Felújított írás:

BÚCSÚVÉTEL

 



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felújítva, egy naplóval, amelyben barátom, akiről írásom szól, leírja életét:

 

2010 áprilisában megdöbbentő hírt kaptam és sokáig fog még tartani, míg visszanyerem lelki nyugalmamat. A hónap végén Magyarországra érkeztem és szokásom szerint felhívtam régi jó barátaimat. A legfontosabbnak az tűnt, hogy megtudjam, miként alakult a sorsa Lilinek, akivel valami apróság miatt két éve összetűztünk és azóta csak közvetve hallottam róla. A szétszakadásért részben magamat tartottam hibásnak és most megpróbáltam felújítani a kommunikációt közöttünk.

Távolról is igyekeztem követni munkáját, tudtam, kitanulta a weblap készítést és van egy új, gyönyörűen elkészített weblapja. Írtam az egyik ott megjelenő e-mailjére és amikor a levelem visszajött, a másikra is.

Meglepetésemre, az sem működött. Ezután mobil telefonjával próbálkoztam, de csak az automatát hallottam: „ezen a számon nincs előfizető”. Az egyetlen megmaradt lehetőség a Facebook volt, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Tudtam, ha ott hagyok üzenetet számára, értesítik esetleg megváltozott e-mailjén is.

Néhány órával később egy drámai SMS érkezett mobil telefonomra:

„Sajnos, R. Lili már nincs az élők sorában”.

Óriási sokk volt. Nem voltam képes elhinni, hogy a hír igaz. Egy 56 éves, látszólag egészséges ember, akinek csak nemrég csodáltam meg új üzleti vállalkozását („Lili címkeboltja”), nem hal meg csak így hirtelen! Talán valaki kegyetlen tréfát űz velem? Szintén SMS-el válaszoltam és aznap este néhány órát töltöttem Palival, Lili utolsó barátjának a társaságában.

Sajnos, a hír igaz volt. Lili nagyon tehetséges volt és nagyon sikeres volt új foglalkozásában is. Kapott néhány komoly rendelést, a munka kivitele sem ütközött akadályba, a baj csak az volt, nem siettek megfizetni a munkabérét. Állítólag az ilyesmi sokszor megtörténik manapság Magyarországon. Egy másik barátomnak már két éve tartozik egy ismert könyváruház, de neki más munkája is van, míg Lilinek ez volt a megélhetése.

Lili az utolsó negyedszázadban Görögországban élt, de néhány éve egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, örök szerelmet ígérve neki. Egy pár év múltán eldobta, mint egy kifacsart citromot és mindenből kisemmizve otthagyta. Szegényke azóta próbált megállni a saját lábán és mindent megtett, hogy tisztességben meg tudjon élni.

Szerény, nem objektív megítélésem szerint, ő volt a legtehetségesebb ember, akit valaha is szerencsés voltam ismerni. Festett, fényképezett, grafikai munkát végzett, de az irodalomhoz, művészetekhez, zenéhez is értett, jól beszélt angolul, a számítógépet mesterien kezelte, kitűnő ízlése, humora és borotvaéles esze volt. Ha ez nem lenne elég: kinézete olyan volt, hogy minden férfi megfordult utána. Az egyetlen akadály a kora volt. Ki alkalmaztat egy ötven évnél idősebb hölgyet?

Ezért fordult a weblapkészítéshez, amelyet otthonról folytathatott és nem kétlem, hogy egy-két év múltán befutott volna. A baj csak az volt, neki nem volt egy-két éve. Adósságai felhalmozódtak és talán az volt az utolsó csepp keserűsége poharában, hogy Pisti, házi bácsija (ahogy ő nevezte), akit barátjának tekintett és annak idején tanú volt az esküvőjén is, felszólította, hagyja el otthonát.

