A TITKOS NAPLÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy pár napja, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának meghívására, egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amelynek témája a személyes visszaemlékezések leírása és a második generáció viszonya szülei emlékeihez volt.

Az első résztvevő egy magyar származású író, nemrég megjelent művéről beszélt. Az író saját, a Holokauszt idejéről származó gyerekkori élményeit dolgozta fel könyvében és megpróbálta megosztani a közönséggel a visszaemlékezés leírásának a folyamatát. Az író szerint, könyve egy része tudatalattijából tört fel és kontrollálatlanul, spontánul, majdnem automatikusan került a számítógépbe. 

 A második résztvevő Dávid Fisher rendező, „Hat millió és Egy” című dokumentum filmjéről beszélt – és be is mutatta annak egy epizódját – amely a szintén magyar származású apjának hagyatékában felfedezett titkos naplója alapján készült. A naplóban az apa leírja miként élte túl a Gusen és Gusenkirchen náci táborokban töltött szörnyű éveket, amikor kézi munkával véstek ki a sziklákból egy alagutat.

József Fisher gyerekei csak halála után tudták meg, min ment keresztül a Holokausztban apjuk. Fia Dávid Fisher, élete küldetésének látja felderíteni a gyökereit apja felfoghatatlan akaraterejének, amellyel minden áron az élethez kapaszkodott.

A rendező, a napló nyomán, testvéreivel együtt végigjárta a helyeket, amelyekről apjuk beszámolt és családtörténeti és személyes szinten, a történtek értelmét kereste. Ez az út a filmben van dokumentálva.

A bemutatott epizódban a négy testvér fehér sisakot visel, kezükben zseblámpa és egy hosszú, sötét alagútban lépkednek. A falakon kézi kőfejtés jelei látszódnak. Az osztrák útmutató elmagyarázza, hogy az alagút hossza hét és fél kilométer és a Messerschmidtek ezrei épültek benne a második világháború idején a német légierő számára. Ahogy mennek, a háttérben egy részlet hallatszik apjuk naplójából, aki kényszermunkát végzett az alagútban. "Visszaemlékszek egy jelenetre az alagútból. Öt zsidó, köztük egy apa és fia, fatörzset cipelnek a vállukon és egy magas vörös hajú lengyel korbáccsal veri őket, mint ahogy a lovakat verik" - írja édesapjuk.

Az egyik megkérdezett a filmben azt mondta, hogy átlagban a zsidó rabok egy hétig élték túl ezt a munkát és azután megsemmisítették őket.

Az alagút sötétségében a négy testvér leül.

"Te vagy a legnagyobb őrült" – fordul nővére Eszti, Dávidhoz, a film rendezőjéhez. „Rajtad kívül senki sem hozná testvéreit erre a helyre, méghozzá anélkül, hogy megmondaná nekik, hová viszi őket. Totálisan meg vagy bolondulva!"

Amikor egy másik testvér azt mondja, hogy talán most jobban fogják tudni megbecsülni apjukat, mint ahogy az életében becsülték meg, Eszti megint kitör:

„Nem vagyok képes most még jobban megbecsülni az apámat! Nem tudok jobban kapcsolódni hozzá, mint ahogy egész életemben kapcsolódtam!” – kiáltja testvéreinek. „Nekem nincs szükségem egy gyökérkereső kirándulásra ahhoz, hogy tudjam hol voltak a szüleim. Én egész életemben ezt élem. Nekem nem kell, hogy valaki megmutassa a sebeket, magam is egy seb vagyok. Maga vagyok a Holokauszt fejem búbjától a talpamig”.

Fisher filmjében egy mentális térképet próbált felvázolni a Holokauszt második generációs túlélőiről, akiket ő és három testvére képviselnek.

Ez az egyedülálló, intelligens és őszinte film megmutatja, hogy még egy családon belül is, minden testvér másképp birkózik meg ennek a hihetetlen korszaknak az emlékével. A kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, megoldatlanok és talán megoldhatatlanok. 

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.

EMLÉKALBUM

Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?