Örökségem

Boldogult apám nem volt gazdag ember, de azért szép örökséget kaptam tőle. Nem pénzt, házat, vagy földet, hanem kalandos történeteket, vicces bemondásokat és még egy pár dalt is. Ma, ha utána gondolok, a valóság nem lehetett annyira komikus, az első világháború nem volt piknik és néhány élménye tragikusan is végződhetett volna, de annyira jól tudta előadni ezeket, hogy könyörögtem ismételje újra és üjra őket és bár már minden fordulatot ismertünk, anyámmal együtt a hasunkat fogtuk a sok röhögéstől.
Ezúttal csak apám egyik kedvenc dalát szeretném ide leírni és olvasóim segitségét kérni. Miről dalol a pesti ember? Természetesen a villamosról, amely már a múlt század elején fogalom (és sárga!) volt. A baj csak az, hogy a dal nem teljes. Gyerekkoromban amikor apám elénekelte nekem, említette, hogy van még néhány strófa, de ezek túl sikamlósak és nem a gyerekfűlnek valók. Azokból is amelyek megmaradtak emlékezetemben, az egyik dalszaknak a dallamát ismerem, de az eredetét nem tudtam felderíteni.
Utánanéztem az Internetten és valószinűnek találom, hogy a teljes dalsorozat szövege Kőváry Gyula „Zenebona” cimű könyvében, amely 1917-ben jelent meg Budapesten, van leírva. Ha valaki az olvasóim közül ismeri az egész dalt, vagy megvan neki Kőváry könyve, nagyon hálás lennék ha kiegészítené számomra örökségem hiányzó részeit.
Ime a dal:

(„Megy a gőzös...” dallamára)
Megy a villany, megy a villany, a lizsébe,
Rajta ülnek ötvenhatan neglizsében.
Elől egy úr folyton csenget,
Hátul meg másik felszállni nem enged.

(„Ritka búza, ritka árpa...” dallamára)
Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs,
Még ritkább a pesti villamos.
Kilencven év nyomja vállam,
Térdig kinő a szakállam,
Mégsem jön az a kis aranyos.

(„Debrecenbe kéne menni...” dallamára)
Pedig Óbudára kéne menni,
De nem jön kocsi semennyi,
Végre csengő szól az éjben,
Ah, ez a jövő reménye.

(A dallam eredete ismeretlen)
Kivül sárga, bévül tele,
Teleírva a fedele,
Kék a színe, zöld az alja,
Kétezerszázkilencvenhét szám van rajta.

(„Zöldre van a rácsos kapu festve...” dallamára)
És amint álltunk, amint vártunk,
Egyszerre csak végül,
Meg-megindult minden igaz ok nélkül.
A türelmünk rózsát termett lám ni,
Csak be kellett, csak be kellett a pótkocsikat várni.

(„Csárdás kis kalapot veszek...” dallamára)
Csárdás kis kalapot veszek,
Mellé szakaszjegyet teszek,
Örömtüzek szállnak merre, merre, merre járunk,
A Lipótmezőig meg sem állunk.