HOL A BOLDOGSÁG?

Amikor valakinek elmeséled, hogy Izraelbe utazol szabadságra, az átlagos ember csodálkozva reagál: „nem tudtál egy ennél biztonságosabb helyet találni? Egy olyat, ahol nem robbannak bombák a buszokban?” A médiának köszönhetően, sokan csak ennyit tudnak országunkról. Köztudomású, hogy a sajtót csak a szenzáció érdekli, a halálos áldozatok, a tragédiák. A háború, jobb fotóalany, mint a béke. De miként látják az izraeliek hazájukat? Az egyik legjobb indikátor az u. n. Boldogság Index.

Sokan próbálkoztak azzal, hogy megtalálják az abszolút boldogság indexét. A legnagyobb effajta felmérésben, emberek ezreit kérdezték meg, vagy százötven országban a világon, mennyire elégedettek az életükkel. A lakósság elégedettségi aránya nem feltétlenül kapcsolódik pénzügyi jólétéhez és a gazdaság fellendüléséhez. Azok, akiknek pénzük van, nem boldogabbak – csak azt hiszik, hogy azok. A boldogsági index szerint, gazdag országok lakosai nem sokkal elégedettebbek, mint a szegényeké. A 2009-os indexen Izrael 143 ország között a 67.-ik helyen van, meglepő helyezés tekintetbe véve az ország biztonsági, szociális, gazdasági helyzetét és a botrányos ügyeket, amelyeket a sajtó hetente feltálal. Magyarország a 90-ik helyet foglalja el.

Mint mindenhol, nálunk is vannak elégedetlenek, de ami engem illett, aki néhány országot ismerek, azon a véleményen vagyok, Izrael az egyik legjobb hely, ahol élni lehet.

Tény, dacára az emigrációs rendőrség erőfeszítéseinek, országunkban különböző becslések jelenleg több mint 200.000 vendégmunkás tartózkodik – közülük mintegy 100.000 munkavállalási engedély nélküli – akiknek legalább egy része állandó jelleggel szeretne letelepedni nálunk. Ez talán megérthető, mert az életkörülményeink sokkal jobbak, mint anyaországaikban, de még mindig választhatnának más országokat, mint Izraelt, amely a köztudatban terrorincidensekkel és bombarobbanásokkal áll kapcsolatban.

De mi a helyzet a nem-zsidókkal, akik nyugati, gazdag országokban laknak? Néhány olyan egyént és házaspárt gyerekekkel ismerek, akik sok éve rendszeresen, egyszer-kétszer évente töltik nálunk szabadságukat és biztosíthatom kedves olvasóimat, hogy az oka nem az idegenforgalmi iparág árainak olcsósága, sőt még csak nem is a szolgáltatások magas szintje, az előzékenység és az étlap a szállókban és éttermekben. Egy német ismerősünk izraeli baráti társaságot létesített városában és átlagban négyszer évente hoz ide turistacsoportokat. Mostanáig 54-szer látogatott el hozzánk és higgyétek el, az ő a tevékenységének az oka sem a pénzszerzés, hanem inkább egy kis régimódi Izrael szeretet.

Ismerek egy csomó holland, svájci, magyar és más nem-zsidót is, akik elhagyták hazájukat, itt élnek, dolgoznak, családot alapítottak és teljesen beolvadtak társadalmunkba. Nem azokról beszélek, akik betértek a zsidó hitre – bár olyanok is vannak, mint svájci barátom Sylvia, aki páni félelmet érzett, amikor az Öböl háborúban rakétákkal lőtték Tel Avivot, de szülei, testvérei hiába hívták haza, nem volt hajlandó itt hagyni új hazáját – hanem másokról.

Amikor a tárgyhoz kerestem anyagot, találtam rá a „szociológiai betérés” kifejezésre, amely az önrendelkezésre alapuló, a zsidó néphez való gyakorlati csatlakozást írja le, függetlenül a vallási konverziótól. A nagy emigrálási hullámban a volt Szovjet Unióból, százezrek érkeztek ide, akik vallási szempontból nem zsidók, de ők Izraelieknek látják magukat és azt szeretnék, hogy mások is annak tekintsék őket. Amellett, nem vallásosak és nem hajlandók hazudni és részt venni a nem könnyű vallási betérési folyamatban és szertartásban.

