EURÓPA ÖSSZEZSUGORODOTT

Írásomban “Három nap, öt ország” elmeséltem hova látogattunk el, de nem magyaráztam meg, hogyan lehet gyakorlatban is elvégezni azt a feladatot, amellyel a címben büszkélkedtem. Az igazság az, hogy a mai egyesült Európában, egyáltalán nem nehéz rövid idő alatt sok országot érinteni, az egyedüli korlátozások a maximális megengedett sebesség azokban az országokban, amelyeket meglátogatsz és az adott földrajzi távolság. Például megemlítek itt egy útvonalat, amelyen néhányszor utaztam: Bécs-Budapest. November elején a Volánbusszal tettem meg ezt az útvonalat és kb. két és háromnegyed óra múltán Pesten voltunk, ami teljesen méltányos, tekintetbe véve a tényt, hogy a távolság a két város között 243 km, így tehát az átlagos óránkénti sebességünk 88.3 km volt, de sok évtizeddel azelőtt, amikor első alkalommal utaztam ezen az útvonalon, az út vagy hét órát tartott!


Az európai kontinens nem zsugorodott össze és a távolság a két főváros között változatlan. Feltehető ugyan, hogy az úthálózat jelentősen feljavult és a maximális sebesség nagyban emelkedett, de ezek a tényezők magukban nem adnak magyarázatot arra, hogy utazási időnk 60.7%-al csökkent. A fő tényező, amely meghosszabbította a két ország közötti utunkat a határ volt és az adott példában, nem akármilyen határ, hanem a Vasfüggöny. Az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat egy normális határon is időigényes, de a Nyugat és a kommunista blokk közötti átkelésnél, a vizsgálat nagyon szigorú volt, különösen az utóbbi országok állampolgárai esetében. 49 éve vagy két órát rostokoltunk Hegyeshalmon.

Ma nemcsak, hogy a határok tűntek el teljesen, de aki nem ismeri a különböző európai nyelveket, gyakran észre sem veszi, hogy más államba került. Kirándulásunk első napján egy kis szállóban aludtunk a szlovákiai Tátrában és a reggeli után néhány rövid perc alatt Lengyelországban voltunk. Országunkban sok település bejáratánál tábla van „Isten hozott …ben”, de a lengyel határon nem volt semmilyen tábla. A táj ugyanaz volt, a hegyek változatlanul gyönyörűek, az út továbbra is keskeny, kétsávos, de szerencsénkre vasárnap volt és nem kellett egy teherautó füstös nyomában cammognunk. Csak én, aki ismerem a nyelvek közötti különbségeket, vettem észre, hogy a figyelmezető táblák, a reklámok, a települések nevei, más nyelvűek.

Valami hasonló történt velünk, amikor befejeztük rövidke kiruccanásunkat Lengyelországba. Az eredeti terv az volt, hogy Cieczynben ebédszünetet tartunk, de váratlanul a megosztott határváros cseh részében találtuk magunkat. Soksávos autópályán voltunk és a visszafordulás komplikációval és időveszteséggel járt volna, így hát Csehországban sziesztáztunk. Másnap reggel is, kitűnő reggeli után a cseh szállóban, percek múltán Szlovákiában voltunk. Ebben az esetben a nyelvek még inkább hasonlók és tulajdonképpen az egyedüli különbség csak az, hogy Szlovákiában, ahol a pénznem az euró, az árak magasabbak. A napot Pozsonyban fejeztük be, egy villámtúrával, egy kis bevásárlással és vacsorával és fél órával az után, hogy elhagytuk Szlovákia fővárosát, Bécs repterén, Schwechatban voltunk.

Hasonló élmény várja mindazokat, akik ezekben a napokban Európa-szerte utazgatnak. Számos országnak hat-hét más állammal van közös határa, Magyarország hét országgal határos. Az is nagyon előnyös a turisták számára, hogy a kontinens nyugati részének közös pénzneme van (az árak nem egységesek, lásd a híres Big Mac indexet), de a keleti részében is szívesen elfogadják az eurót. A beváltási árfolyam nyilván nem a turista javára lesz, de az olcsó árakkal Kelet Európa bizonyos részeiben, így sem jár rosszul.

Lengyelországban az egyetlen vásárlásom füstölt juhsajt volt, amelyet út menti bódékban árultak. Lengyel pénzem nem volt, de készségesen kifizettem az eladónő által kért árat euróban és fütyültem rá, hogy talán a parasztasszonyok a hátam mögött kinevetik a hülye turistákat. Ilyen ízletes sajtot nálunk nem tudok beszerezni, de ha tudnék is, az ára magasabb lenne, mint 4 euró. Személy szerint nagyon sajnálnám, ha az euró övezet megszűnne.

Egyszer még anyagi hasznot is sikerült nekünk kihozni Európa multi-nacionális karakteréből. Egy régi álmunkat valósítottuk meg és a Riviérára utaztunk. Ugyanakkor Svájcban nyaraló rokonainkkal is akartunk találkozni. Mint általában, részletes tervet dolgoztam ki az egy hetes útra, mely szerint néhány helyet fogunk meglátogatni Svájcban, Olasz - és Franciaországban. Bérelt autónkat első állomásunkon Svájcban kellett volna átvennünk és Franciaországban visszaadnunk. Mint tudjuk, az autókölcsönző cégek díjat számítanak fel más országban való visszaadásért (az összeg eltérő és akár 100 € is lehet), de feleségemnek egy zseniális ötlete támadt.

Ránézett a térképre és észrevette, hogy Basel repülőtere három országot szolgál (teljes neve EuroAirport Basel-Mulhouse-Freiburg). Mi lenne, ha a város francia részében bérelnénk kocsit? Így is tettünk. Amikor gépünk leszállt a Baseli repterén, a három lehetőség közül, hogy az útlevél-ellenőrzésen Svájcban, Németországban, vagy Franciaországban essünk át, mi az utolsót választottuk. A kocsit a kölcsönző cég francia ágában vettük át, kiutaztunk vele a francia Mulhouesba, néhányszáz méter után visszakanyarodtunk és átléptük a határt a svájci Baselbe. Két napig Svájcban kirándultunk, azután az olasz Riviérára utaztunk, onnan a franciára folytattuk utunkat és még Monacóba is elugrottunk. Az autót Marseilleben adtuk vissza és nem fizettünk visszaszállítási díjat más országba. Ügyik voltunk, nem?

A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.

Egyedi keresés