ROKON KERESÉS

Ez év októberében a feleségemmel Magyarországra látogattunk, nem először, és nagyon remélem utoljára sem, de ezúttal két különleges okunk volt az utazásra. Unokatestvérem 80-ik születésnapját ünnepelte és kérte, kisérjük el a városba, amelyben ő és én annyi felejthetetlen nyarat töltöttünk el áldott emlékű nagymamánknál. Ezenkivül, egy jó barátunk, Farkas Józsi is meghivott minket, ünnepeljük vele, családjával és barátaival 60-ik szülinapját, egy pesti kiskocsmában jó magyaros étellel és cigányzenével. Ami a kirándulásunkat illeti, dacára a feketénél feketébb előjelzéseknek amelyek esős, viharos időjárást jósoltak, naponta sápadt és langyos őszi nap mosolygott ránk. Színházba jártunk, koncertre, kiállitásra, balletre mentünk, szép tájakat csodáltunk meg, degeszre zabáltuk magunkat elsőrendű éttermekben, élveztük réglátott barátok társaságát. Röviden, egy kitünő hetünk volt, olyan, amelyet csak Magyarországon tudok eltölteni.
Néhány nappal elutazásom előtt, felhívott az itteni internetes Magyar Kultúra Fórum egyik tagja, egy második generációs hölgy aki már nem tud magyarul és a tanácsomat kérte. Csak a hetekben, 62 évvel a háború befejezte után jutott tudomására, hogy anyjának egy huga túlélte a háborút. Sikertelenül próbálták megtudni mi történt vele azóta. Az asszony nevén kivül csak, csak az akkori címét ismerik, de a zsidó hitközségben nem ismerik. Vállaltam, hogy megpróbálom kideríteni, ismeri-e valaki annak a háznak lakosai közül amelyben felszabadult 1945-ben, de előre figyelmeztettem a hölgyet, hogy csekély az esély valami információt találni.
Az anyám és magam is túléltük a Holokausztot, nevünk megjelenik azon túlélők listájában akik 1945-ben Pesten éltek és amelynek egy másolata található a safedi Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában, de a Tátra u. 20/b-ben, ahol laktunk, senki a lakosok közül nem tudja mi történt velünk azóta. 1946-ban szüleimmel Csehszlovákiába repatriáltunk, onnan 1949-ben Izraelbe költöztünk és még az egyik volt osztálytársam, aki ugyanabban a házban lakik a mai napig, sem tudott semmit rólam amíg ezidén közös barátok által felújítottuk a kapcsolatot. Ha valaki sejtené is, hogy családunk „Palesztinába emigrált”, nehéz feladat lenne megtalálni Schwarcz Robit akit már sok-sok éve mint Shacham Avrit ismernek.
A keresésem tárgyának is gyakori neve volt, amellett feltételezhető, hogy az akkori fiatal lány férjhez ment, és ha még életben van, más ma a vezetékneve, más városba költözött, külföldre emigrált és még az is lehetséges, hogy Izraelben él.
Egy további pont: az európaiak és amerikaiak – a Földközi Tengert körülvevő országok lakosainak a kivételével – általában gyanakodó természetűek. Amikor egyszer egy csokor virágot küldettem egy pesti asszonyságnak (ne izguljatok, nem szerelmi kalandról van szó) aki segített nekem egy ügyben, felhívtak a virágüzletből, hogy nem tudják kézbesíteni a virágot. A küldönc felcsengetett a hölgyhöz és interkomon megmondta, ajándékot hozott, de az mégsem volt hajlandó kinyitni a kaput. Fel kellett hívnom a nőt és megmagyarázni, én vagyok a küldő és csak egy virágcsokor átadásáról van szó és nem lakása kirablásáról.
Természetesen, dacára a fent mondottaknak, elmentem a Déri Miksa utca 6-ba. Nagyon szivesen számolnék itt be arról, hogy egy 80 asszony izgatottan borult a nyakamba amikor megtudta, hogy rég elveszett rokonai megkerültek, de sajnos küldetésem sikertelen volt. Csak abból a szempontból voltam szerencsés, hogy nem kellett hosszú beszélgetéseket folytatnom arctalan ismeretlenekkel a házi telefonon. Három lakossal beszélgettem, akik ki és bejöttek az általában zárva tartott kapun. Mind nagyon előzékenyek voltak, de egyikük sem hallott a keresett Singer Juditról. Mindhárman sok évvel 1945 után költöztek a házba és biztosítottak arról, hogy senki nem lakik a házban több mint 50 éve. Az egyedüli régi lakos, szintén „izraelita” vallású, aki talán ismerte a keresettet, néhány éve elhunyt.
