HOROGKERESZT TEL AVIV SZÍVÉBEN

Mint minden más nagyvárosban, a legdrágább telkek Tel Avivban is a város központjában találhatók. Az újságok gazdasági rovatai szerint, a spekulánsok egymással vetekednek, melyiknek sikerül több hasznot hajtható vételhez jutni, hamarosan magasházak fognak épülni a mostani két- három emeletesek helyett, de a legkívánatosabb körzet szívében van egy négy hektáros terület, a történelmi Szarona, amelyhez a fejlesztők nem nyúlhatnak hozzá. Néhány hete, két és fél órás túrán vettem részt az egykori német kolóniában. Hozzáértő idegenvezetőnktől sok új és érdekes részletet tudtunk meg városunk történelméről.

A 19.-ik század második felében az akkori Palesztinába emigrált az u. n. templomosok – a würtenbergi német protestáns egyház keretében működő Tempelgesellschaft-nak (= templomos közösség) nevezett, csekély jelentőségű mozgalom – néhányszáz híve. A mozgalom tagjai a bibliai önmegvalósításban hittek, szerintük az üdvösség előfeltétele, letelepülni a Szentföldön. A csoport céljának tűzte ki, előkészíteni az országot a Messiás jöttére és tagjai a tengerparti városokban telepedtek le, először Haifán és utána Jaffában. A Palesztinába érkezett emigráns csoportok közül, a templomosok voltak az egyedüliek, akiknek sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel és az első Világháború után is fennmaradni.

Így például egy keresztény szekta az USA-i Maineből, szintén abban hitt, hogy a letelepedés a Szentföldön fogja előkészíteni az Ég Királyságának jöttét és települést alapított Jaffán. 1866-ban 157 férfi, nő és gyerek érkezett Palesztinába egy vitorlás hajó fedélzetén. Szétszedett faházakat hoztak magukkal, amelyeket a településen állítottak össze. Rövid idővel letelepülésük után, belső viszályok, járványos betegségek, meg a súlyos gazdasági helyzet miatt, a település szétbomlott, tagjai pedig visszatértek az Egyesült Államokba.

A majdnem teljesen elhagyott települést 1868-ban megvették a templomosok, akik további települési helyet kerestek. Ez volt a második kolóniájuk, a haifai után.

1871-ben a templomosok Jaffától kb. 4 kilométerre 50 hektár földet vásároltak, a manapság Kirjának nevezett terület egyik dombján és egy Szarona – a bibliai Saron német változata – nevű mezőgazdasági települést alapítottak. A terület választása nem volt véletlen. Egy oldalról a fontos Jaffa-Nablusz kereskedelmi út határolja, a másikról az Ayalon folyó (Tel Avivot csak 1909-ben alapították). A telepeseket kezdetben különféle betegségek támadták meg, elsősorban a malária pusztította soraikat. Ezért eukaliptusz fákat ültettek – ezek voltak az első ilyen fajtájú fák Palesztinában – amelyek segítettek a mocsarak kiszárításában és ugyanakkor a levegőt is megtisztították.

A települést kereszt formában tervezték. A ’Tenger’ utca (ma Kaplan a neve), keletről nyugatra szelte át hosszában a falut és merőleges volt a mai David Elazar utcára.

1898-ig Szarona szegényes mezőgazdasági település volt. Ebben az évben látogatott a Szent Földre II. Vilmos német császár. Találkozott Herzl Tivadarral, a cionista mozgalom atyjával, aki felhívta az elképedt császár figyelmét arra, hogy alattvalói élnek Palesztinában. II. Vilmosra óriási benyomást keltett a Közel Keletre átültetett német falú és nagy összegekkel járult hozzá a település fejlesztéséhez.

A lakósok többsége a földet művelte, de egy részük a helyi bor és más termékek szállításával és értékesítésével foglalkozott. A 1893-ban felépült pincézetet és szeszfőzdét, Theodor Sandel építész tervezte, az ország első tervezőinek egyike. Épületei egy sor zsidó településen is láthatók. Szaronában egy olajprés és az első palesztinai modern kút is felépült.