Ha legalább lett volna valakije, akiben megbízhat, aki önzetlenül szereti és ha bajban van, megöleli, megvigasztalja, mellé áll, megvédi, megerősíti, biztatja, de Lilinek nem volt szerencséje a szerelemben. Azt hitte, mindenki olyan, mint ő, szavahihető, lojális, odaadó, kitartó, aki mindent megtesz párjáért. Valódi nemes lelkű úriasszony volt, aki soha sem kért senkitől semmit, csak a jussát követelte, azt, amire mindenki jogosult, a boldogságot. Nem a mai világban kellett volna születnie, amelyben ember embernek farkasa. Igyekeztem jó barátja lenni, de úgy látszik, ez nem volt elég és amikor talán legnagyobb szüksége volt rám, nem voltam ott mellette.

Nem ez az első haláleset életemben, az elmúlás életünk szerves része, de most érzem először, mennyire végleges, megmásíthatatlan dolog a halál. Közel tíz év folyamán Lili egyik legjobb barátnőm volt. Más-más országokban éltünk, de a net módot adott rá, hogy sok órát töltsünk együtt. Nem volt titkunk egymás előtt, mindent megbeszéltünk és Lilinek mindig volt jó tanácsa számomra. Nagy befolyása volt rám és segítségével sokat változtam, fejlődtem. Az évek folyamán alig volt olyan koncert, színdarab, film, könyv, kiállítás, amelyet nem osztottam meg vele. Csak ritkán fizikailag, de írásban mindig.

Ez most sem fog megváltozni. Nem hiszek az enyészetben, az elmúlásban, Lilike továbbra is az oldalamon fog lépkedni és részese lesz az életemnek. Remélem a túlvilágban megtalálta azt, amit örökké keresett; a boldogságot, a nyugalmat és onnan fentről is vigyázni fog rám, mint az a pici maci, amelyet néhány éve tőle kaptam és itt, a számítógépem felett őrködik felettem.

***

Három héttel írásom közlése után, Pali, Lili jó barátja, a következőt írta nekem:

 

„Dobogókőn megmutatták nekem a pontos helyet, ahol Lili utoljára álomra hajtotta a fejét. Egy kidőlt fa, aminek az ágai fölé borultak. Nekem az jutott az eszembe, hogy ez volt Lili utolsó hajléka. Nyilván Ő is azt akarta, hogy észrevegyük az üzenetet, hogy neki csak ez jutott. Nem tudom, akkor milyen lehetett az alkony, de most gyönyörű vörösben izzott a naplemente. Csak remélem, hogy Lili látta ezt. Őt ismerve, utoljára még találkozni akart a szépséggel.

Néhány kővel körberaktuk a helyet, ahol a feje nyugodott. Mécsest gyújtottunk, virágot helyeztünk el. Van, aki szeretettel gondozza a helyet. Tervezünk egy épített emlékhelyet ide, remélem, nem lesz akadálya”.

 

Palinak köszönhetően, Lili két weblapja a mai napig is hozzáférhető:

Graphodil a régebbi, vagy 10 éve létezik és annak idején, Lili még segítségemre szorult felépítésében. A Graphodil eu honlapot, Lili már saját kezűleg készítette, kb. egy éve.

A fenti cikk megírása óta több mint két év telt el. Most megint Palinak köszönhetően, Lili naplója is hozzáférhető lett. A napló zömét még az életében küldte el nekem. Két verziója létezik, az itt megjelenőben, megváltoztatta a szereplők és cégek nevét, az eredeti verziót a gépemen őrzöm meg és csak fiának, meg néhány közeli barátjának küldtem el. Ezeket a napló részleteket, Palival együtt, kiegészítettük néhány internetes chat részlettel, levéllel és cikkel, amelyeket Lili a netre tett fel, sőt egy barátnőjét is, akivel együtt tanult weblap készítést, megkértük írjon róla néhány szót.

 Saját gyűjteményből – van vagy 50 fényképem róla, tőle – a megfelelő helyekre betettem néhány fotót is róla, lakásáról, munkáiról.

Összesen 97 oldal, nem könnyű olvasmány azok számára, aki szerették. Egy jó barátja egyáltalán nem volt képes elolvasni Lili panaszát, de azok számára is, akik soha sem ismerték, szerény véleményem szerint, megrázó olvasmány.

Egy asszonyról, aki nagyon szerette az életet, de nem adatott meg neki, hogy természetes módon fejezze be. Azok, akiket szeretett elárulták, lelkileg és testileg tönkre tették, kisemmizték és ez a nemes lélek, aki nem akart mások terhére lenni, csak dolgozni és alkotni, végül nem látott más kiutat számára, mint örökre lehunyni a szemét.

