ELEKTRONIKUS ELLENŐRZÉS A METRÓBAN

Egy régebbi írásomban már említettem a szolgálati kitűzőkkel ellátott, karszalagos ellenőrök díszsorát – néha négyet is – akik az utasokat a metró bejáratánál, vagy kijáratánál fogadják és jegyeiknek, vagy bérleteiknek meglétét ellenőrzik, potyázás esetében pedig pótdíj fizetésére kötelezik őket.
„Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is” – írtam annak idején. Engem kétszer értek tetten. Először, régebben, mert véletlenül a 10-es gyűjtőjegy borítólapját – amelyen szintén vannak számok és kinézésében egy valódi jegyhez hasonlít – lyukasztottam ki. Másodszor, amikor egy este kegyetlen zivatar kapott el a Rákóczi úton. Leszaladtam a metróba és két állomást utaztam a Keleti pályaudvarig. A jegypénztár ’természetesen’ zárva volt, de az ellenőr csak rám várt és nem ismert irgalmat.
Nem okolom a BKV-t, a bliccelés jelentős kárt okoz a vállalatnak és módot kell találni ennek a társadalmi fekélynek a kiküszöbölésére, a kérdés csak az, nem lehetne modernebb módszereket alkalmazni erre a célra?
Például egy a londoni Metróban sikeresen bevezetett Oyster-hez hasonló, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyával. Nemcsak „a metró, de a híres piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltűnő sárga színnel megjelölt leolvasóhoz. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul”.
Egy ilyen rendszer az ellenőrök munkáját teljesen feleslegessé tenné. Maga a tény, hogy az utas az állomás területén van, bizonyítaná, hogy érvényesítette jegyét, sőt, érvénytelen kártyával nem lenne képes elhagyni sem az állomás területét. Fogalmam sincs, mennyibe kerülne egy ilyen rendszer bevezetése, az ellenőrök megspórolt munkabére ennek milyen százalékát fedezné és hány éven belül térülne meg a befektetés.
Azt is figyelembe veszem, hogyha a BKV a mostani elavult, Balkán jellegű rendszer helyett, egy korszerűt vezetne be, több mint 500 jegyellenőr veszítené el munkáját, de talán az ezt a munkakört betöltő egyének – a Wikipédia szerint ez „ma Magyarországon az egyik legalacsonyabb presztízsű szakma. Ezért sok ellenséges érzelem irányul a jegyellenőrökre, alakjukat démonizálják. A negatív sztereotípiák a városi folklórban a róluk szóló viccek, karikatúrák, szatirikus dalok, különféle városi legendák formájában élnek” – örülnének, ha érdekesebb, produktívabb munkához juthatnának. Ennek feltétele persze, hogy a BKV és az állam átképezné őket és segítséget nyújtana családjaiknak az átmeneti időszakban.
(Nálunk is bemutatták a ’Kontroll’ c. filmet a jegyellenőrökről – ez volt az egyetlen magyar film, amely eljutott ide az utolsó években – de nem tudom, milyen mértékben tükrözi vissza a valóságot és mennyi belőle a fantázia. A sorozatos utas gyilkos ötlete biztos a szerző fejéből pattant ki).

ZSIDÓZÁS

Mint minden zsidó, aki nem Izraelben született és egy ideig az u. n. diaszpórában élt, nekem is volt nem egyszer alkalmam, saját bőrömön tapasztalni az antiszemitizmus különféle megnyilvánulásait. Nem azokra a brutális, vérengző megnyilvánulásokra gondolok, amelyek a Holokausztban érték el abszolút csúcsukat, hanem az „ártatlanabbakra”, a folklórból származó gyűlölködésre, a gyanakvásra az „idegenség”, a „másság” iránt, amelyet a gyerek az anyatejjel szív be. Ez általában ‘csak’ egy becsmérlő szóban, zamatos káromkodásban jut kifejezésre. Manapság az ilyesmit szóbeli erőszaknak hívják.

Amikor ilyesmiről van szó, mindig az öreg magyar paraszt jut az eszembe, aki, amikor tanúja volt, amint zsidó szomszédját, kakastollas csendőrök puskatussal noszogatták be a deportáló marhavagonba, így sóhajtott fel:

„Szegény büdös zsidó!”

