vasárnap, január 22, 2012



IN MEMORIAM: LILLY


Aránylag népes családba születtem és normális körülmények között gyerekeimnek, unokáimnak egy csomó nénije, bácsija és unokatestvére lenne, de a generációmnak sajnos nem adattak meg a normális állapotok. Mások talán zokszó nélkül alkudnának meg a megmásíthatatlannal, de mint már sokszor megírtam, én 67 év után is gyakran gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci szörnyetegek nem avatkoznak ennyire brutálisan életünkbe. Irigyen nézem unokáimat, amint önfeledten játszadoznak holland rokon gyerekekkel és sajnálom, hogy nem kerülnek szótárukba magyar szavak, hasonló korú unokatestvéreik által.
Gyerekkoromban Kassán laktunk, de nyaranként sokszor utaztunk Érsekújvárra, ahol apám húga, Bözsi és férje, Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa laktak. 8 éves koromig csak németül és szlovákul beszéltem és magyar anyanyelvű unokatesóimtól, Évától és Lillytől tanultam meg az első magyar szavakat. Lilly már nagylány volt és egy kicsit lenézett minket ‘kis pisiseket’, de Éva csak egy évvel volt idősebb nálam és mivel ‘egyetlenke’ voltam, az annyira hiányzó testvért szerettem benne.
1939-ben, harmadik elemim közepén, szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és Košicéből Kassa lett. Apámnak elvették iparengedélyét és Pestre költöztünk. A hétvégeket általában nagyanyám Szépvölgyi úti villájában töltöttük. Míg a bácsik és nénik lórumot játszottak – magyar kártyával, fillérekért – mi gyerekek, a kertben viháncoltunk. Volt egy pesti unokafivérem is, Pali, de az érsekújvári rokonok is sokszor eljöttek. Én persze Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, Lillynek csapta a szelet.
Azokban az években lettem cserkész is. Miután a zsidókat 1940. december 15-én kirekesztették a Magyar Cserkész Szövetségből, a 311-es Vörösmarty zsidó csapatnak lettem tagja. Farkaskölykök voltunk és a Háti falkához tartoztunk.
Lilly és Pali lenézően mosolyogtak, amikor izgatottan meséltem cserkész élményeimről. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Lilly – 15-16 éves lehetett – véletlenül meglátta néhány vezetőmet, jóképű 18-19 éves fiúkat. Legnagyobb csodálkozásomra, egyszerre érdeklődni kezdett a cserkészmozgalom iránt, sőt megkért, hogy vigyem magammal egy vasárnap. A legszebb ruháját öltötte fel és magas sarkú cipőben jött a kirándulásra. A sarok hamarosan eltörött és végül is unokanővérem két fiú karján érkezett le a Széna téri villamosmegállóba. Nem tudom folytatódott-e közöttük a kapcsolat, de a kirándulásainkra nem jött el többet.
1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A megszállás nem járt azonnali változásokkal. Mindenki folytatta mindennapi életét, csak a levegőben lógott valamilyen mély lesújtottság. A változások lassan, apró események sorában történtek és a végeredmény a zsidó vallású magyarok szabadságának súlyos korlátozása lett. Pesten a helyzet egy ideig még aránylag kibírható volt, de a vidéki zsidóságot hamarosan bevagonírozták.
Érsekújvári rokonainkat ez év júniusában hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Csak Lilly élte túl a poklot. Anyja, Bözsi 1945. január 19-én (a budapesti gettó felszabadulásának másnapján!) éhen halt. Évikének már előzőleg térden alul lefagyott mindkét lába. Járni nem tudott. Barakktársai az anyja lábánál, a szalmában rejtették el a biztos haláltól. Amikor édesanyja meghalt, Évi bánatában teljesen meghibbant. Sikoltozva, anyanyelvükön kezdte szidni a németeket. Anyja teteme mellett, nővére, Lilly szeme láttára puskatussal verték agyon. Még lélegzett, amikor elhantolták.
Anyámmal a pesti gettóban éltük túl a háborút. Rokonainkról nem tudtunk semmit és csak később, itt-ott összeszedett apró részletekből tudtuk meg milyen keserű volt a sorsuk. Csak kevesen tértek vissza. Először Ungár Feri bácsim jött meg a munkaszolgálatból. Érdeklődött, tudunk-e valamit a családjáról.