A falu a szépség, rend és modern földművelés példaképe volt. A telepesek haladó kultiválási, addig ismeretlen, módszereket vezettek be, úgymint: kertészeti és palánta telepítési területek fejlesztését, trágya és műtrágya használatát a földeken, újszerű öntözési rendszert a parcellákban és a narancsültetvényeken, ciprusfa sorokat a parcellák megjelölésére. Korszerű mechanikus munkaeszközöket hoztak szülő hazájukból, cséplő és arató gépeket, szivattyút a víz felhívására nagy mélységből, rendezték a településen a víz tárolását és vízcsöveket vezettek be a házakba. A szőlőn kívül, a templomosok narancsot (tőlük származik a Jaffa narancs márkanév) és krumplit is növesztettek. Annyira sikeres volt Szarona, hogy mintatelepülés lett a zsidó telepesek számára.

Az első Világháborúban, az angolok váltották fel a törököket Palesztinában és mivel a templomosok mindvégig megtartották német állampolgárságukat és így ellenséges ország polgárai voltak, zömüket Egyiptomba száműzték. Csak a cionista vezetők beavatkozása után engedték vissza őket a hatóságok a húszas években. A házakat romokban, gazdaságaikat kifosztva találták, de a telepesek nem csüggedtek és nekifogtak újraépítésükhöz. Hamarosan Szarona látta el friss tejjel, gyümölccsel és zöldséggel Tel Avivot – amely a település házait teljesen körbenőtte.

A múlt század harmincas éveiben a nemzeti szocialista mozgalom elvei hatoltak be a templomosok soraiba. A szaronai fiatalok a náci ifjúsági mozgalom (Hitlerjugend) egyenruhájában masíroztak és a falutanács épületére a horogkeresztes zászlót tűzték ki. 1936-37 években sok német telepes nyíltan az arab lázadás mellé állt. Az arab bandákat fejlett technikával látták el és megtanították őket a modern fegyverek használatára is. A fiatalok, katonakoruk elérésekor hazautaztak és csatlakoztak a Wehrmachthoz. A harmincas években a nácik egy sor hivatalnoka látogatott a palesztinai németekhez, ezeknek egyik volt Adolf Eichmann, a magyar zsidóság főhóhéra, aki kétszer is itt volt.

Amikor kitört a második Világháború, a templomos telepesek nagy részét letartoztatták, kolóniáikat pedig – öt ilyen volt Palesztinában – az angol katonaság őrizte. Szarona szöges dróttal és őrtornyokkal körülvett internáló táborrá vált, a telepesek napközben kijárhattak földjeiket megművelni. Amikor a német hadsereg Palesztinához közeledett, a letartóztattok nagy részét Ausztráliába deportálták, egy másik részét zsidó hadifoglyok és a megsemmisítő táborok rabjai ellenében cserélték ki. Végül is az angolok lefoglalták a település házait és a csendes faluból katonai tábor lett. A függetlenségi harcok idején, a zsidó földalatti mozgalom meg is támadta ezt az angol bázist.

1947 decemberében a britek kiürítették a tábort és Szaronában kitűzték az izraeli lobogót. Az izraeli katonaság egy ideig továbbra is használta. A pincézet kiterjedt termeiben repülőket állítottak össze, amelyek később részt vettek a Felszabadító Háborús harcokban. Az állam kikiáltása után a kormányirodák ideiglenesen Szaronában kaptak helyet. Akkor nyerte el a „Kirja” (kormányzati negyed) elnevezést. Többek között Itt székeltek a miniszterelnöki és államelnöki irodák, a rendőrség főhadiszállása, az állami rádió (amely a mai napig ott van). A pincézetben működött az állami nyomda és az iskola épületében szülő korház létesült. 1962-ben Izrael állama 54 millió német márkát fizetett kártérítésül a telepeseknek.

Miután a kormány áttette székhelyét Jeruzsálembe, a területet a hadügyminisztérium használta céljaira. A történelmi épületeket nagy károk érték, a fák legtöbbjét kivágták. Csak a 80-as években nyilvánította a kormány a Kirja déli részét védett területnek. Az északi rész továbbra is az Izraeli Véderőt szolgálja. Az utolsó években megkezdődött a körzet tatarozása és öt házat, amelyek zavarták a forgalmat, vagy 100 méterrel arrébb toltak.

A túra keretében megismerkedtünk a 80 éves Jonatan Mamlukkal, akinek az apja volt Szarona zsidó gyógyszerésze 1924-1944 között. Gyógyszertára a falu központjában volt és miután a településen nem volt orvos, a naturopath patikus kezelte a betegeket.

