A KÖNYVEM:

"Két dologban hasonlítunk egymásra Charles-szal, az angol trónörökössel: mindketten november 14-én születtünk - és mindketten palotában."
A fenti mondattal kezdődik az új könyvem: Itthon-Otthon
Minden van benne: Izgalom, szerelem. kaland. romantika, utazás, csodaszép tájak, barátság, humor.
Kiadta: Bába kiadó, Szeged.
A könyv megszerezhető:
Betüvetés, Szeged, Pulz u. 14. Tel. 06-62-426679/470
Teleki Téka, Budapest, Bródy Sándor u. 46, Tel. 06-1-2660857.
Láng Téka, Budapest, Pozsonyi út 5, Tel 06-1-3404023.
Holokauszt Emlékközpont, Bpest, Páva u. 39, Tel 1-4553333.
Direkt Kft. Pécs, Alkotás u. 3, Tel. 06-72-517800.

OROSZLÁNOK

1956-ban ideiglenesen fellebent a vasfügyöny, kinyíltak a Szovjetúnió kapui és új bevándorlók ezrei érkeztek Izraelbe. Azokban a messzi napokban az oroszok frissítő újításnak tűntek országunkban ahová az utolsó évtizedekben a bevándorlók többsége a Közelkeletről és Észak Afrikából érkezett. Mi, két vidám telavivi srác, két lányt ismertünk meg ebből az emigráns tömegből, Vardát és Szonját. Ezek a lányok mintha egy más alfajhoz tartóztak volna, annyira különböztek azoktól a lányoktól amelyeket addig ismertünk. Jólneveltek, kulturáltak, pontosan meghatározott viselkedésmóddal minden adott társadalmi helyzetben. A kiejtésük is bájos volt, számunkra, aki Szlovákiából, egy másik szláv országból emigráltunk Izraelbe, ismerösnek is tünt. A barátom, Tomi az első perctől Szonja – egy káprázatos szőke szépség álmodozó szürke szemekkel és finoman cizellált arccal – varázsa alá esett,. Az én választásom mindenesetre az ébenfekete hajú Varda lett volna, egy pikáns szaftos, tüzelő szemű lány, akin látszott, hogy bugyborékoló vidámságát csak ideig-óráig tudja kordában tartani és a legkisebb ürügy kirobbantja, mint a pezsgő amikor kihúzod az üveg dugóját. Mellesleg, a lányok gyűjtőneve a társaságunkban ’oroszlánok’ volt (az ’y’-t elhagytuk).
Tomi, aki mint taxisofőr kereste meg a kenyerét, meg a rávalót, éppen a napokban vett egy új autót amelyet be kellett „járatni” – egy fogalom amelyik majdnem eltünt az autózás világából – és azért szombaton Haifára utaztunk az oroszlánokkal. Dél felé érkeztünk meg, éhesek mint a farkasok és természetesen be akartunk ülni egy étterembe, de itt egy meglepetés várt ránk. Varda és Szonja határazottan visszautasították a javaslatot.
„Jó házból való lányok nem ülnek be idegen férfiakkal egy nyilvános helyre.”
Nem tudtuk megváltoztatni a véleményüket, hiába próbáltuk és végül is gyrot pitában faltunk a kocsiban űlve (szegény Tomi egy frászban volt, hogy bemaszatoljuk a kárpitozást új szerzeményében).
Ez csak egy példa volt a sok kategorikus ’nyet’re amelyeket kénytelenek voltunk csendben lenyelni orosz barátnőinktől. Amellett, szeretném itt tisztázni, hogy ellentétben tartózkodó viselkedésükkel a nyilvánosságban, ami Vardát illeti, ő sokkal szabadosabb volt a személyközötti kapcsolatokban. Ez a lány élénk volt mint a gyerek, egy percnél többet nem volt képes csendben ülni, folyton mozgásban volt, állandóan valamit tennie kellett, valakihez hozzá kellett érnie. Furcsa szokása volt, hogy hirtelen, az utcán menve, elkiáltotta magát: "Esek!" és anélkül, hogy megvárná a válaszomat, minden aggodalom nélkül, nyújtott lábakkal, hagyta a testét hátraesni. Megindító volt feltétlen bizalma barátjában, hogy ott lesz mögötte, megfogja és nem hagyja, hogy a feje a járdába ütközzön.
