A ROMÁK

Angol újságcikk fordítása és átdolgozása:

“Kik ezek az emberek? – kérdezte a pult mögötti férfi a fotóüzletben Southhallban, London egyik kerületében, amely kis Indiaként is ismert. Átnyújtotta a rendelésemet, egy nagy halom színes fényképet, amelyek közül az első, két roma nőt és a gyerekeiket ábrázolta. 

„Pontosan úgy néznek ki mint a Banjarák Rajasthanban, ahonnan én származok” – mondta és rámutatott egy gyönyörű portréra a falon, amelyen egy elbűvölő női Banjara táncos csoport látszott.

A hasonlóság szembetűnő volt.

A történészek egyetértenek abban, hogy a romák eredete Észak-Nyugat Indiára vezethető vissza és útjuk Európa felé a III. és a VII. század között kezdődött – egy homogén migráció, vándorlásukat időtlen okok idézték elő: konfliktusok, instabilitás, jobb élet keresése, olyan nagyvárosokban, mint Teherán, Bagdad, majd később, Konstantinápoly.

Ezen az indiai bevándorló munkások gazdálkodók, pásztorok, kereskedők, zsoldosok vagy könyvelők, mások pedig szórakoztató művészek és zenészek voltak.

A Közel-Keleten telepedtek le és Dom-nak nevezték magukat, a szó jelentése „ember”. A mai napig megtartották nevüket és a Szanszkrittal és Hindivel rokon nyelvet beszélnek. Nagy számban költöztek be Európába, ahol a „D” betűből, amit egyébként a nyelvet a szájpadláshoz húzva ejtettek ki, „R” lett, tehát Rom, ami a Roma egyes száma. A mai európai romák ezeknek a leszármazottaik. 

’Érinthetetlenek’

Talán azért, mert megtartották a Hindu istenekkel kapcsolatos szokásaikat és emlékeiket, a romákat Bizáncban pogányoknak tekintették. Elnevezésük az eretnek ’Érinthetetlen’, vagy görögül Atsiganosz szekta nevéből származik. Ez a gyökere a szavaknak, amelyekkel a romákat elnevezték a legtöbb európai nyelven, úgy, mint a francia „tzigane”, a német „Zigeuner” és természetesen a magyar „cigány”. (Ezzel szemben az angol „gipsy”, a spanyol „ginato” és más hasonló elnevezéseknek az eredete a latin aegyptanus („egyiptomi”) és az alapja a tévhit, hogy a cigányok Egyiptomból származnak).

A XIV. században, tovább vándorolva Európában, talán a törökök, vagy a pestis elől menekülve, az Atsiganik már Bulgáriában, Szerbiában és Görögországban is letelepedtek. A földeken dolgoztak, vagy mint kézművesek, soraikban rézművesek is voltak, talán a „perzsa időszak” óta, de két román fejedelemségben, Havasalföldön és Moldovában, rabszolga sorba kerültek és kiemelt szerepük volt az akkori tulajdonlevelekben.

Körülbelül egy évszázaddal később a romák Ukrajna és Oroszország felé menekültek. Néhányan zarándokoknak, vagy vezeklőknek vallották magukat és mint minden Európa-szerte vándorló csoport ebben a korban, támogatásban, vagy menedékben részesültek.

Ez a barátságos hozzáállás drámailag megváltozott az 1500. év körül. A történészek szerint ez azért történhetett, mert a bevándorlók száma egyre növekedett, de török kémeknek is tekintették és ennek következtében rendeletileg üldözték és öldösték őket.

Az üldözés és kemény elnyomás e korszakát egyes történészek „az első roma népirtás”-nak nevezik. Akasztások és kiutasítások voltak Skóciában és Angliában, a XVI. század elejéig ötezer cigányt végeztek ki. A franciáknál bélyegzések és koponyaborotválások voltak, majd parlamenti határozatot hoztak kiirtásukra. Svédországban és Dániában 1662-ben halálbüntetést róttak ki azokra, akik nem hagyták el az országot. Morvaországban a roma nők bal fülét metszették le, Csehországban a jobb fülét. Több Nyugat-európai ország az amerikai és afrikai gyarmataira toloncolta a roma közösségeket.