Legyen emléke áldott és tanúskodjanak saját szavai a világ gonoszságáról:

A napló: http://graphodil.eu/Lili_naploja.pdf

   

    

ŐSEIM TOVÁBBI ESÉLYE AZ ÜDVÖSSÉGRE

E héten is folytattam időutazásomat és ezúttal apai nagyanyám őseiről próbáltam valamiféle új adatokat felfedezni. Kevés adat áll rendelkezésemre, egyrészt azért, mert a háború idején a zsidó anyakönyvi feljegyzések nagy része meg lett semmisítve, másrészt, mert azok is, amelyek megmaradtak, még nem lettek digitalizálva. A különböző levéltárak munkatársai nagyon szívélyesek, néhány napon belül válaszolnak, de segíteni nem tudnak. Dédnagyapámról például csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton élt, meg, hogy úgy látszik ott született nagyanyám is és hét testvérének nagy része, de születésük dátuma ismeretlen. Írtam a Nógrád Megyei Levéltárnak és hamarosan kiderült, hogy a balassagyarmati anyakönyvek Salgótarjánba kerültek, de csak ha személyesen megyek oda, fogom tudni kideríteni, milyen adatok maradtak vissza nagyanyámról és testvéreiről.
Dédnagyapám maga Vágújhelyen született és ott éltek szülei is, de róluk is csak édeskeveset tudok, nevükön kívül. Mivel Vágújhely ma Szlovákiához tartozik, feliratkoztam a Bratislavai Levéltár genealógiai fórumába, beírtam őseim nevét, azt a kevés adatot, amely birtokomban van és megkérdeztem, tudnak-e segíteni.
A válasz csakugyan meglepő volt. Egy Mario nevezetű úr azt tanácsolta, hogy „próbáljam meg a szerencsémet a mormonoknál” és két vágújhelyi és egy balassagyarmati linket is csatolt leveléhez. A linkek által egy családkereső (FamilySearch) weblapra jutottam, amelynek az alján az állt, hogy ez egy a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza által nyújtott szolgáltatás („a service provided by the Church of Jesus Christ of Latter-day Saints”).
Mormonok? Mi a frászt keresnek az oroszok a spájzban? Alig tudok valamit róluk. Azt tudom, hogy Mitt Romney, aki valószínűleg a republikánus elnökjelölt lesz, szintén mormon. Egy barátom szerint, aki az amerikai Utah állam fővárosában, Salt Lake Cityben lakik, a mormonok nagyon kedves emberek és a bűnözés náluk lényegesen alacsonyabb, mint az US más államaiban, de mi a köze ennek a XIX. században alapított „történelmi keresztény” vallási mozgalomnak az én feltehetően pajeszos, szakállas őseimhez?
Akit a mormon egyház tanai érdeklik, könnyűszerrel megtalálja ezeket a neten, engem csak az része érdekelt, amely megmagyarázza, miért másolták le mikrofilmre a világ minden táján az egyházi és polgári anyakönyvi adatokat és létesítettek egy 4500 intézményt átölelő Család Történelmi Központ nemzetközi hálózatot, többek között Pesten, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen és Debrecenen is, amelyekben akárki hozzáférhet az összegyűjtött genealógiai adatokhoz és lekérheti a mikrofilmeket.
A Wikipédia szerint „az egyház tagja a szent templomban a halottak lelki üdvének érdekében szertartásokat végezhet el, beleértve a keresztelést, konfirmálást, papsági felszentelést, felruházást és családi összepecsételést (örökkévaló házasság, szülő-gyermek összepecsételés). A szertartásokat nem csak a saját őseikért végezhetik el, hanem mások őseiért is…E célból az elhunyt elődök nevének a felkutatása szükséges”.
A Mormonok úgy vélik, a helyettes általi keresztelés egy végső esélyt ad az elhunytnak, aki a túlvilágon, mint tudatos lélek létezik, hogy csatlakozzon a mormon egyházhoz és így hozzáférést nyerjen a Mennyei Királysághoz.
Hamarosan további híreket is találtam a tárgyról. Így például egy esetben „írásban kért bocsánatot a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza, amiért haláluk után megkeresztelte a híres Holokauszt-túlélő és náci vadász, Simon Wiesenthal szüleit”… „A mormonoknál létezik ’visszamenőleges hatályú’ keresztelés halottakat illetően, a közlemény szerint azonban a mormon egyház bármely tagja kizárólag a saját egyenes ági felmenőit részesítheti ilyen kvázi-keresztelésben.”
Egy másik esetben, a náci koncentrációs táborban meggyilkolt és naplójáról világhíres Anna Frankot keresztelték meg. A hírforrás szerint „1995-ben egyezmény született a zsidók halál utáni keresztelésének leállításáról”…„a hivatalos álláspont ellenére azonban a tevékenység tovább folyik. Mindmáig 650 ezer zsidó származású és többségében zsidó vallású holokauszt-áldozatot kereszteltek meg, évtizedekkel a haláluk után. Emellett számos közismert személy elhalálozott rokona, köztük a jelenlegi elnök, Barack Obama anyja is a helyettes által megkereszteltek közé került”… sőt 1993-ban Adolf Hitler is újra meg lett keresztelve.
A fenti hírek igazi örömet okoztak nekem. Jobb későn, mint egyáltalán nem. A kedves és buzgó mormonoknak köszönhetően, őseim lelkei a szentség posztumusz felvételével, a haláluk után is elnyerik az üdvösséget.