Mégis, úgylátszik nem lettünk egymásnak teremtve. Egy kínos dolog történt velem. Az ajkaim megvörösödtek, erősen égtek és hatalmasra duzzadtak. Nem tudtam mi lehet az oka, de amikor Varda néhány napig városon kivül volt, majdnem teljesen elmúltak a tünetek, az égés enyhült, a dagadás lelohadt és megértettem, hogy az ajakrúzsa okozza ezt a furcsa allergiát. Barátnőm természetesen kicserélte a rúzsát, de ez csak egy jel volt: Nincs kémia közöttünk. Közös megegyezéssel véget vetettünk a kapcsolatunknak, de jó barátok maradtunk. Rövid idő múltán Varda egy jó barátommal, Mikivel, kezdett járni. Egy elöző írásomban (Útinapló III, Részlet I) a következőt írtam Vardáról:
"Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.
A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.
A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.
Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle.
“Már néhányszor írtam neki, nem értem miért nem válaszol” – panaszolta."
Tomi kapcsolata Szonjával tovább folytatódott, de sok baja volt tüzes vérmérsékletével. Minden vigyázatlan nyelvbotlás, minden apró mulasztás részéről, parázs vitát okozott és 'végleges' szakítást. Tomi csak nagy igyekezettel és megfeszített udvarlással tudta elsimítani barátnője felborzolt tollazatát. Én, mint kettőjük jó barátja, megpróbáltam segíteni, közvetíteni. Egy este példáúl találkájuk volt, a lány a megadott órában ott volt, bement kulcsával Tomi lakásába – szemben az enyémmel – de barátja nem volt otthon. Tomi fél órát késett, mérgesen panaszolta, mechanikus problémája volt az autójával úton Jeruzsálembe és időbe tartott amíg megoldotta, de Szonjára ilyenkor nem hatott a logikus érvelés.
"Ha egy férfi találkára hív egy nőt, mindent meg kell tennie, tűzzel és vízzel is megbírkózni, hogy időben megérkezzen!" – itélkezett határozottan. Még egy szigorú alapelv amelyet az anyatejjel szívott magába. Ajtócsapással vonult ki és elkezdett lépkedni a buszállomás felé. Tomi a járda mentén követte az autóval, megpróbálta kiengesztelni és meggyőzni, hogy szálljon be, ő majd hazaviszi, de a "drága (és konok) Szonyicska" tovább menetelt büszkén felszegett fejjel, oda sem hederítve esedező barátjára. Végül engem kért meg Tomi, hogy kisérjem haza. Máskor is, amikor éjjel dolgozott, akkor voltak a legjobb fuvarok, engem bízott meg, vigyem Szonját moziba. Nagyon féltékeny volt és attól retegett, hogy valaki elorozza előtte az ő szépek szépét.
Talán már sejtetitek, hogy fog befejeződni ez a történet. Szonja egy nagyon érzéki teremtés volt. Ha izgi film volt, erősen társához szorult és görcsösen markolázta a kezét, ha meg romantikus volt, saját zsebkendője gyorsan átvízesedett és a kisérőjének kellett kölcsönadni az ővét és ki volt ez a kisérő? Gyakran én. Amikor este érte jöttem, sokszor még nem volt készen. Kis szobája ágyán ültem és figyeltem, ahogy be s ki jár, kisminkeli magát, segítettem bekapcsolni ruháját. Nem vonzódtam hozzá, kifejezetten nem az én tipusom volt, de lassacskán egy bizonyos intimitás keletkezett közöttünk. Éjjel, amikor hazakisértem, úgy búcsuztam el tőle mint minden más lánytól, puszival az arcára, de egyszer elvétettem a célt és a csók Szonja érzéki ajkán kötött ki. Jó lenne, ha az esti szentimentális filmet hibáztathatnám azért, hogy a véletlen csók nagyon átforrósodott. Az ajtaja már nyitva volt, világitásra nem volt szükségünk és egy idő múltán Szonja ágyán ocsúdtunk fel.
"Te durák (oroszul ostoba, gyakori kifejezés Szonja ajkán)! Mit tettél?"