Ezeket az atrocitásokat követően, a romák nagy csoportjai menekültek vissza Keletre, Lengyelország felé, amely toleránsabb volt. Oroszországban is kevésbé kemény kézzel bántak a romákkal, nevezetesen, megtarthatták nomád, vagy fél-nomád életmódjukat, mindaddig, amíg kifizették az évi adókat – az „obrok”ot.

Gyerekek eltávolítása 

A felvilágosodás korában a Nyugat vezérelve a romák „civilizálása” volt, brutálisan erőszakos beolvasztás által. Az elnyomás magában foglalta: 24 pálcaütés a „cigány nyelv” használatáért; a romák egymás közötti házasságának a megtiltása; a roma zenészek számának a korlátozása; a négy éves gyerekek elvétele szüleiktől és elosztásuk szomszédos városokban "legalább minden második évben".

Egyes esetekben ezek az eszközök beolvadásra kényszerítették a romákat, de sokan közülük újra útnak indultak. Az üldöztetések a Holokauszttal, vagy roma nyelven a Porajmosszal – „A Pusztítással” –, érték el csúcspontjukat.

A romák a náci népirtás első áldozatai között voltak. Először 5000, a Német Birodalomból kitelepített romát gyilkoltak meg gázosító teherautókban Chmelnoban. Az egész németországi roma lakosságot megsemmisitették és más országokból is sokakat a koncentrációs táborokba hurcoltak. Szörnyű kísérleteknek vetették alá őket a megsemmisítő táborokban. Kb. 250-400 000 roma szenvedett kínhalált a fasiszta uralom idején. 

Szűkölködő élet

Dacára ennek, a háború utáni európai kormányok a vasfüggöny mindkét oldalán megtagadtak a roma holokauszt túlélőktől minden elismerést vagy támogatást. A kommunista blokkban néhányuknak sikerült elérni a korszak szerény életszínvonalát, leggyakrabban azon az áron, hogy feladták a nyelvüket és identitásukat, míg a romák többsége továbbra is a nincstelenek életét folytatta a társadalom perifériáján.

Sok esetben különleges politikát vezettek be a romákkal szemben, beleértve a kényszerű sterilizálást (Csehszlovákia), vagy arra kényszerítették őket, hogy változtassák meg nevüket és lakásaikat betonfalak mögé rejtették (Bulgária).

A kommunista rendszer bukását 1989-ben Közép-és Kelet-Európában, a romaellenes erőszak növekedése követte szinte minden országban.

Ma, a körülbelül 7–8,5 millió európai roma közül, 6 millióra becsülik azok számát, akik Közép-és Kelet-Európában élnek. Akár 1,0-2,5 millió található Romániában, amelynek intézményes roma rabszolga piacai egészen a XIX. századig borzasztották el a nyugati utazókat. A románok csak 1856-ban törölték el teljesen a rabszolgaságot.

Úgy tűnik, hogy a kommunizmus évtizedei és a keleti országok felvétele az Európai Unióba a közelmúltban, nem hoztak nagy változást a romák kirekesztett és a nyomorúságos létben tengődő sorsában.

2003.-ban nyolc ország (Horvátország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Macedónia, Csehország, Szerbia-Montenegró, Magyarország) kormányfője, a Világbank és a Nyílt Társadalom Intézet képviselőivel közösen megállapodtak abban, hogy a 2005-2015 közötti időszakot a Roma Integráció Évtizedévé nyilvánítják. Ennek a kezdeményezésnek a célja a roma és nem roma lakosság szociális és általános életkörülményei között meglévő szakadék csökkentése volt.

Az évtized majdnem letelt, de nehéz észlelni nagy változásokat. A cigány népesség helyzete lényegesen rosszabb az összlakosság átlagánál. A legtöbb roma család a mai napig is nyomortanyákon él, kis kunyhókban, hevenyészett putrikban, áram és folyó víz nélkül. A nemzetközi intézmények számításai szerint, a romák szegénységi rátája akár tízszer magasabb, mint a környező lakosságnak, míg az életkilátásuk 10, vagy 15 évvel alacsonyabb.