A hölgy a Magyar Fórumból melegen megköszönte fáradozásomat és meg is lepett. Először életemben csengetett be hozzánk egy küldönc szép cserepes növénnyel, amely ezúttal nekem szólt és nem a feleségemnek, de én nem voltam elégedett. Azt reméltem, hogy sikerülni fog legalább valami apró nyomot találni számára. Vajon ezzel befejeződött a keresés? Ki tudja. A család új okmányokat fedezhet fel. Lehet, hogy a magyar Lakossági Nyilvántartó Irodában találnak valamilyen iratra és persze mindig lehet remélni, hogy csoda történik.
Néhány hónapja én is az egyik itteni rádióállomás népszerű rokonkereső rovatához fordultam és tanukat, meg részleteket próbáltam találni nagynénim, férje és fia – az unokatestvérem – utolsó perceiről, amelyekről csak annyit tudok, hogy lelőtték őket amikor kiugrottak a deportációs vagonból, de sajnos senki sem jelentkezett. Már rég beletörődtem halálukba, ami dühit, az az , hogy nem maradt utánuk semmi emlék, mintha nem is éltek volna soha.
Ez az átkozott háború, a szörnyű Holokauszt, szétforgácsoltak, megsemmisítettek kiterjedt, boldog családokat, de az emberek több mint 60 év után, még mindig nem hajlandók belenyugodni veszteségükbe. Poros levéltárakban kotorásznak, az interneten keresnek, megsárgult leveleket fordíttatnak le, tanúkra találnak, mindent megtesznek egy további apró részlet felderítésére, csak hogy emberibbé tegyék, megtestesítsék ezeket a nagyszülőket, unokatestvéreket, néniket, bácsikat, akiket soha sem ismertek és a legjobb esetben egy megfakult fénykép maradt meg utánuk. Ránk, a megmaradottakra, hárul a felelősség átadni a fáklyát a következő generációnak, elmesélni elpusztult családtagjaink történetét, hogy legalább a szellemükben létezzenek továbbra is közöttünk.

HÁZASSÁG ÉS AMI KÖRÜLÖTTE VAN

2007 szeptemberében, sok izraeli és néhány külföldi vendég résztvételével, bensőséges családi eseményt ünnepeltünk: Fiunk nászát választottjával. Örömteli napok voltak ezek számunkra, nagy megelégedést éreztünk, hogy legfiatalabb sarjunk is végre családot alapított. Természetesen remélem, hogy a fiatal pár boldogságban és összhangban fog élni, minden kívánságuk teljesül és olyan válságokon kivül, amelyek minden normális családban megtörténnek, megtalálják az arany középútat, de ugyanakkor azon tűnődök, vajon nem csoda-e – a mi anyagias világunkban amelyben nem szoktak csodák történni – amikor egy párnak egymástól eltérő háttérrel, szokásokkal, kultúrával, véleményekkel, izlésekkel sikerül sok évig kitartani egymás mellett, közös életet élni, úgy érzik boldogok és tovább szeretik egymást, dacára annak. hogy náluk senki sem ismeri jobban a másik gyöngeségeit és korlátoltságait.
A statisztika bizonyítása szerint a legtöbb ember a Földön valamilyen fajta páros viszonyban él. Ugyanez a kegyetlen statisztika arra is rámutat, hogy ezeknek az embereknek közel a fele nem képes huzamosabb ideig megmaradni ebben a kapcsolatban. Sokan újra (és néha újra, meg újra) próbálkoznak más kapcsolatot keresni, de egy részük képtelen megváltoztatni a temészetét, elfogadni a középutat vitás ügyek lezárásához és megtalálni a lelki erőt legalább annyira alkalmazkodni a másikhoz, hogy lehetővé váljon a párosság valamilyen módja.
Van egy ilyenfajta rokonom. Egy intelligens, jókinézésű, humorral megáldott férfi, de a személyisége annyira pusztító, hogy elriaszt mindenkit, aki hajlandó lenne megpróbálni megosztani vele az életét. A pasi el van keseredve. Ez is a rokkantság egy fajtája és csak azok képesek igazán felfogni – mint minden más fogyatékosságot – milyen érzés társ nékül tengetni az életedet, akik maguk is ettől szenvednek. Nem az ő hibája, de ha nem fogja megtanulni a továbbélést fogyatékosságával, mint a vakok, süketek, némák és más rokkantok, teljesen elveszitheti a józanságát.
