Élni a Pillanatot!

Amikor Dr. Deepak Chopra, egy indiai származású amerikai orvos, sok sikerkönyv szerzője, aki könyveiben egyesíti a keleti bölcsességet a nyugati tudással, azt írja egyik cikkének a bevezetésében, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt. Vagy a múlt emlékeire összpontosítunk és a belőlük keletkezett érzelmi visszhangra, vagy a jövő iránti gond foglal el minket. Nem fogjuk fel, hogy az egyedüli pillanat amely csakugyan megvan, csakugyan létezik, az a jelen mostani pillanata. A többi csak a fantáziánkban áll fenn”, rá akar mutatni olvasói számára az utra a teljes egészséghez, a mindannyiunkban rejtöző potenciál fokozásával és testi, érzelmi, lelki, szellemi és társadalmi állapotunk megjavításával.
Én ennél sokkal szerényebb vagyok – azt nem is említve, hogy az olvasóim száma sokkal kisebb mint a tisztelt indiai doktorré, akinek bizonyíthatóan sikerült fokozni legalább egy ember potenciálját (és bevételét), a saját magáét – és nem azért mert nincs mit mondanom. Chopra cikkét olvasva a rabbi története jut az eszembe, akitől Kohn tanácsot kért, hogyan szüntesse meg libái elhalálozását .
A rabbi azt javasolta, hogy naponta friss ivóvízet adjon nekik, de három nap múltán Kohn megint megjelent és beszámolt a rabbinak, hogy libái továbbra is elhullanak.
„Etesd őket friss zabbal,” – tanácsolta a tanult pap, de néhány nap után Kohn újra azt panaszolta, hogy szárnyasai tovább pusztulnak.
„Próbáld kimeszelni a libaólt” – így a rabbi. Péntek este, az istentisztelet után megkérdezte hivét, hogy vannak a libái, Kohn szomorúan hiresztelte, hogy mind megdöglöttek.
„Kár,” - csóválta a rabbi a fejét. „Volt még egy-két jó tanácsom.”
A véleményem szerint, csak kevesen képesek megváltoztatni az életstílusukat, viselkedésüket, gondolkodásmódukat egy könyv alapján – mégha olyan tehetséges író is a szerzője mint a fenti. Egy hirtelen haragú személy nem higgad le, ha elolvas egy könyvet amelyben figyelmeztetik mennyire ártalmasak a dühkitörései és egyszer isten ments gutaütést kaphat. A szégyenlős férfit, akinek nincs sikere a nőkkel, egy könyvecske, amelyben elmagyarázzák, hogy viselkedjen és mit mondjon legközelebbi randevúján, nem teszi magabiztossá. Egy olyan emberből, akinek minden üzleti vállalkozása kudarcban végződik, nem lesz hirtelen milliomos egy sikeres üzletember tanácsai alapján aki megpróbálja másoknak átadni sikere titkát.
Ne értsetek félre, nincs semmi ellenvetésem Dr. Chopra és hasonló írók ellen. Jók a szándékaik és a tanácsok könyveikben is jobbak mint a rabbié viccemben, de szerény véleményem szerint, egy valóban türelmes ember, aki igazán csökönyös és kitartó, egy jól megfogalmazott könyv segítségével elsajátíthat egy idegen nyelvet, megtanulhatja az egyenletek megoldását és miként tartsa karban és javítsa meg az autóját, de semmiesetre sem fogja beőle megérteni, hogy formálja újra a jellemét (vagy, hogy kell biciglizni). Egy ilyen könyv az olvasóját a legjobb esetben tudatossággal ruházza fel jellemének, viselkedésének, gondolkodás módjának veleszületett fogyatékosságaira és ha csakugyan akarja, hasonló módon fogja tudni ezeket megváltoztatni, mint megtanulni kerékpározni. Felűlsz rá, lepotyogsz és alaposan megütöd magadat, de nem adod fel, nem esel kétségbe, leporolod magadat és újra és újra visszaűlsz, addig próbálod amíg végre sikerül.
„Nézd anya, kéz nélkül!”
Ezen felül, nem egyezek be a tisztelt doktor úr azon megállapításába sem, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt”. Ami engem illet, mindig igyekszek „a jelen mostani pillanatában” élni, de:nem hiszem, hogy kivételes személy lennék és biztos sokan mások is ilyenek.
Az emlékeknek, akár személyesek, vagy családiak, nagy a fontossága, időről időre pedig a jövőre is gondolni kell, de én keletkezése pillanataiban kisérlem meg a jelen teljességét kitapasztalni. Soha sem sem várom türelmetlenűl, hogy a nap már befeződjön, tudom jól, hogy fáradozásom nélkül is elmúlik – néha túl gyorsan is – hanem pont fordítva, megpróbálok megragadni minden percet (főleg az élvezeteseket), mindent megteszek, hogy lelassítsam a múló időt. Természetesen senki sem képes megállítani az idót, de minden bizonnyal le tudjuk lassítani múlását. Észrevettétek, hogy vánszorog az idő példáúl amikor egy három perces lágy tojást akarunk főzni? Az óra mutatói elképzelhetetlen lassúsággal, valóban idegesítő módon mozognak. Egyszer egy közúti karambol tanúja voltam. A villanyrendőr előtt várakoztam és előre láttam, hogy az autó amelyik a kereszteződéshez közeledik, neki fog menni egy másik kocsinak. Nekem úgy látszott, hogy az autó csigalassúsággal araszol és nem értettem miért nem veszi észre sofőrje a keletkező összeütközést, miért nem fékezi le kocsiját.
