A szomszédasszony

Nechama az Ifjúsági Alija (alija = a zsidók bevándorlása Izraelbe) szervezet keretében, a szülei nélkül emigrált Izraelbe. 17 és fél éves volt és biztos abban, hogy már mindent tud a szerelemről és a nők és férfiak közötti kapcsolatról. Csak a korabeli fiatalok érdekelték. 30-on felüliek a szemeiben öregek voltak, akikkel – néhány udvarias frázison túl – nem lehet közös érdeklődési tárgyuk. Néhány hónap a kibbutzban elegendő volt számára, hogy meggyőződjön, ő és a földmüvelés két kölcsönösen taszító erő. Tel Avivba költözött és egy kis nyomdában, amely ismert festők műveinek a reprodukálására specializálta magát, talált munkát.
Henri, a nyomda tulajdonosa, 35 év körüli, bohém tipus volt. Egy bizonyos ideig Párizsban lakott, arany fülbevaló ékesítette egyik fülcimpáját, hosszú haja a vállán túlig ért – azokban az időkben egy ilyen ember csodabogárnak számított – és angyalian játszott a hegedűn. Egy kamaranégyes tagja volt és a hétvégeken velük koncertezett országszerte.
Henri különbözött minden más embertől akivel Nechama rövid életében találkozott. Egy ismeretlen, csodálatos világba nyitott számára ablakot. A munkaviszonyból hamarosan baráti kapcsolat keletkezett. A férfi, aki kitünően főzött is, meghívta vacsorára a házába, először művészbarátaival együtt, később egyedül is..Megtanította a lányt a vörös bor élvezetére – mielőtt megismerte Henrit, azt hitte, nincs más bor mint az édes amelyből az apja a péntek esti boráldásnál adott neki kóstolni – és a klasszikus repertoár romantikus műveiből hegedült számára. Nem kellett, hogy elcsábítsa Nechamát. A szeretkezés a Henrivel töltött bűvös esték magától értedő folytatásának tűnt, talán az együtt elszívott fű hatására is. Szabadnak érezte magát mint soha azelőtt, a lábai mintha nem éríntették volna a földet, minden természetesen zajlott le és a hatalmas ár úgy sodorta magával mint egy levelet a háborgó folyó vize.
Egy olyan apróságra mint óvszer használata, egyikük sem gondolt, de ha a partnere említette is volna, Nechama elutasította volna javaslatát. Ő teherbe akart esni Henritől, érezni akarta a magvát fejlődni a méhében, meg akarta szülni és felnevelni szerelmük gyümölcsét, de mint olyan sokszor történik az életben, kívánságainak csak az első része valósult meg úgy ahogy elképzelte. Henri, a tökéletes szerető, nagyon rossz apa volt, a háza pedig – amelybe a nap minden szakában be és kijártak a zenészek (a kulcs a bejárat melletti virágcserépben volt „elrejtve”) és amelynek falai között a drogok szaga elég tömény volt ahhoz, hogy elkábítsa azokat akik nem szoktak rá – egy csecsemő számára teljesen megfelelőtlen volt. Meleg és szerető légkőr helyett, Zehavit egyszobás bérlakásban nőtt fel és élete első éveit egy alkalmi pesztra társaságában töltötte el. A pesztrák elég gyakran váltakoztak, mindegyiknek egy panasza volt: „A barátodnak nyulkáló kezei vannak!”. A mamáját a kislány csak késő este és a hétvégén látta.
Élete első éveiben Henri gyakran látogatta meg a lányát. A kislány szeretett játszani apja fülbevalójával, a férfinek meg elég ideje volt: Egyre többet ívott meg drogozott és a nyomda vezetését fiatal segédnőjére bízta. Ha már megjelent a munkahelyén, alkoholtól bűzlött, az inge ételmaradékoktól volt foltos és inkább zavart mint hasznot hozott, úgyhogy Nechama végül is hazaküldte. A férfi ingerlékeny lett, erőszakos, ha Nechama nem teljesítette minden elhajló kívánságát, vagy inkább beszélgetett volna és a szeretkezés vele kibírhatatlan teher lett.
A játékmódja a lányával is egyre vadabb lett és Zehavit néhányszor sírva szökött el a karjaiból. Nechama, akinél a pesztra panaszkodott, hogy a lány fél az apjától, megtiltotta Henrinek, hogy odajárjon amikor ő a munkában van. A férfi természetesen nem egyezett be a tilalomba, parázs viták voltak közöttük, néhányszor kezet emelt a lányra, amíg egy nap Nechama szívében megszületett az elhatározás, hogy meg kell szakítani a kapcsolatait a férfivel.
