VESD KENYEREDET A VÍZ SZÍNÉRE ...

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.
Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.
Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”
Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.
Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.
Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak.

HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

PRÁGA, AZ ARANYOS

Évek óta nem voltam Prágában és amikor alkalmam adódott újra odalátogatni, tüstént megragadtam. Bájosabbnak találtam a várost, mint valaha, de ebben az időjárásnak is része volt, ragyogó napsütésben volt részem majdnem állandóan és a hőmérséklet is a turistáknak kedvezett. (Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy elveszítettem maradék hitemet is az időjárás előjelzésekben. Minden előjelzés négy esős napot és egy borultat jósolt, de a valóság napos volt és csak egyszer volt egy rövidke záporeső).

Mint mindig, ezúttal is túl sok holmit vittem magammal. Három zakómból csak egy kellett néha és egyszer sem volt szükségem két pulcsimra. A szeminárium – Kafkáról és Prága történelméről –, amelyen részt vettem, úgy volt megszervezve, hogy egy napon kívül, amikor Csehországban közlekedési sztrájk volt és a szervezők a barátaikat verbuválták össze, hogy privát autójukban vigyenek minket aznapi célpontunkra, minden túránkra tömegközlekedési eszközöket vettünk igénybe: buszokat, villamosokat és a metrót. A prágai metró gyors és tiszta. Egyetlen kritikám, hogy a Dejvicka végállomáson, amelyen szállodánk volt és ahonnan a röptéri busz is indul, nem volt mozgólépcső, a lift nem működött és majdnem megszakadtam, míg először le, azután felcipeltem poggyászomat 20-25 lépcsőn.
Előző prágai látogatásom alkalmával összehasonlítást végeztem a cseh főváros és Budapest között, amelyről mindenki tudja, hogy második otthonomnak tekintem. A két város hasonlít fekvésében, mindkettő egy széles folyó két partján terül el és mindkettőben a keleti oldal sík és városi, kereskedelmi, míg a dombos nyugati oldalt egy szép várnegyed ékesíti. Az építészeti stílusuk is – mint Bécsnek és más Közép-európai városnak is – nagyon hasonló. Annak idején úgy véltem, hogy Prága ugyan nagyon szép, de egy kicsit provinciális. Ezúttal sajnos kénytelen voltam megállapítani, hogy a cseh főváros néhány fontos szempontból felülmúlja a magyart. Már az előző alkalommal is észrevettem, hogy az épületek a történelmi központban fel vannak újítva és tökéletesen megőrizve, de mindjárt mentséggel is szolgáltam. Prágában több mint 250 éve nem voltak harcok, míg Budapest néhány destruktív háborút szenvedett, kezdve a 1848-49-es szabadságharccal, amikor az osztrákok ágyukkal lőtték a Duna parti épületsort, folytatva a második világháborúval, amikor a Szövetségesek kegyetlenül bombázták, egészen a 1956-os forradalomig, amikor az orosz tankok épületek százait lőtték szét.
Azóta egy évtized telt el. Budapesten sok épületet állítottak helyre és újítottak fel, közülük sok ki van világítva éjjel és a látvány hihetetlenül mutatós, de mellettük még mindig van sok más ház, amelyeken a hámló vakolat, a golyó és gránátlyukak és a koszos szürke szín alatt, észrevehető eredeti szépségük, amely mintha könyörögne, hogy térítsék vissza eredeti állapotába. Persze nem jutottam el minden eldugott sikátorba, nem vehettem észre minden részletet, de Prágában nem láttam olyan házat, amely el volt hanyagolva, nyomasztó kinézésű lett volna. A turistákkal zsúfolt utcák patyolat tiszták voltak. A metró – amelyet már említettem – szerelvényei modernek, tágasok és sokkal kevéssé zsúfoltabbak, mint Budapesten. Azonkívül, a prágai állomásokon nem állja útadat az ellenőrök fenyegető csapata, talán mert a cseh polgár inkább törvénytisztelő, a büntetések a potyázásért szigorúabbak, vagy pedig a városi közlekedési vállalat eleve hajlandó leírni egy bizonyos veszteséget, hiszen az ellenőrök sem dolgoznak ingyen.
Azt is felderítettem, hogy a csehek kevésbé begombolkozottak és ridegek. Az utcákon, a férfiak közül sokan szandált és zoknit viselnek. Egy barát szerint, így utaznak nemzetközi konferenciákra is és azért kollegáik más országokból gúnyt űznek belőlük.
Amit rendkívülinek találtam, a zsidó írók, Franz Kafka, Franz Werfel, Max Brod, Egon Erwin Kisch és mások, központi helye a cseh irodalmi életben, dacára annak, hogy németül alkottak. A prágai óváros egyik jelentős varázsa – és a turizmusból származó bevételek zöme – a zsidó negyedből származik, kezdve néhány zsinagógával, köztük az első helyen a Régi-újjal (Altneuschul), amely Európa legrégibb, a mai napig működő zsidó imahelye, az Állami Zsidó Múzeummal, a XV. századbeli Régi temetővel és befejezve a Károly híd szoborcsoportjával és köztük az arany héber szöveges Kálváriával.
Sajnálatomra, a tíz évvel azelőtti helyzettel összehasonlítva, a Régi temető – Prága leglátogatottabb látványossága – látogatói ma szó szerint korlátozva vannak. A hihetetlenül összezsúfolt, egymásra felhalmozott sírkövek megőrzése érdekében, nem lehet többé a sírok között csatangolni, hanem csak a steril, kötéllel elkerített beton ösvényeken körülsétálni a területet. Emiatt drasztikusan csökkent a híres halottak sírköveinek repedéseibe elhelyezett cédulák száma is. Korábbi látogatásomkor ez volt az egyik legcsodálatosabb élményem, a zömükben nem-zsidó látogatók hite a rabbik csodatevő képességében. A temető cédulák ezreivel volt borítva, a legtöbbjüket az első szél, vagy a többi látogató lába hamarosan elrepítette. Emberek egészséget kértek maguk, vagy családjuk számára, gyerekáldásért fohászkodtak, szerelmük viszonozásáért esedeztek, vagy akár sikert kértek iskolai vizsgájukhoz.
Ez az ár, amit megfizetünk azért, hogy a turizmus már nem csak a gazdagok privilégiuma, hogy ma már a kisbevételűek is megengedhetik maguknak néha külföldre ruccanni. Azt mondtad szociális jogok? Ez azt is jelenti, hogy olyan népszerű helyeket, mint az Uffizi Képtárt Firenzében, a Times Tért New Yorkban, az Eiffel Toronyt Párizsban, vagy a Régi Temetőt Prágában, a világ minden tájáról érkező turistahordákkal kell megosztanod, hogy alig tudod kivenni az idegenvezetőnk magyarázatát az idegen nyelvek bábeli kakofóniájában és csak mások válla felett láthatod a Mona Lizát, Rodin szobrait, vagy a Manneken Pist. Nem érdemes bánkódni ezen, nem baj, hogy nem tudtál közel jutni a híres műemlékekhez és lefotózni őket családod, barátaid számára. Valaki más, vagy inkább valaki mások, már megtették előtted és neked csak annyit kell tenned, hogy kiválasztod a legsikerültebb fényképeket és lemásolod őket gépedbe.
Ez ugyan logikus, de nem áltatom magamat, hogy elfogadjátok tanácsomat. Én sem mondtam le kirándulásomon a fényképezésről és íme szerény kis albumom. Akik a Facebook tagjai, ott is megtekinthetik képeimet.



EUTANÁZIA

Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.