Az első szembekerülésem ezzel a veleszületett ellenséges megnyilvánulással maradandó benyomást gyakorolt rám. A lány neve Elena volt.

ELENA. A világháború befejeztével egy ideig rabja voltam annak a téves következtetésnek, hogy a nácizmus megdöntésével, az antiszemitizmus is eltűnik a világból és annál a pontnál folytathatom életem rutinját, ahol azt néhány éve olyan durván félbeszakították. Hamarosan ráébredtem, hogy dacára annak, hogy a zsidógyűlölet már nem felülről irányított vezérelv, az emberek nem változtak meg és legalább egy részük számára, idegen palánta maradtam.

Tizenöt éves voltam és röviddel az után, hogy szüleimmel visszaköltöztünk Szlovákiába, a túrócszentmártoni gimnázium internátusában laktam. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban és majdnem az egyedüli az egész iskolában. Ez nem nagyon zavart, nem éreztem megkülönböztetést és nem érzékeltem felekezeti felebarátaim hiányát. Szereztem néhány barátot, de a tanulmányaim, a szlovák nyelv elsajátítása sok időt vett igénybe – Túrócszentmárton a heves szlovák hazafiasság központja és középiskolájában nagy fontosságot tulajdonítanak a helyes nyelvhasználatnak – és csak kevés szabad órám maradt, amelyeket velük tölthettem.

Éjjelenként, a lámpaoltás után a nagy hálóteremben, beleburkolóztam a takarómba és irigyen hallgattam Tomaszt, az egyik felsőbb osztályba járó diákot, amint romantikus élményeiről mesélt, nem hagyva ki egy részletet sem hódításainak szemléletes leírásában. Egy ideje már engem is érdekelni kezdtek a lányok, de nem mertem kezdeményezni e téren. Azt hiszem elég jól néztem ki, szüleim bőkezűen láttak el zsebpénzzel és öltözékem – a többi hasonló korú fiúhoz képest – kifejezetten választékos volt, de ami a lányokkal való kapcsolatot illeti, nem volt egy fikarcnyi önbizalmam sem.  

„Milyen lány akar majd megcsókolni engem?”

„Nem fog undorodni a szájam érintésétől?”

„És egyáltalán, hogy csókolóznak? Az orr nincs útban?”

Ezek és hasonló kérdések szaladgáltak a fejemben és nem volt, aki válaszoljon rájuk.

Tomasz szerint, nincs ennél könnyebb dolog, mint kikezdeni egy lánnyal.

„A lányok nem különböznek tőlünk. Ők is ‘azt’ akarják, csak szégyellik bevallani. Ha okosan viselkedsz és nem akarod, hogy már az első randin kitárja a combjait, ha apró, jól kigondolt lépésekkel haladsz a célhoz, a legszemérmesebb szűz is behódol bájaidnak”.

A párhuzamos osztályban tanult egy lány, Rutkayova Elena, akire már régen szemet vetettem. A hölgy ma valószínűleg ősz hajú nagymama, aki rég elfelejtette ezt a múló eseményt, amikor az útjaink kereszteződtek. Nekem sincs már halvány dunsztom arról, hogy fekete, vagy barnahajú volt-e, magas, vagy alacsony, de azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a nevét. Nem is ismertük egymást igazán. Soha sem beszéltünk és amikor véletlenül összefutottunk valahol, kurta bólintással és villámgyors mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy egy suliba járunk. Ha egyáltalán felfigyelt rám, ezt nagyon ügyesen palástolta. Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, soha sem észleltem semmi jelét az érdeklődésnek, de vajon nem azt mondta a tapasztalt barátom, hogy a lányok szégyenlősek és a férfinek kell az első lépéseket megtennie? Elhatároztam, meghívom Elenát a moziba.

Mindig büszke voltam a kifejezőképességemre és az a levélke is, amelyet halvány-kék levélpapírra írtam – külön erre a célra vásároltam – ragyogóan volt megfogalmazva. Az üzenetet egy borítékba tettem, amelyet a szünet alatt a lány fiókjába csempésztem. Elena válasza – szintén írásban – velős és megsemmisítő volt:

„Veled járni? Mutatkozni nyilvános helyen egy zsidóval? Ne tedd magadat nevetségessé!”

