JUHÉÉÉ!







 

Juhééé! Szombat van, nem kell a munkába menni.

Későn kelek, fütyörészve, életkedvem majd kicsordul.

A nyitott ablakon hivalkodó madárdal hatol be.

Elmúlt az eső, süt a napocska és a kinti hőmérő 25 fokot mutat.

A világ gyönyörű és az élet mosolygós.

A kávémhoz mákos bejglit majszolok.

Leszedek a fánkról hat narancsot és vitamindús levét szürcsöljük.

Nincsenek ma újságok, rossz hírek, a rádió Beethovent játssza. 

Az üzletek zárva vannak, sehova sem kell menni, semmit sem kell elintézni.

A feleségem az uszodába megy, én meg végre kiolvashatom a könyvet, amelyhez három hete kezdtem hozzá.

A telefon ma még meg sem mukkant.

Ebédre sólet van, füstölt hússal és barnára sült tojással.

Teli pocival kötelező a délutáni durmolás.

Fiunk és drága kis unokánk délutánra vannak bejelentve.

Aztán jött a kegyetlen valóság.

Feleségem energikusan rázza a vállamat és azt próbálja tudomására hozni álomtól mámoros tudatomnak, hogy hétfő van és elkések a munkából.

Az újságban rakétákról és áremelésekről írnak.

A rádió is vészhíreket bömböl.

Nem hoztak friss sütit és a kávémhoz száraz kekszet rágcsálok.

Kint zuhog az eső és valahol elhagytam ernyőmet.

Ki a frász orozta el hétvégémet és dőzsölt helyettem?

 

KULTÚRÁNK MEGŐRZŐI










 

Néha irigylem az orosz bevándorlókat. Több mint egy millió érkezett hozzánk jó néhány éve és fantasztikusan beilleszkedtek az országba. Kitűnően beszélnek héberül – egy kis akcentussal, amely nekem, szláv ország szülöttének nagyon kedves – de ha valaha vágyuk támad anyanyelvüket gyakorolni, akármerre fordulnak, találnak olyanokat, akik szívesen elcsevegnek velük és ugyanolyan könnyen találnak orosz nyelvű rádió és TV állomásokat a legfrissebb hírekkel, fülbemászó dalokkal, szórakoztató programokkal és persze cirill betűs újságokat és könyveket is. 

Szlovákiában születtem, de magyar iskolákba is jártam, tehát két kisebb nyelvcsoport tagja is vagyok. Szülőhazámban eleve is kevés zsidó élt és azoknak a nagy része is elpusztult a Holokausztban. Izraelbe néhányszáz szlovák származású emigráns jutott el. A Szlovák Származásúak Szövetsége negyedévente kiad egy néhány oldalas héber bulletint, amelyben itt-ott egy pár szlovák mondat is megjelenik. Azon kívül, az itteni szlovák nagykövetség is néhanapján meghívja azokat, akik a listájukon szerepelnek egy előadásra, kiállításra, vagy filmre, de ennyi az egész. Nem lehet egy szlovák könyvet találni, újságot olvasni, vagy rádióállomást fogni (a neten persze mindez megtehető) és csak nagyon ritkán akad alkalmunk valakivel szlovákul beszélni. Legtöbbünk párja nem beszéli a nyelvet és azért a beszédnyelv általában héber. 

A második nyelvcsoport, a magyar, ennél sokkal nagyobb, bár az utolsó évtizedekben rohamosan csökken. A múlt század 50-es, 60-as éveiben élénk kulturális élet folyt nálunk, amely mögött néhány százezer magyar nyelvű bevándorló állt. Ez a jelentős kisebbség lassan kihal és néha úgy érzem magamat mint az utolsó mohikán. Van még egy kis példányban megjelenő magyar napilapunk, de igazán nem tudom kik az olvasói. Sem én, sem senki ismerőseim között nem olvassa és tartalma, meg nyelvezete főleg egy kihalt kultúrát tükröz. Cfáton működik a nagyszerű Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, de mint más ilyenfajta intézmény, a szerepe csak a múlt megőrzése.