Mamluk többek között beszámolt 30 ausztráliai német templomos 2009. áprilisi izraeli látogatásáról. A delegációnak néhány, több mint 80 éves telepes tagja is volt, akiket a 40-es években száműztek és az óta nem látogattak Izraelbe.

„A fogadás a pázsiton Szarona központjában, különösen megható esemény volt számomra. A rendezvény idején hozzám fordult a látogatók egyike, a nyolcvan éves Steller Robert, aki Szaronában született és azt kérdezte, tudok-e arról, hogy Mamluk Izidor patikusnak volt egy fia? Emlékszik arra, hogy együtt játszottak az óvodában. Mindjárt felpattantam helyemről izgatottan és elmondtam, hogy én vagyok az a gyerek, az, aki mellette ül most. Mindketten nagyon izgatottak voltunk és beszámoltunk egymásnak életünkről 4 éves korunk óta.”

A kiesen virágzó, sokszínű növényzettel tarkított, hatalmas fákkal körülvett, védett park 4 hektáros területén 37 templomos kőház van, amelyek – ha megvalósulnak a tervek – mint kávéházak, éttermek, butikok, galériák, múzeumok és látogató központ fogják szolgálni a nagyközönséget. A jövőben ez a terület lesz Tel Aviv-Jaffa szórakozó, kereskedelmi, kulturális, szabadidő, bevásárló központja. „A komplexum integrálni fog a történelem, a kezdeti palesztinai településektől kezdve, egészen az első kormányzati intézmények létesítéséig és a modern építkezés között és megőrzi a park egyedülálló karakterét”.

