GÖRÖG BULI

A múlt héten végre eljutottunk feleségemmel Glykeria egy koncertjére. Ő és más ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe és többször is tervbe vettük elmenni az egyikük koncertjére, de aztán lemondtunk róla és nem csak a jegyek magas ára miatt. A készáriai amfiteátrum, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép (utoljára Otellót láttuk ott), de az ülések kényelmetlenek és a forgalmi dugók miatt, az estére kb. öt órát kell szánni. Ezúttal nem messze tőlünk, a tel avivi kikötőben, volt az előadás és ára is elfogadható volt. Sokkal intimebb, tavernákra emlékeztető légkörben élvezhettük a több mint két órás fellépést, a kitűnő művésznő hangját, melegségét és kiapadhatatlan energiáját. Programjában néhány héber dal is volt, amelyeket tökéletes kiejtéssel, de a közönség repertoárja görög részét is ismerte és vele dúdolta. A tíz személyes zenekar is izraeli volt.
Soha sem tanultam görögül, de az első perctől kezdve, amióta először hallottam Arisant énekeit a jaffai „Arianna” klubban, kedvemre volt a görög népzene. (Mint már említettem, görögül nem tudok, nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük a dalait, de azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer nem jelennének meg a sagapo, szeretlek és appose, éjjel, szavak). Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis (dalát a Zorba a görög című filmből, úgy vélem mindenki ismeri) Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike, akit képes vagyok mindig újra és újra meghallgatni. (Később más énekeseket is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou, Eleni Tsaligopoulo és természetesen Glykeria, de véleményem szerint éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kapcsolatai miatt Theodorakisszal. Miközben e sorokat írom, egy koncert felvételét hallgatom1985-ből Belgiumban. Theodorakis vezényel és Farantouri (akinek fényképe írásom fejlécén díszeleg), egy részletet dalol a különösen felkavaró Mauthausen kantátából, amelyet Iacovos Kambanellis, akinek sikerült túlélni a haláltábort, szavaira írt. http://www.youtube.com/watch?v=4NKLZnpc0Sg
A 60-as években, eúrópai krándulásom keretében, néhány napot töltöttem Athénben is és kombinált túraprogramot dolgoztam ki magamnak: napközben a régiségeket néztem meg, este meg a Plakában (plaka=piac) levő ének klubokba látogattam. Egy barátom, aki jól ismerte Athént, azt tanácsolta, hogyha igazán élvezni akarom a népdalokat és táncokat, anélkül, hogy ezt az élményt kénytelen-kelletlen meg kellene osztanom az amerikai és német turisták százaival, a klubokba való látogatást érdemes az éjfél utáni órákra halasztani.
Nagyon élveztem az atmoszférát, azokban az években még dívott az azóta letiltott szokás, amikor népszerű énekes lépett fel, vagy az egyik vendég táncra perdült, a közönség nem tapssal, hanem a tányérok tömeges összezúzásával nyilvánította ki a tetszését. A pincérek külön e célra gyártott tányérok garmadát hozták be és a lelkes vendégek – amennyire a zsebük bírta – tucatjával hajították a tányérokat a színpadra. Amikor már túl sok volt a cserép a színpadon, a takarító seprővel egy kicsit oldalra tolta azokat – anélkül, hogy a fellépés abbamaradt volna – és a dobálás folytatódott. Ma csak virágokkal szabad megdobálni az énekeseket és az ének klubok is máshova kerültek. A Plakában csak drága üzletek maradtak.
Vagy öt-hat éve egy emlékezetes kirándulást rendeztünk Rodoszba. A sziget csakugyan gyönyörű, csodálatos tengerpartjai vannak, ott az ismert Lepkék völgye, egy szép kis zsinagógát is felfedeztünk (a templomszolga látta, habozunk, bemenjünk-e rövidnadrágban és szandálban és azt mondta, a rabbi szívesebben fogadja a látogatókat akármilyen öltözetben, mintha egyáltalán nem jönne be senki), de látogatásunk fénypontja a híres „Café Chantant” zenekávéház volt az óvárosban, amelyről minden ismerősöm azt mondta nem szabad kihagyni. A dalok közül sokan ismerősek és még azok is, amelyeket nem fordították le héberre, majdnem izraelieknek hangzanak. A helynek különleges atmoszférája van. Az asztalokat még a késői órákban is egész családok – nagyszülők, szülők és gyerekek – foglalják el. A népszerűbb dalokat a közönség is énekli, és egyesek, vagy egész családok táncra perdülnek a zenekar előtti térségben.