Íme valaki, aki teljes mértékben tudatában van az érzelmeinek és meg sem próbálja ezeket véka alá rejteni. Itt nem lehetett kétség: közöttem és Elena között mély szakadék tátongott és ez – már ami őt illette – áthidalhatatlan volt.  

*****

De vannak ennek a zsidógyűlöletnek nem tudatos megnyilvánulásai is, amelyek egy gépies reakcióban, véletlen, ösztönös válaszban, jönnek kifejezésre. Sokan azok közül, akik a gyerekkorukban ki lettek téve ennek a ragályos betegségnek, amelynek a neve antiszemitizmus, tudatában sincsenek annak, hogy meg lettek fertőzve és magukban hordozzák a kór bacilusait. Egy őszinte párbeszéd az ú. n. zsidó kérdésről zavarba hozza őket és nagy igyekezetükben, bizonyítani akarásukban, hogy ők felvilágosult emberek, pont maradi gondolkodásmódjuk mutatkozik meg.

Egyszer meglátogattam egy ismerősemet Szlovákiában. Anyja velünk volt a szobában, de nem vett részt a társalgásban, mert a TV-ben nézett egy dokumentumfilmet a cigányok életéről. Csak amikor odaléptem hozzá, hogy elbúcsúzzak, szólalt hirtelen meg:

„Kár, hogy nem ezeket (a képernyő felé bökött) égették el maguk helyett!”

A szegény némber biztos meg volt győződve, hogy valami pozitívat mondott és jó érzéssel fogok visszaemlékezni házukra.

*****

Még a jó barátaim sem mentesek teljesen az előítéletektől. Kata a legjobb barátaim közé tartozik:

KATA. Katát, egy intelligens, okos 16 éves pesti lányt, 1962-ben ismertem meg. Miután 1967-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Izrael és a kommunista blokk országai között, kapcsolatunk a nem túl gyakori levélváltásra szorítkozott. Csak 1984-ban találkoztunk újra, amikor már házas voltam és feleségemmel, meg gyerekeimmel jöttem látogatóba Magyarországra.

A lány helyett egy érett nőt találtam. Ő is házas volt, de barátságunk felújult, mintha nem is telt volna el 17 év az óta. Autójában kocsikáztatott minket a városban, cigányzenés éttermekbe hívott meg, a Fészek klubban bemutatta művész barátait – köztük ismert írókat – magyaros ínyencfalatokat főzött nekünk házában, mindenben segítségünkre volt, egy szóval: kitűnő vendéglátó volt.

Az egyik beszélgetésünkben feleségem megkérdezte Katát, van-e antiszemitizmus Magyarországon. Válasza meglepő volt:

„Hogyan lenne lehetséges az antiszemitizmus egy olyan országban, amely legtöbb lakosának az ereiben zsidó vér folyik?”

Mintegy illusztrálva mondatát, elmesélte, hogy férje – egy tipikusan magyar kinézésű, pirospozsgás, kiálló pofacsontos, kajla bajuszú férfi – szintén félig zsidó. A második világháború idején, röviddel az után, hogy anyja másállapotos lett, koncentrációs táborba hurcolták zsidó barátját. Az anyán óriási pánik hatalmasodott el: Nehogy felfedezhessék magzatja származását, megsemmisített minden fényképet, iratot és emléktárgyat, amelyek a gyerek apjával való kapcsolatáról tanúskodnának és férjhez ment az első árja férfihoz, aki hajlandó volt a nevét adni a gyereknek. Csak amikor a fiú felnőtt, árulta el neki anyja a „sötét titkot” származásáról. Kata és férje most gondban vannak. Három éves kisfiúk senkire sem hasonlít a családban és ők meg vannak győződve, hogy gyerekük biológiai nagyapjának arcvonásait hordozza, de hol fognak találni egy fényképet, amelyik megerősítené sejtelmüket?

A férj aránylag ridegen viselkedett velem szemben és az volt az érzésem, hogy nem túlságosan kedvel. Ezzel szemben a kapcsolatom Katával a lehető legőszintébb volt. Így például elmesélte, hogy amikor egyszer felhívtam lakásukat, ura így szólította a készülékhez:

„A zsidód hív telefonon!”

