ELŐÉRZETEK

Az angol premonition – egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatos megérzés, nagyon gyakran figyelmeztetés – magyar fordítása előérzet, vagy előzetes figyelmeztetés. Azok szerint, akik hisznek az ilyenfajta előérzetekben, ez majdnem ugyanaz, mint a precognition, magyarul jövőérzékelés, (vagy előismeret, előzetes ismeret, prekognició) egy fogalom, mely meghatározása: olyan jövős információ birtokába jutni, amely a szokásos módon, valós adatok elemzése által, nem elérhető.

Szerény véleményem szerint az ilyenfajta előismeret már a parapszichológia területére tartozik. Tom Cruise 2002-es sci-fi filmjében, Különvélemény, a rendőrség Bűncselekmény Megelőző Osztálya természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező személyek (precogs) kinyilatkoztatásai alapján, még a gyilkosság bekövetkezte előtt letartóztatja a leendő elkövetőket, akik persze szenvedélyesen tiltakoznak, mert nem tudják még, hogy gyilkosságot fognak elkövetni. Egy másik film, egy meglehetősen izgi pszichológiai dráma, Megérzés, Sandra Bullockkal (amelynek plakátjából loptam az írásomat kísérő fényképet), teljesen képzeletbeli. Ha jól tudom, az Egyesült Államok katonasága parapszichológiai kísérletek sorozatát végezte el, de nem tudta bizonyítani, hogy a jövőérzékelésnek tudományos alapja van. Tény, senki sem jósolta előre meg a szeptember 11-es és más terrorcselekményeket.

Ellentétben a jövőérzékelés tehetségével, amely csak keveseknek adatott meg és mint fent említettem, nem bizonyítható, az előérzés, a megsejtés adottsága, veleszületett minden emberrel. Mindegyikünk tapasztal időről időre, ilyen, vagy olyan mértékben megérzéseket. Hányszor történt meg veletek, gondoltatok valakire, akit nem láttattok, vagy akiről nem hallottatok hosszú ideje és hirtelen felcsörgött benneteket? Ezeknek a előérzéseknek sincs tudományos magyarázata és nem bizonyíthatók empirikus eszközökkel.

Miért létezik mégis az a tévhit, hogy az előérzések aránylag megbízhatók? Embereken, különösen nőken, sokszor páni félelem hatalmasodik el, bizonyosak abban, hogy valami szörnyűség fog történni gyerekeikkel/unokáikkal/párúkkal. Ez egy teljesen természetes érzelem és

drágáik iránti nagy szeretettükből, a sok személyesen megélt, vagy a médiában közölt rettenetes esetekből, származik. Ezek az előérzetek a legtöbbször nem valósulnak meg és az egész esetet rövid időn belül elfelejtik, de azokban a sokkal ritkább esetekben, ha csakugyan szerencsétlenség történik, a hír a beteljesült előérzésről, szájról szájra terjed.

A Wikipédia néhány esetet említ, amelyekben az előérzés valóvá vált. Abraham Lincoln tíz nappal meggyilkolása előtt megálmodta közelgő halálát, Mark Twain megjósolta a Halley-üstökös megjelenését halála napján – hasonlóan, mint születésekor – sokaknak volt előérzete a Titanic elsüllyedéséről, de ezek a beteljesült jóslatokról szóló ritka és anekdotális esetekhez tartóznak, amelyeket azért jegyeztek fel, mert híres személyekkel/eseményekkel voltak kapcsolatban.

Engem azért kezdett foglalkoztatni a tárgy, mert elég gyakran vannak előérzéseim. Emellett, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ezek megbízhatók, pont fordítva. Néhányszor engedtem a kísértésnek és sorsjegyet vásároltam, mert úgy éreztem, ezúttal nyerni fogok, de a szerencse sajnos továbbra is elkerült. Az egyik városon kívüli utazásom előtt az az erős érzésem támadt, hogy baj fog érni és jobb lenne, ha otthon maradnék, de elhatároztam, hogy ez csak krónikus lustaságom újabb rohama és kényszerítettem magamat útra kelni. Elképzelhetitek, kutyabajom sem lett (de talán azért, mert óvatosabban vezettem).