Szegény családom rákényszerült elfogadni furcsa zenei ízlésemet és azon véleményemet is, hogy olyan zenét, amelyet meg akarunk próbálni érteni és élvezni (vagy elhatározni, hogy utáljuk) teljes hangerőséggel kell meghallgatni. Háttérzene lifteknek és parkolóknak felel meg. Csapongóan változó hangulatom szerint, nappalink néha klasszikus művektől, máskor pedig nosztalgikus cigányzenétől, szentimentális orosz daloktól, vagy éppen görög taverna zenétől visszhangzott. Különösen gyakran játszottam le a „I Margarita I Margaro” című dalt (Theorodakis szerezte mind a szöveget, mind a dallamot), mert címe Margalith nejem nevére hasonlít.
Magyarországon sok görög emigráns él, sőt van egy Beloiannis nevű falú is, néhány kitűnő görög étterem és zenekarok is, amelyek görög népzenét játszanak, de nem hinném, hogy lenne még egy ország, honán kívül, ahol a görög zenének annyi bolondja van, mint nálunk. Az „Arianna” klub már nem létezik, de sok más hely van, ahol szolid áron görög folklórt lehet élvezni. Nemrég voltunk egy bolgár étteremben, ahol a kitűnő pacallevesen (skembe) és más helyi finomságokon kívül, minden kedden görög zenét is lehet hallgatni. Nem nagy produkció, összesen két zenész és egy énekes, de a hely csakugyan intim, a hangulat az egekig hág és a vendégek közül néhányan táncra is kelnek. A görög tánc általában szóló, nem páros.
Amikor megkérdeztem az egyik törzsvendéget ki az a hölgy, aki olyan megigézően ropja a görög táncokat, azt a meglepő választ kaptam: „egy lengyel származású ügyvédnő”.

Egyedi keresés

LÉLEKVÁNDORLÁS, MIK AZ ESÉLYEI?

Gondoltattok-e valaha arra: a legtöbb cselekedetünk a nap folyamán nem akarati, hanem csak reakció külső eseményekre, ingerekre? Reggel felébredünk, mert kintről beszűrődik a pirkadat fénye, kialudtuk magunkat, az ébresztőóra cseng, vagy a háziak közül valaki felébreszt; a nyomás hólyagunkban (vagy a csikarás beleinkben) megszabja, hogy első utunk a budiba vezet; a kíváncsiság a legfrissebb fejleményekre a globális faluban mialatt forgalmon kívül voltunk, a rádió bekapcsolására, vagy a sportrovat fellapozására késztet; a szükség kimosni a csipákat szemeinkből, felfrissülni, fogat puccolni, vagy megborotválkozni, lépteinket a fürdőszoba felé irányítja; az éhség, a kávészenvedély, vagy a szokás, a konyhába visz és ez így folytatódik az egész álló nap, az egész élet folyamán.
Lehet-e egyáltalán valamihez hozzáfogni saját kezdeményezésből, spontánul, nem külső, vagy belső ingerből kifolyólag? Amikor a géphez ülök és nekikezdek egy új íráshoz, általában csak reagálok, egy filmre, amelyet nemrég láttam, olvasott cikkre, könyvre, valamire, amit egy barát mondott, vagy emlékre, amely egy élményem felidézett. Feltételezem, hogy ez így van mindenkinél. Az egész életünk egy feltételes reflex.