Meg kellett volna sértődnöm? Egy jót nevettünk Katával együtt és arra gondoltam, hogy néha mi is Izraelben hasonló megkülönböztető kifejezésekkel emlegetjük kevésbé kedvelt szomszédjaink, vagy kollégáink származását.

Egy este Kata néhány barátnőt hívott meg a házába. Miután a beszélgetés nyelve magyar volt és családom nem tud magyarul, egyedül mentem el. A vendég, aki az érdeklődés központjában állt, Juli volt, egy fiatal, fitos orrú szőke újságírónő, aki nemrég érkezett vissza egy hosszabb körutazásról az Egyesült Államokból. A jelenlevők megigézve hallgatták élményeit a korlátlan lehetőségek országáról. Egy iskolapéldája volt ez egy olyan jelenségnek, amelynek máskor is tanúja voltam azokban a kommunista országokban, amelyeket meglátogattam. Minél jobban próbálta a hatalmas propaganda gépezet befeketíteni a kapitalista nagyhatalom arcát, annál erősebb volt az emberek hite, hogy a mondottaknak pont a fordítottja igaz.  

Juli amerikai látogatása alkalmával csak azt látta, amit látni akart. Minden története pozitív volt, minden leírása annyira rózsaszínű, hogy végül is nem voltam képes mérsékelni magamat és egy kérdéssel fordultam az újságírónőhöz:

„Elnézést, vajon észrevette, hogy az USA-ban él néhány szegény ember is?”

„Csakugyan?” – válaszolta gúnyosan. „Talán meg tudná mondani a címüket, mert én nem találkoztam velük.”

Ezzel véget is ért a párbeszéd közöttünk. Láttam, hogy a hölgy teljesen egyoldalú beállítottságú és nem láttam az értelmét a vitának. Amikor eltávoztak a vendégek és egyedül maradtunk, barátnőm szenvedélyesen kitört:

„Látod, emiatt nem szeretnek benneteket, zsidókat!”

„Azt akarod mondani, hogy Juli zsidó?” – kérdeztem meglepve.

„Az isten szerelmére Avrikám, ne tedd magadat!” – válaszolta Kata. „Vajon valaki, akinek ennyire túlméretezett a magabiztossága, aki mindent mindenkinél jobban tud, lehet más, mint zsidó?”

Amikor egy igazán jó barát mond ilyesmit, a mondat valahogy nem hangzik antiszemitának és csakugyan, Kata kategorikusan kikérte magának, hogy őt, mint egy diszkrimináló egyént könyveljem el.

„Hiszen mindenki tudja, hogy ezek tipikusan zsidó tulajdonságok és nincs itt semmilyen előítélet” – érvelt.

*****

Egy másik magyar barátom SÁRA. Sára egy kiadóvállalatnál gépírónő. Ő volt az, aki betáplálta a számítógépbe az első verzióját a „Viharos Gyerekkor” című elbeszélésemnek, amelyben leírtam a velem és családommal történteket a második világháborúban. Az egyik legnagyobb kedvtelése a magyar népi zene, sok száz dalt tud elénekelni – szép hangja is van! – és amikor pötyögtetés közben ahhoz a bekezdéshez ért, ahol azt írom, hogy a cigányzene könnyet fakaszt a szememben, odaszólt az irodalmi szerkesztőnek:

„Ezt a pasit meg akarom ismerni!”

Amikor a legközelebb Pestre érkeztem, a röptéren várt a szerkesztő és vele Sára. Megkérdezte tőlem, hol akarok megszállni, egy bérelt szobában, vagy Sára lakásában. Jól megnéztem magamnak új ismerősömet és egy barátságos arcú, mosolygós asszonyt láttam.

„Ki tudja milyen háziasszonyhoz lesz szerencsém a szobában, amelyet a turistairodában látatlanul bérelek ki,” – gondoltam magamnak. Amikor kijelentettem, hogy köszönöm szépen, szívesen elfogadom a meghívását, Sára azt válaszolta, nagy megtiszteltetés számára, hogy nála fogok lakni és ő az, aki nekem köszönettel tartozik.