Nem tudtunk semmit. Hazautazott Érsekújvárra és azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett: várta őket. Végül is csak Lilly maga érkezett vissza Auschwitzból. Majdnem kopaszon, testi-lelki roncs, árnyéka önmagának. Nem volt képes beszámolni apjának, mi történt az anyjával és húgával. Feri bácsi csak másoktól tudta meg szörnyű haláluk részleteit és azt is, hogy lányán embertelen, brutális kísérleteket végeztek és azért soha sem lesz képes szülni.
Unokanővérem soha sem tudta elfelejteni, hogy amikor 16 és fél éves korában összegyűjtötték a szülővárosa zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kíváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédjai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigúnyolták a riadt embereket, akiket hirtelen kiűztek házaikból és nyíltan fejezték ki örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek).
Ő is úgy határozott, hogy otthagyja az Szlovákiát, amely kitaszította zsidó állampolgárait, zömüket kiszolgáltatta a német gyilkosoknak, sőt fizetett is a németeknek minden deportált zsidóért. Szeredi származású férjével, Manóval 1948 végén érkeztek Izraelbe. Eleinte, mint pincérnő dolgozott a rangos ’Roval’ kávéházban, majd Izrael első manökenjei között volt. Kitűnően mozgott és óriási sikereket aratott. Dél-afrikai turnéján, az egyik újságírónak be kellett, hogy bizonyítsa, hogy az elegáns vörös hajú szépség csakugyan tud főzni (persze, hiszen magyar nevelése volt!) és ez nemcsak reklámfogás. Néhány évvel később a világhíres Stefán Braun szőrmés cégnek lett üzleti vezetője és egyúttal házi manökenje. A cégnek sok híres külföldi vevője volt, olyanok, mint Marlene Dietrich, Elisabeth Taylor és Sophia Loren. (A cég helyén most a jó nevű Stefán Braun étterem működik).
Férje halála után is, 11 éve, aránylag élénk társadalmi életet vezetett, egyedül élt és nem szorult senkire. Bérlete volt a filharmonikusokhoz, az operába és autójával mindenhova eljutott. A hetente egyszer jövő bejárónőn kívül, lakását egyedül látta el, magának és vendégeinek is maga főzött. Nem szeretett egyedül maradni a nagy lakásban és ötször hetente bridzselni járt, az Izraeli Bridzs Szövetség keretében külföldi versenyeken is részt vett.
A tel avivi társadalom egyik oszlopos tagja volt. Még 84 éves korában is feltűnően jól nézett ki. Kitűnően öltözködött, elragadó beszélgetőtárs volt, értett a művészethez, zenéhez, irodalomhoz, tökéletesen beszélt németül és angolul. Mint egy magyar barátnőm írta a napokban, levelében „nagyon csodáltam tartását, intelligenciáját, azt, hogy méltósággal viselte az idő múlását. Gyönyörű nő volt!”  
Sok betegségtől szenvedett, a koncentrációs táborban elviselt szenvedések nyomot hagytak rajta, de a legkomolyabb a tüdőrák volt. Vagy három hete, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból, és néhány nap után a kórházba utalták be. A rák a nyelőcsövét támadta meg és csak folyékony dolgokkal volt képes táplálkozni. Alapos kivizsgálás után, orvosai közölték vele, nem tudnak segíteni állapotán, csak megkönnyíteni szenvedését.
Lilly egész életében tudta mit akar és általában sikerült is neki megvalósítani akaratát. Nagyon legyengült és alig tudott beszélni, de múlt szerdán ágyához rendelte ügyvédét, elrendezte vele néhány dolgát és aláírt egy pár papírt. Egyik utolsó mondata az volt: „Holnap hazamegyek!” Férjének egy rokona megemlítette, hogy másnap lesz férje halálának az évfordulója és ez idén először, Lilly nem fog tudni részt venni a visszaemlékezésen. Erre nem válaszolt.
Csütörtök éjjel fél kettőkor értesítettek a kórházból, hogy unokanővérem örökre lehunyta a szemét. Január 19.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint anyja, Bözsi, húga, Évike, 67 éve és férje, Manó 11 éve. Zsidó szokás szerint még aznap eltemettük az előre megvásárolt kettős sírba. Most is véghezvitte akaratát, ő is ott volt férje visszaemlékezésén.
Utolsó mondata is megvalósult, hazatért, oda ahol egész családja várta. Nagymamánk, aki a pesti gettóban pusztult el és tömegsírba temették, anyja és húga, akiknek sír sem jutott, apja Feri, aki 1960-ban halt meg és imádott férje, akinek az oldalán került örök nyugodalomra.
Mint héberül mondják: „Lillyke, kezeskedj értünk ott fent az Egekben!”


1 megjegyzés:

miklos írta...

Meghato volt a vege.Jo fej volt a sorokbol itelve.