LEVELEZŐ TÁRSAK

Mindig érdekeltek idegen országok, szerettem volna jobban megismerni más népek kultúráját, szokásait. Amikor még legény voltam – évekkel az Internet kora előtt – beíratkoztam egy levelező társ (pen pal) klubba és az évek folyamán sok emberrel leveleztem a világ minden tájáról. Az első kapcsolatokat természetesen olyan országokkal létesítettem amelyeknek a nyelvét értettem. Többek között leveleztem egy szenvedélyes szombathelyi képeslap gyűjtővel, egy cseh jazz zenekar dobosával, egy német tanitónővel (ő fordult hozzám. A háború.utáni korszakban sok német kereste a módját valahogy kifejezni a sajnálatát azokért a bűnökért amelyet a népe követett el a zsidó nép ellen. Más németek, akik soha zsidóval nem találkoztak – a kis városban ahol éltek, a legtöbb zsidót meggyilkolták és azok akik túlélték a soát, barátságosabb tájakra költöztek – ki akarták elégíteni kiváncsiságukat, miben különbözik a zsidó más emberfiától).
Amikor megtanultam angolul, az e nyelvűekkel is elkezdtem keresni a kapcsolatot. Azokban az években még én is gyűjtöttem képeslapokat és a két hobbim összefűzödött. Nagy szeretettel emlékszem vissza egy idősebb amerikai úrra, a vezetékneve Rabjohn volt – valamilyen okból soha sem tegeztük egymást, mint levelezőtársak között általában szokás – aki levelezésünk évei folyamán csodás képeslapok százait küldte nekem az USA minden részéről, nemcsak városokról és ekzotikus tájakról, mint a Rockies, a nevadai sivatag, a Niagara vízesések, de például egy egész indián sorozatot színdús népviseletükben. Minden laphoz, reszkető kézzel és részegen táncoló sorokkal, egy rövid magyarázatot fűzött. Az utolsó lapot a fiától kaptam, aki közölte velem, hogy az apja elhúnyt. (Szép gesztus. Amikor eljön az időm, remélem az én barátaim is hasonlóan értesülnek égbeli e-mail címemről).
Rio de Janeiroi levelezőtársam is volt, egy lány az indiai Poonából írt, de különösen jó viszonyunk keletkezett Li Chunggal, egy kínai lánnyal, aki az Idegen Nyelvek iskolájában tanult Pekingben. Fényképeket, kis ajándékokat váltottunk. A fiókomban a mai napig megvan az a bőr erszény (soha sem használtam) amelynek külsején a kinai fal szines képe ékeskedik és ha kinyitom, a műanyaggal borított kis ablakból egy csónakot evező fiatal lány mosolyog rám. Sokat tanultam Litől a kínaiak életéről és persze ő is kiváncsi volt a mi országunkra, szokásainkra.
Nehéz fába vágtam a fejszémet amikor megpróbáltam elmagyarázni neki mi a zsidó nép. Amikor más országokból származó emberekkel jövök össze, feltételezem, hogy ismer bizonyos tényeket – az iskolából, a napi lapokból, a vallásos, vagy akár a szépirodalomból – az európai népek történelméről, a Közel Kelet múltjáról és jelenjéről, de Li tudása ezeken a tereken majdnem a nullával volt egyenlő. Csak a leveleiből tudtam meg, hogy a kínaiak nem ismerik a Bibliát és azok az elbeszélések amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapszövegei és olyan közismert nevek mint Ádám és Éva, Szodoma és Gomorra, Izsák és Jákób, teljesen ismeretlenek számára.
Azt hiszem sikerült felruháznom kínai barátnőmet néhány ismerettel népünk történelmében és egy nap elküldtem neki az Anna Frank Naplója cimű könyvet is. A történet komoly sokkot okozott nála, talán mert könnyebben tudta azonosítani magát egy olyan lánnyal akinek a kora közel állt az ő korához.
Természetesen angolul leveleztünk és a boritékot is latin betükkel címeztem meg, de amikor befejezte tanulmányait és hazatért a szülői házba, hirtelen kommunikációs problémák merültek fel. A falusi postás nem ismerte a latin betüket! Levelezőtársam felírta nekem a nevét és a címét kínai betükkel és én átmásoltam ezeket a számomra értelmetlen rajzokat a boritékra. Meglepetésemre, a leveleim elérték a címzettet és Li nemcsak megdicsérte a kalligráfiámat, hanem hozzátette, hogy kishúga irigyen mondta, "Bár én tudnék ilyen szépen írni kínaiul!"
Sajnálatomra, a kultúrális forradalom idején, amikor a kínaiak számára a kapcsolatok a nyugattal veszélyesek lehettek volna, megszakadtak a kapcsolataim Livel.