Azóta jó néhány év telt el. Alkalmam volt őt jól megismerni és soha sem bántam meg akkori elhatározásomat. Sára nem túl művelt, de rendkívülien meleg személyisége van. Nehéz élete mély ráncokat szántott szép arcában, de könnyen nevet és nevetése szívből fakad. Dacára annak, hogy sokan használták ki naivságát és bizalmát az emberekben, szíve és háza mindig nyitva állnak minden emberfia előtt. Egy igazi jó barát, akire mindig számítani lehet és minden bajban hozzá lehet fordulni. Egy fikarcnyi előítéletet sem táplál a zsidók iránt, de nem annyira a világnézete miatt, hanem inkább azért, hogy a más valláshoz tartozást annyira jelentéktelenek tartja, mint a hajszínt, vagy a ruhát, amely rajtad van. Az egyetlen fontos tény, hogy magyarul beszélek és azért számára minden szempontból magyar vagyok.

A zsidókról nagyon keveset tud, a tárgy soha sem érdekelte különösen. Így aztán nem csoda, ha ilyen furcsa dolgokat mond:

„Hogy ünneplik nálatok a Karácsonyt?”

„Nem tudtam, hogy ti is ismeritek a Tíz Parancsolatot.”

Egyszer, egy katolikus templom előtt mentünk el és azt „magyarázta”, hogy ide zsidók is járnak imádkozni. Kérdésemre, hogy jutott erre a furcsa következtetésre, azt válaszolta, hogy ismer egy – valószínűleg kikeresztelkedett – zsidó családot, amelyik oda jár istentiszteletre. A tény, hogy a zsidók csak a zsinagógába járnak imádkozni, új volt számára, de megkért, hogy egyszer vigyem el egy zsidó istenházba.

Erre már néhány nap múltán adódott alkalom. Egy barátnőjét látogattuk meg Pécsett és a turistakalauzban felsorolt látnivalók között egy régi zsinagóga is meg volt említve. Beléptünk a zsinagógába, kaptunk egy tájékoztató füzetet, elsétáltunk az üres fapadok között, megmagyaráztam Sárának, hogy a frigyszekrény aranybetűkkel kihímzett, brokáttakaróval fedett ajtaja mögött vannak a Tóratekercsek és ezeket csak az istentisztelet alatt hozzák ki, elolvastuk a náci üldözés áldozatainak szentelt emléktáblát, egy szerény összeggel adakoztunk a hitközség árvaházának és kiléptünk az utcára. Sára hallgatott, de láttam az arcán, hogy valami jár a fejében. Megkérdeztem, milyenek voltak a benyomásai és rövid habozás után azt mondta:

„Ne haragudj, de a látogatás csalódást okozott. Mindig azt hittem, hogy a zsidók dúsgazdagok és ez a zsinagóga kifejezetten szegényes.”

A magyarázatomat, hogy a zsidó népnek csak néhány Rotschildja van és a legtöbbünk nagyon szerény körülmények között él, talán elfogadta, de csalódása nem múlt el. Íme, ledőlt még egy axióma, amelyet gyerekkora óta magával hordozott.

*****

És mi történik az antiszemitizmus bacilusával Izraelben? Vajon az országunk tüzesen lángoló napja kiirtotta? Bemutatom egy itteni barátomat.

ALÍZA. Aliza, egy vonzó, gyönyörű szép, filigrán nő, aki betért a zsidó hitbe. Svájcban élő szülei ájtatos katolikusok, különösen anyja, aki biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hogy lánya zsidó lett. Alizát mindig vonzotta a zsidó vallás misztériuma, különösen annak a keleti, szefárdi ága, talán azoknak a kapedlis szíriai, libanoni, iraki származású emigráns szomszéd fiúknak a befolyására, akik gyerekkori játszópajtásai voltak.

Vagy 25 éve Izraelbe emigrált és dacára a kezdeti beilleszkedési nehézségeknek, egy pillanatra sem bánta meg elhatározását. Férjhez nem ment, de mindig lakott nála valamilyen férfi. Szeretett főzni valakire és szerette, ha legalább egyszer naponta egy pár izmos kar alaposan megropogtatja törékeny alakját. A barátoknak ebben a sorában, az egyetlen közös nevező az volt, hogy ezek kizárólag sűrűbajuszos, barna bőrű, szefárdi családokból származó férfiak voltak. Mesterien sajátította el a keleti ínyencfalatok elkészítését és rádiókészüléke csak az orientális zene izgatóan vad, hipnotikus hatású dallamait hallatta.