Ez a gondolatsorozat is akkor született meg, amikor azzal akartam kezdeni írásomat „Azt olvastam a Time magazinban…” Már sok-sok éve vagyok ennek a hetilapnak az előfizetője, de nem csak azért, mert szerintem ez a hetilap a legelsőrendűbb forrása a hírösszefoglalóknak világ minden zugából, hanem a tudományról, turizmusról, sportról, művészetről, divatról – az élet minden területéről – beszámoló, kitűnő háttér riportázsainak köszönthetően. Sokszor, amikor nem értem mi a frászról van szó az újságban, azt mondom magamnak: „Nem baj, majd a Time-ban megmagyarázzák a jövő héten.”
Ezúttal egy átfogó riportázs a tudatról keltette fel az érdeklődésemet. Már a bekezdés is gondolatkeltő volt (ez a bekezdések feladata, nem?):
„Létezel, ugye? Bizonyítsd be. Miként idézi elő 100 milliárd fecsegő agysejt annak a tudatát – vagy illúzióját – hogy itt vagy?”
A továbbiakban pedig:
„Az agysejtekkel foglalkozó tudósok szerint, a legkevésbé kétséges jellegzetesség az, amely sok laikus számára a legmegrázóbb. A gondolataink, érzéseink, örömeink, fájdalmaink, egyedüli forrása, fiziológiai tevékenység az agyszövetekben. A tudat nem lakozik egy légies lélekben, amely az agyat személyi digitális asszisztensként (PDA) használja, a tudat maga az agy tevékenysége. A tudat minden aspektusa az agyhoz vezethető vissza és amikor az agy fiziológiai tevékenysége abbamarad, amennyire meg lehet ítélni, a személy tudata megszűnik létezni”.
Nem foglalkozok agysejt kutatással, de meglepett, mennyire biztosak magukban a szakértők. Holtbiztonsággal kijelentik, a halhatatlan emberi lélek fogalma merő kitalálás, amely csak vigaszt nyújt azoknak, akik a közeledő elkerülhetetlen nemlét gondolatát elviselhetetlennek találják.
Távol állok a vallástól, de egy pár misztikus hitnek, mint a lélekvándorlásnak, úgy látszik mégis sikerült átfurakodni világi vértemen. A tárggyal sok éve ismerkedtem meg, amikor rábukkantam a „Bridey Murphy nyomában” c. bestsellerre, egy amerikai nőről, aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken. Csak egy látogatás a washingtoni ír követségre és egy részletes térkép tanulmányozása, szolgáltak bizonyítékkal, hogy csakugyan létezik egy ilyen nevű város.
Az indiaiak, drúzok, de a zsidóság egy része is (a Kabbalisták, a haszid irányzatúak), abban hisznek, hogy a lélek nem enyészik el a halállal, hanem újraszületik egy másik ember testében, de engem inkább befolyásolt néhány pszichiáter kutatása, akiknek hipnózis alatt sikerült felhozni emlékeket pácienseik múltbeli létéből, amelyeket állítólag más testben éltek át.
A módszert – mint sok más találmányt – véletlenül fedezték fel. Sigmund Freud, a modern pszichológia és a pszichoanalízis atyja szerint, a lelki blokkok gyökerei a betegek gyerekkorában történt traumatikus események, amelyeknek emléke a tudat alatt (szintén Freud felfedezése) van eltemetve, úgyhogy a paciens nem is tud létezésükről.
Mint ahogy tudja mindenki, aki valaha néhány filmet látott, a viselkedési zavarok kezelése, az elfojtott traumák, a tudatalatti okok feltárása, feloldása, a terapistánál történik. A beteg heverőn fekszik és u. n. „szabad asszociációs” módszerrel beszámol gondolatairól, amint azok elméjén áthaladnak. Ez persze lehetővé teszi a kezelője számára rátapintani a tünetek gyökereire, de már maga a nem tudatos emlékek feltárása a páciens által, az első lépés a gyógyuláshoz.
