A LAKÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2012. október 23-án, Pesten voltam. Miután a hatkerben laktam, az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy saját szememmel láthattam a Károly körúton vonuló Jobbikos fáklyás menet egy kis részét és saját füleimmel hallhattam a "mocskos zsidók" skandálást. Nem ájultam el a bóktól. Inkább gyorsan hazasiettem, hogy megpróbáljam lemosni legalább a mocsok egy részét, amely esetleg rám ragadt ezektől a rút sátánfiókáktól, de attól félek az ilyesmihez víz és szappan nem elég, ehhez valami savas, lúgos, szuper tisztítószer szükséges. Közben eszembe jutott valami, amit a mai napig nem osztottam meg magyar olvasóimmal.  

Egy nap egy jó barátommal, egy pesti hagyománytisztelő zsidó nyugdíjassal ebédeltem és többek között, az is szóba került, hogy van egy kis lakása az ötödik kerületben, néhány utcára a Parlamenttől. Ezt a lakást ki szokta adni és nem egyszer panaszkodott, milyen nehéz tisztességes lakót találni. Annak idején elmesélte, hogy egy ideig egy utcanő is lakott nála és nagy mosollyal nyugtáztam megjegyzését, hogy ő volt a legjobb lakója. Nagyon vigyázott a lakásra – munkahelyére – és a lakbért is pontosan leperkálta.

Nemrég új lakó költözött be a lakásába. A neve nem keltette fel barátom figyelmét, az úr szimpatikus volt és kifejezetten jó benyomást tett rá. Aláírták a szerződést és barátom nem szentelt további gondolatot a dolognak, végül is lakók jönnek és mennek, néhányuk megmarad évekig, mások, már néhány hónap múltán felmondanak.

Eltelt néhány nap, talán néhány hét is. Egy nap a barátomnak újságolvasás közben véletlenül a szemébe ötlött lakójának a neve. Meglepve konstatálta, hogy az úr prominens jobboldali politikus és a lap éppen egyik zsidóellenes kirohanásáról cikkezett. A nevét nem árulom el, de biztosíthatlak benneteket, hogy nem Csurka István szelleme jár vissza kísérteni (egyébként Csurkának egyszer bemutatott egyik barátom, aki titkárnője volt. Akkor még nem tudtam ki ez az úr, csak azon csodálkoztam, miért közli velem kézfogás közben, hogy nincs semmi baja az izraeliekkel. „Akkor kivel van?” – gondoltam, de nem szóltam semmit).

Barátom kétségbe volt esve. Neki ez a lakó nem tetszik, de nem dobhatja ki csakis nézetei miatt. Azt javasoltam neki, hogy a jövő hó elején, amikor elmegy a lakbért inkasszálni, hívja fel lakója figyelmét az ajtófélfára rögzített mezuzára (díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, jelzi, hogy az adott lakásban zsidók laknak) – hátha nem vette észre, vagy nem ismeri jelentőségét – és ha még mindig nem pedzi, meséljen neki a háborús évekről, a védett házban átélt nehéz hónapokról, közeli rokonairól, akiket meggyilkoltak a Holokausztban.   

Barátom a tanácsom szerint cselekedett, de a lakója füle botját sem mozdította, neki megfelel a lakás és nincs semmi baja az egyes zsidókkal. Ő csak azt ellenzi, hogy Magyarországot felvásárolják a zsidók, abból a célból, hogy második Palesztinát csináljanak belőle (legalábbis a fajtájabeli idióták szerint). Kész röhej!

A helyzet pillanatnyilag: az antiszemita politikus tovább szapulja a zsidókat, a barátom pedig továbbra is elégedetlen, de lakója pontosan fizeti a lakbért és így nincs igazán oka panaszra. Passz.  

 

AMIKOR A FAGYI VISSZANYAL

Szegedi Csanád esetével a magyar és a külföldi sajtó behatóan foglalkozott, tehát nem szükséges, hogy itt ismertessem.

Néhány éve láttam egy kedves kis lengyel komédiát, amelynek a címe "Purimi játék (Purimspiel) csoda" volt. (Purim a zsidó karnevál, az alakoskodás, az álarcok napja, amikor semmi sem olyan, mint aminek látszik). A film hőse egy heves antiszemita volt, aki hitt abban, hogy a zsidó nép minden baj forrása és egyáltalán nem próbálta véka alá rejteni ezt a hitét. Minden alkalmat felhasznált, hogy szapulja a zsidókat, kezdve a futballmeccseken, folytatva az utcán és befejezve saját lakóháza liftjében, ahol egy akasztófát rajzolt a falra és alája odaírta szomszédja nevét.

Egy szép napon aztán ennek a szánalmas fickónak a világa fenekestül felfordult, amikor arról értesült, hogy szülei zsidók voltak, tehát ő is annak számit. Eddig ismeretlen amerikai nagybácsija milliókat hagyott rá, aminek persze mindenki örülne. A baj csak az volt, hogy a hagyaték átvételének az volt a feltétele, hogy az örökös hithű zsidó legyen. A „szegény” pasi elbandukolt a legközelebbi zsinagógába és elkezdte tanulni miként lehet zsidóvá válni. Végül is mit meg nem tesz egy ember, hogy milliomossá váljon? 