Most hirtelen úgy tűnik, hogy a hírek az izraeli magyar kultúrának küszöbön álló kimúlásáról koraik voltak. A múlt év végén egy Tel Avivhoz közeli városban, elkezdett működni a "Drory" Izraeli Magyar Könyvtár, amelyet „Dávid Drory magyar származású izraeli újságíró emlékére alapította és működteti a Budapesten bejegyzett Diaspora Alapítvány”. Jelenleg vagy 2500 könyve van és egy magánlakás egyik szobájában működik. Nagyon jellemző a maradék magyar nyelvű lakosság helyzetére a könyvtár honlapján megjelenő mondat: „Idős olvasóinknak, vagy azoknak, akik valamilyen okból nem tudnak eljönni a könyvtárba, kérésre házhoz szállítjuk a kikölcsönzött könyvet”.

Tegnapelőtt, október 11-én, ennek a könyvtárnak egyik helyiségében részt vettem egy koktél partyn Szántó T Gáborral, a Szombat című folyóirat főszerkesztőjével, Édeshármas című regényének megjelenése alkalmából. Lehettünk vagy 25-en és meglepődtem, hogy volt köztük néhány szimpatikus fiatalember is, beleértve a háziakat is. Az összejövetelen élénk diskurzus folyt a magyar zsidó írók szerepéről a magyar irodalomban, amelyet a nagykövetség kulturális attaséja Novák Atilla moderált. A rendezvényen Szántó könyve is megvásárolható volt.

Nem hiszem, hogy a könyvtár szolgálatait igénybe fogom venni, de mégis örülök létrejöttének. Mivel családomban senki nem olvas magyarul, egyszer majd ez az intézmény fogja átvenni magyar nyelvű könyvtáramat. A véleményem szerint egy könyv csak addig él, amíg van valaki, aki forgatja lapjait és szomjasan issza be tartalmát. Nem akarnám, hogy szeretett könyveim elpusztuljanak. 

 

 

A LEGDRÁGÁBB AJÁNDÉK

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét.

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Egyedi keresés

A KÖNYVEM:

"Két dologban hasonlítunk egymásra Charles-szal, az angol trónörökössel: mindketten november 14-én születtünk - és mindketten palotában."
A fenti mondattal kezdődik az új könyvem: Itthon-Otthon
Minden van benne: Izgalom, szerelem. kaland. romantika, utazás, csodaszép tájak, barátság, humor.
Kiadta: Bába kiadó, Szeged.
A könyv megszerezhető:
Betüvetés, Szeged, Pulz u. 14. Tel. 06-62-426679/470
Teleki Téka, Budapest, Bródy Sándor u. 46, Tel. 06-1-2660857.
Láng Téka, Budapest, Pozsonyi út 5, Tel 06-1-3404023.
Holokauszt Emlékközpont, Bpest, Páva u. 39, Tel 1-4553333.
Direkt Kft. Pécs, Alkotás u. 3, Tel. 06-72-517800.

