KINAI HAMUPIPŐKE

Li Chung, egy teljesen átlagos kinai lány, szüleivel egy kis, másfél milliós városban lakott (Kinában egy ilyen városka pitiáner vicinálisnak számít). A helyi Idegen Nyelvek Iskolájában angolul és franciául tanult, tanulmányai befejezése után pedig egy export cégnél kezdett dolgozni mint a külföldi ügyfelek felelőse. 19 éves korában egy más negyedben lakó fiú szülei házasság közvetítőt küldtek a házukba és miután megegyezésre jutottak az eljegyzési ajándékokról amelyeket szülei fognak kapni a fiú családjától és annak a szülei is megfelelőnek találták a lány hozományát, egy rövid eljegyzést követően, Li férjhez ment és átköltözött új házába, férje szüleinek tőszomszédságában.
Házassága után Li tovább dolgozott. Lassanként megszerette férjét és új szüleit, megszokta új környezetét és csak ritkán gondolt régi otthonára. A férje szüleivel dolgozott a családi varrodában. Körülbelül egy év múlva egy kislányt szült és a szülési szabadság után visszatért munkahelyére. A kisbabát férje szülei gondozták. Egy nap a fiatal nő könnyü szédülést érzett és engedélyt kért, hogy hamarább elhagyhassa munkahelyét. Amikor hazaért, gyanus zaj hallatszott a hálószobájuk irányából. Kinyitotta az ajtót és férjét az ágyban találta az egyik varrónővel.
Li világa összeomlott. A férje megpróbálta kiengesztelni, de elutasította magyarázatait, hogy csak egy pillanatnyi impulzus hatása alatt cselekedett, egy kis kofferbe dobta néhány szükséges holmiját és villamossal szüleihez utazott. Nagy meglepetésére, szülei nem fogadták örömmel, talán mert drága ajándékokat kaptak férje szüleitől és véglegesen azok fennhatóságára bízták a lányukat. Amikor elmesélte anyjának, hogy férjét más nővel kapta tetten, az csipősen válaszolta, hogy ez biztos az ő hibájából történt. Az asszony feladata vigyázni a férjére. Úgylátszik nem viselte a gondját, nem készítette el kedvenc ételeit, nem tette kellemessé számára az otthontartózkodást. "Ha kielégítetted volna igényeit, rá sem nézett volna más nőre!" – mondta vaskos célzással.
Li zokogva hagyta el szülei házát. Felhívta régi iskolai barátnőjét és az meghívta a lakására. A barátnő árva lány volt és megfelelő hozomány nélkül nem tudott egy jó partit találni magának. A hétvégén Li megpróbálta meglátogatni kislányát, de anyósa becsapta az ajtót előtte. Barátnője elmondta, hogy egy hét múlva Izraelbe utazik. Egy ismerősének étterme van ott egy Tel Aviv nevű városban és megigérte, hogy jó keresete lesz nála. Li még a nevét sem hallotta valaha Izraelnek, de megkérte barátnőjét, hogy rendeljen számára is repülőjegyet. El akart menekülni Kinából – mindegy hová.
A két lány körülbelül nyolc éve érkezett Tel Avivba és kezdett el dolgozni az egyik ismert kinai vendéglőben a város északi részében, a barátnő mint pénztárosnő, Li Chung mint pincérnő. A kinai közösség megkönnyítette számukra a beilleszkedést ebben az országban ahol minden annyira idegen volt számukra. Együtt béreltek lakást a központi buszállomás közelében és szabad estéiket a közösség klubhelyiségében töltötték, ahol kinai filmeket lehetett látni, ujságokat olvasni és hireket hallani az óhazáról. A közösség a hétvégéken és az ünnepeken bulikat rendezett, ahol más hazaikkal találkozhattak.