ZSIDÓZÁS

Mint minden zsidó, aki nem Izraelben született és egy ideig az u. n. diaszpórában élt, nekem is volt nem egyszer alkalmam, saját bőrömön tapasztalni az antiszemitizmus különféle megnyilvánulásait. Nem azokra a brutális, vérengző megnyilvánulásokra gondolok, amelyek a Holokausztban érték el abszolút csúcsukat, hanem az „ártatlanabbakra”, a folklórból származó gyűlölködésre, a gyanakvásra az „idegenség”, a „másság” iránt, amelyet a gyerek az anyatejjel szív be. Ez általában ‘csak’ egy becsmérlő szóban, zamatos káromkodásban jut kifejezésre. Manapság az ilyesmit szóbeli erőszaknak hívják.

Amikor ilyesmiről van szó, mindig az öreg magyar paraszt jut az eszembe, aki, amikor tanúja volt, amint zsidó szomszédját, kakastollas csendőrök puskatussal noszogatták be a deportáló marhavagonba, így sóhajtott fel:

„Szegény büdös zsidó!”

Az első szembekerülésem ezzel a veleszületett ellenséges megnyilvánulással maradandó benyomást gyakorolt rám. A lány neve Elena volt.

ELENA. A világháború befejeztével egy ideig rabja voltam annak a téves következtetésnek, hogy a nácizmus megdöntésével, az antiszemitizmus is eltűnik a világból és annál a pontnál folytathatom életem rutinját, ahol azt néhány éve olyan durván félbeszakították. Hamarosan ráébredtem, hogy dacára annak, hogy a zsidógyűlölet már nem felülről irányított vezérelv, az emberek nem változtak meg és legalább egy részük számára, idegen palánta maradtam.

Tizenöt éves voltam és röviddel az után, hogy szüleimmel visszaköltöztünk Szlovákiába, a túrócszentmártoni gimnázium internátusában laktam. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban és majdnem az egyedüli az egész iskolában. Ez nem nagyon zavart, nem éreztem megkülönböztetést és nem érzékeltem felekezeti felebarátaim hiányát. Szereztem néhány barátot, de a tanulmányaim, a szlovák nyelv elsajátítása sok időt vett igénybe – Túrócszentmárton a heves szlovák hazafiasság központja és középiskolájában nagy fontosságot tulajdonítanak a helyes nyelvhasználatnak – és csak kevés szabad órám maradt, amelyeket velük tölthettem.

Éjjelenként, a lámpaoltás után a nagy hálóteremben, beleburkolóztam a takarómba és irigyen hallgattam Tomaszt, az egyik felsőbb osztályba járó diákot, amint romantikus élményeiről mesélt, nem hagyva ki egy részletet sem hódításainak szemléletes leírásában. Egy ideje már engem is érdekelni kezdtek a lányok, de nem mertem kezdeményezni e téren. Azt hiszem elég jól néztem ki, szüleim bőkezűen láttak el zsebpénzzel és öltözékem – a többi hasonló korú fiúhoz képest – kifejezetten választékos volt, de ami a lányokkal való kapcsolatot illeti, nem volt egy fikarcnyi önbizalmam sem.  

„Milyen lány akar majd megcsókolni engem?”

„Nem fog undorodni a szájam érintésétől?”

„És egyáltalán, hogy csókolóznak? Az orr nincs útban?”

Ezek és hasonló kérdések szaladgáltak a fejemben és nem volt, aki válaszoljon rájuk.

Tomasz szerint, nincs ennél könnyebb dolog, mint kikezdeni egy lánnyal.

„A lányok nem különböznek tőlünk. Ők is ‘azt’ akarják, csak szégyellik bevallani. Ha okosan viselkedsz és nem akarod, hogy már az első randin kitárja a combjait, ha apró, jól kigondolt lépésekkel haladsz a célhoz, a legszemérmesebb szűz is behódol bájaidnak”.