Mindent előre kiszervezett, egy hétvégén összecsomagolta holmiját és elköltözött egy galili településre. Az elhatározásában (és a költözködésben) nagy segítségére volt Joszéf, egy festő és a nyomda egyik ügyfele, Nechamával egykorú, aki az évek folyamán jó barátjáva vált. Ő volt az egyedüli akinek elmesélhette kapcsolatainak kialakulását Henrivel. Joszéf megkérte a kezét és Nechama igent mondott. Nem szerette ugyan a férfit – úgy érezte soha az életében nem lesz képes újra szeretni – de nagyon kedvelte és biztos volt abban, hogy példás apja lesz lányának.
Amikor Zehavit felnőtt, a falusi ház a nagy kerttel volt az egyedüli otthon amelyre emlékezett és Joszéf az egyedüli akit apjának nevezett. Amikor nagyobb lett, Nechama említette, hogy van egy ‘igazi’, biológiai apja is, de a kislány számára ez a távoli apa egy absztrakt lény maradt. Ami pedig Henrit illeti, minden próbálkozása felderíteni egykori szeretője hollétét, kudarcot vallott. Egyszer véletlenül összefutott Nechama egy barátjával és az általa küldött levélben könyörgött, engedje meg, hogy lássa lányát, nyissanak új, tiszta lapot. Nechama velős és maró válasza az volt: „Nincsenek tiszta lapok, csak piszkosak és gyűröttek!”
Az évek múltak. Zehavit kitüntetéssel fejezte be a középiskolát és egy tel avivi zeneiskolába iratkozott be. Már az iskolában kezdett érdeklődni a zene iránt, a település mandolin együttesében játszott és privát leckékre járt egy szafedi hegedűtanárhoz. Tel Aviv egy déli negyedében bérelt magának egy szobás lakást, pincérkedett a megélhetéséért és nem maradt túl sok ideje a társadalmi életre. A szomszédait csak futó találkozásokból a lépcsóházban ismerte. Jom Kippur (a Megtérés és Engesztelés napja – bőjt nap) napján a konyhájában állt és kávét készített magának. Kivette a szekrényből a befőttes üveget amelyben a cukrot tartotta, az kicsúszott a kezéből és kis darabokra zúzodott a kőpadlón.
„Büntetés az Egekből mert nem böjtölök!” – gondolta tréfásan, de cukor nélkül nem volt képes meginni a kávéját. Halkan bekopogott a szembeni szomszédjához, egy mosolygós asszonyhoz, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála és szintén egyedül lakott. Zehavit tudta, hogy otthon van és szintén nem böjtöl, mivel a lakónegyedbeli ház vékony falának a túloldaláről edény csörömpölést hallott. Az asszony szivesen adott neki kölcsön egy pohár cukort, de meg is hívta szomszédját kávéra: „Én is most készültem ínni!” – mondta.
Elkezdtek ismerkedni. „Mivel foglalkozol?” (A héber nyelvben nincs magázás). „Hegedűlni tanulsz?” „Van egy bácsim aki szintén hegedül.”
Nem tartott sokáig amíg kiderült, hogy a szomszédja Zehavit első-fokú unokatestvére, Henri hugának a lánya. Zehavit sokkban volt. Minden alkalommal amikor anyját apjáról kérdezte, Nechama arca fagyos lett, összeszorította az ajkait és csak annyit volt hajlandó mondani, hogy lánya jobban meglesz nélküle, az az ember csak bajt hozhat rá. Most, először életében, egy ajtó nyílt ki előtte amely mostanáig hét zárra volt csukva. Csak ki kéne nyítnia és besétálni, de erre még nem volt hajlandó. Megköszönte a kávét, a cukrot, visszatért a lakásába, kulcsra zárta az ajtót és a közeli napokban igyekezett nem szembekerülni a lépcsőházban szomszédnőjével.
Szukot (Sátoros Ünnep, mindjárt Jom Kippur után, 8 napig tart) egyik napján kopogtak az ajtaján. Egy idősebb asszony volt az, aki mint a szomszédjának/unokatestvérének az anyja mutatkozott be. Zehavit beinvitálta és az asszony elmesélte neki, hogy a bátyja gyakran emlegeti a lányát, aki itt él valahol az országban és soha mégcsak fényképét sem látta. Nemrég súlyos betegséget állapítottak meg nála, tolószékre van utalva és az orvosa szerint a legjobb esetben néhány hónapja maradt csak hátra. A férfinek nem mondtak semmit a két unokatestvér közötti csodálatos találkozásról, nem tudták, Zehavit hajlandó lesz-e apjával találkozni és nem akartak hiú reményeket ébreszteni benne. Azért kopogott be, mert most indul a lányával a bátyjához. Biztos abban, gyönyörű ünnepi ajándék lenne számára ha Zehavit velük tartana.
Szukot utolsó napján Henri és Zehavit végre megismerkedtek. Ölelkezések nem voltak ezen az első találkozáson és a két embernek a következőkben sem sikerült áthidalni a távolságot közöttük, de amikor Zehavit magával hozta a hegedűjét, az apa meg a lánya közös játéka mindennél jobban kifejezte amit nem tudtak egymásnak szavakkal elmondani.