MOBILIZÁLVA

Délelőtt vásárolnom kellett valami apróságot a szomszédunkban levő bevásárló központ egyik boltjában. Egy pénteki nap volt, az üzletek 3 órakor délután bezárnak, azon kívül, sokan már a szerdán este beköszönő zsidó Új Évre készülnek, amikor három és fél napig szintén csukva lesz minden, úgyhogy mindenhol óriási tömegek voltak. Senki sem akarta az utolsó percre halasztani ünnepi bevásárlásait. Ennek a boltnak a kasszája előtt is sor állt és amikor végre sorra kerültem, vibrálni kezdett a telefonom. Hangosan megjegyeztem „mindig akkor hívnak, amikor nem felel meg”, mire a fiatal pénztáros azzal riposztozott „néha visszavágyakozom azokra a napokra, amikor nem voltunk mindenhol elérhetők”. Arra gondoltam, hogy ez a fiatalka csak szülei elbeszéléseiből tudhat azokról a napokról, de válaszom másról szólt:
„Sok-sok éve, felhívtak a munkahelyemen egy olyan állásajánlattal, amelyről mindig álmodtam. Házon kívül voltam és természetesen nem tudtak elérni. Az üzenetet csak másnap reggel kaptam meg és amikor visszahívtam a céget, sajnálkozva közölték, hogy az állás már be van töltve. Lehet, hogy végül is nem feleltem volna meg, de ha igen, egész sorsom megváltozott volna. Magával,” – mondtam a fiatal srácnak – „nem történhet meg ilyesmi, hála a mobiltelefonjának”.
Mit mondhatott a fiú? Tudta, hogy igazam van és persze ő sem gondolta komolyan, hogy a kukába dobja mobilját. Bólintott, fizettem és távoztam.
Ma már csak nehezen értjük meg miként boldogultunk mobiltelefonjaink nélkül. Ez a leggyakrabban használt eszközeinknek az egyike. Minden felnőttnek van telefonja és sokszor nagyon idegesítő, hogy mindenhol, buszon, földalattin, esetleg színházban is, hangosan beszélik meg viselt dolgaikat felmenőikkel és lemenőikkel, de amikor útban haza, forgalmi dugóba kerülök, nincs annál természetesebb, mint hogy felhívjam nejemet és értesítsem késésemről. Unokáimnak 6 éves koruktól van saját készülékük és a szülők sokkal nyugodtabbak, ha tudják, csemetéik számára mindig elérhetők. Ezek a kicsik néha a felnőtteket segítik ki, amikor nem ismerik új okos telefonjuk minden csínját-bínját.
Egy másik esetem is sok-sok éve történt – mit lehet csinálni, az ehhez hasonló esetek csak azokkal történhettek meg, akik elég idősek ahhoz, hogy vissza tudjanak emlékezni a mobiltelefonok feltalálása előtti korszakra – hogy feleségemmel a prágai központi vasútállomásra érkeztünk. Barátokkal kellett volna találkoznunk és elmentem megkeresni őket. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó és valamit gagyogtak csehül, amiből feleségem csak a nevemet tudta kivenni. Nem hagyhatta el kofferjeinket, de meg akarta kérni az egyik utast, értesítse a tudakozót, hogy az állomás előtt várom őket. Nejem beszél angolul, németül, hollandul (és persze héberül is), elég jól feltalálja magát olaszul és franciául is, de hiába próbálkozott az óriási állomáson sürgő-forgó utasokkal, csak csehül és oroszul beszéltek.
Egy ilyen eset ma egyáltalán nem történhetne meg. Barátaim mobil telefonjukon és nem a hangosbemondó által, értesítettek volna hollétükről, de feleségem és közöttem sem szakadt volna meg a kapcsolat egy pillanatra sem.
A fejlődés hihetetlen! Milyen idősek az okos telefonok? Egy évesek? Ezek a készülékek tulajdonképpen már sokkal többek, mint telefonok, miniatűr számítógépek és még egy olyan fejlett fantáziájú ember, mint én sem tudja elképzelni, mi vár ránk ezen (és más) területen a következő évek folyamán.

