VESD KENYEREDET A VÍZ SZÍNÉRE ...

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.
Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.
Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”
Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.
Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.
Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak.

EUTANÁZIA

Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.