2045-BEN HALHATATLANNÁ VÁLUNK. VAGY NEM.

Hír a sajtóból: „Eldőlt a három napos párbaj, amelyben két kvízbajnok és a 2208 processzort működtető, 15 ezer milliárd bájt memóriájú, az IBM alapítójáról elnevezett Watson számítógép mérkőzött egymással. Az ember csak az első fordulóban tudott lépést tartani, a másodikban már elhúzott a számítógép és az utolsó fordulóban a Jeopardy kvízjáték két legsikeresebb játékosát legyőzve, magához ragadta a bajnoki címet. A gép a legemberibb dolgok egyikét, a nyelvhasználatot és a nyelvvel való játékot sajátította el és a szóvicceket, trükkös kérdéseket és kétértelmű kifejezéseket is érti”.

A ’Time’ magazin utolsó számában egy lenyűgöző cikk jelent meg „2045, az év, amelyben az ember halhatatlanná válik” címmel. A cikk, Lev Grossman tollából, a singularity (szingularitás, egyedülállóság) elméletéről szól. Ez a fogalom az asztrofizikában egy olyan pontot jelent az űr-időben, – például egy fekete lyukban – amelyben a fizika törvényei nem érvényesek többé. A fogalom manapság inkább azt az időpontot jelöli, amikor a technológiai fejlődés annyira felgyorsul és elmélyül, hogy hasadás képződik az emberi történelem szövetjében. Az elmélet - amely mint minden új elmélet, éles támadás alatt áll - követői szerint, hozzávetőleg 35 éven belül az általunk ismert emberi kultúra elenyészik.

Arról nincs vita, hogy a felgyorsult változás üteme és a számítási teljesítmény exponenciális növekedése azt okozták, hogy ez a technológia jelenleg minden órában fokozottabban növekedik, mint a megelőző 90 év egészében. Hozzávetőleges számítás szerint, 2015-ben a számítógépek agyteljesítménye el fogja érni az egérét, 2023-ban utolérik az emberét is és konzervatív becslések szerint, 2045-ben túlhaladják az összemberiség egyesített agyteljesítményét.

A szingularitás elmélet hívei szerint, a számítógépek felgyorsult fejlődése ettől a ponttól is folytatódni fog, míg az intelligenciájuk fényévekkel fogja túlhaladni az emberi lényekét. Ehhez az is hozzájárul, hogy átveszik saját maguk további fejlesztését lassú gondolkodású emberi alkotóiktól. Egy számítógép tudós, aki maga is szuperszámítógép, elképesztő sebességgel lesz képes dolgozni, anélkül, hogy szüksége legyen alvás, evés, pihenési szünetekre és persze tétlen tereferét sem fog folytatni kollegáival.

