AMIKOR A FAGYI VISSZANYAL

Szegedi Csanád esetével a magyar és a külföldi sajtó behatóan foglalkozott, tehát nem szükséges, hogy itt ismertessem.

Néhány éve láttam egy kedves kis lengyel komédiát, amelynek a címe "Purimi játék (Purimspiel) csoda" volt. (Purim a zsidó karnevál, az alakoskodás, az álarcok napja, amikor semmi sem olyan, mint aminek látszik). A film hőse egy heves antiszemita volt, aki hitt abban, hogy a zsidó nép minden baj forrása és egyáltalán nem próbálta véka alá rejteni ezt a hitét. Minden alkalmat felhasznált, hogy szapulja a zsidókat, kezdve a futballmeccseken, folytatva az utcán és befejezve saját lakóháza liftjében, ahol egy akasztófát rajzolt a falra és alája odaírta szomszédja nevét.

Egy szép napon aztán ennek a szánalmas fickónak a világa fenekestül felfordult, amikor arról értesült, hogy szülei zsidók voltak, tehát ő is annak számit. Eddig ismeretlen amerikai nagybácsija milliókat hagyott rá, aminek persze mindenki örülne. A baj csak az volt, hogy a hagyaték átvételének az volt a feltétele, hogy az örökös hithű zsidó legyen. A „szegény” pasi elbandukolt a legközelebbi zsinagógába és elkezdte tanulni miként lehet zsidóvá válni. Végül is mit meg nem tesz egy ember, hogy milliomossá váljon? 

A Szegedi eset mindennél jobban bizonyítja, hogy az élet a legtehetségesebb regényíró! Én ezt a „szimpatikus” urat személyesen nem ismerem (és miután nem járok a zsinagógába, valószínűleg a jövőben sem lesz szerencsénk), de az eset maga nem új. Magam is hallottam egy olyan esetről Magyarországon, amikor egy gimnazista hazajött az iskolából és szidta a zsidókat és anyja csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ha azt hiszi a zsidók büdösek, a saját testét kell, hogy megszagolja. Más esetben a szülő csak halálos ágyán tudatta gyerekével, hogy zsidó.

Más országokban is voltak hasonló esetek. Mint az Origoban is megírta Visnovitz Péter (2012. 07. 29): „Nem Szegedi Csanád az első lebukott zsidó szélsőjobbos. Volt, aki öngyilkos lett, miután kiderült, hogy zsidó ősei vannak, de olyan is akadt, aki a nagy felfedezés után ortodox zsidó hitre tért, maga mögött hagyva szkinhead múltját. A világ tele van olyan szélsőjobbos és nemzeti radikális politikusokkal, akik életük egy pontján szembesültek vele: nem férnek bele a saját maguk által hirdetett elvárásokba és ideálképekbe”.

Nem tudom miként fog a volt Jobbik alelnökének az élete alakulni a kompromittáló felfedezés következtében. Az ortodox rabbi Köves Slomó, akit Szegedi nemrég megkövetett, azt írta: „Szegedi Csanád egy jóvátételi, önismereti, újraértékelési és egy nehéz tanulási folyamat kellős közepén van, amelynek – mindannyiunk reménye és érdeke szerint pozitívan kellene végződnie. Az, hogy ez így fog történni vagy sem, az elsősorban rajta múlik, nekünk azonban a zsidó vallási tanítás szerint minden lehetséges segítséget meg kell adnunk”.

Engem az egész esetben főleg Klein Magda, Szegedi Csanád nagymamája, érdekelt. Boldogult unokanővérem is megjárta Auschwitz poklát és az ott látottak és átéltek (anyja belepusztult a bánásmódba és nélkülözésbe, míg húgát szeme láttára verték agyon) egy egész életre befolyásolták és ő sem akart soha erről a szörnyű időszakról beszélni. Vajon Kleinné mindenki elől elrejtette a karjára tetovált számot? El akarta feledni a koncentrációs tábor borzalmait? Hogyan reagált ez az idős néni unokája kijelentéseire? Valami olyasmit mondott, hogy „fiatalság, bolondság”, vagy „majd kinövi”, vagy inkább azt, hogy „jobb, hogy a csaholó vérebek falkájához tartozik, mint a vágóhídra hajtott áldozatokhoz”.

Ki tudja, hány hasonló család van még Magyarországon és a szomszédos országokban, amelyekben a leszármazottak talán soha sem tudják meg származásukat? 1962-ben, amikor először látogattam Európába az után, hogy szüleimmel Izraelbe emigráltam, Belgrádban elkísértem egy barátnőmet a varrónőhöz és kiderült, hogy a nő magyarul is beszél (barátnőm nem értette a nyelvet). Amikor megtudta, hogy izraeli vagyok, keserű sírásban tört ki és elmesélte titkát.