A párhuzamos osztályban tanult egy lány, Rutkayova Elena, akire már régen szemet vetettem. A hölgy ma valószínűleg ősz hajú nagymama, aki rég elfelejtette ezt a múló eseményt, amikor az útjaink kereszteződtek. Nekem sincs már halvány dunsztom arról, hogy fekete, vagy barnahajú volt-e, magas, vagy alacsony, de azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a nevét. Nem is ismertük egymást igazán. Soha sem beszéltünk és amikor véletlenül összefutottunk valahol, kurta bólintással és villámgyors mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy egy suliba járunk. Ha egyáltalán felfigyelt rám, ezt nagyon ügyesen palástolta. Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, soha sem észleltem semmi jelét az érdeklődésnek, de vajon nem azt mondta a tapasztalt barátom, hogy a lányok szégyenlősek és a férfinek kell az első lépéseket megtennie? Elhatároztam, meghívom Elenát a moziba.

Mindig büszke voltam a kifejezőképességemre és az a levélke is, amelyet halvány-kék levélpapírra írtam – külön erre a célra vásároltam – ragyogóan volt megfogalmazva. Az üzenetet egy borítékba tettem, amelyet a szünet alatt a lány fiókjába csempésztem. Elena válasza – szintén írásban – velős és megsemmisítő volt:

„Veled járni? Mutatkozni nyilvános helyen egy zsidóval? Ne tedd magadat nevetségessé!”

Íme valaki, aki teljes mértékben tudatában van az érzelmeinek és meg sem próbálja ezeket véka alá rejteni. Itt nem lehetett kétség: közöttem és Elena között mély szakadék tátongott és ez – már ami őt illette – áthidalhatatlan volt.  

*****

De vannak ennek a zsidógyűlöletnek nem tudatos megnyilvánulásai is, amelyek egy gépies reakcióban, véletlen, ösztönös válaszban, jönnek kifejezésre. Sokan azok közül, akik a gyerekkorukban ki lettek téve ennek a ragályos betegségnek, amelynek a neve antiszemitizmus, tudatában sincsenek annak, hogy meg lettek fertőzve és magukban hordozzák a kór bacilusait. Egy őszinte párbeszéd az ú. n. zsidó kérdésről zavarba hozza őket és nagy igyekezetükben, bizonyítani akarásukban, hogy ők felvilágosult emberek, pont maradi gondolkodásmódjuk mutatkozik meg.

Egyszer meglátogattam egy ismerősemet Szlovákiában. Anyja velünk volt a szobában, de nem vett részt a társalgásban, mert a TV-ben nézett egy dokumentumfilmet a cigányok életéről. Csak amikor odaléptem hozzá, hogy elbúcsúzzak, szólalt hirtelen meg:

„Kár, hogy nem ezeket (a képernyő felé bökött) égették el maguk helyett!”

A szegény némber biztos meg volt győződve, hogy valami pozitívat mondott és jó érzéssel fogok visszaemlékezni házukra.

*****

Még a jó barátaim sem mentesek teljesen az előítéletektől. Kata a legjobb barátaim közé tartozik:

KATA. Katát, egy intelligens, okos 16 éves pesti lányt, 1962-ben ismertem meg. Miután 1967-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Izrael és a kommunista blokk országai között, kapcsolatunk a nem túl gyakori levélváltásra szorítkozott. Csak 1984-ban találkoztunk újra, amikor már házas voltam és feleségemmel, meg gyerekeimmel jöttem látogatóba Magyarországra.

A lány helyett egy érett nőt találtam. Ő is házas volt, de barátságunk felújult, mintha nem is telt volna el 17 év az óta. Autójában kocsikáztatott minket a városban, cigányzenés éttermekbe hívott meg, a Fészek klubban bemutatta művész barátait – köztük ismert írókat – magyaros ínyencfalatokat főzött nekünk házában, mindenben segítségünkre volt, egy szóval: kitűnő vendéglátó volt.