Az egyik legemlékezetesebb esetem, még boldogult anyám életében történt. Egyszerűen rühellte, hogy feleségem és én külföldre utazunk, ’egyedül hagyva őt‘ és mindent megtett, hogy meghiúsítsa terveinket. Egy utazásunk előtt Csehországba, azt a lehetőséget vázolta fel, hogy már nem találjuk életben, amikor visszatérünk. Nem tudom miért, de ezúttal sokkal jobban hatottak rám szavai, mint máskor és repülésünk egész ideje alatt szavai ott harsogtak a fejemben. Az eset még a mobiltelefonok kora előtt történt, privát lakásban laktunk, a nemzetközi beszélgetések ára borsos volt és eszem ágában sem jutott engedélyt kérni, a vendéglátóink telefonját használni. Másnap, amikor Prága központjába kirándultunk, ott hagytam a csoportot, megkérdeztem merre van a főposta és rohantam felhívni mamámat. Nemcsak, hogy nem volt baja, hangulata emelkedettebb volt, mint általában, kedvenc programját nézte a német TV-ben és vidáman kívánt nekünk további jó mulatást.

Az utána következő években is továbbra kézzel-lábbal tiltakozott utazásaink ellen, de még sok évet élt meg és 85 éves korában halt meg.

Előérzéseim nem múltak el, de igyekezem semmibe venni őket és a mai napig nem sínylettem meg ennek következményeit. Felhívom olvasóimat, akiknek hasonló, vagy más tapasztalatai van, számoljanak be róluk.

CARMINA BURANA

Szülinapomra szép ajándékot kaptam, két jegyet egyik kedvencem, a Carmina Burana előadására. Ritkán láttam hasonló, mély benyomást keltő koncertet. A művet a Tel Avivi opera zsúfolásig megtelt termében, a Rison Lecioni szimfonikus zenekar adta elő és a fenomenális Dan Ettinger vezényelt. (A koncert első részében a zenekar Mozart 25.-ik szimfóniáját játszotta). A színpadon, a zenekar tagjain kívül, egy száztagú kórus is helyet kapott és időnként egy gyerekkórus ötven tagja is csatlakozott.

Carmina Burana egy cselekményes kantáta, amelyet a német Carl Orff szerzett 1935-36-ban. A mű 24, egy bajorországi kolostorban talált, latin–német–francia XIII-XIV. századbeli versre alapszik. A dalok világi tárgyak széles skálájáról szólnak. A sors és szerencse forgandóságáról, az élet csalóka, félrevezető természetéről, a tavaszi visszatérés öröméről, a zabálás, piálás, szerencsejátékok, testi vágy gyönyöreiről. A ciklus sok dalának erotikus jellege van. Sokszor hallgattam már meg a művet különféle előadás módon és néhány filmezett verziót is láttam. Említésre méltó volt egy, amely az énekelt és zenekari tételeket buja balettel egészítette ki, de számomra a legérdekesebb az a felvétel, amelyikben a Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli és egy japán kórus kíséri. Mindig újra és újra elbűvöl a ferdeszemű énekesek látványa, ahogy óriási igyekezettel adják elő Bach és más európai zeneszerzők műveit, amelyeknek a kultúrája olyan messze van az övéjüktől, mint a Föld a Holdtól, olyan nyelveken, amelyek teljesen idegenen hangozhatnak számukra (Carmina Burana esetében latin és középkori német).