Egy másik jó barátnőm az ausztrál Leona volt, aki szülei kiterjedt juhfarmján élt és a lósport szerelmese volt: Lovairól fényképet is küldött. Benszülött neveket adott nekik, a kedvence Zoccola volt. Levelezésünk legérdekesebb része akkor kezdődött el amikor ő és barátnője Fairlie, egy másik gazdag lány, egy kb. másfél éves világkörüli túrára indultak. E jól megszervezett túrának a célja az volt, hogy majdnem minden kontinenst és országot érintsen és aszerint mennyire voltak érdekesek, a lányok napokat, vagy heteket töltöttek a különféle helyeken. Leona folyamatosan beszámolt az útjukról a képeslapok hihetetlen mennyiségű sorozatával. Mindenhol 6-7 lapot vásárolt, megszámozta őket és folytatólagosan, az egyik lapon a másik után leírta élményeit.
Egyiptom után Izrael sora is eljött. A két lány Tel Aviv egy északi negyedében bérelt szobát és egy munkabeli kollegámmal együtt, négyesben ellátogattunk azokra a helyekre, amelyeket turisták általában látni szoktak – Jeruzsálem, Nazaret, a Holt Tenger, Genezáreth tava, stb. Személyes találkozásunk előtt már jó néhány éve leveleztem Leonával, sokat tudtunk egymásról, mik a könyvek, a filmek, a zene amelyet kedvelünk, melyek a kedvenc ételeink, mi a világnézetünk, milyen jövőbeli terveink vannak és amikor végesvégre szemtől szembe kerültünk egymással, sem volt okunk csalódásra.
Az első perctől természetes vonzalom – nálunk ezt kémiának nevezik – volt közöttünk, kapcsolataink gyorsan szorosábbá váltak és tulajdonképen mindketten készek voltunk arra, hogy még intímebbé váljanak, de furcsa módon, sohasem akadt egy erre megfelelő alkalom. Fairlie egy pillanatra sem hagyott minket egyedül és nekem úgy tűnt, hogy minden mozdulatunkat sas szemmel követi.
Egy ilyen helyzetben csak annyi történhetett közöttünk, hogy felhevülten szorítgattuk egymás kezét. Végül is egy este kitörtem és felszólítottam Fairliet, hogy távozzon a szobából és hagyjon minket magunkra. Leona is könyörgött barátnőjének, adjon nekünk módot egy kis egyedüllétre, de ő kereken megtagadta kérésünket és magyarázattal is szolgált modortalan viselkedésére (normális körülmények között a két lány kivételesen jó modorú volt).
Mielőtt hosszú útukra indultak, a két lány megegyezett, hogy egyikük sem ad a másiknak semmilyen alkalmat érzelmi belegabalyodásra. Ha az egyikük kapcsolatot létesített volna valakivel a meglátogatott országok egyikében és esetleg hosszabb ideig,akart volna maradni, ez megzavarta volna az egész kirándulásukat. Így tortént, hogy a barátságunk Leonával platonikus maradt és a két lány egy hét után továbbindult kitervezett pályáján. (Itt említem meg, hogy Leona egy ismeretlen festő művét hozta el nekem hazájából. Csak sok év múlva derült ki, hogy a festő közben ismerté vált. A kép, a tipikusan ausztrál tájjal, a mai napig díszhelyet foglal el a nappalinkban).
Egy ideig még leveleztünk, de aztán Leona férjhez ment, gyerekeket szült és egy nap nem tudott, vagy nem akart többet időt találni a levelezésre. Egy bizonyos ideig még új évi kártyákat váltottunk, egyszer elküldte nekem két fia fényképét – betetettem albumomba a lovai fotói mellé – de lassan-lassan kifogytunk a gőzből és megszűnt a kapcsolat közöttünk. Egy nap amikor régi papírjaim között kotoráztam, véletlenül a kezembe akadt a vastag képeslevelezőlap paksaméta Leona jellegzetes írásával és kiváncsi lettem, mi lehet vele? Milyenek voltak számára az elmúlt évek?
Vasárnap volt, biztos otthon van, felhívtam a nemzetközi telefonközpontot és miután megkaptam a számát, egyszerűen feltárcsáztam. Igénybe kell vennünk a technológia vívmányait, nem? Csak egyet felejtettem el kérdezni a telefonos kisasszonytól: "Hány óra van ilyenkor Ausztráliában?"
Az idő Melbourneban hajnali hat óra volt és a telefont egy mérges férfi vette fel. Mit mondhattam az adott helyzetben? Hogy a feleségével szeretnék beszélni? Úgy találtam, hogy a legjobb egy halk bocsánatkérést motyogni és letettem a kagylót. Azóta sem hallottam Leonáról, de ki tudja? Hátha még összehoz minket az élet. Történnek ennél furcsább dolgok is.