A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dollár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dollár. Összes bejegyzés megjelenítése

péntek, augusztus 06, 2010




EGY APRÓ SZÍVESSÉG

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Csehszlovákiában születtem, de a Müncheni Egyezmény néhány tollvonással felszámolta a hazámat és szülővárosomat Magyarországhoz csatolták.

Új hazánk azzal fogadott, hogy a zsidó lakosságot gazdasági szankciókkal sújtotta. Apámtól, akinek üzlete volt, megtagadták az iparengedélyt, ezért kénytelenek voltunk Pestre költözni, ahol még lehetséges volt az megélni, akkor is, ha zsidó voltál.

A háború után Csehszlovákia újjászületett és visszakapta elvesztett területeit. 1946-ban Budapesten csehszlovák ’repatriációs’ iroda nyílt, melynek feladata az volt, hogy segítse azokat az állampolgárokat, akik vissza akartak térni otthonukba.

Szüleim is feliratkoztak és elkezdték felszámolni pesti ügyeiket. Tervezett utazásunk előtt néhány héttel, egy férfi kopogtatott be az ajtónkon.

Kopottas öltözete azt a benyomást keltette, hogy a sors meglehetősen mostohán bánt vele.

Nem árulhatom el a nevét, nevezzük őt Lévnek.

Ő is Csehszlovákiából származott, és azért jött el hozzánk, mert hallotta, hogy repatriálunk. Elmesélte, hogy a háború befejezése után azt hitték, hogy ideát jobb a gazdasági helyzet, ezért családjával Magyarországra szöktek. Most viszont szeretnének visszatérni Csehszlovákiába, de ezt nem tehetik meg legálisan, mint mi.

Talált valakit, aki átszökteti őket a határon némi fizetségért, de az útra csak kevés poggyászt vihetnek. Azt kérte, hogy mint honfitársak, tegyünk meg neki egy apró szívességet és vigyünk el számára egy ládikót a legszükségesebb apróságokkal:

„Néhány ing, pár nadrág és cipő kisded gyerekeink számára, meg egy-két láboska. Nagy segítség lesz a első napokban.”

Apám megsajnálta a szegény embert és csak annyit kért, hogy mielőbb hozza a ládát, mert egy pontos listát kellett beadnunk a hatóságoknak azokról a dolgokról, amelyeket kiviszünk magunkkal.

Lév ládája hamarosan megérkezett. Beraktuk cókmókunk közé és teljesen meg is felejtkeztünk róla. Az utazás napján felrakodtunk a teherautóra és az ellenőrzés után, amelyben összehasonlították a leadott listát tárgyaink leltárával, átkeltünk a határon.

Lév talán tíz nap múlva hívott minket Prágából. Megkérdezte, hogy vagyunk, majd elmesélte, hogy ők is épen és egészségesen átjutottak a határon és megbeszélte apámmal, melyik napon jön el a ládájáért.

Amint megérkezett, észrevettük a változást rajta. Autóval jött, jólöltözötten, amerikai cigarettát szívott és magabiztosan viselkedett. Megölelte és megcsókolta szüleimet és azt sem tudta, hová legyen a nagy hálálkodásban.

Apám nem értette, miért jár neki ennyi hála egy kis szívességért, de örült Lév örömének. Lév lelkére kötötte, hogy látogassa meg őket, ha Prágában jár.

Néhány hónap múlva apámnak hivatalos dolga volt a fővárosban és eszébe jutott Lév és a meghívás. Igazán szívélyes fogadtatásban részesült, megajándékozták egy vadonatúj ballonkabáttal – Lévnek ugyanis egy ballonkabát üzeme volt Prágában – és egy pár nylon harisnyát küldtek anyámnak. Nagy kincs volt az azokban a napokban. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat családunk és a Lév család között.

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe. Szüleimnek nehéz volt a beilleszkedés az új hazába. Nem ismerték a nyelvet és apámnak nem volt türelme beülni az iskolába héberül tanulni.

sikertelenül próbálkoztak mindenfélével, míg végül is anyám, aki mindig jól kézimunkázott, elhatározta, hogy varrást vállal, így otthon dolgozhat. Hallott egy vállalkozóról, akinek varrodája volt és elment munkát kérni. Kiderült, hogy az asszony szintén Csehszlovákiából származik és ahogy az ilyenkor szokás, a két nő azonnal kikérdezgette egymást és közös ismerősök után kutattak.

Amikor az asszony meghallotta anyám nevét, meglepődött:

„Szóval maguk azok a Schwarczék, aki megmentették a Lév családot.”