Az ilyesmivel tipikusan a férfit okolják, mintha ő passzív szemlélő lett volna, de én is sokkban voltam. Hogy voltam képes ennyire elragadtatni magamat és elárulni legjobb barátomat? Ezt Tomi soha sem fogja nekem megbocsátani! Így is volt, dacára próbálkozásaimnak. Sehogy sem tudtam kiengesztelni, a végén már könyörögtem, hogy legalább verjen pofon, de csak megvetően nézett végig és hátat fordított nekem. Soha többé nem láttam és csak néhány hónapja hallottam közös barátoktól, hogy meghalt.
A szenvedélyes légyott Szonjával egyedülálló eset maradt. Szőke nők soha sem vonzottak és ő sem látta bennem álmai férfijét. Egy másik orosz származású férfihez ment feleségül és gyerekeik úgy néznek ki mintha egy utazási iroda norvég fjordokat hirdető plakátjából léptek ki volna. Nemrég futottam össze vele a bevásárló központban. Még mindig szép asszony. Nagyon örült nekem, de meghívásomat egy kávéra elutasította.
"Inkább máskor, jó?" – mondta kedvesen mosolyogva.

MENNYEI MANNA

Ki nem ábrándozik közülünk egy ajándékról amelyik teljesen váratlanul, a mennyekből pottyan az ölűnkbe, egy amerikai bácsiról akiről nem tudunk és ránk hagyja dollárjait, arról, hogy megütjük a főnyerményt a lottóban, vagy az utcán egy valutával degeszre tömött tárcába botlunk, de ezek úgye csak meddő vágyálmak. Kivel történnek ilyen dolgok a valóságban?
Hát velem, ha már tudni akarjátok! Körülbelül egy hónapja felhívott egy tisztviselőnő a bankomból azzal a hírrel, hogy folyószámlámra 500$-t fizettek be. Ez persze sokkal kevesebb mint a milliók amelyekről álmodoztam, de a meglepetés mégis kellemes volt, csak azt szerettem volna tudni, ki volt az a jótékony lélek aki megajándékozott. Ezúttal a tisztviselőnő lepődőtt meg: "Nem várta ezt a pénzt, uram?"
Nem, nem vártam semmilyen pénzre és még kevésbé más országból származó dollárokra. Van ugyan néhány külföldi rokonom, de nehezemre esne elfogadhatóan megokolni egy váratlan adományozási rohamukat. A leányzó a bankból próbált segíteni. Felolvasta a faxot amelyet kapott és kérésemre átküldött egy kópiát is, de ettől sem lettem okosabb. Egy rutin pénzátutalás volt egy bankból a másikba, de a kezdeményező cég ismeretlen számomra. A mindentudó Google szerint egy ilyen nevü cég jachtokat épít. Megkérdeztem a nejemet, vásárolt-e az utolsó időben jachtot, de azt válaszolta, hogy nincs semmi baja a jachtunkkal amelyik a tengerparton horgonyzik és különben is, hány jachtra van szüksége egy átlagos tel avivi családnak? J
Nincsenek üzleti ügyeim külföldön (tulajdonképen otthon sem), adósaim sincsenek, csak azt furcsálottam, honnan tudta a feladó a nevemet, a bankom címét és a folyószámlám számát? Egy igazi rejtély.
Ideiglenesen elnapoltam az egész ügyet. A közeli napokban biztos kapok egy levelet és benne egy kései magyarázat lesz ki és miért utalt át nekem pénzt. Ti kaptattok egy ilyen levelet? Csak azért kérdezlek benneteket, mert én nem kaptam. Ehelyett kb. egy hónap múltán újra csörgött a telcsi és ugyanaz a tisztviselőnő – vagy egy hasonló hangú másik – örömmel hiresztelte, hogy 500$ futott be a számlámra és mit kívánok vele kezdeni. A küldemény kezdeményezője ugyanaz volt mint a múltkorié. Ez a rejtelmes cég úgylátszik eltőkélte magát, hogy engem vevőjéve tesz és miútán tudomása van arról, hogy a pénzügyi helyzetemben nem engedhetem meg magamnak az ilyenfajta luxust, elhatározta finanszírozni számomra a jacht vételt. Az üzletkötés egy raffinált módja, ugye? Egy pihent agyú ember lehet aki kitalálta.