Az egyik beszélgetésünkben feleségem megkérdezte Katát, van-e antiszemitizmus Magyarországon. Válasza meglepő volt:

„Hogyan lenne lehetséges az antiszemitizmus egy olyan országban, amely legtöbb lakosának az ereiben zsidó vér folyik?”

Mintegy illusztrálva mondatát, elmesélte, hogy férje – egy tipikusan magyar kinézésű, pirospozsgás, kiálló pofacsontos, kajla bajuszú férfi – szintén félig zsidó. A második világháború idején, röviddel az után, hogy anyja másállapotos lett, koncentrációs táborba hurcolták zsidó barátját. Az anyán óriási pánik hatalmasodott el: Nehogy felfedezhessék magzatja származását, megsemmisített minden fényképet, iratot és emléktárgyat, amelyek a gyerek apjával való kapcsolatáról tanúskodnának és férjhez ment az első árja férfihoz, aki hajlandó volt a nevét adni a gyereknek. Csak amikor a fiú felnőtt, árulta el neki anyja a „sötét titkot” származásáról. Kata és férje most gondban vannak. Három éves kisfiúk senkire sem hasonlít a családban és ők meg vannak győződve, hogy gyerekük biológiai nagyapjának arcvonásait hordozza, de hol fognak találni egy fényképet, amelyik megerősítené sejtelmüket?

A férj aránylag ridegen viselkedett velem szemben és az volt az érzésem, hogy nem túlságosan kedvel. Ezzel szemben a kapcsolatom Katával a lehető legőszintébb volt. Így például elmesélte, hogy amikor egyszer felhívtam lakásukat, ura így szólította a készülékhez:

„A zsidód hív telefonon!”

Meg kellett volna sértődnöm? Egy jót nevettünk Katával együtt és arra gondoltam, hogy néha mi is Izraelben hasonló megkülönböztető kifejezésekkel emlegetjük kevésbé kedvelt szomszédjaink, vagy kollégáink származását.

Egy este Kata néhány barátnőt hívott meg a házába. Miután a beszélgetés nyelve magyar volt és családom nem tud magyarul, egyedül mentem el. A vendég, aki az érdeklődés központjában állt, Juli volt, egy fiatal, fitos orrú szőke újságírónő, aki nemrég érkezett vissza egy hosszabb körutazásról az Egyesült Államokból. A jelenlevők megigézve hallgatták élményeit a korlátlan lehetőségek országáról. Egy iskolapéldája volt ez egy olyan jelenségnek, amelynek máskor is tanúja voltam azokban a kommunista országokban, amelyeket meglátogattam. Minél jobban próbálta a hatalmas propaganda gépezet befeketíteni a kapitalista nagyhatalom arcát, annál erősebb volt az emberek hite, hogy a mondottaknak pont a fordítottja igaz.  

Juli amerikai látogatása alkalmával csak azt látta, amit látni akart. Minden története pozitív volt, minden leírása annyira rózsaszínű, hogy végül is nem voltam képes mérsékelni magamat és egy kérdéssel fordultam az újságírónőhöz:

„Elnézést, vajon észrevette, hogy az USA-ban él néhány szegény ember is?”

„Csakugyan?” – válaszolta gúnyosan. „Talán meg tudná mondani a címüket, mert én nem találkoztam velük.”

Ezzel véget is ért a párbeszéd közöttünk. Láttam, hogy a hölgy teljesen egyoldalú beállítottságú és nem láttam az értelmét a vitának. Amikor eltávoztak a vendégek és egyedül maradtunk, barátnőm szenvedélyesen kitört:

„Látod, emiatt nem szeretnek benneteket, zsidókat!”

„Azt akarod mondani, hogy Juli zsidó?” – kérdeztem meglepve.

„Az isten szerelmére Avrikám, ne tedd magadat!” – válaszolta Kata. „Vajon valaki, akinek ennyire túlméretezett a magabiztossága, aki mindent mindenkinél jobban tud, lehet más, mint zsidó?”