Legalább 5-6 élő előadását is láttam a kantátának. Ha csak lehet, a zene élvezésének ezt a módját részesítem előnyben, amikor a hallás dimenzióját kiegészíti a látás is. Dan Ettinger karmestert először láttam és nagyon élveztem rendhagyó és virtuóz stílusát. Ettinger, aki soha sem tanulta a vezénylést az akadémián, ugrabugrál, táncol és minden mozdulatával átéli a zenét. A múltban gyakran kérdeztem magamban, minek szükséges egyáltalán a karmester? Mi a kapcsolat a férfi között a kis pódiumon, aki ritmikusan lóbálja a kezét és az zenekar között, amely magabiztosan végzi feladatát? Nem így van Ettinger esetében. Ő láthatóan uralkodik a zenészeken és minden feltörő szólamot, halk tónust, megfelelő karmozdulattal beint.

Amikor a szemeddel követed a zenekart munkájában, könnyebb megérteni a játszott művet és különbséget tenni különböző alkotóelemei között. Így például ezen a koncerten, hosszú perceken át szemeztem a dobost, amint különféle hangszereket szólaltatott meg. A dobok dörgését nem volt nehéz hallani akkor sem, amikor a zenekar és a kórus teljes hangerősséggel működött, de csak amikor a zenészre koncentráltam és láttam amint a tamburint rázza, vagy ráver a triangulumra, amelynek a hangja általában elenyészik a zenekar crescendójában, sikerült kivennem finom hangját.

Mint már említettem, Carmina Burana egyik kedvencem és feleségem meg jó barátaim is velem hasonló mértékben kedvelik. Azonkívül, mint jól tudjuk, minél inkább hallgatunk egy zenei művet, annál inkább válik ismertebbé és kedvesebbé, de nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nem osztják ízlésemet. Régebben, amikor még kutyatulajdonosok voltunk – mióta kedvencünk az örök vadászmezőkre távozott, nem volt kedvünk új állatot hozni házunkba – sétáltatás közben megismerkedtem egy angolszász hölggyel, aki szintén ölebét sétáltatta. Beszédbe eredtünk és egy kicsit meg is barátkoztunk. Néhányszor meghívott házába egy pohárkára és amikor két további jegyet kaptam a Carmina Burana egy előadására, meghívtam őt és barátját, tartsanak velünk.

Nem tisztáztam előzőleg zenei ízlését, de feltételeztem, hogy mint intelligens világfi (vagy inkább világnő), ő is kedveli a klasszikus zenét. Ami történt elképesztett. Néhány perccel a zene kezdete után, a hölgy felemelkedett, odasúgta nekem, „Nem bírom tovább” és barátjával együtt elhagyta a termet.

Ezután a kínos eset után, kapcsolataink is lehűltek. Úgy sincsen kutyánk többé és nem futunk többé össze sétaink közben.

O Fortuna, a Carmina Burana első részéből. A Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli.

FORGÓAJTÓ, vagy A MÁSODIK FELESÉG

A napokban véletlenül összefutottam egy régi barátnőmmel. Sok év telt el az óta – több mint 45 éve vagyok nős – de ma is gusztusosnak és kívánatosnak néz ki. A kapcsolatunk annak idején nem volt egy sorsszerű, dramatikus, fel-le szerelem. Élveztük egymás társaságát, moziztunk, buliztunk, parki padon, vagy a lépcsőházban, mielőtt hazament a szüleihez, csókolództunk, egy kicsit tapiztuk egymást – azokban a napokban a sex fiatalok között inkább kivételnek számított, mint magától értetődőnek – de nem voltam még érett egy állandó, kötelező kapcsolatra és amikor megismert egy nálam komolyabb pasit (aki később el is vette), mint barátok váltunk el. Csak kellemes emlékeink vannak azokról a napokról, visszamaradt keserűség, harag nélkül és dacára a hosszadalmas szünetnek, mindketten úgy éreztük, a barátság, a kölcsönös érdeklődés, továbbra is fennmaradt.

Beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, kiraktuk az asztalra a gyerekek, unokák fényképeit és kellemes terefere és kávézás között, az a gondolat ötlött a fejembe, mi lett volna, ha folytatjuk a kapcsolatot, ha elmélyítjük és összekelünk?

Mindjárt most le akarom szögezni, maradéktalanul boldog vagyok házasságomban, nejem legjobb pajtásom, gyerekeink jól sikerültek (szerény véleményünk szerint), soha sem fordult meg fejemben a megbánás gondolata, de hiszen a fenti barátnőt jó néhány évvel a jövőbelim előtt ismertem meg és ha tovább járunk, elhatározzuk összekötni jövőnket, valószínűleg egyáltalán nem ismertem volna meg mostani élettársamat. Furcsa, nem valószerű tulajdonságom, érzelmileg képtelen vagyok azonosulni a kétdimenziós idő fogalmával, amely szerint a forgalom csak egyirányú lehet, a múltból a jövőbe és mindig azon morfondírozok „mi lenne ha?”

Nálam okosabbak és nagyobbak próbálták meghatározni a házasság intézményének minőségét, szavak százezreit írták és írják olyan címekkel, mint „a párkapcsolati kommunikáció fontossága”, „a boldog házasság titka”, „sikeres párkapcsolat” és hasonló tárgyú cikkeket, meg tanult könyveket, de egyben mindegyikük megegyezik: a sokszor fájós kompromisszumok a házasélet alapjai. Az élettársak kötelesek megegyezni a másikkal, igyekezni megelőzni a heves, gyorsan elfajuló szembeszállásokat, amelyek néha azt okozhatják, hogy az egész kapcsolat felbomlik.

A kompromisszumok sokkal a dátum kitűzése és a meghívók kiküldése előtt kezdődnek. Ha valaki kijelenti előttem, rátaláltam az ideális partnerre, gratulálok neki, magamban pedig egy jót röhögök. A nő lehet lélegzetelállító szépség, csodás szakácsnő, példás háziasszony, a férfi atlétikus, vonzó testű, kitűnő táncos, bűbájos udvarló, aki ajándékokkal halmozza el barátnőjét, de mindig van egy-két csomó a kákán. A férfi horkol, sportbolond, rendetlen, füstöl, mint a kémény, a nő órákig dumál a telefonon, kifogásolja párja barátait, folyton kritizálja, nem nevet a viccein stb., stb. Hát akkor miért kelnek mégis össze? Mert szerencséjükre létezik egy leleményes ‘fülig egymásba habarodás’ nevezetű automatikus mechanizmus, amely azt okozza, hogy az érintett személyek fittyet hánynak az ilyen kis zavaró mozzanatoknak, mi több, vakok, mint a bányaló és nemcsak képtelenek észrevenni bármilyen hibát partnerüknél, hanem meg vannak győződve arról, hogy ő a tökéletesség eszményképe. A hatása ugyan elmúlik egy idő után, de addig a pár már házas egy ideje, esetleg első gyereküket várja és ha a különbségek közöttük nem szélsőségesek, a vak szerelem lassan-lassan tágra nyitott szemű csendes szeretetté változik, amely sokszor évtizedekig megmarad: jól ismered élettársad gyengeségeit, bolondériáit, korlátoltságait, de dacára ezeknek, szereted őt.

Mindez átfutott a fejemen aznap, amikor búcsút mondtam volt barátnőmnek – természetesen telefonszámokat cseréltünk és biztosítottuk egymást a kapcsolat fenntartásáról – amikor hirtelen eszembe jutott egy elbeszélés, amelyet egyszer régen olvastam. Szeretem a fantáziákat, egy ilyenfajta elbeszélés lehetővé teszi eljutni olyan tájakra, amelyek kívül esnek az elfogadott kereteken, nem vagyunk megbéklyózva a konvenciók által és akármilyen helyzetet leírhatunk, mégha képtelenségnek is tűnik, hiszen végül is csak fantáziáról van szó.