Izraeliekkel alig voltak Linek kapcsolatai. A környékükön csak más vendégmunkások laktak, ganaiak, fillippinek, thaiföldiek, de egy este néhány más kinai konyha kedvelővel betért az vendéglőbe Mizráchi Jaki, egy elvált gyémántkereskedő. A kedves modorú, karcsú pincérnő, finom arcával és ferde szemeivel, megtetszett neki és néhány nap múlva egyedül jött vissza az vendéglőbe.
Jaki törzsvendég lett és mindíg azt kérte, hogy Li szolgálja ki. Egyszer meghívta, hogy egy szabad estéjén menjenek valahova együtt el. A lány eleinte visszautasította, valami okból idegenkedett a nyugatiaktól, még a szaguk is más volt mint a kinaiakké, de amikor Jaki egy nap megtudta kollegáitól, hogy Linek szülinapja van és egy arany függőt hozott neki kis gyémánttal ékítve, belement a találkába.
Miután néhány hónapig jártak, Jaki megkérte a kezét és Li kimondotta a boldogító igent. Jaki kapcsolatba lépett a férjével, aki egy szép összegért amerikai dollárokban, hajlandó volt elválni tőle. Egy további komoly összegért, lemondott a lányáról is. Li felmondott a munkahelyén és betért a zsidó hitre. A fényüző, tradiciónális zsidó esküvő – Jaki szülei vallásosak voltak – az egyik herzlyiai szállodában lett megtartva, Li öt éves lányának és Jaki családjának, barátainak a résztvételével. Az egyedüli kinaiak az esküvőn – Li lányán kivül – volt kollegái voltak.
Mizrachi-Chung Li héber tanfolyamra iratkozott fel és tanitónője az egyik legjobb barátja lett. Feleségem és én a Mizrachi családot ennek a tanitónőnek – aki jó barátunk – egy családi rendezményén ismertük meg, amikor egy asztalhoz kerültünk egy csodaszép kinai nővel, selyem ruhában, az ujján óriási gyémánttal, annak izraeli férjével és 13 éves kinai, meg 5 éves éves izraeli lányaikkal. Héberül beszéltek mind az öten, otthonosan mozogtak az izraeli társaságban és kezükben pitával (lepénnyel), izraeli módon törölték ki a humuszt (csicseriborsókrémet) a tányérból.

LEVELEZŐ TÁRSAK

Mindig érdekeltek idegen országok, szerettem volna jobban megismerni más népek kultúráját, szokásait. Amikor még legény voltam – évekkel az Internet kora előtt – beíratkoztam egy levelező társ (pen pal) klubba és az évek folyamán sok emberrel leveleztem a világ minden tájáról. Az első kapcsolatokat természetesen olyan országokkal létesítettem amelyeknek a nyelvét értettem. Többek között leveleztem egy szenvedélyes szombathelyi képeslap gyűjtővel, egy cseh jazz zenekar dobosával, egy német tanitónővel (ő fordult hozzám. A háború.utáni korszakban sok német kereste a módját valahogy kifejezni a sajnálatát azokért a bűnökért amelyet a népe követett el a zsidó nép ellen. Más németek, akik soha zsidóval nem találkoztak – a kis városban ahol éltek, a legtöbb zsidót meggyilkolták és azok akik túlélték a soát, barátságosabb tájakra költöztek – ki akarták elégíteni kiváncsiságukat, miben különbözik a zsidó más emberfiától).
Amikor megtanultam angolul, az e nyelvűekkel is elkezdtem keresni a kapcsolatot. Azokban az években még én is gyűjtöttem képeslapokat és a két hobbim összefűzödött. Nagy szeretettel emlékszem vissza egy idősebb amerikai úrra, a vezetékneve Rabjohn volt – valamilyen okból soha sem tegeztük egymást, mint levelezőtársak között általában szokás – aki levelezésünk évei folyamán csodás képeslapok százait küldte nekem az USA minden részéről, nemcsak városokról és ekzotikus tájakról, mint a Rockies, a nevadai sivatag, a Niagara vízesések, de például egy egész indián sorozatot színdús népviseletükben. Minden laphoz, reszkető kézzel és részegen táncoló sorokkal, egy rövid magyarázatot fűzött. Az utolsó lapot a fiától kaptam, aki közölte velem, hogy az apja elhúnyt. (Szép gesztus. Amikor eljön az időm, remélem az én barátaim is hasonlóan értesülnek égbeli e-mail címemről).