Minden ember egy különálló világ amelyet a családja, környezete, barátai, az iskolák amelyekbe járt, az ország amelyben felnőtt, az élete lefolyása és számtalan más tényező formáztak. Az én személyiségemet például a háború és a holokauszt évei, amelyeket kamaszkoromban éltem át, alakították ki. Minden őszinte sajnálatommal és az óriási fájdalommal amelyet a mai napig érzek amint csak rágondolok az emberi élet veszteségre és a hihetetlen anyagi kárra – milliók pusztultak el, a családom része meg lett gyilkolva és más családok teljesen ki lettek írtva, barátok tűntek el nyomtalanul, városok lettek porrá zúzva – mégsem lehet letagadni, hogyha ezek a tragikus események nem történtek volna meg, teljesen más ember lennék. Nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb személy, de más. Nem az aki egy egyenőtlen harc után megváltozni, kisebb sikerekkel és sok kudarccal, belenyugodott végre, hogy vagyok aki vagyok. Nem az az ember akit környezetem megismert és akihez – ha nehezen is – hozzászokott. Ha a fenti események nem változtattak volna meg gyökeresen, úgylátszik Magyarországon éltem volna le az életemet, arról nem is szólva, hogy Izrael állama nem létezne, vagy sokkal később keletkezett volna, nem találkoztam volna feleségemmel és nem nemzettük volna meg azokat a gyerekeket amelyek legfiatalabbjának a lakzijáról akartam beszélni mielőtt elvándoroltam kissé távoli mesgyékbe.
Mit is akartam mondani? Hogy minden egyes ember sajátos, különbözik a többiektől és nincs hasonmása. Vajon ez nem egy csodás jelenség? E sorok írásának a pillanatában 6,761,716,486.00 ember él a Földön és mindegyik egyedi! Van-e határa a lehetséges mutációk és variációk számának az ember természetében? Édes testvérek lehetnek külsőleg hasonlók, de a tulajdonságaik, viselkedésük, képességeik, szeszélyeik annyira különbözők, hogy néha nehéz elhinni, hogy valóban ugyanazon szülők nemzették őket. Még azonos ikrek is, akik ugyanabban a családban nevelkedtek és soha sem váltak el egymástól, sok részletben eltérnek egymástól és talán csak a szülőanyjuk tudja pontosan melyek azok.
Tegyük ehhez hozzá, hogy az évek múltával az ember megrögzül szokásaiban és egyre inkább nehezére esik megváltozni, mégha akarja is, vagy úgy tűnik neki, hogy akarja.
„Miért kell nekem alkalmazkodni a párom szokásaihoz, vagy összeegyeztetni a viselkedésemet az elvárásaihoz? Hiszen világos mint a nap, hogy az én viselkedésem és szokásaim logikusabbak, elfogadottabbak és elismerten jobbak!”
Így kezdődnek a párok közti perpatvarok. A legtöbbjük kompromisszummal végződik, amikor az egyik enged a másiknak (úgye hogy remek kibékülni egy parázs civakodás után? Néha úgy tünik, csak amiatt érdemes veszekedést provokálni, hogy azután élvezhessük a mézédes csókokat és forró öleléseket, kárpótolásért a percekért, órákért, napokért amikor úgy látszott, hogy a szeretők között áthidalhatatlan szakadék nyílt), de ahogy minden seb után, a vitázók lelkében kisebb-nagyobb forradások maradnak és amint ezek elérik a kritikus tömeget, felrobbanthatják a kis családi sejtet.
OK, dacára a nehézségeknek, a válságoknak, a kétségeknek, megtörtént a csoda és legalább részleges összeférhetőség keletkezett két személy között. Elhatározták, hogy összeköltöznek és a közös ágyon kivül, a tusolót, a ruhaszekrényt, a konyhát, a barátokat, a kisállatot, az ujságot, a CD-gyűjteményt, a távirányitót, a bankszámlát és a kocsit is megosztják. Néhány múló válságon kivül továbbra is élvezik egymás társaságát és úgy érzik még boldogok is, akkor tehát miért szükséges, hogy intézményesítsék kapcsolatukat? Miért kérdezik szakadatlanul szüleik, barátaik, ismerőseik, távoli szomszédaik (és néha a párjuk is!) „Mikor lesz az örvendetes esemény?”