Meglehetően szexista elbeszélésünk hőse egy rendkívül mázlis fiatalember, hívjuk Mikenak, aki nemcsak két lányt szeret, hanem ők viszont szeretik őt. A férfinek nagy dilemmája: melyiket részesítse előnyben. Mindketten szépek. Az első, Sára, szerény, házias, utálja a sminket és egyszerűen öltözködik. Úgy készülődik a házasságra, mint mások az egyetem felvételi vizsgáira. Tud varrni, főzni, vasalni, makacs foltokat eltávolítani. Egy sikerült este számára egy olyan, amelyen meghallgatják együtt a Filharmonikusok heti koncertjét, vagy verseket olvasnak.

A másik, Ivonne, szöges ellentéte Sárának. Kihívóan öltözködik, az arcát vastag sminkréteg fedi, fülében óriási fülbevalók himbálóznak, karján karperecek sokasága és főleg megszállott bulizó. Az előkelő társaság egy buliját sem hagyhatja ki. Élvezet vele szórakozni, bugyborékol belőle a vidámság, csodálatos táncos és a hajnali órákban, amikor hazaérnek valamilyen szórakozásból, elegendő energiája marad, partnerének felejthetetlen nemi élményt ajándékozni, de egynéhány ilyen viharos nap után, Mike jóllakottságot, kielégültséget érez és szüksége támad egyedül tölteni néhány csendes napot.

Ez befolyásolta végső választását is. Családot akart alapítani és nyilvánvaló volt számára, hogy Sára jobban megfelel jövendő gyerekei anyjának. Az esküvőre Ivonnet is meghívta, de a lány ezt az egy rendezvényt kivételesen inkább kihagyta. Hiszen ő teljes egészében, testével és lelkével átadta magát Mikenak és nem tudta megérteni miért választott mást.

Az esküvő szerény volt, mint a házasok, a mézeshetekre Londonba utaztak, múzeumokba látogattak, néhány jó darabot megnéztek és a visszatértük után gyorsan elmerültek a házasélet rutinjában. Vagy 10 hónappal a lagzi után Sára megszülte első fiúkat, a másodikat pedig vagy 3 év múltán. Példás háziasszony, feleség és anya volt. A házban mindig rend honolt, Mike minden gombja fel volt varrva, ingei kivasalva, cipői kipucolva, a gyerekek jól neveltek és amikor férje megjött a munkából, felesége öleléssel, a papuccsal és kedvenc ételével várta.

Estéik csendesek voltak, nézték a TV-t, vagy könyvet olvastak, de 9.30 felé Sára elemei lemerültek és visszavonult a hálóba. Szombat este barátokhoz mentek, vagy azok jöttek hozzájuk, de ilyenkor is megőrizték a szolid kereteket. Az egyetlen alkoholos ital asztalukon a bor, vagy sör volt, a táncok szalonos jellegűek és éjfél előtt mindenki elbúcsúzott. A sex is kielégítő volt, de nem spontán, isten ments, Sára nem hitt a spontán cselekvésben. Házasságuk kezdetén négyszer hetente közösültek, az első gyerek után háromszor és a második után kétszer, ha csak Sára nem volt túl fáradt és az igaz az, Mike beérte ennyivel.

A férfi soha sem képzelte el a házaséletet ennyire tökéletesnek. A szülei is szerették egymást, de a néha zajos veszekedések törtek ki közöttük és azután néhány napon keresztül puskaporos volt a levegő a házban. Nem így volt az ő otthonában! Sára nem létezett különálló személyként, minden, amit Mike szeretett, kedvelt, előnybe helyezett, akart, magáévá tette lelkesen és csak egyet kívánt magának: az embere legyen boldog! Az is volt, csak egy hülye panaszkodott volna ilyen ideális körülmények között és ha bármilyen kétség merült fel lelkében, Mike nagy dühösen hessegette el, de mint közismert, az érzelmeken nehéz uralkodni. Nem mintha boldogtalan, elégedetlen, kielégítetlen lett volna, csak unott. Egyre inkább, ahogy a napok múltak. Még állandó, biztonságos, jól jövedelmező munkahelye sem érdekelte különösebben. Ha a dolgok a maguk normális medrében folytatódnak, feltehetően 55 évesen a vállalat alelnöke lesz. Na és?