A nő zsidó volt, a Holokausztban meggyilkolták férjét és gyerekeit. A háború után újból férjhez ment, de keresztény férje és gyerekei nem tudják és soha nem is fogják megtudni, hogy ő zsidó. Amint fogalmazott:

“Miért veszélyeztessem gyerekeim életét? Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy új Hitler.“

Az asszony megkért, hogy mondjak el egy imát érte és elpusztult családjáért a Sirató Falnál Jeruzsálemben: ő érthető okokból nem mehet zsinagógába.

Nemrég olvastam, hogy egy jobbikos politikus genetikai vizsgálaton esett át, mert biztos akart lenni abban, hogy nincsenek zsidó, vagy cigány génjei. Micsoda megkönnyebbülés lehetett ez a szegény pára számára. Tovább lehet hazudozni, faji gyűlöletre szítani, megbecsteleníteni a meggyilkolt milliókat, bemocskolni azon százezrek emlékét, akiket magyar csendőrök űztek el a verejtékükkel megszerzett otthonukból és puskatussal tuszkoltak be a haláltáborokba induló marhavagonokba. Máskülönben, ha esetleg kiderült volna, hogy zsidó vér csorog ereiben, kénytelen lett volna elzarándokolni a legközelebbi rabbihoz és szépen bocsánatot kérni, el kellett volna mesélnie gúnyolódó volt bajtársainak, hogy fél családjának a lelke a „nem létező” auschwitzi krematórium füstjében szállt fel a mennyekbe.        

Bennem a Holokausztban átélt élményeim érlelték meg az elhatározást, hogy Izraelbe emigráljak. Ha Magyarországon élnék, azt hiszem, büszke lennék származásomra, de mások úgy vélték, hogy gyerekeik számára biztonságosabb, ha nem tudnak zsidó felmenőikről. Mint Szegedi Csanád esete bizonyítja, a sors néha nagy tréfamester és tréfája alanyai hirtelen kénytelenek szembesülni a valósággal.

 

MEGCSONKÍTOTT CSALÁDFA

Írásomban Anyám szülőfalujáról, már beszámoltam találkozásomról az asszonnyal, akinek anyja vagy 80 éve nagyapám háztartását vezette. Dédanyám és dédapám sírkövének a felfedezéséről is írtam és arról, hogy a sírkőn ott van pontos nevük, egyik lányuk neve, születésük éve és haláluk időpontja – fontos adatok, amelyek családfámban néhány hézagot tömtek be. Addig a napig, még a nevükben sem voltam biztos. 

A családfámat vagy 15 éve készítettem el, amikor már majdnem késő volt. Apám már nem élt és anyámnak nehézségei voltak a pontos adatok felidézésében. Sok esetben, nem volt biztos a nevekben és a különféle keltezések csak hozzávetőlegesek voltak. Nincs válaszom arra kérdésre, miért nem ébredtem fel hamarább? Miért nem fogtam ehhez a munkához azokban az években, amikor családom legtöbb tagja – azok kivételével, akiket a nácik meggyilkoltak – még életben voltak és talán, a segítségükkel, nagyobbak lettek volna az esélyeim, rátalálni valamilyen dokumentációra. Boldogult anyám például mindig azt állította, hogyha elvinném a városba, melyben nővére – aki a holokauszt idején pusztult el férjével és fiával – lakott, habozás nélkül elvinne házába, de a címet nem tudta megmondani és nem maradtak levelei abból az időből, amikor testvére még élt.

Az első években Izrael kikiáltása után, kutyát sem érdekeltek a háborús történetek. Ezek a múlthoz tartoztak és mi itt a jövőt építettük. A családi gyökerek kutatásának a divatja talán csak azután kezdődött, miután 1976-ban megjelent Alex Haley bestseller könyve a „Gyökerek” és az utána következő televíziós adaptáció. 

Mindent megtettem, ami lehetséges volt azokban az időkben, leveleket írtam, beszéltem megmaradt rokonaimmal és turkáltam a sárguló iratokban apám korlátozott hagyatékában. Ami a saját gyökereimet illeti, csak két nemzedékkel sikerült visszamennem. Sokkal nagyobb sikerem volt feleségem családjával.  Az egyik holland ágban hat nemzedékkel visszamenőleg léteznek adatok, de ebben az esetben is hamarosan kimerítettem a rendelkezésemre álló forrásokat. Az adatokat egy egyszerű számítógép programba (FT-ETC), amelyet az USA-ban vettem, tápláltam be.