Most anyám lepődött meg:

„Mi az, hogy megmentettük őket? Összesen egy kis ládát vittünk nekik át a határon a legszükségesebb dolgaikkal.”

Az asszony hangos kacagásban tört ki:

„Kedves Schwarczné, azt akarja mondani, hogy nem tudták, mi van abban a ládában? A láda dupla feneke alatt ott lapult a Lév család egész vagyona dollárokban. Ebből a pénzből alapították meg vállalatukat. Ez nem titok, mert Lév, a jól ismert izraeli cég tulajdonosa és milliomos exporter, lépten-nyomon elmeséli a történetet.”

Hazaérve anyám elmondta, amit a nőtől hallott és apám elhatározta, hogy elmegy a Lév vállalathoz. Amint megmondta a nevét a titkárnőnek, minden ajtó megnyílt előtte.

Lév eléje sietett az irodájából, megölelte apámat és kijelentette, hogy nagyon örül, hogy végre újra találkozhat családja jótevőjével. Leültette irodájában, kávét és süteményt hozatott és mindennel elhalmozta kedves vendégét.

Apám tudni akarta, miért nem árulta el, mi van a ládában, hiszen tartalma veszélybe sodorhatta volna családunkat, de Lév elegánsan kitért a válasz elöl:

„Azt hittük, hogy ez világos maguknak. Maga egy intelligens ember, Schwarcz úr, igazán sejtethette volna, mi van benne. De talán hagyjuk a múltat. Mivel foglalkozik itt Izraelben?”

Apám elmondta, hogy éppen munkát keres.

Lév széles mosollyal nézett rá.

„Bízza csak rám a dolgot, biztos találunk magának valamit. Jöjjön vissza a jövő héten és jelentkezzen a személyzeti igazgatónál.”

Apám visszatért egy hét múlva, aztán két hét múlva, három hét múlva, de mindig azt mondták, hogy jöjjön vissza a rákövetkező héten. És Lévhez sem sikerült neki még egyszer bejutni. Amikor mégis sikerült őt elérnie telefonon, megint csupa szívélyesség volt:

„Csak még egy kis türelmet Schwarcz úr! Ugye tudja, hogy ez a jelszavunk itt az országban? Az ilyen dolgokhoz idő kell.”

Egy nap aztán egyszerűen elege lett apámnak a kilincselésből.

Nem ment többé a személyzeti irodába, és nem próbált meg újból találkozni Lévvel. Tudta, hogy Lév az idők végezetéig értekezni fog, vagy házon kívül lesz. Számára.

Néha, ha külföldön meglátom a Lév cég egyik üzletét, vagy az újságban olvasom, hány millió dollárt hozott a cég exportja az államkasszának, arra gondolok, hogy minden azon kis ládikón múlott, amit átszöktettünk a magyar-csehszlovák határon.






szombat, február 28, 2009



A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE



Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.