Kibbutzi tipusok: A Könyvmoly

Monek az asztalosműhelyben dolgozott, de a könyvtár hozta össze kettőnket. Másodállásban a kibbutz könyvtárosa voltam – délelőttönként más munkát végeztem – és szabad kezem volt a könyv rendelésben. Miután a kibbutztagok évenkénti csekély pénzbeli jutattásából nem futotta könyv vásárlásra, meggyőztem a vezetőséget, hogy helyénvaló lenne ha legalább a könyvtárban meglenne minden Izraelben megjelent szépirodalmi prózai mű egy példánya. (A verses könyvekből csak azokat rendeltem meg amelyeknek a címlapján ismert költő neve volt, a tudományos, történelem könyvek esetében viszont a helyi iskola tanáraira hagytam a választást). A kibbutz tel avivi bevásárló központjából hetente érkezett egy 10-12 példányú küldemény, főleg a nagy kiadók könyveiből. Feltételezem, hogy még az 50-es években is, amelyekről beszélünk, ennél több könyv jelent meg nálunk, de a kis kiadók könyvei általában nem jutottak el hozzánk.
Számomra, akit úgy neveltek, hogy a könyveket mint drága értéktárgyat kell kezelni, a heti küldemény csomagolásának a kinyitása mindig ünnepies esemény volt. Az orromat megcsapta a friss nyomda festék (igazi, vagy képzelt) szaga, áhitattal simogattam a szines fedőlapokat és én voltam az első aki hallottam azt a különleges zizegést amelyet egy új könyv kinyitása hallat, de ezen túl, minden könyvnek kártyát is kellett nyitni, el kellett határozni melyik polcra kerül, ami a könyvtáram új jövevényének a tartalmától és minőségétől fügött.
Szeretek olvasni és kijelentek valamit amelynek a helyességét csak más volt kibbutz tagok tudnának megerősíteni, hogy a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt juttat a tagoknak majdnem minden más életmódnál. (Nincs szándékomban összehasonlítani a két életmódot, de feltételezem, hogy annak aki dutyiban ül, szintén sok szabad ideje van!) A munkahelyek aránylag közeliek a lakónegyedekhez és 10-15 perccel a munka befejezte után már otthon lehetsz, letussolva. Nem kell, hogy tömegközlekedési eszközökön zötyögtesd magadat haza, nem szükséges bevásárolnod, vagy vacsorát készítened, az étkezés után nem kell elmosogatnod és a vacsoraidőig, meg utána is, szabad vagy és végezheted a dolgodat. Ezek még a televizió és Internet előtti napok voltak, filmet csak egyszer hetente mutattak be és más társadalmi, vagy kulturális rendezményt is általában csak a hétvégén rendeztek. Sok időm volt és többet olvastam mint valaha is azóta. Ennek dacára nem tudtam minden könyvet elolvasni és itt lép be Monek a cselekménybe.
Egy jó könyvtárosnak ismernie kell a közönsége tagjainak az olvasási szokásait és képesnek kell lennie olyan könyvet javasolni amely tetszeni fog nekik. Ezen a téren persze visszacsatolás van közötte és az olvasók között. Minden olvasó elmondja a véleményét az olvasottakról és a könyvtáros továbbadja ezt a véleményt a következő olvasónak. Az összes olvasóim közül Monek volt a legszorgalmasabb. Elmesélte, nem tud aludni éjjel es ehelyett olvas, de még így sem értettem, hogy győz minden könyvet elolvasni.
A küldemény megérkezésének estéjén mindig megjelent a könyvtárban és miután kiválasztottam azt a könyvet amely érdekesnek találtam, Monek a lakásába cipelte a többit. Elképesztő gyorsasággal, néhány napon belül befejezte, visszahozta őket és részletesen elmondta mindegyikről a véleményét. A következő hétig csak az a könyv maradt meg számára amelyet én olvastam. Soha sem derítettem ki mivel foglalta el magát azokon az ‘üres’ napokon.