Fényképek a túráról

KINAI HAMUPIPŐKE

Li Chung, egy teljesen átlagos kinai lány, szüleivel egy kis, másfél milliós városban lakott (Kinában egy ilyen városka pitiáner vicinálisnak számít). A helyi Idegen Nyelvek Iskolájában angolul és franciául tanult, tanulmányai befejezése után pedig egy export cégnél kezdett dolgozni mint a külföldi ügyfelek felelőse. 19 éves korában egy más negyedben lakó fiú szülei házasság közvetítőt küldtek a házukba és miután megegyezésre jutottak az eljegyzési ajándékokról amelyeket szülei fognak kapni a fiú családjától és annak a szülei is megfelelőnek találták a lány hozományát, egy rövid eljegyzést követően, Li férjhez ment és átköltözött új házába, férje szüleinek tőszomszédságában.
Házassága után Li tovább dolgozott. Lassanként megszerette férjét és új szüleit, megszokta új környezetét és csak ritkán gondolt régi otthonára. A férje szüleivel dolgozott a családi varrodában. Körülbelül egy év múlva egy kislányt szült és a szülési szabadság után visszatért munkahelyére. A kisbabát férje szülei gondozták. Egy nap a fiatal nő könnyü szédülést érzett és engedélyt kért, hogy hamarább elhagyhassa munkahelyét. Amikor hazaért, gyanus zaj hallatszott a hálószobájuk irányából. Kinyitotta az ajtót és férjét az ágyban találta az egyik varrónővel.
Li világa összeomlott. A férje megpróbálta kiengesztelni, de elutasította magyarázatait, hogy csak egy pillanatnyi impulzus hatása alatt cselekedett, egy kis kofferbe dobta néhány szükséges holmiját és villamossal szüleihez utazott. Nagy meglepetésére, szülei nem fogadták örömmel, talán mert drága ajándékokat kaptak férje szüleitől és véglegesen azok fennhatóságára bízták a lányukat. Amikor elmesélte anyjának, hogy férjét más nővel kapta tetten, az csipősen válaszolta, hogy ez biztos az ő hibájából történt. Az asszony feladata vigyázni a férjére. Úgylátszik nem viselte a gondját, nem készítette el kedvenc ételeit, nem tette kellemessé számára az otthontartózkodást. "Ha kielégítetted volna igényeit, rá sem nézett volna más nőre!" – mondta vaskos célzással.
Li zokogva hagyta el szülei házát. Felhívta régi iskolai barátnőjét és az meghívta a lakására. A barátnő árva lány volt és megfelelő hozomány nélkül nem tudott egy jó partit találni magának. A hétvégén Li megpróbálta meglátogatni kislányát, de anyósa becsapta az ajtót előtte. Barátnője elmondta, hogy egy hét múlva Izraelbe utazik. Egy ismerősének étterme van ott egy Tel Aviv nevű városban és megigérte, hogy jó keresete lesz nála. Li még a nevét sem hallotta valaha Izraelnek, de megkérte barátnőjét, hogy rendeljen számára is repülőjegyet. El akart menekülni Kinából – mindegy hová.
A két lány körülbelül nyolc éve érkezett Tel Avivba és kezdett el dolgozni az egyik ismert kinai vendéglőben a város északi részében, a barátnő mint pénztárosnő, Li Chung mint pincérnő. A kinai közösség megkönnyítette számukra a beilleszkedést ebben az országban ahol minden annyira idegen volt számukra. Együtt béreltek lakást a központi buszállomás közelében és szabad estéiket a közösség klubhelyiségében töltötték, ahol kinai filmeket lehetett látni, ujságokat olvasni és hireket hallani az óhazáról. A közösség a hétvégéken és az ünnepeken bulikat rendezett, ahol más hazaikkal találkozhattak.
Izraeliekkel alig voltak Linek kapcsolatai. A környékükön csak más vendégmunkások laktak, ganaiak, fillippinek, thaiföldiek, de egy este néhány más kinai konyha kedvelővel betért az vendéglőbe Mizráchi Jaki, egy elvált gyémántkereskedő. A kedves modorú, karcsú pincérnő, finom arcával és ferde szemeivel, megtetszett neki és néhány nap múlva egyedül jött vissza az vendéglőbe.
Jaki törzsvendég lett és mindíg azt kérte, hogy Li szolgálja ki. Egyszer meghívta, hogy egy szabad estéjén menjenek valahova együtt el. A lány eleinte visszautasította, valami okból idegenkedett a nyugatiaktól, még a szaguk is más volt mint a kinaiakké, de amikor Jaki egy nap megtudta kollegáitól, hogy Linek szülinapja van és egy arany függőt hozott neki kis gyémánttal ékítve, belement a találkába.
Miután néhány hónapig jártak, Jaki megkérte a kezét és Li kimondotta a boldogító igent. Jaki kapcsolatba lépett a férjével, aki egy szép összegért amerikai dollárokban, hajlandó volt elválni tőle. Egy további komoly összegért, lemondott a lányáról is. Li felmondott a munkahelyén és betért a zsidó hitre. A fényüző, tradiciónális zsidó esküvő – Jaki szülei vallásosak voltak – az egyik herzlyiai szállodában lett megtartva, Li öt éves lányának és Jaki családjának, barátainak a résztvételével. Az egyedüli kinaiak az esküvőn – Li lányán kivül – volt kollegái voltak.
Mizrachi-Chung Li héber tanfolyamra iratkozott fel és tanitónője az egyik legjobb barátja lett. Feleségem és én a Mizrachi családot ennek a tanitónőnek – aki jó barátunk – egy családi rendezményén ismertük meg, amikor egy asztalhoz kerültünk egy csodaszép kinai nővel, selyem ruhában, az ujján óriási gyémánttal, annak izraeli férjével és 13 éves kinai, meg 5 éves éves izraeli lányaikkal. Héberül beszéltek mind az öten, otthonosan mozogtak az izraeli társaságban és kezükben pitával (lepénnyel), izraeli módon törölték ki a humuszt (csicseriborsókrémet) a tányérból.