A Biblia egyik legszebb elbeszélése Moábita Rúthról szól, aki anyósának azt mondta „ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem”, de ma is vannak hasonló esetek. Egy volt kollegám vendégmunkás volt, egy ideig cégemnél dolgozott és azután tervszerűen hazatért, de hamarosan kiderült, hogy az a néhány év nálunk megváltoztatta. Szülővárosa unalmasnak tűnt, barátai 9-kor mentek aludni és nem volt többé képes régebbi életmódját folytatni. Az izraeli élet érdekesebb, az emberek barátságosabbak, nyitottabbak, a nők szebbek és a hummus-tahina (csicseriborsó) saláta is hiányzott. Visszatért Izraelbe, megházasodott, gyerekei születtek és asszimilálódott.

Egy másik barátunk, egy művész, Magyarországról jött ide először rövid vendégszerepelésre, beleszeretett országunkba, egy izraeli együtteshez csatlakozott és itt ragadt. Néhány év multán elvette együttese egyik tagját, de a házasság zátonyra futott. Tudjátok miért? Mert a felesége, egy bennszülött, úgy vélte, Izrael túl kicsi számára és egy nyugati országban jobban tudna érvényesülni, világszintű elismerést tudna szerezni, de férje semmiképpen sem volt hajlandó itt hagyni az országot. Elváltak, barátunk újra nősült és ma egy fontos izraeli kulturális intézmény művészeti igazgatója.

Csak néhány példát hoztam annak bizonyítására, hogy a közhittel ellentétben, Izraelben más az élet, mint ahogy a média bemutatja. Az utcákon ritkán látni rendőrt, kis unokáim este egyedül jönnek haza a barátaiktól, nyáron az ablakok nyitva vannak és még nem is említettem a csodás tájakat, mert azokat persze a jó fényképész mindenütt felderíti.

A ZSIDÓ ÖRDÖG SZEMÉBE NÉZNI

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat. Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.

TÁVOLI BARÁTOKRÓL

Nem tudom, miként van veletek, én természetemnél fogva barátságos ember vagyok, de csak nagyon kevés személlyel barátkozok igazán meg.

Munkatársaimmal csakugyan jóban vagyok, néhánnyal naponta együtt ebédelünk és rágcsálás közben nem csak a világ és kis országunk bajait tárgyaljuk meg, hanem személyes élményeinket is megosztjuk egymással Milyen filmet láttunk, milyen étteremben voltunk, nejeink mivel hozakodtak elő, csemetéink mit műveltek. Nagyon hasznosak ezek a munkahelyi kapcsolatok. Amikor új kocsit, mélyhűtőt, televíziót, számítógépet, mobil telefont akarok venni, utazni valahová, vagy jó étteremet keresek, mindig tanácsot kaphatok valamelyiküktől. Dacára ennek a jó viszonynak, soha sem hívtam meg egyiküket sem otthonomba és mi, feleségemmel sem vendégeskedtünk náluk.

Természetesen van baráti társaságunk, de ezek legtöbbnyire olyan házaspárokból állnak, amelyeknek egyikét, vagy mindkettőjüket sok éve ismerjük. Más társaságba is eljuttok időről időre, leültetnek, vagy magam ülök le valaki mellé, bemutatkozunk és elkezdünk csevegni. Buszon, kávéházban, máshol is beszédbe keveredek emberekkel, szeretek dumálni. Néha nagyon érdekes beszélgetések ezek, sokat tudok meg mások életéről, különleges esetekről, meghökkentő eseményekről, új eszméket hallok, eredeti eszmefuttatásokat, de általában nincs folytatása ezeknek a párbeszédeknek. Még ha fel is írom valakinek a telefonszámát, ő is az enyémet, nem csörgetjük fel egymást.