Amikor egy igazán jó barát mond ilyesmit, a mondat valahogy nem hangzik antiszemitának és csakugyan, Kata kategorikusan kikérte magának, hogy őt, mint egy diszkrimináló egyént könyveljem el.

„Hiszen mindenki tudja, hogy ezek tipikusan zsidó tulajdonságok és nincs itt semmilyen előítélet” – érvelt.

*****

Egy másik magyar barátom SÁRA. Sára egy kiadóvállalatnál gépírónő. Ő volt az, aki betáplálta a számítógépbe az első verzióját a „Viharos Gyerekkor” című elbeszélésemnek, amelyben leírtam a velem és családommal történteket a második világháborúban. Az egyik legnagyobb kedvtelése a magyar népi zene, sok száz dalt tud elénekelni – szép hangja is van! – és amikor pötyögtetés közben ahhoz a bekezdéshez ért, ahol azt írom, hogy a cigányzene könnyet fakaszt a szememben, odaszólt az irodalmi szerkesztőnek:

„Ezt a pasit meg akarom ismerni!”

Amikor a legközelebb Pestre érkeztem, a röptéren várt a szerkesztő és vele Sára. Megkérdezte tőlem, hol akarok megszállni, egy bérelt szobában, vagy Sára lakásában. Jól megnéztem magamnak új ismerősömet és egy barátságos arcú, mosolygós asszonyt láttam.

„Ki tudja milyen háziasszonyhoz lesz szerencsém a szobában, amelyet a turistairodában látatlanul bérelek ki,” – gondoltam magamnak. Amikor kijelentettem, hogy köszönöm szépen, szívesen elfogadom a meghívását, Sára azt válaszolta, nagy megtiszteltetés számára, hogy nála fogok lakni és ő az, aki nekem köszönettel tartozik.

Azóta jó néhány év telt el. Alkalmam volt őt jól megismerni és soha sem bántam meg akkori elhatározásomat. Sára nem túl művelt, de rendkívülien meleg személyisége van. Nehéz élete mély ráncokat szántott szép arcában, de könnyen nevet és nevetése szívből fakad. Dacára annak, hogy sokan használták ki naivságát és bizalmát az emberekben, szíve és háza mindig nyitva állnak minden emberfia előtt. Egy igazi jó barát, akire mindig számítani lehet és minden bajban hozzá lehet fordulni. Egy fikarcnyi előítéletet sem táplál a zsidók iránt, de nem annyira a világnézete miatt, hanem inkább azért, hogy a más valláshoz tartozást annyira jelentéktelenek tartja, mint a hajszínt, vagy a ruhát, amely rajtad van. Az egyetlen fontos tény, hogy magyarul beszélek és azért számára minden szempontból magyar vagyok.

A zsidókról nagyon keveset tud, a tárgy soha sem érdekelte különösen. Így aztán nem csoda, ha ilyen furcsa dolgokat mond:

„Hogy ünneplik nálatok a Karácsonyt?”

„Nem tudtam, hogy ti is ismeritek a Tíz Parancsolatot.”

Egyszer, egy katolikus templom előtt mentünk el és azt „magyarázta”, hogy ide zsidók is járnak imádkozni. Kérdésemre, hogy jutott erre a furcsa következtetésre, azt válaszolta, hogy ismer egy – valószínűleg kikeresztelkedett – zsidó családot, amelyik oda jár istentiszteletre. A tény, hogy a zsidók csak a zsinagógába járnak imádkozni, új volt számára, de megkért, hogy egyszer vigyem el egy zsidó istenházba.

Erre már néhány nap múltán adódott alkalom. Egy barátnőjét látogattuk meg Pécsett és a turistakalauzban felsorolt látnivalók között egy régi zsinagóga is meg volt említve. Beléptünk a zsinagógába, kaptunk egy tájékoztató füzetet, elsétáltunk az üres fapadok között, megmagyaráztam Sárának, hogy a frigyszekrény aranybetűkkel kihímzett, brokáttakaróval fedett ajtaja mögött vannak a Tóratekercsek és ezeket csak az istentisztelet alatt hozzák ki, elolvastuk a náci üldözés áldozatainak szentelt emléktáblát, egy szerény összeggel adakoztunk a hitközség árvaházának és kiléptünk az utcára. Sára hallgatott, de láttam az arcán, hogy valami jár a fejében. Megkérdeztem, milyenek voltak a benyomásai és rövid habozás után azt mondta:

„Ne haragudj, de a látogatás csalódást okozott. Mindig azt hittem, hogy a zsidók dúsgazdagok és ez a zsinagóga kifejezetten szegényes.”