Mintha ez egy várható, magától értetődő lépés lenne! Hogy fejezte ki magát egy megrögzött nász-ellenző hajadon barátnőiról akiknek sürgős házasodhatnékja van? „Mintha az egész életükben arra várták volna, hogy bejelezhessenek egy ‘V’-t a feladatok végtelen listájában, katonaság (Izraelről van szó, ahol a lányok is bevonulnak), diploma, munka és most férj is.”
És miért van szükségünk egy vadidegen tényezó, mint példáúl egy fekete ruhás, szakállas rabbi, beavatkozására (a saját esküvőmön a hapsi kancsal is volt, elrontott minden fotót az eseményről) a szigorúan személyi kapcsolatokba közöttünk? Hiszen ha nem lennénk meggyőződve, hogy a másik egy különleges személyiség, egy a millióból, ha nem éreznénk, hogy még a nemzőinknél is közelebb áll hozzánk lelkileg, nem bíznánk rá testünket és lelkünket. (Párválasztásunk néha azt okozza, hogy részleges, vagy teljes szakadás keletkezik szülők és gyerekeik között. Nagyon reméljük, hogy ez nem fog megtörténni fiunk és menyünk esetében és ami minket illet, képesek leszünk nem megismételni szüleink hibáit, akik csupán tiszta szeretetből és törödésből túlságosan beleavatkoztak életünkbe).
Vajon csakugyan szükséges hivatalos állami/vallásos pecsét a szövetség, amelyet saját, szabad akaratunkból kezdeményeztünk, érvényesítésére? Vajon nem elegendő a szeretetünk?
Úgy látszik nem. A házassági szertartás nyilványos, kötelező és szerződéses kapcsolatot létesít két nem-rokon között, akik általában rövid idön belül szülőkké válnak. Nincs a világon még valami ami olyan gyorsan elpárolog mint az érzelem és mint jól tudjuk, ádáz szerelem és pokoli gyülölet csak ugyannak az egyenletnek ellentétes végletei, mindkettő meghatározása egy intenzív érzelmi vihar amely azt okozza, hogy teljesen logikátlanul, a következmények figyelembe vétele nélkül, viselkedünk. Találom lapozgatás a lapokban bizonyítja, hogy lehetetlen az alapvető humánus korrektségre számítani, az emberek természetükből következően tulajdon-orientáltak és amikor ott libeg a fejük fölött Damoklesz kardja, hogy búcsút kell mondaniuk tulajdonuknak, a tárgyaknak amelyeket megszoktak környezetükben, bevételük részének, kicsinyessé, önzővé, hihetetlenül kegyetlenné válnak azok iránt akiket nemrég még őrülten imádtak. Csak a törvényre alapuló objektív itélkezés tudja biztosítani a másik fél és a közös gyerekek tisztességes megélhetését.
Több mint 43 éve vagyok házas, mindkettőnk először mártottuk meg magunkat az együttélés vízében és azt hiszem nejem nevében is kijelenthetem, hogy nem érzünk megbánást és utógondolatokat. Továbbra is szeretjük egymást, élvezzük egymás társaságát és egyetlen kívánságunk, hogy ez az áldott helyzett még jó néhány évig tovább folytatódjon. Mi a titkunk? Nincs csodareceptünk amelyet minden fiatal pár lemásolhatna, csak néhány apró tanács, amely úgylátszik nem is annyira apró, különben a válások száma a világon radikálisan csökkenne.
A vezérelv életünkben „Élj és hagyj élni!” A házasság nem jelenti azt, hogy a párod abszolút rabszolgájává válsz. A két fél között teljes egyenlőségnek kell honolni. Egybekelésünk előtt mindegyikünknek volt önálló élete, hobbyjaink, érdeklődési körünk és barátaink is, akiket életpárunk nem szükségképpen kedvel és jogunk van ezeket továbbra is megtartani. Az életünk három egyenlőtlen részre van osztva: Az én életem, nejem élete és a közös életünk..A mindennap sokszor idegre menő, a gazdasági helyzet, a krónikus időhiány, a gyerekek nevelése, a munkáköri problémái, a fönökünk, az eredeti családunk egészségi állapota, rengeteg feszültséget okoznak és vigyáznunk kell arra, hogy mindig maradjon idő a kettősségre, a házaspár egyedül- és magánlétére és, hogy a közös rész – akármennyire korlátolt-e – kellemes és élvezetes legyen mindkét fél számára.