Egyedi keresés

szerda, március 07, 2007


MENNYEI MANNA


Ki nem ábrándozik közülünk egy ajándékról amelyik teljesen váratlanul, a mennyekből pottyan az ölűnkbe, egy amerikai bácsiról akiről nem tudunk és ránk hagyja dollárjait, arról, hogy megütjük a főnyerményt a lottóban, vagy az utcán egy valutával degeszre tömött tárcába botlunk, de ezek úgye csak meddő vágyálmak. Kivel történnek ilyen dolgok a valóságban?
Hát velem, ha már tudni akarjátok! Körülbelül egy hónapja felhívott egy tisztviselőnő a bankomból azzal a hírrel, hogy folyószámlámra 500$-t fizettek be. Ez persze sokkal kevesebb mint a milliók amelyekről álmodoztam, de a meglepetés mégis kellemes volt, csak azt szerettem volna tudni, ki volt az a jótékony lélek aki megajándékozott. Ezúttal a tisztviselőnő lepődőtt meg: "Nem várta ezt a pénzt, uram?"
Nem, nem vártam semmilyen pénzre és még kevésbé más országból származó dollárokra. Van ugyan néhány külföldi rokonom, de nehezemre esne elfogadhatóan megokolni egy váratlan adományozási rohamukat. A leányzó a bankból próbált segíteni. Felolvasta a faxot amelyet kapott és kérésemre átküldött egy kópiát is, de ettől sem lettem okosabb. Egy rutin pénzátutalás volt egy bankból a másikba, de a kezdeményező cég ismeretlen számomra. A mindentudó Google szerint egy ilyen nevü cég jachtokat épít. Megkérdeztem a nejemet, vásárolt-e az utolsó időben jachtot, de azt válaszolta, hogy nincs semmi baja a jachtunkkal amelyik a tengerparton horgonyzik és különben is, hány jachtra van szüksége egy átlagos tel avivi családnak? J
Nincsenek üzleti ügyeim külföldön (tulajdonképen otthon sem), adósaim sincsenek, csak azt furcsálottam, honnan tudta a feladó a nevemet, a bankom címét és a folyószámlám számát? Egy igazi rejtély.
Ideiglenesen elnapoltam az egész ügyet. A közeli napokban biztos kapok egy levelet és benne egy kései magyarázat lesz ki és miért utalt át nekem pénzt. Ti kaptattok egy ilyen levelet? Csak azért kérdezlek benneteket, mert én nem kaptam. Ehelyett kb. egy hónap múltán újra csörgött a telcsi és ugyanaz a tisztviselőnő – vagy egy hasonló hangú másik – örömmel hiresztelte, hogy 500$ futott be a számlámra és mit kívánok vele kezdeni. A küldemény kezdeményezője ugyanaz volt mint a múltkorié. Ez a rejtelmes cég úgylátszik eltőkélte magát, hogy engem vevőjéve tesz és miútán tudomása van arról, hogy a pénzügyi helyzetemben nem engedhetem meg magamnak az ilyenfajta luxust, elhatározta finanszírozni számomra a jacht vételt. Az üzletkötés egy raffinált módja, ugye? Egy pihent agyú ember lehet aki kitalálta.
Csak egyszer, sok éve történt velem valami hasonló. A posta értesített, hogy csomag érkezett a nevemre. A küldeményt Németországból küldte nekem egy bizonyos Méiri Rut nevü hölgy és a tartalma egy új 12 személyes tányérkészlet része volt. Akkor is, mintha villám csapott volna belém, fogalmam sem volt ki a fene az a Rut és miért fogamzott benne az a hirtelen elhatározás nekem ilyen szép ajándékot küldeni. Az is felötlött az agyamban, hogy talán egy volt barátnőm emigrált Németországba, de amennyire képes voltam visszaemlékezni, viharos múltomban nem szerepelt egy Rut sem. Legény voltam, pirinyó egy szobás lakásban laktam és sem szükségem, sem helyem nem volt egy ilyen fényüző készletre. Már át akartam passzolni az egészet szüleimnek, amikor az utcán véletlenül Juditba futottam, régi jó barátom Joszéf feleségébe.
"Szia Avri! De jó, hogy látlak. Értesíteni akartunk, a közeli napokban kapsz egy csomagot Németországból. Vettünk magunknak egy tányérkészletet külföldön és mivel nem akartunk magas vámot fizetni, néhány részre osztottuk és az ottani barátnőm nevében elküldtük néhány címre".
Judit nagyon meglepődött amikor elmeséltem, hogy a csomagja már megérkezett és majdnem átadtam szüleimnek.
Amint említettem, eddig a pillanatíg nem kaptam semmilyen magyarázatot a 1,000$-ról amely váratlanul a számlámra került. Emlékeztek még az "Egymillió fontos bankjegy?" cimű filmre Gregory Peckkel, amelyben két milliomos fogadást köt: Élhet-e valaki, akinek egy lukas garazsa sincs a zsebében, egy hónapig egy millió fonton, anélkül, hogy abból egy fillért elköltene (senki sem képes felváltani a bankjegyet). A képzletemben két másik különcöt láttam, akik arra kötöttek fogadást, hogy elküldenek egy pénzösszeget egy ismeretlen fickónak Izraelben és az meg sem mukkan, hanem zsebre teszi szótlanúl.
Hát én pedig az antiszemita fél bosszúságára mindent megteszek, hogy veszítsen a fogadásában. Levelet írtam a nagylelkű adakozónak az átutaló bank cimén és értesítettem, hogy nagyra értekelem a gondoskodását költségvetésem egyensúlyozására és mély köszönettel elfogadok minden adományt, de talán érdemes lenne, hogy tüzetesen átnézze iratait és felülvizsgálja vajjon nem másnak lett-e szánva a pénz. Nem lenne nagy probléma számomra megtéríteni most 1,000$-t, csak az 'aggaszt', hogy a pénz havonta tovább fog érkezni a számlámra és egy-két év után, amikor valaki végülis rájön tévedésére, már sokkal nehezemre fog esni néhány ezer dolcsit visszafizetni.
Azok az olvasóim közül akiket érdekel a misztérium megfejtése, kénytelenek lesznek velem együtt türelmesen várni. Megigérem, hogy amint kapok akármilyen választ, azonnal közölni fogom itt.




Google