„Csak látszatra vagyok szőke, patyolatfehér bőrrel. A bőröm alatt olajbarna vagyok.”

Az Öböl-háború alatt aggódó szülei szinte naponta felcsörögték és könyörögve kérlelték, hogy legalább a háború végéig térjen haza.

„Itt a hazám!” – válaszolta és bár minden porcikájában reszketett, amikor nem messze a házától kilőtték az elhárító „Patriot” rakétákat és az iraki rakéták becsapódtak, a háború egész ideje alatt Tel Avivban maradt.

Azokban a feszült napokban együtt kávéztunk egyszer a városban és elmesélte, hogy szerencséjére az ő környéküket az elsőnek kapcsolták be a kábeles TV rendszerbe és az angol nyelvű filmek megkönnyítik számára elviselni a hosszú éjszakákat riadó és riadó között. Csakugyan irigylésre méltónak találtam, hogy nincs többé rászorulva az izraeli állomások vérszegény programjára és viccesen azt javasoltam, hogy készítsen felvételt az ismertebb filmek néhányából és szerény bevételét pótolja ki azzal, hogy videó kölcsönzőt létesít. Hosszan rám bámult hosszúpillás tengerkék szemeivel és aztán kibökte:

„Annyira azért még nem lettem zsidó, Avrikám!”

*****

Mint a feljebb megírtam, a Holokauszt teljesen más lapra tartozik, itt csak néhány verbális incidensről akartam beszámolni. Gyerekként semmi sem készített fel arra, hogy az élet ilyen pofonokat tartogat számomra. Örömömre, gyerekeim, unokáim ezeket nem ismerik és talán nem is annyira hiszik el. Sok oka lehet annak, hogy valakit ne szeressünk, utáljunk, de hogy lehet valakit csak a származása miatt gyűlölni?    

"KÖZÖS HÁLÁS" A KIBUTZOKBAN

 

Az első települések az országban még Izrael megalapítása előtt keletkeztek és az életkörülmények bennük annyira nehezek voltak, hogy sok kibbutzban éles vita merült fel, megengedhetik-e maguknak, hogy ilyen körülmények között gyerekeket hozzanak a világra. Maanithban, a kibbutzban, amelynek az 50-es években tagja voltam, az első nehéz években a tagok úgy határoztak, hogy felelőtlenség lenne gyerekeket nemzeni, amikor a betevő falatjuk sincs biztosítva. Később, amikor a kibbutz gazdaságilag már meg volt alapozva, pszichiátert kellett hozatni, meggyőzni a tagokat, hogy a bibliai szaporodjatok és sokasodjatok parancsolat betartása, nincs ellentétben a szövetkezeti ideológiával és a fiatal szülőket nem fogják önzőknek tartani.