Rio de Janeiroi levelezőtársam is volt, egy lány az indiai Poonából írt, de különösen jó viszonyunk keletkezett Li Chunggal, egy kínai lánnyal, aki az Idegen Nyelvek iskolájában tanult Pekingben. Fényképeket, kis ajándékokat váltottunk. A fiókomban a mai napig megvan az a bőr erszény (soha sem használtam) amelynek külsején a kinai fal szines képe ékeskedik és ha kinyitom, a műanyaggal borított kis ablakból egy csónakot evező fiatal lány mosolyog rám. Sokat tanultam Litől a kínaiak életéről és persze ő is kiváncsi volt a mi országunkra, szokásainkra.
Nehéz fába vágtam a fejszémet amikor megpróbáltam elmagyarázni neki mi a zsidó nép. Amikor más országokból származó emberekkel jövök össze, feltételezem, hogy ismer bizonyos tényeket – az iskolából, a napi lapokból, a vallásos, vagy akár a szépirodalomból – az európai népek történelméről, a Közel Kelet múltjáról és jelenjéről, de Li tudása ezeken a tereken majdnem a nullával volt egyenlő. Csak a leveleiből tudtam meg, hogy a kínaiak nem ismerik a Bibliát és azok az elbeszélések amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapszövegei és olyan közismert nevek mint Ádám és Éva, Szodoma és Gomorra, Izsák és Jákób, teljesen ismeretlenek számára.
Azt hiszem sikerült felruháznom kínai barátnőmet néhány ismerettel népünk történelmében és egy nap elküldtem neki az Anna Frank Naplója cimű könyvet is. A történet komoly sokkot okozott nála, talán mert könnyebben tudta azonosítani magát egy olyan lánnyal akinek a kora közel állt az ő korához.
Természetesen angolul leveleztünk és a boritékot is latin betükkel címeztem meg, de amikor befejezte tanulmányait és hazatért a szülői házba, hirtelen kommunikációs problémák merültek fel. A falusi postás nem ismerte a latin betüket! Levelezőtársam felírta nekem a nevét és a címét kínai betükkel és én átmásoltam ezeket a számomra értelmetlen rajzokat a boritékra. Meglepetésemre, a leveleim elérték a címzettet és Li nemcsak megdicsérte a kalligráfiámat, hanem hozzátette, hogy kishúga irigyen mondta, "Bár én tudnék ilyen szépen írni kínaiul!"
Sajnálatomra, a kultúrális forradalom idején, amikor a kínaiak számára a kapcsolatok a nyugattal veszélyesek lehettek volna, megszakadtak a kapcsolataim Livel.
Egy másik jó barátnőm az ausztrál Leona volt, aki szülei kiterjedt juhfarmján élt és a lósport szerelmese volt: Lovairól fényképet is küldött. Benszülött neveket adott nekik, a kedvence Zoccola volt. Levelezésünk legérdekesebb része akkor kezdődött el amikor ő és barátnője Fairlie, egy másik gazdag lány, egy kb. másfél éves világkörüli túrára indultak. E jól megszervezett túrának a célja az volt, hogy majdnem minden kontinenst és országot érintsen és aszerint mennyire voltak érdekesek, a lányok napokat, vagy heteket töltöttek a különféle helyeken. Leona folyamatosan beszámolt az útjukról a képeslapok hihetetlen mennyiségű sorozatával. Mindenhol 6-7 lapot vásárolt, megszámozta őket és folytatólagosan, az egyik lapon a másik után leírta élményeit.