FEKETEBETŰS NAPOK

Manapság minden sorsdöntő fontosságú esemény híre, bárhol és bármikor történik, perceken belül eljut a világ legtávolabbi sarkába is és a közvélemény szinte azonnal értesül megtörténtéről. A rádiós, televíziós hálózatok megszakítják adásukat és élőben tudósítanak a színhelyről. Egy ilyen esemény volt John F. Kennedy, az Egyesült Államok harmincötödik elnöke elleni merénylet, 1963. november 22-én, pénteken, Dallasban. Azok közöttünk, akik elég idősek voltak, hogy felfogják az esemény fontosságát, pontosan tudják hol voltak azon a napon. Mi ketten nejemmel, például taxiban ültünk, útban egy péntek esti bulira és a taxi rádiójában hallottunk először a három lövésről, amely kioltotta az USA egyik legszimpatikusabb elnökének az életét és gyászba borította az egész világot.
Nem véletlen, hogy a másik ilyenfajta esemény is az Egyesült Államokban történt. Más országban is történnek emlékezetes események – hogy csak kettőt említsek, Diana hercegnő halálos kimenetelű közúti balesete, meg az izraeli miniszterelnök, Rabin, elleni merénylet – amelyek befolyásolják a történelem menetét, de az USA központi pozíciója a világpolitikában, a világgazdaságban olyan, hogy az ott történő események, sokszor gyökeresen változtatják meg a történelem menetét.
A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is egy ilyen esemény volt. Világszerte tátott szájjal, élő adásban nézhettük végig a New Yorki ikertornyok elleni támadást, majd azok leomlását és ezzel párhuzamosan értesültünk a két további eltérített gép sorsáról. Azon a keddi napon otthon voltam, a számítógépemnél és amikor egy jó barátom megkérdezte az ICQ-n hogy vagyok, javasoltam, inkább nyissa ki a TV-t, fontosabb dolgok történnek a világon, az én jólétemnél. Ez az esemény is megváltoztatta a világot, az Egyesült Államok két háborút is indított, amelyek a mai napig folytatódnak, Afganisztán és Irak ellen, de ami ennél fontosabb, az egész világ felfogta, a terror akárhova eljuthat és mindenkit érinthet. Ennek az egyenes következménye volt a fokozott biztonsági vizsgálatok bevezetése a repülőtereken, amelyek mindenki számára, aki valaha külföldre utazott, vagy utazni fog, jelentősen megnehezíti és hosszabbá, kevésbé élvezetesebbé, teszi útját.
Arra is mindig emlékezni fogok, hol voltam pont tíz évvel azután: a Rison Lecioni szimfonikus zenekar koncertjén, amely többek között Beethoven 9-ik szimfóniáját játszotta, a megrázó esemény és a 2995 halálos áldozat emlékére. Szokatlan módon, a koncert a nemzeti himnusz eléneklésével kezdődött és mielőtt a zenekar eljátszotta a szimfóniát, a karmester Dan Ettinger, néhány szóval megemlékezett a tragikus eseményről. Szavait rövid idézettel fejezte be Schiller Örömóda című művéből, amely a szimfónia záró tétele.
A szimfónia a klasszikus zene egyik legismertebb és Beethoven legnagyobb mesterműve, amelyet már teljesen süketen komponált. A színpadon, a zenekaron és a négy szólistán kívül, egy 100 tagú kórus is felsorakozott és amennyire meg tudom ítélni, az együttes nagy precizitással és érzékenységgel adta elő ezt a magával ragadó és lebilincselő zenei művet.
Számomra a legelbűvölőbb az egyik szólista, Yijie Shi, a kínai tenor volt. A 7-ik sor közepén ültünk és jól láttuk az arcát. Egy kicsit csodálkoztam, mit keres ez a kistermetű, sovány fiú, a jó felépítésű, széles mellű bariton oldalán, de amikor kinyitotta száját, kiderült, hogy hihetetlen hangja van. Néha úgy tűnt, mintha a szája nagyobb lenne egész arcánál. Miközben élveztem a zenét, azon gondolkodtam, mennyire messze lehet Beethoven zenéje és Friedrich Schiller klasszikus német szövege a kínai szólista saját kultúrájától. Ha nem tudtam volna, ez estélyi ruhás, csupa száj, cingár srác, megmutatta, a multikulturalizmus időszakában élünk. Egy másik gondolat: ki tudja holnap mi fog történni valahol a nagyvilágban, amelyre majd 10 év múlva hasonló módon fogunk megemlékezni? Mert ez is a mai napok velejárója, a világölelő terror.