A magyarázatomat, hogy a zsidó népnek csak néhány Rotschildja van és a legtöbbünk nagyon szerény körülmények között él, talán elfogadta, de csalódása nem múlt el. Íme, ledőlt még egy axióma, amelyet gyerekkora óta magával hordozott.

*****

És mi történik az antiszemitizmus bacilusával Izraelben? Vajon az országunk tüzesen lángoló napja kiirtotta? Bemutatom egy itteni barátomat.

ALÍZA. Aliza, egy vonzó, gyönyörű szép, filigrán nő, aki betért a zsidó hitbe. Svájcban élő szülei ájtatos katolikusok, különösen anyja, aki biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hogy lánya zsidó lett. Alizát mindig vonzotta a zsidó vallás misztériuma, különösen annak a keleti, szefárdi ága, talán azoknak a kapedlis szíriai, libanoni, iraki származású emigráns szomszéd fiúknak a befolyására, akik gyerekkori játszópajtásai voltak.

Vagy 25 éve Izraelbe emigrált és dacára a kezdeti beilleszkedési nehézségeknek, egy pillanatra sem bánta meg elhatározását. Férjhez nem ment, de mindig lakott nála valamilyen férfi. Szeretett főzni valakire és szerette, ha legalább egyszer naponta egy pár izmos kar alaposan megropogtatja törékeny alakját. A barátoknak ebben a sorában, az egyetlen közös nevező az volt, hogy ezek kizárólag sűrűbajuszos, barna bőrű, szefárdi családokból származó férfiak voltak. Mesterien sajátította el a keleti ínyencfalatok elkészítését és rádiókészüléke csak az orientális zene izgatóan vad, hipnotikus hatású dallamait hallatta.

„Csak látszatra vagyok szőke, patyolatfehér bőrrel. A bőröm alatt olajbarna vagyok.”

Az Öböl-háború alatt aggódó szülei szinte naponta felcsörögték és könyörögve kérlelték, hogy legalább a háború végéig térjen haza.

„Itt a hazám!” – válaszolta és bár minden porcikájában reszketett, amikor nem messze a házától kilőtték az elhárító „Patriot” rakétákat és az iraki rakéták becsapódtak, a háború egész ideje alatt Tel Avivban maradt.

Azokban a feszült napokban együtt kávéztunk egyszer a városban és elmesélte, hogy szerencséjére az ő környéküket az elsőnek kapcsolták be a kábeles TV rendszerbe és az angol nyelvű filmek megkönnyítik számára elviselni a hosszú éjszakákat riadó és riadó között. Csakugyan irigylésre méltónak találtam, hogy nincs többé rászorulva az izraeli állomások vérszegény programjára és viccesen azt javasoltam, hogy készítsen felvételt az ismertebb filmek néhányából és szerény bevételét pótolja ki azzal, hogy videó kölcsönzőt létesít. Hosszan rám bámult hosszúpillás tengerkék szemeivel és aztán kibökte:

„Annyira azért még nem lettem zsidó, Avrikám!”

*****

Mint a feljebb megírtam, a Holokauszt teljesen más lapra tartozik, itt csak néhány verbális incidensről akartam beszámolni. Gyerekként semmi sem készített fel arra, hogy az élet ilyen pofonokat tartogat számomra. Örömömre, gyerekeim, unokáim ezeket nem ismerik és talán nem is annyira hiszik el. Sok oka lehet annak, hogy valakit ne szeressünk, utáljunk, de hogy lehet valakit csak a származása miatt gyűlölni?    

EMLÉKALBUM

Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?

NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN

Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.