárosban, késő éjjel, holtig kimerülten érkeztünk meg. Az úton egy szimpatikus amerikai házaspárral ismerkedtünk meg és együtt találtunk szállást is az első szállodában amely előtt a repülőtéri busz megállt. Lemondtunk a vacsoráról, ledobtuk pogyászunkat a szobánkban és perceken belül mély, álom nélküli alvásba zuhantunk. Reggel, amikor lejöttünk reggelizni, meglepetésünkre, nem láttuk az amerikaikat. Csak később futottunk véletlenül össze velük a kis városkában és kérdésünkre elmesélték, hogy a hölgy felébredt éjjel, meggyújtotta a villanyt és a legnagyobb undorára azt látta, hogy a lepedő poloskáktól feketélik. Helyben össszecsomagolták a holmijukat és más szállodába költöztek. Képzeljétek el mit éreztünk mi, akik azt egész éjszakát abban a poloskatanyában töltöttük.
A délelőtt első órája idegenvezető kereséssel telt el. Iguazu nem a legnagyobb vízesés a világon, de a legkiterjedtebb területen terül el, a terep nem beavatottak számára veszélyes is lehet és ezért tilos privát autóval megközeliteni. Ezen kivül, a 275 külön-külön zuhatag egy része Argentina határán túl, Brazílban fekszik, ahonnan sokkal jobb a kilátás az egyik legszebb részére, az u.n. Ördög Torkára. Ezt a csodálatos látványt csak útikalauz által vezetett autóval lehet megtekinteni. Angol nyelvű kalauzt szerettünk volna, de a turista irodai tisztviselő szerint ezeket napokkal hamarább kell megrendelni. Második választásunk egy német nyelvű lett volna, de ez is hiánycikk volt aznap. Hasonlóan, francia és olasz vezetők sem voltak kaphatók.
Nem maradt más választásunk mint egy spanyolnyelvű útikalauzzal indulni útra. A férfi kifogyhatatlan forrás volt a vízesések megismerésére. Attól a perctől kezdve amikor beszálltunk az autójába, ömlött belőle a szó. Egy kézzel vezetett és másik kezével szélesen gesztikulálva magyarázta meg a táj érdekességeit, mi meg szótlanul hallgattuk. Nem azért mert el voltunk ragadtatva gazdag szókincsétől, hanem mert egy árva kukkot sem értettünk a magas fokú kasztíliai szóáradatból. A kalauzunk nem volt buta és hamarosan felfogta, hogy buzgó bólintásaink és egy itt-ott beiktatott 'si', inkább udvarias gesztusok voltak mint a megértés jelei. Egy rövid szünetet tartott és hirtelen néhány olyan szót mondott amelyek legalább számomra, aki Szlovákiában születtem, ismerősnek hangzottak. Kiderült, hogy az idegenvezető anyja lengyel volt és a két rokon szláv nyelv segítségével végre sikeresen áthidaltuk a nyelvi akadályt.
A vízesések dzsungellel vannak körülvéve amelyben hemzsegnek a szines madarak és egzotikus állatok, de nincs trópusi meleg, mert az óriási víztömeg párája sok-sok kilométer távolságban mindent lehűsít. A gigantikus vízfalak maguk párátlan látványt nyújtanak amint 70-100 magasságból dübörögve, tajtékozva legördülnek az alattuk örvénylö, sistergő folyóba.
A túra estefelé fejeződött be és 18.30 körül már a repülötéren voltunk. Kávét rendeltünk és kényelmesen elterpeszkedtünk a kávézó foteljein. A Bueons Airesi repülőnek 19.00 órakor kellett volna indulnia, de a hangszoró berendézes még nem jelentette be a járatunkat. Itt valami bámulatos történt. A közelünkben egy nagy német turista csoport ült és amint az óra mutatói előre haladtak, észrevehetően növekedett az izgalmuk. Néhány perccel a tervezett felszállás előtt gyorsan kifizették a számlájukat, felkeltek és hosszú sort képeztek a repülőtársaság pultja előtt.
A feleségem és én csodálkozva néztünk egymásra. A pult mögött egy lélek sem volt és az egész repülőtéren nem láttunk egy hivatalos személyt sem. A terminál üvegfalán túl világosan lehetett ki lehetett venni, hogy a nem nagy röptér aszfaltja teljesen üres és egy árva repülőgép sem látszodik sehol, de ezek a teutónok, akiknél a beteges pontosság beidegződött tulajdonság, nem voltak képesek elhinni, hogy a gépük nem fog időben felszállni. Csak néhány hosszú perc után bomlott lassan fel a sor és a csoport tagjai újra helyet foglaltak, de minden lehető módon kimutatták elégedetlenségüket.
A Buenos Airesi gép körülbelül 19.30-kor landolt, az utasok leszálltak, a takarító személyzet felszállt a gépre és vagy egy órás késéssel végre mi is elindultunk. Az úton a kabin természetellenesen csendes volt. Az utasok arcán jól látszodott, hogy bele fog tartani számukra egy ideig amíg megemésztik a tényt, hogy léteznek a világon olyan országok is, ahol nem minden intéződik pontos menetrend szerint.
Mellesleg, Argentinából Németországon keresztül akartunk hazarepülni. Az utazási iroda szerint minden második nap van csak egymás után két gép. "Hogy-hogy?" – kérdeztem. A menetrend szerint egy nap az Aerolineas Argentinasnak van járata Frankfurtba, az utána kövekező napon pedig a Lufthansának. A tisztviselő elnevette magát:
"Igen, így kéne lennie, de az argentín gép mindig annyit késik, hogy majdnem ugyanakkor indul el mint a német."