Egyiptom után Izrael sora is eljött. A két lány Tel Aviv egy északi negyedében bérelt szobát és egy munkabeli kollegámmal együtt, négyesben ellátogattunk azokra a helyekre, amelyeket turisták általában látni szoktak – Jeruzsálem, Nazaret, a Holt Tenger, Genezáreth tava, stb. Személyes találkozásunk előtt már jó néhány éve leveleztem Leonával, sokat tudtunk egymásról, mik a könyvek, a filmek, a zene amelyet kedvelünk, melyek a kedvenc ételeink, mi a világnézetünk, milyen jövőbeli terveink vannak és amikor végesvégre szemtől szembe kerültünk egymással, sem volt okunk csalódásra.
Az első perctől természetes vonzalom – nálunk ezt kémiának nevezik – volt közöttünk, kapcsolataink gyorsan szorosábbá váltak és tulajdonképen mindketten készek voltunk arra, hogy még intímebbé váljanak, de furcsa módon, sohasem akadt egy erre megfelelő alkalom. Fairlie egy pillanatra sem hagyott minket egyedül és nekem úgy tűnt, hogy minden mozdulatunkat sas szemmel követi.
Egy ilyen helyzetben csak annyi történhetett közöttünk, hogy felhevülten szorítgattuk egymás kezét. Végül is egy este kitörtem és felszólítottam Fairliet, hogy távozzon a szobából és hagyjon minket magunkra. Leona is könyörgött barátnőjének, adjon nekünk módot egy kis egyedüllétre, de ő kereken megtagadta kérésünket és magyarázattal is szolgált modortalan viselkedésére (normális körülmények között a két lány kivételesen jó modorú volt).
Mielőtt hosszú útukra indultak, a két lány megegyezett, hogy egyikük sem ad a másiknak semmilyen alkalmat érzelmi belegabalyodásra. Ha az egyikük kapcsolatot létesített volna valakivel a meglátogatott országok egyikében és esetleg hosszabb ideig,akart volna maradni, ez megzavarta volna az egész kirándulásukat. Így tortént, hogy a barátságunk Leonával platonikus maradt és a két lány egy hét után továbbindult kitervezett pályáján. (Itt említem meg, hogy Leona egy ismeretlen festő művét hozta el nekem hazájából. Csak sok év múlva derült ki, hogy a festő közben ismerté vált. A kép, a tipikusan ausztrál tájjal, a mai napig díszhelyet foglal el a nappalinkban).
Egy ideig még leveleztünk, de aztán Leona férjhez ment, gyerekeket szült és egy nap nem tudott, vagy nem akart többet időt találni a levelezésre. Egy bizonyos ideig még új évi kártyákat váltottunk, egyszer elküldte nekem két fia fényképét – betetettem albumomba a lovai fotói mellé – de lassan-lassan kifogytunk a gőzből és megszűnt a kapcsolat közöttünk. Egy nap amikor régi papírjaim között kotoráztam, véletlenül a kezembe akadt a vastag képeslevelezőlap paksaméta Leona jellegzetes írásával és kiváncsi lettem, mi lehet vele? Milyenek voltak számára az elmúlt évek?
Vasárnap volt, biztos otthon van, felhívtam a nemzetközi telefonközpontot és miután megkaptam a számát, egyszerűen feltárcsáztam. Igénybe kell vennünk a technológia vívmányait, nem? Csak egyet felejtettem el kérdezni a telefonos kisasszonytól: "Hány óra van ilyenkor Ausztráliában?"
Az idő Melbourneban hajnali hat óra volt és a telefont egy mérges férfi vette fel. Mit mondhattam az adott helyzetben? Hogy a feleségével szeretnék beszélni? Úgy találtam, hogy a legjobb egy halk bocsánatkérést motyogni és letettem a kagylót. Azóta sem hallottam Leonáról, de ki tudja? Hátha még összehoz minket az élet. Történnek ennél furcsább dolgok is.