Mint már említettem, nem hiszem, hogy valami különlegeset találtam fel. Az emberi memória furcsa módon müködik. Kellemetlen, kínos emlékeket egy eldugott zugban tárol, nehéz emlékeket teljesen töröl. Vannak emberek aki telefonszámok százait tudják kivülről, de ugyanakkor elfelejtik drágáik szülinapját. Vannak akik kapásból, a levegővel lélegzik be az új nyelveket és mások – nem kevésbé intelligensek – nem képesek egy idegen nyelvet megtanulni. Valószinüleg sokaknak van módszere az eszükbe vésni olyan eseményeket amelyeknek fontosságot tulajdonítanak, de talán annak a leírása, miképen őrzöm én meg az emlékeket amelyeket megbecsülök, nekik is ad néhány ötletet és hasznukra lesz.
Amikor különleges esemény adódik a napomban – találkozás egy baráttal akit rég láttam, szeretett személy telefonhívása, pompásan virágzó virág, csodás zenei részlet, mesterien megfogalmazott mondat amelyet olvasok, vagy valakitől hallok, a világegyetem egyik titkának a megvilágitása – megpróbálok összpontosítani ezen esemény minden pillanatára, teljes, osztatatlan figyelmemet szentelem neki, annyira koncentrálok rá, hogy minden mást, nem a tárgyhoz tartozót mellőzök, mélységet, szinet és jelentőséget keresek mellékes aszpektusaiban is és agyamban lefilmezek minden egyes részletet minden lehető szemszögből.
Igyekszem megteremteni a megfelelő körülményeket is. Ha példáúl valakinek fontos mondanivalója van, nem egy zajos kávéházban találkozunk. Még a hangulatzenét is leállítom. Imádom a zenét, de a jó zene megérdemli, hogy rá összpontosíts és még ha nem is jó, eltereli figyelmedet a lényegtől.
Ez a fajta tevékenység sokban hasonlít munkámra, amelynek keretében adatbázisokat építek. A fent leírt módszer a múló pillanat megőrzésére és rögzitésére – hogy ne múljon el nyomtalanul – az emlékezőtehetségben, szintén egy adattárt létesít, nélkülözhetetlen kellék nem elmosódott, színteli, hangos, élő és vibráns emlékek felidézésében, amelyek pontosan olyanok mint megélésük napján. Nem könnyű dolog, de egy kis gyakorlattal, érezhető a javulás.
A kezdetben csak egy könyv szép mondatát, vagy bekezdését próbáltam megőrizni. Abbahagytam az olvasást, hogy jobban megértsem az összefüggést, vissza-visszatértem egy-két bekezdéssel, néhányszor olvastam újra a részletet, megmérecskélve, megizlelve, csámcsogva külön-külön minden szón és ezután az egész részleten. Valódi megélésekben nem lehet visszakozni, az idő csak egy irányban halad, előre, de totális koncentrálással, összpontosítással, fel lehet idézni a rövid lejáratú emléket is és egyszerre élni a jelent és az előtte levő pillanatot.
Most már egy gazdag adattár áll a rendelkezésemre, degeszre tömve élményekkel, eseményekkel, emberek arcával (a nevük megjegyzésében kevésbé tűnök ki), beszélgetésekkel amelyeket folytattam, színdarabokkal, filmekkel amelyeket láttam, könyvekkel amelyeket olvastam, helyekkel amelyeket láttam. Amikor a körülmények megfelelnek, képes vagyok felhozni minden részletet, az idő dimenziója elveszíti fontosságát, a múlt jelenné válik és privát vetítő szobámban olyan emberek is, akik rég nincsenek közöttünk, itt vannak velem és nemcsak világosan látom arcukat, de ha szólok hozzájuk, válaszolnak is.
Egy idős ember kötődése a múlthoz? Ennél ez sokkal több. Az igaz, a múló évekkel jobban értékelem az idő értékét, de hiszen már fiatalabb koromban kezdtem kiépíteni a privát adattáramat és aki ismer engem tudja, nem élek a múltban, nem vagyok maradi. Minden újdonság érdekel és ha céljaimat szolgálja (és megengedhetem magamnak), lelkesen magammé teszem, élvezek új helyeket, embereket megismerni és persze ezeket is bekebelezni adatbázisomba.
Csak az kár, hogy nem tudom másoknak is levetíteni élményeim tárát, hasonlóan mint ahogy Steven Spielberg Különvélemény c. filmében tették. Amennyire képességeimből telik, megpróbálom blogom olvasóival megosztani a furcsa, érdekfeszitő és komikus eseményeket életemben, a gondolataimat, de mint tudjuk, egy jó kép felér száz szóval és egy sikerült videó mindent felmúl. Egy rövid YouTube film élményeim néhányáról, a zseniális Spielberg segítsége nélkül is, minden bizonnyal sikerfilm lehetne.