Nyolc családfát készítettem el (négy ágat a saját családomról, négyet pedig feleségem rokonságáról), kinyomtattam, szétosztottam őket az illetékes családtagok közt és az egész anyagot felraktam a JewishGen weblapra. Ennek következményeként, kaptam még néhány javítást, de elvben, úgy véltem, hogy a feladatomat befejeztem. Ami még hátravolt, hogy igyekeznem kellett beírni a születéseket és ne adj isten haláleseteket a családban.   

Biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok további adatokhoz jutni, de mint már jeleztem, csodálatos módon, a helyzet megváltozott. Az első írott üzenet a temetőből, – amelyet vandálok feldúltak és sírköveinek nagy részét ellopták – anyai nagyanyám szüleitől érkezett meg. Egy váratlan levelet is kaptam egy úrtól, aki anyám szülőfalujában él, ősei 126 éves házában, amelyben új adatokat közölt apai dédanyámról és dédapámról, de ezeken túl, az asszony, akit írásom elején említettem, kapcsolatba hozott engem valakivel a Moravszka Osztravai zsidó hitközségben, aki családfakutatással foglalkozik. Elküldtem a családom cseh ágára vonatkozó két családfát és ő hálásan megköszönte. Ez egy megvilágosodás volt számára. Hirtelen összeálltak neki egy rejtvény szétszórt darabjai.

Mi az a fontos technikai változás, amely az utolsó 15 évben történt? Az Internet kialakulása. A levéltárak, az adatok digitalizálva lettek és ennek a cseh hölgynek szabad hozzáférése lett a cseh, lengyel, szlovák levéltárakhoz. Sok egyedülálló adat állt rendelkezésére, de hiányzott az ezeket összekötő szál. Nagyanyám, Laura, szülei Deutsch Emma és József voltak – a pár, amelynek a sírjára rábukkantunk Jablunkov városában. Dédszüleimnek tizenegy gyereke volt, a legtöbbjük házas és egy részüknek saját gyerekei voltak. Adataik már egy ideje ennek a kutatónak az adatbázisában voltak és most, segítségemmel, egy egész családfává váltak, fő és másodlagos ágakkal. 

Sajnálatomra, ezek az ágak többnyire szárazok voltak és csak itt-ott zöldült rajtuk néhány elszórt levél. Ősapáim és gyerekeik egy részéről biztosan lehet tudni, hogy Auschwitzban, Theresienstadtban, vagy más koncentrációs táborban gyilkolták meg őket, mások viszont ismeretlen helyeken pusztultak el, de a háború után a bíróság halottnak nyilvánította őket.  E kedves hölgy segítségével egyelőre egy ágat fejeztünk be. 108 név van benne, Józseftől, aki 1832-ben született és 1922-ben hunyt el, egészen unokáimig és unokahúgom Chava unokájáig (az adatokból kiderült, hogy a nagyanyja és az én nagyanyám ikertestvérek voltak).

Ezek természetesen csak a száraz tények. Egy sor német név, cseh városkák Sléziában, ahol születtek, megházasodtak, a tábor neve, amelyben életük mécsese kialudt és a megfelelő időpontok. Száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el életükről, vágyaikról, örömeikről, jövő terveikről és szenvedésükről. Csak ritkán derül ki a számokból egy apró részlet a pokolról, amelyet rokonaim megéltek. A példa, amelyet választottam Gold Gertrudáé, Deutsch József, a törzs alapítójának, az unokájáé, aki Müller Hanshoz ment férjül. A házaspárnak két gyereke volt, Müller Rut és Artúr. Rut 1935-ben született, míg Artur 1942-ben a theresienstadti gettóban! Mind a hármukat 1944. október 6-án gázosították el Auschwitzban, a férj sorsa ismeretlen. Rátok bízom, képzeljétek el a 31 éves anya gondolatait, aki valószínűleg tudta, hogy kisfia napjai meg vannak számolva.

Egy szomorú történet, de fontosnak találom, hogy gyermekeim, unokáim megismerjék családunk eredetét, tudják kik voltak ősapáik, miért határoztam el a kivándorlást szülőhazámból és mi Izrael fontossága a zsidó nép számára. Senki sem tudja miként fog alakulni hazánk jövője, néhány fenyegető felhő van az egén, de itt legalább nem fognak lemészárolni ártatlan gyerekeket csakis származásuk miatt.

A zsidó nép tragikus történelmét Európában nem szabad elfelejteni, de ahogy nálunk mondják, nemzedék megy és nemzedék jön. Február 6.-án menyem és fiam újszülött kislányt öleltek szívükhöz és héber neve Dor (nemzedék) lett, a Shacham család hatodik unokája. Családfámba beírhattam a 109. nevet. Egy pár ágat levágtak, de családunk fája tovább zöldül és a magasba tör. 

