Amikor valakinek elmeséled, hogy Izraelbe utazol szabadságra, az átlagos ember csodálkozva reagál: „nem tudtál egy ennél biztonságosabb helyet találni? Egy olyat, ahol nem robbannak bombák a buszokban?” A médiának köszönhetően, sokan csak ennyit tudnak országunkról. Köztudomású, hogy a sajtót csak a szenzáció érdekli, a halálos áldozatok, a tragédiák. A háború, jobb fotóalany, mint a béke. De miként látják az izraeliek hazájukat? Az egyik legjobb indikátor az u. n. Boldogság Index.
Sokan próbálkoztak azzal, hogy megtalálják az abszolút boldogság indexét. A legnagyobb effajta felmérésben, emberek ezreit kérdezték meg, vagy százötven országban a világon, mennyire elégedettek az életükkel. A lakósság elégedettségi aránya nem feltétlenül kapcsolódik pénzügyi jólétéhez és a gazdaság fellendüléséhez. Azok, akiknek pénzük van, nem boldogabbak – csak azt hiszik, hogy azok. A boldogsági index szerint, gazdag országok lakosai nem sokkal elégedettebbek, mint a szegényeké. A 2009-os indexen Izrael 143 ország között a 67.-ik helyen van, meglepő helyezés tekintetbe véve az ország biztonsági, szociális, gazdasági helyzetét és a botrányos ügyeket, amelyeket a sajtó hetente feltálal. Magyarország a 90-ik helyet foglalja el.
Mint mindenhol, nálunk is vannak elégedetlenek, de ami engem illett, aki néhány országot ismerek, azon a véleményen vagyok, Izrael az egyik legjobb hely, ahol élni lehet.
Tény, dacára az emigrációs rendőrség erőfeszítéseinek, országunkban különböző becslések jelenleg több mint 200.000 vendégmunkás tartózkodik – közülük mintegy 100.000 munkavállalási engedély nélküli – akiknek legalább egy része állandó jelleggel szeretne letelepedni nálunk. Ez talán megérthető, mert az életkörülményeink sokkal jobbak, mint anyaországaikban, de még mindig választhatnának más országokat, mint Izraelt, amely a köztudatban terrorincidensekkel és bombarobbanásokkal áll kapcsolatban.
De mi a helyzet a nem-zsidókkal, akik nyugati, gazdag országokban laknak? Néhány olyan egyént és házaspárt gyerekekkel ismerek, akik sok éve rendszeresen, egyszer-kétszer évente töltik nálunk szabadságukat és biztosíthatom kedves olvasóimat, hogy az oka nem az idegenforgalmi iparág árainak olcsósága, sőt még csak nem is a szolgáltatások magas szintje, az előzékenység és az étlap a szállókban és éttermekben. Egy német ismerősünk izraeli baráti társaságot létesített városában és átlagban négyszer évente hoz ide turistacsoportokat. Mostanáig 54-szer látogatott el hozzánk és higgyétek el, az ő a tevékenységének az oka sem a pénzszerzés, hanem inkább egy kis régimódi Izrael szeretet.
Ismerek egy csomó holland, svájci, magyar és más nem-zsidót is, akik elhagyták hazájukat, itt élnek, dolgoznak, családot alapítottak és teljesen beolvadtak társadalmunkba. Nem azokról beszélek, akik betértek a zsidó hitre – bár olyanok is vannak, mint svájci barátom Sylvia, aki páni félelmet érzett, amikor az Öböl háborúban rakétákkal lőtték Tel Avivot, de szülei, testvérei hiába hívták haza, nem volt hajlandó itt hagyni új hazáját – hanem másokról.
Amikor a tárgyhoz kerestem anyagot, találtam rá a „szociológiai betérés” kifejezésre, amely az önrendelkezésre alapuló, a zsidó néphez való gyakorlati csatlakozást írja le, függetlenül a vallási konverziótól. A nagy emigrálási hullámban a volt Szovjet Unióból, százezrek érkeztek ide, akik vallási szempontból nem zsidók, de ők Izraelieknek látják magukat és azt szeretnék, hogy mások is annak tekintsék őket. Amellett, nem vallásosak és nem hajlandók hazudni és részt venni a nem könnyű vallási betérési folyamatban és szertartásban.
A Biblia egyik legszebb elbeszélése Moábita Rúthról szól, aki anyósának azt mondta „ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem”, de ma is vannak hasonló esetek. Egy volt kollegám vendégmunkás volt, egy ideig cégemnél dolgozott és azután tervszerűen hazatért, de hamarosan kiderült, hogy az a néhány év nálunk megváltoztatta. Szülővárosa unalmasnak tűnt, barátai 9-kor mentek aludni és nem volt többé képes régebbi életmódját folytatni. Az izraeli élet érdekesebb, az emberek barátságosabbak, nyitottabbak, a nők szebbek és a hummus-tahina (csicseriborsó) saláta is hiányzott. Visszatért Izraelbe, megházasodott, gyerekei születtek és asszimilálódott.
Egy másik barátunk, egy művész, Magyarországról jött ide először rövid vendégszerepelésre, beleszeretett országunkba, egy izraeli együtteshez csatlakozott és itt ragadt. Néhány év multán elvette együttese egyik tagját, de a házasság zátonyra futott. Tudjátok miért? Mert a felesége, egy bennszülött, úgy vélte, Izrael túl kicsi számára és egy nyugati országban jobban tudna érvényesülni, világszintű elismerést tudna szerezni, de férje semmiképpen sem volt hajlandó itt hagyni az országot. Elváltak, barátunk újra nősült és ma egy fontos izraeli kulturális intézmény művészeti igazgatója.
Csak néhány példát hoztam annak bizonyítására, hogy a közhittel ellentétben, Izraelben más az élet, mint ahogy a média bemutatja. Az utcákon ritkán látni rendőrt, kis unokáim este egyedül jönnek haza a barátaiktól, nyáron az ablakok nyitva vannak és még nem is említettem a csodás tájakat, mert azokat persze a jó fényképész mindenütt felderíti.