Csak egyszer, sok éve történt velem valami hasonló. A posta értesített, hogy csomag érkezett a nevemre. A küldeményt Németországból küldte nekem egy bizonyos Méiri Rut nevü hölgy és a tartalma egy új 12 személyes tányérkészlet része volt. Akkor is, mintha villám csapott volna belém, fogalmam sem volt ki a fene az a Rut és miért fogamzott benne az a hirtelen elhatározás nekem ilyen szép ajándékot küldeni. Az is felötlött az agyamban, hogy talán egy volt barátnőm emigrált Németországba, de amennyire képes voltam visszaemlékezni, viharos múltomban nem szerepelt egy Rut sem. Legény voltam, pirinyó egy szobás lakásban laktam és sem szükségem, sem helyem nem volt egy ilyen fényüző készletre. Már át akartam passzolni az egészet szüleimnek, amikor az utcán véletlenül Juditba futottam, régi jó barátom Joszéf feleségébe.
"Szia Avri! De jó, hogy látlak. Értesíteni akartunk, a közeli napokban kapsz egy csomagot Németországból. Vettünk magunknak egy tányérkészletet külföldön és mivel nem akartunk magas vámot fizetni, néhány részre osztottuk és az ottani barátnőm nevében elküldtük néhány címre".
Judit nagyon meglepődött amikor elmeséltem, hogy a csomagja már megérkezett és majdnem átadtam szüleimnek.
Amint említettem, eddig a pillanatíg nem kaptam semmilyen magyarázatot a 1,000$-ról amely váratlanul a számlámra került. Emlékeztek még az "Egymillió fontos bankjegy?" cimű filmre Gregory Peckkel, amelyben két milliomos fogadást köt: Élhet-e valaki, akinek egy lukas garazsa sincs a zsebében, egy hónapig egy millió fonton, anélkül, hogy abból egy fillért elköltene (senki sem képes felváltani a bankjegyet). A képzletemben két másik különcöt láttam, akik arra kötöttek fogadást, hogy elküldenek egy pénzösszeget egy ismeretlen fickónak Izraelben és az meg sem mukkan, hanem zsebre teszi szótlanúl.
Hát én pedig az antiszemita fél bosszúságára mindent megteszek, hogy veszítsen a fogadásában. Levelet írtam a nagylelkű adakozónak az átutaló bank cimén és értesítettem, hogy nagyra értekelem a gondoskodását költségvetésem egyensúlyozására és mély köszönettel elfogadok minden adományt, de talán érdemes lenne, hogy tüzetesen átnézze iratait és felülvizsgálja vajjon nem másnak lett-e szánva a pénz. Nem lenne nagy probléma számomra megtéríteni most 1,000$-t, csak az 'aggaszt', hogy a pénz havonta tovább fog érkezni a számlámra és egy-két év után, amikor valaki végülis rájön tévedésére, már sokkal nehezemre fog esni néhány ezer dolcsit visszafizetni.
Azok az olvasóim közül akiket érdekel a misztérium megfejtése, kénytelenek lesznek velem együtt türelmesen várni. Megigérem, hogy amint kapok akármilyen választ, azonnal közölni fogom itt.

LEVELEZŐ TÁRSAK

Mindig érdekeltek idegen országok, szerettem volna jobban megismerni más népek kultúráját, szokásait. Amikor még legény voltam – évekkel az Internet kora előtt – beíratkoztam egy levelező társ (pen pal) klubba és az évek folyamán sok emberrel leveleztem a világ minden tájáról. Az első kapcsolatokat természetesen olyan országokkal létesítettem amelyeknek a nyelvét értettem. Többek között leveleztem egy szenvedélyes szombathelyi képeslap gyűjtővel, egy cseh jazz zenekar dobosával, egy német tanitónővel (ő fordult hozzám. A háború.utáni korszakban sok német kereste a módját valahogy kifejezni a sajnálatát azokért a bűnökért amelyet a népe követett el a zsidó nép ellen. Más németek, akik soha zsidóval nem találkoztak – a kis városban ahol éltek, a legtöbb zsidót meggyilkolták és azok akik túlélték a soát, barátságosabb tájakra költöztek – ki akarták elégíteni kiváncsiságukat, miben különbözik a zsidó más emberfiától).