IN MEMORIAM: LILLY

Aránylag népes családba születtem és normális körülmények között gyerekeimnek, unokáimnak egy csomó nénije, bácsija és unokatestvére lenne, de a generációmnak sajnos nem adattak meg a normális állapotok. Mások talán zokszó nélkül alkudnának meg a megmásíthatatlannal, de mint már sokszor megírtam, én 67 év után is gyakran gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci szörnyetegek nem avatkoznak ennyire brutálisan életünkbe. Irigyen nézem unokáimat, amint önfeledten játszadoznak holland rokon gyerekekkel és sajnálom, hogy nem kerülnek szótárukba magyar szavak, hasonló korú unokatestvéreik által.

Gyerekkoromban Kassán laktunk, de nyaranként sokszor utaztunk Érsekújvárra, ahol apám húga, Bözsi és férje, Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa laktak. 8 éves koromig csak németül és szlovákul beszéltem és magyar anyanyelvű unokatesóimtól, Évától és Lillytől tanultam meg az első magyar szavakat. Lilly már nagylány volt és egy kicsit lenézett minket ‘kis pisiseket’, de Éva csak egy évvel volt idősebb nálam és mivel ‘egyetlenke’ voltam, az annyira hiányzó testvért szerettem benne.

1939-ben, harmadik elemim közepén, szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és Košicéből Kassa lett. Apámnak elvették iparengedélyét és Pestre költöztünk. A hétvégeket általában nagyanyám Szépvölgyi úti villájában töltöttük. Míg a bácsik és nénik lórumot játszottak – magyar kártyával, fillérekért – mi gyerekek, a kertben viháncoltunk. Volt egy pesti unokafivérem is, Pali, de az érsekújvári rokonok is sokszor eljöttek. Én persze Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, Lillynek csapta a szelet.

Azokban az években lettem cserkész is. Miután a zsidókat 1940. december 15-én kirekesztették a Magyar Cserkész Szövetségből, a 311-es Vörösmarty zsidó csapatnak lettem tagja. Farkaskölykök voltunk és a Háti falkához tartoztunk.

Lilly és Pali lenézően mosolyogtak, amikor izgatottan meséltem cserkész élményeimről. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Lilly – 15-16 éves lehetett – véletlenül meglátta néhány vezetőmet, jóképű 18-19 éves fiúkat. Legnagyobb csodálkozásomra, egyszerre érdeklődni kezdett a cserkészmozgalom iránt, sőt megkért, hogy vigyem magammal egy vasárnap. A legszebb ruháját öltötte fel és magas sarkú cipőben jött a kirándulásra. A sarok hamarosan eltörött és végül is unokanővérem két fiú karján érkezett le a Széna téri villamosmegállóba. Nem tudom folytatódott-e közöttük a kapcsolat, de a kirándulásainkra nem jött el többet.

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A megszállás nem járt azonnali változásokkal. Mindenki folytatta mindennapi életét, csak a levegőben lógott valamilyen mély lesújtottság. A változások lassan, apró események sorában történtek és a végeredmény a zsidó vallású magyarok szabadságának súlyos korlátozása lett. Pesten a helyzet egy ideig még aránylag kibírható volt, de a vidéki zsidóságot hamarosan bevagonírozták.

Érsekújvári rokonainkat ez év júniusában hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Csak Lilly élte túl a poklot. Anyja, Bözsi 1945. január 19-én (a budapesti gettó felszabadulásának másnapján!) éhen halt. Évikének már előzőleg térden alul lefagyott mindkét lába. Járni nem tudott. Barakktársai az anyja lábánál, a szalmában rejtették el a biztos haláltól. Amikor édesanyja meghalt, Évi bánatában teljesen meghibbant. Sikoltozva, anyanyelvükön kezdte szidni a németeket. Anyja teteme mellett, nővére, Lilly szeme láttára puskatussal verték agyon. Még lélegzett, amikor elhantolták.

Anyámmal a pesti gettóban éltük túl a háborút. Rokonainkról nem tudtunk semmit és csak később, itt-ott összeszedett apró részletekből tudtuk meg milyen keserű volt a sorsuk. Csak kevesen tértek vissza. Először Ungár Feri bácsim jött meg a munkaszolgálatból. Érdeklődött, tudunk-e valamit a családjáról.