Monek volt az irodalmi szakértő kis közösségünkben. Ha azt mondtam valakinek, hogy ő lelkesedett egy bizonyos műért, az volt a legjobb ajánlás. A könyvekről folytatott beszélgetéseink közben, barátok lettünk. Órákig beszélgettünk – általában a könyvtárban, ahol egy meleg ital sarok is volt, a házába soha sem léptem be – az egyik csésze kávét ittuk a másik után, Monek láncban szívta a legolcsóbb cigarettákat és mesélt nekem a háborúról, amelyben mint partizán harcolt, szüleiről, öccséről, első feleségéről és két gyerekéről, akiket meggyilkoltak a háborúban. Talán miattuk nem tudott aludni. Másodszor házasodott, de gyerekük nem született. Monek nem volt iskolázott ember, de mohó olvasási szokásának köszönhetően, egy élő enciklopédia volt és nem volt olyan tárgy amelyről nem tudott többet mint mindenki más akit ismertem.
15 évvel fiatalabb voltam nála, de úgy éreztem szabadon beszélhetek vele akármilyen tárgyról. Ő volt az egyedüli akinek elmondhattam mennyire frusztrál az, hogy a nemi tapasztalatom a nullával egyenlő. „Hasomér Hacair”, az ifjúsági mozgalom amelynek keretében emigráltunk Izraelbe és amelyhez ez a kibbutz is tartozott, arra nevelt, hogy tartózkodjunk a nemi kapcsolatoktól amíg nem leszünk lelkileg érettek, de nem tett semmit annak érdekében, hogy elérjük ezt az érettséget. A kibbutzban a héber nyelvet, bibliaismeretet, földrajzot, a zsidó nép történelmét tanultuk, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kamaszkorú fiatalok számára, akik szüleik nélkül érkeztek Izraelbe, a nemi neveléssel kéne kiegészíteni a tananyagot. Nekem sem támadt akkor az az ötletem, hogy a könyvtár számára rendeljek néhány könyvet amelyek útmutatónak szolgálhattak volna a tudatlan ifjaknak ebben a tárgyban.
17 éves voltam amikor egy kb. 70 tagú hasonkorú csoporttal Izraelbe emigráltunk. Együtt jártuk ki a kibbutzi iskolát, együtt vonultunk be és miután két és fél után leszereltünk, mint teljesjogú tagok tértünk vissza a kibbutzba. A legtöbb lány amellyel kapcsolatban voltam, ebből a csoportból származott és mit tagadjak, csak nehezen tudtunk megszabadulni az otthoni maradi neveléstől. Nem voltam teljesen szűz, de az egyedüli alkalommal amikor sikerült meggyőznöm az egyik barátnőmet átlépni a láthatatlan piros vonalat a teljes testi kapcsolathoz, szégyenletes kudarcot vallottam. Azokon a néhány alkalmakon is amikor a mi kis melegházunkon kivüli lányokkal találkoztam, katasztrofális tapasztalanságomból származó nehézségeim voltak.
Egy szakképzett mentorra volt szükségem és Monek, az ő aranyszivével, meglepő módon próbált segíteni fiatal barátján. Éjfél után volt, éjjeli őrségen voltunk valahol a kibbutz drótszöges keritése mellett, amikor hirtelen kibökte:
„Mi a lenne a véleményed ha elküldenélek a feleségemhez? Hidd el nekem, nála minden szükségest megtanulnál, ő egy igazi szakember! Menj hozzá most, egyedül van otthon. Nyisd ki az ajtót (a kibbutzban nem zárták be a bejárati ajtókat), nem kell semmit mondanod, csak bújj be az ágyába. Ne félj, nagyon fog örülni. Én sztrázsálok majd addig is helyetted.”
Ez a hirtelen fordulat beszélgetésünkben alaposan megdöbbentett, de habozás nélkül elutasítottam a nagylelkü ajánlatot. Abban a pillanatban Monek teljesen komolyan vette a javaslatát – bár nem voltam biztos abban, hogy a felesége csakugyan tárt karokkal fogadott-e volna – de attól féltem, hogy az elfogadása, végső fokon a kapcsolatunk róvására menne.
Monek egy kicsit megsértődött, de megmagyaráztam neki, én ugyan repesve várom az első komoly sexuális tapasztalatomat, de azt szeretném ha valaki olyannal történne meg aki iránt érzek valamit. Monek kinevetett és kijelentette, hogy hülye vagyok amiért nem kapok rajta egy ilyen ritkán adódó alkalmon, de azért még sok évig jó barátom maradt.
Végül is ezen a téren is kiegészítettem a müvelodésemet, mint minden fiatal ember, egy szeretett és szerető lány karjaiban. Nem veszítettem semmit, sőt nyertem!