A szomszédasszony

Nechama az Ifjúsági Alija (alija = a zsidók bevándorlása Izraelbe) szervezet keretében, a szülei nélkül emigrált Izraelbe. 17 és fél éves volt és biztos abban, hogy már mindent tud a szerelemről és a nők és férfiak közötti kapcsolatról. Csak a korabeli fiatalok érdekelték. 30-on felüliek a szemeiben öregek voltak, akikkel – néhány udvarias frázison túl – nem lehet közös érdeklődési tárgyuk. Néhány hónap a kibbutzban elegendő volt számára, hogy meggyőződjön, ő és a földmüvelés két kölcsönösen taszító erő. Tel Avivba költözött és egy kis nyomdában, amely ismert festők műveinek a reprodukálására specializálta magát, talált munkát.
Henri, a nyomda tulajdonosa, 35 év körüli, bohém tipus volt. Egy bizonyos ideig Párizsban lakott, arany fülbevaló ékesítette egyik fülcimpáját, hosszú haja a vállán túlig ért – azokban az időkben egy ilyen ember csodabogárnak számított – és angyalian játszott a hegedűn. Egy kamaranégyes tagja volt és a hétvégeken velük koncertezett országszerte.
Henri különbözött minden más embertől akivel Nechama rövid életében találkozott. Egy ismeretlen, csodálatos világba nyitott számára ablakot. A munkaviszonyból hamarosan baráti kapcsolat keletkezett. A férfi, aki kitünően főzött is, meghívta vacsorára a házába, először művészbarátaival együtt, később egyedül is..Megtanította a lányt a vörös bor élvezetére – mielőtt megismerte Henrit, azt hitte, nincs más bor mint az édes amelyből az apja a péntek esti boráldásnál adott neki kóstolni – és a klasszikus repertoár romantikus műveiből hegedült számára. Nem kellett, hogy elcsábítsa Nechamát. A szeretkezés a Henrivel töltött bűvös esték magától értedő folytatásának tűnt, talán az együtt elszívott fű hatására is. Szabadnak érezte magát mint soha azelőtt, a lábai mintha nem éríntették volna a földet, minden természetesen zajlott le és a hatalmas ár úgy sodorta magával mint egy levelet a háborgó folyó vize.
Egy olyan apróságra mint óvszer használata, egyikük sem gondolt, de ha a partnere említette is volna, Nechama elutasította volna javaslatát. Ő teherbe akart esni Henritől, érezni akarta a magvát fejlődni a méhében, meg akarta szülni és felnevelni szerelmük gyümölcsét, de mint olyan sokszor történik az életben, kívánságainak csak az első része valósult meg úgy ahogy elképzelte. Henri, a tökéletes szerető, nagyon rossz apa volt, a háza pedig – amelybe a nap minden szakában be és kijártak a zenészek (a kulcs a bejárat melletti virágcserépben volt „elrejtve”) és amelynek falai között a drogok szaga elég tömény volt ahhoz, hogy elkábítsa azokat akik nem szoktak rá – egy csecsemő számára teljesen megfelelőtlen volt. Meleg és szerető légkőr helyett, Zehavit egyszobás bérlakásban nőtt fel és élete első éveit egy alkalmi pesztra társaságában töltötte el. A pesztrák elég gyakran váltakoztak, mindegyiknek egy panasza volt: „A barátodnak nyulkáló kezei vannak!”. A mamáját a kislány csak késő este és a hétvégén látta.
Élete első éveiben Henri gyakran látogatta meg a lányát. A kislány szeretett játszani apja fülbevalójával, a férfinek meg elég ideje volt: Egyre többet ívott meg drogozott és a nyomda vezetését fiatal segédnőjére bízta. Ha már megjelent a munkahelyén, alkoholtól bűzlött, az inge ételmaradékoktól volt foltos és inkább zavart mint hasznot hozott, úgyhogy Nechama végül is hazaküldte. A férfi ingerlékeny lett, erőszakos, ha Nechama nem teljesítette minden elhajló kívánságát, vagy inkább beszélgetett volna és a szeretkezés vele kibírhatatlan teher lett.
A játékmódja a lányával is egyre vadabb lett és Zehavit néhányszor sírva szökött el a karjaiból. Nechama, akinél a pesztra panaszkodott, hogy a lány fél az apjától, megtiltotta Henrinek, hogy odajárjon amikor ő a munkában van. A férfi természetesen nem egyezett be a tilalomba, parázs viták voltak közöttük, néhányszor kezet emelt a lányra, amíg egy nap Nechama szívében megszületett az elhatározás, hogy meg kell szakítani a kapcsolatait a férfivel.