Nem tudtunk semmit. Hazautazott Érsekújvárra és azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett: várta őket. Végül is csak Lilly maga érkezett vissza Auschwitzból. Majdnem kopaszon, testi-lelki roncs, árnyéka önmagának. Nem volt képes beszámolni apjának, mi történt az anyjával és húgával. Feri bácsi csak másoktól tudta meg szörnyű haláluk részleteit és azt is, hogy lányán embertelen, brutális kísérleteket végeztek és azért soha sem lesz képes szülni.

Unokanővérem soha sem tudta elfelejteni, hogy amikor 16 és fél éves korában összegyűjtötték a szülővárosa zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kíváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédjai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigúnyolták a riadt embereket, akiket hirtelen kiűztek házaikból és nyíltan fejezték ki örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek).

Ő is úgy határozott, hogy otthagyja az Szlovákiát, amely kitaszította zsidó állampolgárait, zömüket kiszolgáltatta a német gyilkosoknak, sőt fizetett is a németeknek minden deportált zsidóért. Szeredi származású férjével, Manóval 1948 végén érkeztek Izraelbe. Eleinte, mint pincérnő dolgozott a rangos ’Roval’ kávéházban, majd Izrael első manökenjei között volt. Kitűnően mozgott és óriási sikereket aratott. Dél-afrikai turnéján, az egyik újságírónak be kellett, hogy bizonyítsa, hogy az elegáns vörös hajú szépség csakugyan tud főzni (persze, hiszen magyar nevelése volt!) és ez nemcsak reklámfogás. Néhány évvel később a világhíres Stefán Braun szőrmés cégnek lett üzleti vezetője és egyúttal házi manökenje. A cégnek sok híres külföldi vevője volt, olyanok, mint Marlene Dietrich, Elisabeth Taylor és Sophia Loren. (A cég helyén most a jó nevű Stefán Braun étterem működik).

Férje halála után is, 11 éve, aránylag élénk társadalmi életet vezetett, egyedül élt és nem szorult senkire. Bérlete volt a filharmonikusokhoz, az operába és autójával mindenhova eljutott. A hetente egyszer jövő bejárónőn kívül, lakását egyedül látta el, magának és vendégeinek is maga főzött. Nem szeretett egyedül maradni a nagy lakásban és ötször hetente bridzselni járt, az Izraeli Bridzs Szövetség keretében külföldi versenyeken is részt vett.

A tel avivi társadalom egyik oszlopos tagja volt. Még 84 éves korában is feltűnően jól nézett ki. Kitűnően öltözködött, elragadó beszélgetőtárs volt, értett a művészethez, zenéhez, irodalomhoz, tökéletesen beszélt németül és angolul. Mint egy magyar barátnőm írta a napokban, levelében „nagyon csodáltam tartását, intelligenciáját, azt, hogy méltósággal viselte az idő múlását. Gyönyörű nő volt!”  

Sok betegségtől szenvedett, a koncentrációs táborban elviselt szenvedések nyomot hagytak rajta, de a legkomolyabb a tüdőrák volt. Vagy három hete, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból, és néhány nap után a kórházba utalták be. A rák a nyelőcsövét támadta meg és csak folyékony dolgokkal volt képes táplálkozni. Alapos kivizsgálás után, orvosai közölték vele, nem tudnak segíteni állapotán, csak megkönnyíteni szenvedését.

Lilly egész életében tudta mit akar és általában sikerült is neki megvalósítani akaratát. Nagyon legyengült és alig tudott beszélni, de múlt szerdán ágyához rendelte ügyvédét, elrendezte vele néhány dolgát és aláírt egy pár papírt. Egyik utolsó mondata az volt: „Holnap hazamegyek!” Férjének egy rokona megemlítette, hogy másnap lesz férje halálának az évfordulója és ez idén először, Lilly nem fog tudni részt venni a visszaemlékezésen. Erre nem válaszolt.

Csütörtök éjjel fél kettőkor értesítettek a kórházból, hogy unokanővérem örökre lehunyta a szemét. Január 19.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint anyja, Bözsi, húga, Évike, 67 éve és férje, Manó 11 éve. Zsidó szokás szerint még aznap eltemettük az előre megvásárolt kettős sírba. Most is véghezvitte akaratát, ő is ott volt férje visszaemlékezésén.

Utolsó mondata is megvalósult, hazatért, oda ahol egész családja várta. Nagymamánk, aki a pesti gettóban pusztult el és tömegsírba temették, anyja és húga, akiknek sír sem jutott, apja Feri, aki 1960-ban halt meg és imádott férje, akinek az oldalán került örök nyugodalomra.

Mint héberül mondják: „Lillyke, kezeskedj értünk ott fent az Egekben!”

EMLÉKALBUM

Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?