Bizonyos esetekben, amikor a terapista nem képes feltárni a lelki zavar gyökereit, megpróbálja hipnózis által a gyerekkorába visszavezetni alanyát. Egyszer véletlenül – talán amikor egy hölgy nem vallotta be tényleges korát – az pszichlógus a születése előtti időpontba vezette vissza a páciensét és – csodák csodája – voltak emlékei erről az időről is. Ezekben az emlékekben le tudott írni valódi eseményeket, amelyekről nem tudhatott és helyeket távoli országokban, amelyeket soha nem látott, épületeket, amelyek ma már nem léteznek, de a helyi lakosok igazolták, hogy a múltban léteztek.
Ezután, a kísérleti alanyok már szándékosan lettek visszavezetve a születési idejük előtti időszakokba, de voltak olyan esetek is, amelyekben nem is volt szükség hipnózisra. Így például Dr. Ian Stevenson, kanadai orvos és pszichiáter, 40 évet szentelt olyan esetek tanulmányozására , amelyekben gyerekek olyan tárgyakról, fogalmakról és személyekről beszéltek, amelyekről normális körülmények szerint fogalmuk sem kellett, hogy legyen. Az események, amelyekre „emlékeztek”, olyan személyek életében történtek, akik néhány évvel a gyerekek születése előtt meghaltak. Más kutatók is írtak hasonló esetekről és számos könyvben számoltak be munkájukról.
Dr. Stevenson mindig nagyon elővigyázatos volt következtetései levonásában és a fentiekre, mint „esetek, amelyek látszólag a reinkarnációra mutatnak” utalt. Tudatában volt kutatása egy alap hibájának: nincs tanúság egy olyan folyamatról, amely lehetővé tenné az egyéniség túlélését és reinkarnációját más testben.
A tudományos közösség egésze szkepticizmussal fogadta ezeket a beszámolókat, de tény, ezek a jelenségek soha sem lettek alaposan tanulmányozva. Így például, a déja-vu érzésnek nincs egyértelműen bizonyított tudományos magyarázata. Veletek is biztos megtörtént, hogy egy teljesen új hely ismerősnek látszott és úgy tetszett, valaha már ott letettek volna; furcsa közelséget, vagy éppen megmagyarázhatatlan undort éreztettek egy vadidegen személy iránt; filmet látattok, amely valamire emlékeztetett, csak nem tudtátok mi az a valami; találkoztattok valakivel, akit mintha valahonnan ismertettek volna, de sehogy sem tudtattok rájönni honnan; visszatérő álmaitok vannak egy olyan eseményről, amelyet soha sem éltettek át. Vajon nem lehetséges, hogy ezek felvillanások előző reinkarnációinkból?
Most ez a jól megfogalmazott, meggyőző cikk a „Time”-ból egyszerre tönkreteszi ezt a kényelmes, megnyugtató hitet, hogy van élet a halál után és nem minden fejeződik be, miután búcsút mondunk földi létünknek. Egy teljesen világi személy számára logikusnak hangzik az elmélet, amelyet írásom elején fejeztem ki: összességünkben csak egy ingerekre reagáló, legmagasabb fokú rendszer vagyunk és az u. n. tudat, amelyre annyira büszkék vagyunk, maga egészében csak az agysejtek milliárdjainak egyedi, véletlen kombinációja. A valószínűség, hogy egy azonos kombináció valaha újra létre jöhetne más testben, sokkal, de sokkal kisebb a lottó főnyereménye megütésének az esélyénél.
Másrészt viszont, amikor hetente kitöltöm a lottószelvényt, nem érdekelnek a nyereség esélyei. Tudom, esélyeim majdnem egyenlők a nullával, de összehasonlítva azzal, aki nem pazarolja pénzét ilyen marhaságokra, nekem legalább van valamilyen esélyem! Mint fent említettem, feltehetőleg nincsenek esélyeink a lélekvándorlás létezésére, de ha mégis összefutunk egyszer egy másik életben és úgy fog tűnni nektek, hogy valahonnan ismertek, mondjatok szépen egy sziát és kockáztassatok meg egy mosolyt.
Mégha tévedtettek is és nem én vagyok az, a mosoly jót fog tenni a másiknak és nektek is.

Egyedi keresés