Azokban a gazdaságokban, amelyekben ne adj isten ’defekt’ történt és dacára az óvszereknek, született néhány gyerek, vagy éppenséggel a szaporodás javára döntöttek, szükségessé vált jobb elhelyezési feltételeket teremteni a fiatal generáció számára (a felnőttek még sátrakban laktak, de a gyerekek számára kőházakat építettek) és olyan gondozási megoldásokat találni, hogy a mamák dolgozni járhassanak és a szülőknek módjukban legyen lepihenni a fárasztó napi gürcölés után. A felelősséget a gyerekek jólétéért és neveléséért a kollektíva vállalta. Így született meg az úgynevezett „közös hálás” oktatási módszer, amelynek a célja az volt, hogy „a gyermek ’új emberré‘ váljon, mássá, mint a diaszpórai zsidó, legyen szorgalmas, erős, naptól barnult és kész bármilyen küldetésre”. Az ötlet Deganya kibbutzban született és ott is valósították meg először.
Idézet az ötödik Gyereknap alkalmából kiadott "Fokozatok" pamfletből, szeptember 1944: "Amikor a cél a közös oktatás, az értékes oktatási tényezőt képző szülőknek meg kell tanulnia az oktatás alapfogalmait, elmélyülni a problémákban és kérdésekben, segíteni és nem akadályozni a nehéz és felelősségteljes oktatási tevékenységet (ha pedig nem értenek hozzá, inkább ne avatkozzanak be a gyermekek oktatásába).
A szülőknek és tagoknak azt is tudniuk kell, hogy nem birtokolhatják teljes mértékben gyerekeiket. A kibbutzi gyerek egy nagyon drága köztulajdon és nem szabad megvetni és rágalmazni azokat, akikre rábízták a felelősséget ezért az értékért."
A kibbutz mozgalom oktatási rendszere szerint, minden gyerek, születése napjától kezdve, az erre a célra létesített gyerekotthonok egyikében élt és nevelkedett. A szülőkkel csak néhány órára találkozott a munkaidő után, este pedig a szülők visszahozták a gyerekeket a gyerekotthonba. A gyermekek alvásra való felkészítését és lefektetését a gondozónők végezték el. Azokban az években, amikor kibbutz tag voltam, úgy tűnt, a szülők elégedettek a rendszerrel. Magam is tanúja voltam eseteknek, amikor egy szülő, akinek a gyerekotthon környékén akadt dolga, lehajolva, az alkalmi cserjék rejtekét felhasználva, lopakodott az ablakok előtt – nehogy, isten ments, gyereke észrevegye és „Anyu ”, vagy „Apu" kiáltással megzavarja ‘fontos’ tennivalójában.
Lámpaoltás után a felelősség az éjjeli őrség női tagjára hárult. Nem tudom mi volt barátaim véleménye a fordított napirendről, – éjjel ébernek lenni, nappal aludni, – számomra, amikor időről időre sorra kerültem és egy hétre az éjjeli őrségbe voltam beosztva, ez egy örvendetes változás volt rutinomban. Kibbutzunkban az őrség három férfiból és egy nőből állt. Hagyományosan, naponta kaptunk a kibbutztól egy csibét és női tagunk feladata volt egy jó lakomát készíteni számunkra, amelyet azután éjfélkor fogyasztottunk el. Mialatt a női őr a konyhában volt elfoglalva, mi férfiak voltunk felelősek a gyerekek jólétéért.
Legalább kétszer hallottam sírást, amikor a gyerekotthonok között járőröztem. Nem volt tapasztalatom a gyerekgondozásban, de örömömre, sikerült megnyugtatnom a kicsiket. Az egyik alkalommal, egy lányka volt az, aki sírdogált, mert a babájáért epekedett. Ismertem a gyerekotthonok belső berendezését és megkérdeztem a kicsit, hogy hívják. Amikor két szipogás között megértettem mi a neve, kimentem az előszobába, ahol minden gyereknek kis rekesze volt, megtaláltam azt a bizonyost, amelyikre a kislány neve volt ráírva és benne a kedvencét, és amint a baba gazdája karjaiba került, újra csend lett a gyerekotthonban.
Amikor mi, új bevándorlók, konzervatív polgári családok csemetéi, először hallottunk arról, hogy a gyerekotthonokban nemcsak a hálás közös, hanem a zuhanyozók is, ebben némi egzotikus pikánsságot láttunk, de azután megtudtuk a kibbutzi oktatási rendszer végzőseitől, hogy gyerekotthoni csoportjuk tagjait testvéreknek tekintették és a közös fürdőszoba használat a pubertás kezdetéig, csirájában elfojtotta bennük a nemi vágy minden megnyilvánulását irántuk. Kiemelkedő statisztikai tény: „akik ugyanabban a gyerekotthonban nevelkedtek, szinte soha sem kötöttek maguk között házasságot, míg az olyan kibbutz tagok között, akik különböző házakban nőttek fel, száz számra akadtak frigyek”.
Érdekesnek találom Szofér Sára írását "Anya a csecsemőotthonban" (volt kibbutzom emlékkiadványából, alapításának 60 éves évfordulója alkalmából, 2002-ben): "Erősen hittünk az életmódunkban. Azokat a női kibbutz tagokat, akiket a legfelelősebbeknek tartottunk és legodaadóbbak meg hűségesebbek voltak, lettek kiképezve, mint csecsemő gondozónők. Szigorúan betartották az orvosok utasításait. Nálunk ő az ismert Dr. Falk volt, a szigorú, spártai német oktatás híve.
Az évben amikor Amnon született, a tél nagyon hideg volt... de még ennek a különösen hideg télnek az idején is, a zsenge csecsemőket, anyaszült meztelenül, naponta kihozták „napfürdőzni”. A gyerekek kékek voltak a hidegtől. Fel nem foghatom, hogy nem hűltek meg és nem gyulladt be a fülük, mint a mai gyerekeknek...
A szülőknek nem volt szabad bejönni a csecsemőotthonba. Este, amikor visszahoztuk őket, a gondozónő várt ránk... Ott állt az ajtóban és átvett minden gyermeket a szüleitől, koruk sorrendjében – a legfiatalabbakat előbb és utánuk a nagyobbakat. Nemegyszer könyörögtem egy szülőnek, akinek a gyereke idősebb volt, mint Amnon, cserélj velem, hadd legyek még néhány percig a fiúval, alig láttam ma...
Nem volt elég tejem, de a gondozónők azt mondták, lehetetlen, hogy egy fiatal nőnek nincs elegendő teje. Amnonnak hat hétig nem sikerült visszakapni születési súlyát. Más anyák, akiknek sok tejük volt, titokban adományoztak tejükből, a gondozónők háta mögött. Az egyik anya az ajtónál strázsált és amikor jelentette „közeledik a gondozónő”, villámgyors csecsemőcsere volt – mindegyikük visszakerült szülőanyjához. Csak a gondozónő ne tudja meg.
Én nem panaszkodtam és nem ítélkezek. Világos volt számomra, hogy ez a jó módszer, így helyes gyermekeket felnevelni...