A Szegedi eset mindennél jobban bizonyítja, hogy az élet a legtehetségesebb regényíró! Én ezt a „szimpatikus” urat személyesen nem ismerem (és miután nem járok a zsinagógába, valószínűleg a jövőben sem lesz szerencsénk), de az eset maga nem új. Magam is hallottam egy olyan esetről Magyarországon, amikor egy gimnazista hazajött az iskolából és szidta a zsidókat és anyja csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ha azt hiszi a zsidók büdösek, a saját testét kell, hogy megszagolja. Más esetben a szülő csak halálos ágyán tudatta gyerekével, hogy zsidó.

Más országokban is voltak hasonló esetek. Mint az Origoban is megírta Visnovitz Péter (2012. 07. 29): „Nem Szegedi Csanád az első lebukott zsidó szélsőjobbos. Volt, aki öngyilkos lett, miután kiderült, hogy zsidó ősei vannak, de olyan is akadt, aki a nagy felfedezés után ortodox zsidó hitre tért, maga mögött hagyva szkinhead múltját. A világ tele van olyan szélsőjobbos és nemzeti radikális politikusokkal, akik életük egy pontján szembesültek vele: nem férnek bele a saját maguk által hirdetett elvárásokba és ideálképekbe”.

Nem tudom miként fog a volt Jobbik alelnökének az élete alakulni a kompromittáló felfedezés következtében. Az ortodox rabbi Köves Slomó, akit Szegedi nemrég megkövetett, azt írta: „Szegedi Csanád egy jóvátételi, önismereti, újraértékelési és egy nehéz tanulási folyamat kellős közepén van, amelynek – mindannyiunk reménye és érdeke szerint pozitívan kellene végződnie. Az, hogy ez így fog történni vagy sem, az elsősorban rajta múlik, nekünk azonban a zsidó vallási tanítás szerint minden lehetséges segítséget meg kell adnunk”.

Engem az egész esetben főleg Klein Magda, Szegedi Csanád nagymamája, érdekelt. Boldogult unokanővérem is megjárta Auschwitz poklát és az ott látottak és átéltek (anyja belepusztult a bánásmódba és nélkülözésbe, míg húgát szeme láttára verték agyon) egy egész életre befolyásolták és ő sem akart soha erről a szörnyű időszakról beszélni. Vajon Kleinné mindenki elől elrejtette a karjára tetovált számot? El akarta feledni a koncentrációs tábor borzalmait? Hogyan reagált ez az idős néni unokája kijelentéseire? Valami olyasmit mondott, hogy „fiatalság, bolondság”, vagy „majd kinövi”, vagy inkább azt, hogy „jobb, hogy a csaholó vérebek falkájához tartozik, mint a vágóhídra hajtott áldozatokhoz”.

Ki tudja, hány hasonló család van még Magyarországon és a szomszédos országokban, amelyekben a leszármazottak talán soha sem tudják meg származásukat? 1962-ben, amikor először látogattam Európába az után, hogy szüleimmel Izraelbe emigráltam, Belgrádban elkísértem egy barátnőmet a varrónőhöz és kiderült, hogy a nő magyarul is beszél (barátnőm nem értette a nyelvet). Amikor megtudta, hogy izraeli vagyok, keserű sírásban tört ki és elmesélte titkát.

A nő zsidó volt, a Holokausztban meggyilkolták férjét és gyerekeit. A háború után újból férjhez ment, de keresztény férje és gyerekei nem tudják és soha nem is fogják megtudni, hogy ő zsidó. Amint fogalmazott:

“Miért veszélyeztessem gyerekeim életét? Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy új Hitler.“

Az asszony megkért, hogy mondjak el egy imát érte és elpusztult családjáért a Sirató Falnál Jeruzsálemben: ő érthető okokból nem mehet zsinagógába.

Nemrég olvastam, hogy egy jobbikos politikus genetikai vizsgálaton esett át, mert biztos akart lenni abban, hogy nincsenek zsidó, vagy cigány génjei. Micsoda megkönnyebbülés lehetett ez a szegény pára számára. Tovább lehet hazudozni, faji gyűlöletre szítani, megbecsteleníteni a meggyilkolt milliókat, bemocskolni azon százezrek emlékét, akiket magyar csendőrök űztek el a verejtékükkel megszerzett otthonukból és puskatussal tuszkoltak be a haláltáborokba induló marhavagonokba. Máskülönben, ha esetleg kiderült volna, hogy zsidó vér csorog ereiben, kénytelen lett volna elzarándokolni a legközelebbi rabbihoz és szépen bocsánatot kérni, el kellett volna mesélnie gúnyolódó volt bajtársainak, hogy fél családjának a lelke a „nem létező” auschwitzi krematórium füstjében szállt fel a mennyekbe.        

Bennem a Holokausztban átélt élményeim érlelték meg az elhatározást, hogy Izraelbe emigráljak. Ha Magyarországon élnék, azt hiszem, büszke lennék származásomra, de mások úgy vélték, hogy gyerekeik számára biztonságosabb, ha nem tudnak zsidó felmenőikről. Mint Szegedi Csanád esete bizonyítja, a sors néha nagy tréfamester és tréfája alanyai hirtelen kénytelenek szembesülni a valósággal.

 

A ZSIDÓ ÖRDÖG SZEMÉBE NÉZNI

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat. Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.

SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?