Amikor megtanultam angolul, az e nyelvűekkel is elkezdtem keresni a kapcsolatot. Azokban az években még én is gyűjtöttem képeslapokat és a két hobbim összefűzödött. Nagy szeretettel emlékszem vissza egy idősebb amerikai úrra, a vezetékneve Rabjohn volt – valamilyen okból soha sem tegeztük egymást, mint levelezőtársak között általában szokás – aki levelezésünk évei folyamán csodás képeslapok százait küldte nekem az USA minden részéről, nemcsak városokról és ekzotikus tájakról, mint a Rockies, a nevadai sivatag, a Niagara vízesések, de például egy egész indián sorozatot színdús népviseletükben. Minden laphoz, reszkető kézzel és részegen táncoló sorokkal, egy rövid magyarázatot fűzött. Az utolsó lapot a fiától kaptam, aki közölte velem, hogy az apja elhúnyt. (Szép gesztus. Amikor eljön az időm, remélem az én barátaim is hasonlóan értesülnek égbeli e-mail címemről).
Rio de Janeiroi levelezőtársam is volt, egy lány az indiai Poonából írt, de különösen jó viszonyunk keletkezett Li Chunggal, egy kínai lánnyal, aki az Idegen Nyelvek iskolájában tanult Pekingben. Fényképeket, kis ajándékokat váltottunk. A fiókomban a mai napig megvan az a bőr erszény (soha sem használtam) amelynek külsején a kinai fal szines képe ékeskedik és ha kinyitom, a műanyaggal borított kis ablakból egy csónakot evező fiatal lány mosolyog rám. Sokat tanultam Litől a kínaiak életéről és persze ő is kiváncsi volt a mi országunkra, szokásainkra.
Nehéz fába vágtam a fejszémet amikor megpróbáltam elmagyarázni neki mi a zsidó nép. Amikor más országokból származó emberekkel jövök össze, feltételezem, hogy ismer bizonyos tényeket – az iskolából, a napi lapokból, a vallásos, vagy akár a szépirodalomból – az európai népek történelméről, a Közel Kelet múltjáról és jelenjéről, de Li tudása ezeken a tereken majdnem a nullával volt egyenlő. Csak a leveleiből tudtam meg, hogy a kínaiak nem ismerik a Bibliát és azok az elbeszélések amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapszövegei és olyan közismert nevek mint Ádám és Éva, Szodoma és Gomorra, Izsák és Jákób, teljesen ismeretlenek számára.
Azt hiszem sikerült felruháznom kínai barátnőmet néhány ismerettel népünk történelmében és egy nap elküldtem neki az Anna Frank Naplója cimű könyvet is. A történet komoly sokkot okozott nála, talán mert könnyebben tudta azonosítani magát egy olyan lánnyal akinek a kora közel állt az ő korához.
Természetesen angolul leveleztünk és a boritékot is latin betükkel címeztem meg, de amikor befejezte tanulmányait és hazatért a szülői házba, hirtelen kommunikációs problémák merültek fel. A falusi postás nem ismerte a latin betüket! Levelezőtársam felírta nekem a nevét és a címét kínai betükkel és én átmásoltam ezeket a számomra értelmetlen rajzokat a boritékra. Meglepetésemre, a leveleim elérték a címzettet és Li nemcsak megdicsérte a kalligráfiámat, hanem hozzátette, hogy kishúga irigyen mondta, "Bár én tudnék ilyen szépen írni kínaiul!"
Sajnálatomra, a kultúrális forradalom idején, amikor a kínaiak számára a kapcsolatok a nyugattal veszélyesek lehettek volna, megszakadtak a kapcsolataim Livel.
Egy másik jó barátnőm az ausztrál Leona volt, aki szülei kiterjedt juhfarmján élt és a lósport szerelmese volt: Lovairól fényképet is küldött. Benszülött neveket adott nekik, a kedvence Zoccola volt. Levelezésünk legérdekesebb része akkor kezdődött el amikor ő és barátnője Fairlie, egy másik gazdag lány, egy kb. másfél éves világkörüli túrára indultak. E jól megszervezett túrának a célja az volt, hogy majdnem minden kontinenst és országot érintsen és aszerint mennyire voltak érdekesek, a lányok napokat, vagy heteket töltöttek a különféle helyeken. Leona folyamatosan beszámolt az útjukról a képeslapok hihetetlen mennyiségű sorozatával. Mindenhol 6-7 lapot vásárolt, megszámozta őket és folytatólagosan, az egyik lapon a másik után leírta élményeit.
