FÖLDALATTI MOZGALOM

Amikor nemrég Londonba látogattam, irigyen csodáltam meg, nem először, kitünő földalatti vasút rendszerét, amelynek vonalai széltében és hosszában szelik át ezt a hatalmas világvárost és minden isten háta mögötti zúgba eljutnak, nemcsak a hozzám hasonló alkalmi turista kényelmét szolgálva, hanem a lakosság minden rétegének sok millióját, akik naponta igénybe veszik. A rendszer annyira gyors és hathatós, hogy nem hiszem sokan részesítik előnyben saját kocsijukat a város központjában. A forgalom napközben csigalassúsággal vánszorog és még gyalog is gyorsabban lehet eljutni az egyik pontról a másikhoz. Az underground, hivatalos nevén, vagy a tube, ahogy mindenki nevezi, a „Heathrow” repülőteret is összeköti a várossal és a távoli negyedekkel és ha okosak vagytok és figyelembe veszitek, hogy szállodátok ne legyen túl messze az egyik állomásától, nincs semmi okotok egy csomó pénzt költeni taxira.
Barátok tanácsára, mindjárt amikor leszálltam a gépről, Londonban tartózkodásom egész tartamára vettem egy Oystert, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyát. A metró és a hires piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltünő sárga szinnel megjelölt leolvasóhoz.
Ellentétben példáúl a moszkvai metróval, de sok más országgal is, a földalatti állomások Londonban feltünően elhanyagoltak, mert a vezetőség az utolsó évek költségvetésének az oroszlán részét új kocsikra és az Oyster rendszer bevezetésére, fordította. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem jönnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul. (Ezzel szemben a pesti BKV, a potyázás megakadályozására, kénytelen nagy számú ellenőrt – néha négyet is –odaállítani a metrö állomásaira. Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is).
Aki a londoni földalattit használja, azonnal észreveszi mennyire fegyelmezetten sorakoznak az utasok a végtelennek tűnő mozgólépcsők jobb oldalán, lehetővé téve azok számára aki sietnek, balröl megkerülni őket, de figyelemreméltó a fiatalok előzékenysége is, akik azonnal felpattannak helyükről amint észrevesznek egy idősebb utast.
A japánok is udvariasak, de a maguk túlzott japán módján. Amikor egyszer a tokiói földalattin utaztam – állva – egy utastársam intett, hogy nézzek hátra. Csak akkor vettem észre a kétségbesett arcú fiatal lányt, aki már egy ideje állhatott mögöttem és úgylátszik erős leszállhatnékja volt. Az is lehetséges, hogy már túlhaladtuk az állomását, de a viselkedési kód országában nem tette lehetővé számára, hogy szóljon nekem, megéríntse a vállamat, vagy máskép tudomásomra hozza ezt a szándékát. Félreálltam és szegényke zavart mosollyal sietett leszállni.
Mellesleg, azt hiszem, Japán az egyedüli ország ahol a földalatti űlései melegítve vannak.
Az athéni földalatti vasút rendkivüli kultúrális egyédiséggel rendelkezik. A város első metrójának, amely a 2004-es Olimpiai jatékokra készült el, építési munkálatai jelentősen lelassúltak, mert az ásatások folyamán lépten-nyomon ókori leletekre bukkantak. A metró időben elkészült és a talált műkincsek és a különböző korú ásatási rétegek a parlamenthez közeli Syntagma téri, a főváros egyik legforgalmasabb állomásának az oldalfalán, üveg mögé zárva láthatók. Sehol máshol a világon nincs még egy földalatti állomás, amely egyúttal régességi múzeum is.
Egy külön fejezetet érdemel a viselkedés csúcsforgalomban. Egy japán lány akivel leveleztem, mesélte nekem, hogy az országában sok férfi kihasználja a zsúfoltságot, hogy tapizza az utasnőket. Állítólag Koreában sem idegen a jelenség. Az egyedüli amit a japán hatóságok tehettek, külön női szerelvényeket üzemeltetnek csúcsforgalom idején.
A tárgy az egész világon ismert és sok vicc származott belőle, mind sikamlósak és nem itt fogom elmesélni őket. Csak egy esetet szeretnék említeni, amely ugyan egy buszon történt velem, de egy fontos pontban különbözik a fent említett jelenségtől: A „szenvedő” fél nem a nő volt. (A részlet „Találkák a Buszon” c. írásomban jelent meg 2006 januárjában).
„Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Egy alkalommal, amikor zsúfolt buszon utaztam és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csúnyán megütheti magát), puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a közelemben álló lány, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz – és a kezemhez.
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezés okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos fokú súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb lettem volna, az esetet egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam, amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsúfoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.”
Dacára annak, hogy Izraelben még nincs földalatti vasút, egy tárgyban azt hiszem közel az élhez állunk: A személyi higiéna fontosságának a tudatosságában. Talán a magas hőmérsékletek miatt amelyek országunkban uralkodnak az év nagy részében, hála az egeknek a legtöbb ember rendszeresen tussol és dezodort használ. Egy másik fontos pont az, hogy a közúti jármúvek (és a szinházak, mozik, bevásárló központok, stb.) kondicionálva vannak. Londoni látogatásom idején a hőmérseklet kint összesen 17-18 volt, de a szerelvényekben máris nagy volt a hőség. Nem szeretnék egy kánikulás napon rászorúlva lenni a londoni metróra. (Egy cikkben azt olvastam, hogy a hőmérsékletek néha az 50 fokot is elérik!). A hálózat 55%-a a földfelszín felett halad és az állomásokat nem lehet kondicionálni, de a kocsikon azért bevezethetnék a hűtést.
Ami furcsa, hogy dacára annak, hogy a földalattit egy cég üzemelteti, nagy különbségek vannak a különboző vonalak között. A véleményem szerínt a Piccadilly Line a legjobb, mert ezen a vonalon hangos és jól érthető információ áll az utasok rendelkezésére. Az utazás egész tartama alatt ismétlik a vonal nevét és végállomását, az állomás elhagyása után bejelentik a következőt és az érkezéskor is bemondják a nevét (hasonlóan a pesti metróhoz). Ami több, ugyanez az információ megjelenik a szerelvényekben elhelyezett képernyőkön is. (Ebből a szempontból a pesti metró kitünő. A turistának nem kell érteni a nyelvet, ha csak tudja a kivánt állomás nevét. Csak a HÉV-vel van baj. A bemondó valamilyen okból a „megállóhely” szót hangsúlyozza, de a név a legtöbbször érthetetlen). Amennyire alkalmam volt kitapasztalni rövid londoni látogatásom keretében, a többi vonalon a tájékoztatás színvonala sokkal alacsonyabb és néha kénytelen voltam kérdezősködni is, amit úgye tipikus férfi létemre utálok.
Annak viszont megörültem, hogy a régi jó angol szokás, miszerint a leszálló utasok az űlésen hagyják az újságukat, nem változott meg. Vagy 40 éve amikor két hetet töltöttem Londonban, soha sem vásároltam újságot. Jól tudtam, hogy metróban választhatok majd az összes Angliában kiadott napi lapok közül.

Néhány fénykép az athéni Syntagma metró állomásról