DALARAS

Ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe. Országaink közel fekszenek, a mentalitás és az éghajlat hasonló, sok dalt lefordítottak héberre, de a műfaj izraeli hívei, eredetiben is ismerik a dalokat. Három éve, amikor beszámoltam Glykeria koncertjéről a tel avivi kikötőben, úgy fogalmaztam, hogy a készáriai amfiteátrum*, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép – a színpad mögött vagy 200 méterre, a tenger hullámait láthatja a közönség – azonban a jegyek ára, a távolság, a forgalmi dugók miatt, amihez hozzájárulnak a kényelmetlenek ülések is, csak ritkán járunk oda. Dacára ennek, a tény, hogy Giorgos Dalaras, aki a „Görögország hangja” elnevezést birtokolja, csak Készáriában lépett fel, nem hagyott nekünk más választást.
Elmentünk megnézni és meghallgatni és mint kiderült, alábecsültem az út időtartamát, de megérte. Fél 8-kor indultunk el otthonról és 1órát ütött az óra mire hazaértünk. Az utcánkban csak nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, de hát ez a büntetése azoknak, akik késő éjjel az utakon ténferegnek és nincsenek a megszabott órában ágyukban. A másfél óra, amelyet az útra szántunk, nem is lett volna elégséges, mert pont a kihirdetett kezdési időpontban érkeztünk az amfiteátrum parkolójába, de szerencsénkre Közel- keleti divat szerint, fél óra késéssel kezdődött el a koncert.
Párnákat és takarókat hoztunk magunkkal, úgyhogy a kemény beton ülések irgalmasak voltak hátsóinkhoz.
Giorgos Dalaras egy óriási, 55 zenészből álló kísérő együttest hozott magával, az orosz „Oszipov” zenekart, amely kombinálja a balalajkát, domrát és buzukit, más folklorisztikus hangszerek gazdag választékával. Két órás programja keretében az énekes nemcsak slágereiből adott elő, hanem néhány népdalt Spanyolországból, Olaszországból és egy héber dalt is. Nem tartom magamat a görög zene szakértőjének, a legtöbb dalt nem ismertem, de a közönség általában, rögtön az elején, felismerte a dallamot és rövid tapssal fogadta. Sokszor vele is dúdolt az előadóval. Az énekes néhányszor a közönség felé fordította a mikrofont és hagyta, hogy az énekelje a dal egy részét. Az amfiteátrum majdnem teli volt és a közönség vastapssal köszönt meg minden dalt.
Dalaras oldalán egy tehetséges énekesnő is fellépett és időnként, amikor az énekesek kivonultak felfrissülni, a zenekar néhány dallamot nélkülük is eljátszott, többek között egy orosz népdalt, amelyet a közönség szintén tapssal fogadott. Feltehetően, jó néhányan a nézők közül orosz származásúak voltak.
Nem fogok itt zenei kritikával foglalkozni. Dalaras kitűnő énekes, nagy átéléssel énekli balladáit és kíséri magát különféle pengető hangszereken. Megigéző mosolya van és tudja, hogyan kell megköszönni a közönség csodálatát. A két óriás képernyő a színpad oldalán lehetővé tette a nézők számára, még a legtávolabbi helyeken is, hogy az énekesek arcát és a zenekar tagjait jól lássák, jobban, mint a távcsövön, amelyet magammal hoztam. A dalok a viszonzatlan szerelemről, univerzális témákról szólnak, de szerény véleményem szerint, héberre fordításuk (a képernyőkön) felesleges és zavaró is. Görögül ugyan nem tudok, de nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük dalait.
Mellesleg, azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer ne jelennének meg a s'agapo, szeretlek és apopse, éjjel, szavak. S'Agapo volt a címe az egyik dalnak Dalaras mostani programjában is.
Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr, Mikis Theodorakis, Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike. Később másokat is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou és természetesen Glykeria, de véleményem szerint, éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kötödése miatt Theodorakis műveihez.
Theodorakis fellépésének a leírására csak olyan kifejezések, mint páratlan, felülmúlhatatlan, felejthetetlen felelnek meg, Dalarasról csak azt mondhatom, szépen dalol, kellemes a hangja, kitűnő az előadói stílusa, nem sajnáltuk egy percig sem a jelentős összeget, amelyet a jegyekre kiadtunk és azt, hogy órákat töltöttünk az utakon, de ennél többet nem érdemel meg.

A S'Agapo című dal.

* Cesarea, héberül Készária, föníciai kikötő volt. Nagy Heródes király fejlesztette a korabeli világ egyik legjelentősebb városává. Az ókori romok, az egykori amfiteátrum maradványai, az utóbbi évtizedekben új életre keltek, nyáron szabadtéri koncertteremként működnek 3757 ülőhellyel. Mellesleg, Készária tőszomszédságában van Szdot Jam kibbutz, amelynek Hanna Szenes is tagja volt és amelyben egy az ő életét bemutató kis múzeum is van.

A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.