Egyiptom után Izrael sora is eljött. A két lány Tel Aviv egy északi negyedében bérelt szobát és egy munkabeli kollegámmal együtt, négyesben ellátogattunk azokra a helyekre, amelyeket turisták általában látni szoktak – Jeruzsálem, Nazaret, a Holt Tenger, Genezáreth tava, stb. Személyes találkozásunk előtt már jó néhány éve leveleztem Leonával, sokat tudtunk egymásról, mik a könyvek, a filmek, a zene amelyet kedvelünk, melyek a kedvenc ételeink, mi a világnézetünk, milyen jövőbeli terveink vannak és amikor végesvégre szemtől szembe kerültünk egymással, sem volt okunk csalódásra.
Az első perctől természetes vonzalom – nálunk ezt kémiának nevezik – volt közöttünk, kapcsolataink gyorsan szorosábbá váltak és tulajdonképen mindketten készek voltunk arra, hogy még intímebbé váljanak, de furcsa módon, sohasem akadt egy erre megfelelő alkalom. Fairlie egy pillanatra sem hagyott minket egyedül és nekem úgy tűnt, hogy minden mozdulatunkat sas szemmel követi.
Egy ilyen helyzetben csak annyi történhetett közöttünk, hogy felhevülten szorítgattuk egymás kezét. Végül is egy este kitörtem és felszólítottam Fairliet, hogy távozzon a szobából és hagyjon minket magunkra. Leona is könyörgött barátnőjének, adjon nekünk módot egy kis egyedüllétre, de ő kereken megtagadta kérésünket és magyarázattal is szolgált modortalan viselkedésére (normális körülmények között a két lány kivételesen jó modorú volt).
Mielőtt hosszú útukra indultak, a két lány megegyezett, hogy egyikük sem ad a másiknak semmilyen alkalmat érzelmi belegabalyodásra. Ha az egyikük kapcsolatot létesített volna valakivel a meglátogatott országok egyikében és esetleg hosszabb ideig,akart volna maradni, ez megzavarta volna az egész kirándulásukat. Így tortént, hogy a barátságunk Leonával platonikus maradt és a két lány egy hét után továbbindult kitervezett pályáján. (Itt említem meg, hogy Leona egy ismeretlen festő művét hozta el nekem hazájából. Csak sok év múlva derült ki, hogy a festő közben ismerté vált. A kép, a tipikusan ausztrál tájjal, a mai napig díszhelyet foglal el a nappalinkban).
Egy ideig még leveleztünk, de aztán Leona férjhez ment, gyerekeket szült és egy nap nem tudott, vagy nem akart többet időt találni a levelezésre. Egy bizonyos ideig még új évi kártyákat váltottunk, egyszer elküldte nekem két fia fényképét – betetettem albumomba a lovai fotói mellé – de lassan-lassan kifogytunk a gőzből és megszűnt a kapcsolat közöttünk. Egy nap amikor régi papírjaim között kotoráztam, véletlenül a kezembe akadt a vastag képeslevelezőlap paksaméta Leona jellegzetes írásával és kiváncsi lettem, mi lehet vele? Milyenek voltak számára az elmúlt évek?
Vasárnap volt, biztos otthon van, felhívtam a nemzetközi telefonközpontot és miután megkaptam a számát, egyszerűen feltárcsáztam. Igénybe kell vennünk a technológia vívmányait, nem? Csak egyet felejtettem el kérdezni a telefonos kisasszonytól: "Hány óra van ilyenkor Ausztráliában?"
Az idő Melbourneban hajnali hat óra volt és a telefont egy mérges férfi vette fel. Mit mondhattam az adott helyzetben? Hogy a feleségével szeretnék beszélni? Úgy találtam, hogy a legjobb egy halk bocsánatkérést motyogni és letettem a kagylót. Azóta sem hallottam Leonáról, de ki tudja? Hátha még összehoz minket az élet. Történnek ennél furcsább dolgok is.