Mindent előre kiszervezett, egy hétvégén összecsomagolta holmiját és elköltözött egy galili településre. Az elhatározásában (és a költözködésben) nagy segítségére volt Joszéf, egy festő és a nyomda egyik ügyfele, Nechamával egykorú, aki az évek folyamán jó barátjáva vált. Ő volt az egyedüli akinek elmesélhette kapcsolatainak kialakulását Henrivel. Joszéf megkérte a kezét és Nechama igent mondott. Nem szerette ugyan a férfit – úgy érezte soha az életében nem lesz képes újra szeretni – de nagyon kedvelte és biztos volt abban, hogy példás apja lesz lányának.
Amikor Zehavit felnőtt, a falusi ház a nagy kerttel volt az egyedüli otthon amelyre emlékezett és Joszéf az egyedüli akit apjának nevezett. Amikor nagyobb lett, Nechama említette, hogy van egy ‘igazi’, biológiai apja is, de a kislány számára ez a távoli apa egy absztrakt lény maradt. Ami pedig Henrit illeti, minden próbálkozása felderíteni egykori szeretője hollétét, kudarcot vallott. Egyszer véletlenül összefutott Nechama egy barátjával és az általa küldött levélben könyörgött, engedje meg, hogy lássa lányát, nyissanak új, tiszta lapot. Nechama velős és maró válasza az volt: „Nincsenek tiszta lapok, csak piszkosak és gyűröttek!”
Az évek múltak. Zehavit kitüntetéssel fejezte be a középiskolát és egy tel avivi zeneiskolába iratkozott be. Már az iskolában kezdett érdeklődni a zene iránt, a település mandolin együttesében játszott és privát leckékre járt egy szafedi hegedűtanárhoz. Tel Aviv egy déli negyedében bérelt magának egy szobás lakást, pincérkedett a megélhetéséért és nem maradt túl sok ideje a társadalmi életre. A szomszédait csak futó találkozásokból a lépcsóházban ismerte. Jom Kippur (a Megtérés és Engesztelés napja – bőjt nap) napján a konyhájában állt és kávét készített magának. Kivette a szekrényből a befőttes üveget amelyben a cukrot tartotta, az kicsúszott a kezéből és kis darabokra zúzodott a kőpadlón.
„Büntetés az Egekből mert nem böjtölök!” – gondolta tréfásan, de cukor nélkül nem volt képes meginni a kávéját. Halkan bekopogott a szembeni szomszédjához, egy mosolygós asszonyhoz, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála és szintén egyedül lakott. Zehavit tudta, hogy otthon van és szintén nem böjtöl, mivel a lakónegyedbeli ház vékony falának a túloldaláről edény csörömpölést hallott. Az asszony szivesen adott neki kölcsön egy pohár cukort, de meg is hívta szomszédját kávéra: „Én is most készültem ínni!” – mondta.
Elkezdtek ismerkedni. „Mivel foglalkozol?” (A héber nyelvben nincs magázás). „Hegedűlni tanulsz?” „Van egy bácsim aki szintén hegedül.”
Nem tartott sokáig amíg kiderült, hogy a szomszédja Zehavit első-fokú unokatestvére, Henri hugának a lánya. Zehavit sokkban volt. Minden alkalommal amikor anyját apjáról kérdezte, Nechama arca fagyos lett, összeszorította az ajkait és csak annyit volt hajlandó mondani, hogy lánya jobban meglesz nélküle, az az ember csak bajt hozhat rá. Most, először életében, egy ajtó nyílt ki előtte amely mostanáig hét zárra volt csukva. Csak ki kéne nyítnia és besétálni, de erre még nem volt hajlandó. Megköszönte a kávét, a cukrot, visszatért a lakásába, kulcsra zárta az ajtót és a közeli napokban igyekezett nem szembekerülni a lépcsőházban szomszédnőjével.
Szukot (Sátoros Ünnep, mindjárt Jom Kippur után, 8 napig tart) egyik napján kopogtak az ajtaján. Egy idősebb asszony volt az, aki mint a szomszédjának/unokatestvérének az anyja mutatkozott be. Zehavit beinvitálta és az asszony elmesélte neki, hogy a bátyja gyakran emlegeti a lányát, aki itt él valahol az országban és soha mégcsak fényképét sem látta. Nemrég súlyos betegséget állapítottak meg nála, tolószékre van utalva és az orvosa szerint a legjobb esetben néhány hónapja maradt csak hátra. A férfinek nem mondtak semmit a két unokatestvér közötti csodálatos találkozásról, nem tudták, Zehavit hajlandó lesz-e apjával találkozni és nem akartak hiú reményeket ébreszteni benne. Azért kopogott be, mert most indul a lányával a bátyjához. Biztos abban, gyönyörű ünnepi ajándék lenne számára ha Zehavit velük tartana.
Szukot utolsó napján Henri és Zehavit végre megismerkedtek. Ölelkezések nem voltak ezen az első találkozáson és a két embernek a következőkben sem sikerült áthidalni a távolságot közöttük, de amikor Zehavit magával hozta a hegedűjét, az apa meg a lánya közös játéka mindennél jobban kifejezte amit nem tudtak egymásnak szavakkal elmondani.