Egy ilyen kettősségben talán a legfontosabb tényező a figyelmesség amelyet párotoknak szenteltek. A házaséletben nem szabad semmit magátol értetődőnek tekínteni. Nem elegendő, hogy szeretitek egymást, kutyakötelességetek kimutatni ezt szóval és tettel és úgy udvarolni párotoknak mintha csak most ismerkedtetek volna meg. Lepjétek meg egymást, készítsétek el egymás kedvenc ételeit, vegyetek a másiknak kis ajándékokat, hozzatok haza virágot, dicsérjétek meg ruháját, frizuráját, kinézését, beszélgessetek másról is, nemcsak a család gondjairól, meséljetek vicceket és nevessetek egyűtt és ha isten őrizz tévedtetek, megbántotáttok párotokat, ne szégyeljétek magatokat, ismerjétek el tévedéseteket és kérjetek szépen bocsánatot.
Ez az egész tudomány dióhéjban. Számunkra bevált. Nehéz megmondani, egyáltalán lemásolható-e, lehet-e alkalmazni az ilyesmit mások kapcsolatában, hiszen mindannyian különbözünk és ami nálunk bevált, nem szükségszerűen lesz helyén másoknál. Feltehetöen a ti receptetek más lesz, de érdemes erőfeszítést kifejteni, fáradozni, invesztálni, megerőltetés nélkül semmi sem megy. Higyjétek el nekem, megéri! Jó felébredni valaki mellett akit szerettek és aki viszonozza szeretetedet.

FÖLDALATTI MOZGALOM

Amikor nemrég Londonba látogattam, irigyen csodáltam meg, nem először, kitünő földalatti vasút rendszerét, amelynek vonalai széltében és hosszában szelik át ezt a hatalmas világvárost és minden isten háta mögötti zúgba eljutnak, nemcsak a hozzám hasonló alkalmi turista kényelmét szolgálva, hanem a lakosság minden rétegének sok millióját, akik naponta igénybe veszik. A rendszer annyira gyors és hathatós, hogy nem hiszem sokan részesítik előnyben saját kocsijukat a város központjában. A forgalom napközben csigalassúsággal vánszorog és még gyalog is gyorsabban lehet eljutni az egyik pontról a másikhoz. Az underground, hivatalos nevén, vagy a tube, ahogy mindenki nevezi, a „Heathrow” repülőteret is összeköti a várossal és a távoli negyedekkel és ha okosak vagytok és figyelembe veszitek, hogy szállodátok ne legyen túl messze az egyik állomásától, nincs semmi okotok egy csomó pénzt költeni taxira.
Barátok tanácsára, mindjárt amikor leszálltam a gépről, Londonban tartózkodásom egész tartamára vettem egy Oystert, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyát. A metró és a hires piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltünő sárga szinnel megjelölt leolvasóhoz.
Ellentétben példáúl a moszkvai metróval, de sok más országgal is, a földalatti állomások Londonban feltünően elhanyagoltak, mert a vezetőség az utolsó évek költségvetésének az oroszlán részét új kocsikra és az Oyster rendszer bevezetésére, fordította. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem jönnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul. (Ezzel szemben a pesti BKV, a potyázás megakadályozására, kénytelen nagy számú ellenőrt – néha négyet is –odaállítani a metrö állomásaira. Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is).
Aki a londoni földalattit használja, azonnal észreveszi mennyire fegyelmezetten sorakoznak az utasok a végtelennek tűnő mozgólépcsők jobb oldalán, lehetővé téve azok számára aki sietnek, balröl megkerülni őket, de figyelemreméltó a fiatalok előzékenysége is, akik azonnal felpattannak helyükről amint észrevesznek egy idősebb utast.
A japánok is udvariasak, de a maguk túlzott japán módján. Amikor egyszer a tokiói földalattin utaztam – állva – egy utastársam intett, hogy nézzek hátra. Csak akkor vettem észre a kétségbesett arcú fiatal lányt, aki már egy ideje állhatott mögöttem és úgylátszik erős leszállhatnékja volt. Az is lehetséges, hogy már túlhaladtuk az állomását, de a viselkedési kód országában nem tette lehetővé számára, hogy szóljon nekem, megéríntse a vállamat, vagy máskép tudomásomra hozza ezt a szándékát. Félreálltam és szegényke zavart mosollyal sietett leszállni.
