A LEGDRÁGÁBB AJÁNDÉK

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét.

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Egyedi keresés