Kétségbeesetten kérdezte magától: „valóban erre születtem? Lassan kapaszkodni fel az élet létráján, nagyobb lakásba költözni, fényűzőbbre cserélni az autót, felnevelni gyerekeimet, egyszer évente Svájcba menni síelni és tiszteletben megőszülni ugyanazon az asszony mellett? És hol vannak az álmok, a kalandok, az országok, amelyeket nem láttam, az ízek, amelyeket nem ízleltem, a kipróbálatlan dolgok”?

Egy hétvégén hasonló terhes gondolatokkal feküdt le, miután órákig bambán bámulta a tévét, egyedül. Sára már rég az álmok világában volt és nem volt valakije, akivel megoszthatta volna a komikus, dramatikus, vagy főleg unalmas perceket. Arra gondolt, felébreszti, javasolja, változtassanak valamit szokásos életükön, de tapasztalatból tudta, élettársa ezekben az órákban nem vesz adást, ő egy reggeli ember, aki éjjel nem működik. Végül elnyomta az álom és amikor felébredt, mindjárt érzékelte – még mielőtt szemeit kinyitotta volna – valami történt, valami megváltozott.

Elsőnek parfüm átható illatát érezte, valahonnan ismerősnek tűnt, de egész biztosan nem volt Sára márkája. A feje zúgott és nem értette miért, hiszen nem ivott semmit rendes pohár borán kívül. Amikor kinyitotta a szemét, az első, ami szemébe ötlött, a lámpán lógó melltartó volt és mellette, az éjjeli asztalon, egy félig teli pohárka zöldes itallal, de a következő látvány mindennél meglepőbb volt: a mellette szundító összesen néhány tetoválás mintával borított érzéki női test, Ivonné volt. Egy kissé érettebb, telibb, de mégis az ő Ivonneja volt, akinek három éve olyan keserű csalódást okozott.

Nem fárasztalak benneteket a beszélgetés tartalmával, amely Mike első zavaros perceiben lezajlott a pár között, úgysem idézem szóról szóra a rég olvasott elbeszélést. Csak saját szavaimmal akartam leírni a helyzetet, amelyben hősöm találta magát. Kiderült, hogy Mike egy olyan világba ébredt, amely csak hasonlított az övéhez, de nem volt teljesen azonos vele és ebben az alternatív világban Mike és Ivonne néhány éve házasok. Gyerekük még nem volt, de hiszen fiatalok és annyi mindent nem próbáltak még ki. Ráérnek még intézményesedni és kakis popsikat törölni. Az utcán, háza előtt, olyan kocsi márkák parkoltak, amelyeket Mike nem ismert, a miniszterelnök, akiről a híradóban beszéltek, az ő világában elvesztette a választásokat és a polcon felfedezett két könyvet kedvenc írójától, aki néhány éve elhunyt és úgy vélte, minden könyvét ismeri, de kinek volt ideje olvasni!

Ivonne nem változott meg, ugyanolyan lelkes bulizó maradt, mint azelőtt és az unatkozó férfi nagy lelkesedéssel vetette be magát a rendezvények napi fergetegébe. Ebben a világban Mike minden pénzét egy futurisztikus vállalkozásba fektette be és ez a befektetés annyira kifizetődött, hogy nem kényszerült többé reggelenként az irodába menni és így megengedhette magának akkor feküdni le, amikor kedve támadt. Ivonne fantasztikus volt az ágyban, sokkal jobb, mint megmaradt Mike emlékezetében, újból felélesztette benne a szexuális vágyat, amelyről azt hitte végleg elenyészett nála és a következő napokban olyan alkotó jellegű nemi tevékenységben volt része, amelyről fogalma sem volt, hogy létezik.