Mellesleg, azt hiszem, Japán az egyedüli ország ahol a földalatti űlései melegítve vannak.
Az athéni földalatti vasút rendkivüli kultúrális egyédiséggel rendelkezik. A város első metrójának, amely a 2004-es Olimpiai jatékokra készült el, építési munkálatai jelentősen lelassúltak, mert az ásatások folyamán lépten-nyomon ókori leletekre bukkantak. A metró időben elkészült és a talált műkincsek és a különböző korú ásatási rétegek a parlamenthez közeli Syntagma téri, a főváros egyik legforgalmasabb állomásának az oldalfalán, üveg mögé zárva láthatók. Sehol máshol a világon nincs még egy földalatti állomás, amely egyúttal régességi múzeum is.
Egy külön fejezetet érdemel a viselkedés csúcsforgalomban. Egy japán lány akivel leveleztem, mesélte nekem, hogy az országában sok férfi kihasználja a zsúfoltságot, hogy tapizza az utasnőket. Állítólag Koreában sem idegen a jelenség. Az egyedüli amit a japán hatóságok tehettek, külön női szerelvényeket üzemeltetnek csúcsforgalom idején.
A tárgy az egész világon ismert és sok vicc származott belőle, mind sikamlósak és nem itt fogom elmesélni őket. Csak egy esetet szeretnék említeni, amely ugyan egy buszon történt velem, de egy fontos pontban különbözik a fent említett jelenségtől: A „szenvedő” fél nem a nő volt. (A részlet „Találkák a Buszon” c. írásomban jelent meg 2006 januárjában).
„Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Egy alkalommal, amikor zsúfolt buszon utaztam és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csúnyán megütheti magát), puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a közelemben álló lány, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz – és a kezemhez.
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezés okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos fokú súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb lettem volna, az esetet egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam, amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsúfoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.”
Dacára annak, hogy Izraelben még nincs földalatti vasút, egy tárgyban azt hiszem közel az élhez állunk: A személyi higiéna fontosságának a tudatosságában. Talán a magas hőmérsékletek miatt amelyek országunkban uralkodnak az év nagy részében, hála az egeknek a legtöbb ember rendszeresen tussol és dezodort használ. Egy másik fontos pont az, hogy a közúti jármúvek (és a szinházak, mozik, bevásárló központok, stb.) kondicionálva vannak. Londoni látogatásom idején a hőmérseklet kint összesen 17-18 volt, de a szerelvényekben máris nagy volt a hőség. Nem szeretnék egy kánikulás napon rászorúlva lenni a londoni metróra. (Egy cikkben azt olvastam, hogy a hőmérsékletek néha az 50 fokot is elérik!). A hálózat 55%-a a földfelszín felett halad és az állomásokat nem lehet kondicionálni, de a kocsikon azért bevezethetnék a hűtést.
Ami furcsa, hogy dacára annak, hogy a földalattit egy cég üzemelteti, nagy különbségek vannak a különboző vonalak között. A véleményem szerínt a Piccadilly Line a legjobb, mert ezen a vonalon hangos és jól érthető információ áll az utasok rendelkezésére. Az utazás egész tartama alatt ismétlik a vonal nevét és végállomását, az állomás elhagyása után bejelentik a következőt és az érkezéskor is bemondják a nevét (hasonlóan a pesti metróhoz). Ami több, ugyanez az információ megjelenik a szerelvényekben elhelyezett képernyőkön is. (Ebből a szempontból a pesti metró kitünő. A turistának nem kell érteni a nyelvet, ha csak tudja a kivánt állomás nevét. Csak a HÉV-vel van baj. A bemondó valamilyen okból a „megállóhely” szót hangsúlyozza, de a név a legtöbbször érthetetlen). Amennyire alkalmam volt kitapasztalni rövid londoni látogatásom keretében, a többi vonalon a tájékoztatás színvonala sokkal alacsonyabb és néha kénytelen voltam kérdezősködni is, amit úgye tipikus férfi létemre utálok.
Annak viszont megörültem, hogy a régi jó angol szokás, miszerint a leszálló utasok az űlésen hagyják az újságukat, nem változott meg. Vagy 40 éve amikor két hetet töltöttem Londonban, soha sem vásároltam újságot. Jól tudtam, hogy metróban választhatok majd az összes Angliában kiadott napi lapok közül.

Néhány fénykép az athéni Syntagma metró állomásról