Nagyon ritkán történik csak meg velem, hogy összefutok valakivel, aki az első perctől érdekel, akivel a beszélgetés természetesen folyik, nem kell gondolkodnom mit mondjak, miként mondjam, nem kell magyarázkodnom, értjük egymást az első pillanattól és néhány alapvető tényen kívül, amelyek a mai társadalom építőkövei – hogy hívnak (mindjárt tegeződünk), hány éves vagy, hol laksz, mivel foglalkozol, mi a telefonszámod, e-mailed – mintha régi jó barátok volnánk. Egy ilyen ember barátom marad örökre és ha néha meg is szakad a közvetlen kapcsolat, máshova költözünk, házasságot kötünk, elválunk párunktól, összeveszünk (megtörténik barátok között is, sőt talán csak velük lehet igazán összetűzni), az érzelmi kötődés megmarad és amint alkalom adódik, teljes hevével felújul, akár évek folytán is.

Most pont szabin vagyok Magyarországon. Néhányszor megírtam már, ez a második otthonom, kitűnően érzem magamat, talán azért is, mert itt nem kell munkába járnom, csak halmozni az élvezeteket. Csak két dolgot igyekszek elkerülni: megpróbálok nem vásárolni új magyar könyveket – sok könyvem van már, de családtagjaim sajnos nem ismerik a nyelvet – és nem tenni szert új barátokra. Nagyon kedvelem a létezőket, de hány barátja lehet az embernek? A múlt héten mégis beütött a villám. Megint sikerült egy ritka jó barátra találnom. Az érzés nagyon kellemes, meggazdagodtam, egy emberrel több van a világon, akinek fontos, hogy vagyok, akivel kellemes együtt lenni, akinek a sorsa érdekel, egy további személlyel oszthatom meg titkos gondolataimat, eggyel több okom van élvezni az életet.

A baj csak az – mert ritkán van öröm üröm nélkül – amikor hazautazok, ez a kedves ember, aki így belecseppent életembe, külföldön fog maradni. Tudom én azt jól, írtam is már róla, lehet levelezni, telefonálni, a mai világban az Internet a kommunikálás számtalan módját szolgáltatja, a Facebookon naponta kapok ’baráti’ kérelmeket, de azt is tudom, ez csak gyarló pótlék és messze áll az igazitól Egy bensőséges kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, nemcsak egy mosoly, egy fintor, a szem villanása – ezeket a Net is nyújthatja manapság – hanem a közvetlen közelség. Az apró kis gesztusok, egy pehelykönnyű érintés a kézfejeden, a szándékos, vagy tudattalan testbeszéd, a másik illata.

Sokszor gondolok arra, hogy talán őseink boldogabbak voltak. Nagyon élvezem, hogy a mai világban a nem-tehetőseknek is módjukban van külföldre utazni, fényűző szállókban megszállni, gyönyörű tájakat megtekinteni, mások életét megismerni, de az utazás befejeztével, általában csak szép emlékek, technikailag tökéletes fényképek maradnak meg.

És mi lesz azokkal, akiknek valaki megérintette szívét?

Vajon azoknak, akik egy faluban születtek, egy-két tucatnyi más gyerekkel jártak óvodába, suliba, együtt nőttek fel, kacagtak, sírtak, verekedtek, idegeneket alig ismertek, az élete nem volt jobb? Ott csókoltak először, szerelemesek lettek, a falu papja adta őket össze, gyerekeik születtek, esetleg meg is haltak. E faluban temették el szüleiket, nagyszüleik, dédszüleik mellett, véres verejtékükkel keresték meg kenyerüket, nevelték fel a következő nemzedéket és együtt gyerekkori barátaikkal öregedtek meg, meg temették el egyenként egymást. Nehezebb élet lehetett, sokkal, de nem voltak-e boldogabbak?

Legjobb barátaim egy tekintélyes része messze tőlem lakik, ritkán látjuk egymást, kimaradok életük legszebb és legszomorúbb eseményeiből. Talán a jövőben sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz a közlekedés, a sci-fi írók azonnali átvitelről álmodoznak. Addig csak epekedni tudunk távoli barátaink után. Pillanatnyilag legújabb barátomat hiányolom. Tudom, enyhülni fog a hiányérzék, de elmúlni nem fog.