Efrat hat évvel Amnon után született. Igen kicsi volt a súlya és mivel a csecsemőotthonban valamilyen ragályos betegség volt honos, azt mondták, vigyem a szobánkba. Az első hat hetet nagyon élveztem, de azután el kellett mennem dolgozni. Azokban az időkben nem voltak kedvezmények. Reggelente betettem a kislánykát az ajtó melletti járókába és a munkába indultam. A bébim sok órán keresztül egyedül maradt. Egy nap, amikor hazajöttem, kígyót találtam a járókában és ezt nem tudom elfelejteni a mai napig. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha a gyerek a csecsemőotthonban van, dacára a többi nehézségnek. Addigra a helyzet mégis megváltozott. A szülőknek már szabad volt belépni a csecsemőotthonba, megetetni azokat, akik már nem szoptak, de megmosni őket, még nem engedték. A klinikára és az orvoshoz – csak a gondozónő vitte el a csecsemőt...
A legkönnyebb dolgom Slomittal volt, aki tizenkét évvel Efrat után született, 1961-ben. Megengedték, hogy megfürdessük a gyermekeket,... de még mindig a gondozónők fektették le őket és nem a szülők. Az éjjeli őr óránként cirkált a gyerekotthonokban, de ha egy gyerek mindjárt az után kezdett sírni, hogy az őr kiment – várnia kellett a következő járőrözésig..."
A közvélemény általában kritikus ezzel az egyedi oktatási rendszerrel szemben amelyet a kibbutzok bevezettek, de 2009-ben a vezető izraeli napilap, a Haaretz, beszámolt egy tanulmányról, mely szerint "a 69%-a azoknak a kibbutzbeli gyerekeknek, akik a „közös hálás” rendszerében nevelkedtek, ezt a pozitív élménynek tekintették". Ugyanebben a cikkben idézték egy szociológus kijelentését miszerint „ez volt a helyes módszer abban a korszakban”. Mindenesetre, a 70-es és 80-as években a legtöbb kibbutz felhagyott a közös hálással és a gyerekek a szüleikhez költöztek, (ami persze nagyobb lakásokat tett szükségessé), de egy részükben a módszer fennmaradt a -90es évekig, jóval az utánig, hogy a gazdasági helyzetük jelentősen fellendült, és ezáltal eltűnt az ok, amely miatt tulajdonképpen a módszer keletkezett.