A közeli hétvégén a házaspár, néhány barátjával, egy üzletember privát repülőjén Las Vegasba repült, Mike egyik vágyálma, amely attól tartott, már soha sem fog megvalósulni. Digitális fényképezőgépében fényképeket fedezett fel egy szabiról, amelyre persze nem emlékezett, a fotókon ők ketten napoznak és smárolnak a mykonoszi nudista tengerparton. Mikenak nem volt többé ideje unatkozni, alig maradt ideje a pihenésre, de ezúttal sem volt teljesen megelégedve, zaklatta a gondolat, mit történt két helyes gyerekével és odaadó nejével, Sárával. Nem értette a szerkezetet, amelynek alapján működnek ezek az alternatív univerzumok. Vajon az ő eredeti világában Sára hajadon maradt, más férfi a férje, vagy az ő alteregója ül most mellette a vacsoraasztalnál, beszámol neki az irodában történtekről és élvezi a két kissráca egészséges étvágyát és gyerekes hancúrozását. Nem rossz ez az életmód, de ha csak módja lenne hazaugrani (igen, a másik házat tekintette igazi otthonának) néhány percre – egy tobzódás és a másik között – megölelni a feleségét és gyerekeit és megmondani nekik, hogy tiszta szívből szereti őket, ha csak lélegzetet vehetne, rövid szünetet tarthatna, de ez már nem volt a menü része.

Mike hamarosan felfedezte, az egyetlen módja ahhoz, hogy visszakapja előző életét és családját, az, ha úgy érzi, torkig van mostani életével, ha habozás nélkül ki tudja jelenteni, nem kívánja ezt az életet. Akkor működésbe lépett valamilyen láthatatlan szerkezet, amely csak rá hatott és nem tudta a titkát és reggel Sára oldalán ébredt fel, mintha misem történt volna. Gyerekei egy kicsit nagyobbak voltak, a babának új foga nőtt, nem emlékezett arra a kínos esetre a húsvéti ünnepi vacsorán, amelyet felesége említett, de különben minden visszatért a maga elolvasni és kezdetben még az irodába is új lelkesedéssel ment. Nem véletlenül mondtam ‘kezdetben’, mivel a forgatókönyv újra és újra ismétlődött,

Mike két felesége egyikénél sem volt képes huzamosabb ideig megmaradni, de ha elhatalmasodott rajta a kielégítetlenség, nem esett kétségbe. Tudta, egy privát forgóajtó áll rendelkezésére. Amint a pohár csordultig megtelik, egy szép reggel a másik nejét találja ágyában, vagy az elsőt, vagy a másodikat, vagy az elsőt…egy kielégítő elrendezés egy átlagos hím számára.

Ideáig a példa. Van tanulság is? Persze, hogy van, mint minden jó elbeszélésben. Egy fantáziában minden lehetséges, de a valóságban igyekeznünk kell kihozni a maximumot választásunkból. Mint már írásom elején megjegyeztem, ne keresd a tökéletest párodnál. Elégedj meg azzal, hogy összekötötte a sorsát sorsoddal, szeret téged és a maga korlátozott módján, dacára rengeteg hibájának, mindent tőle telőt megtesz a teljes boldogságodért. Próbáld megbocsátani párod gyarló botlásait, ne élezz ki minden vitát addig a robbanópontig, amikor mindkét fél, ne adj isten, olyat mond, amit később megsajnál és ha csak lehetne, visszaszívná. Néha mindenki kiborul, minden embernek lehet rossz hangulata, vannak mélypontjai, csak ne buzeráljátok, hagyjátok felocsúdni és visszatérni magához.

Mi az egész tan dióhéjban? A feleségem szavaival élve:

„Élj és hagyj élni!”

EUTANÁZIA

Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.