A kérdés csak az: vajon ez a fejlődés mindössze abban fog megnyilvánulni, hogy a jövő gépei sokkal gyorsabban lesznek képesek elvégezni fokozatosan komplikáltabb számításokat, vagy valamilyen folyamat révén tudatos lényekké válnak? Képes lesz-e valaha egy számítógép autót vezetni, etikai kérdésekben dönteni, regényeket írni, megcsodálni műalkotásokat, vagy olyan szellemes megjegyzéseket tenni, amelyek a saját ’fejéből’ pattantak ki? Senki sem tudja megjósolni miként fognak fejlődni és viselkedni ezek az emberi lényeknél okosabb mesterséges intelligenciák, hiszen akkor ő is olyan okos lenne, mint ezek. A tudósok összesen különféle fantasztikus elméleteket tudnak gyártani.

Összeolvadunk a számítógépekkel és szuper intelligens cyborgokká válunk. Szellemi képességeink fokozására fogjuk őket használni, hasonlóan ahhoz, ahogy az autókat és repülőgépeket használjuk fizikai képességeink fokozására. A mesterséges intelligenciák segítségével megszüntetjük az öregkor káros hatásait és életünket a végtelenségig hosszabbítjuk meg. Beszkenneljük tudatunkat a számítógépekbe és mint szoftver, örökre élni fogunk bennük, virtuálisan. Az ötlet nem új. Már William Butler Yeats, az ír költő és drámaíró is leírta egyik költeményében, hogy az emberiség baja „a lélek, amely egy haldokló állathoz van rögzítve”. De ha a tudatunk egy merevlemezre lesz beszkennelve, vajon megmarad-e az egyéniségünk? És mi lesz, ha a szuper okos számítógépek az emberiség ellen fordulnak és megsemmisítenek minket?

Egy dolog biztos: az emberi faj totálisan átalakul, valami olyasmivé, ami már nem lesz felismerhető a mai kor emberének. Ez a szingularitás igazi jelentősége.

Sci-fi? Semmivel sem több, mint amennyire az időjárás-előrejelzés sci-fi. Raymond Kurzweil, „A szingularitás közel van” című bestseller könyv szerzője rámutat, hogy egy átlagos mobil telefon mérete és ára egy milliomod része annak a számítógépnek, amelyet 40 évvel ezelőtt használt a Massachusetts-i Technológiai Intézetben. A teljesítménye viszont 1000-szer nagyobb. A szingularitás elmélet nem marginális, hanem egy komoly hipotézis az élet jövőbeli fejlődéséről a Földön. A három éve létező Szingularitás Egyetemet az amerikai űrügynökség támogatja, a Google az egyik szponzora. A San Franciscóban működő Szingularitás Intézet évente csúcstalálkozót szervez, amelynek a résztvevői a számítógépes szakemberek oldalán, neves pszichológusok, molekuláris biológusok, orvosok és sokan mások.

Ami engem illett, mindig nyitott vagyok a technológiai innováció iránt, a dobozon kívüli gondolkodásra. A fenti cikkben különösen izgatott az élet kiterjesztésének a témája. A biológiai határok, amelyeket a legtöbb ember állandóknak és áthatolhatatlanoknak tart, a szingularitás követői számára mindössze súlyos problémák, amelyeket idővel megoldanak. A halál is egy ilyen határ. Az öregség nem különbözik minden más betegségtől és mit tesz az orvostudomány a betegségekkel? Meggyógyítja őket. Aubrey De-Grey, a neves angol biológus szerint „az emberi test olyan, mint egy gép, amelyben normális működésének mellékhatásából kifolyóan, különféle károk halmozódnak fel. Ezt a károsodást elvileg rendszeresen ki lehet javítani. Ezért léteznek veterán autók is”.

Egy érdekes gondolat: ha az ember halhatatlan lesz, nem fogják-e a különböző vallások elveszteni értelmüket? Hiszen az egyik, ha nem az elsődleges oka annak, hogy egy ember vallásos, a félelem a földön elkövetett tetteiért járó büntetéstől a túlvilágon.

Normális esetben azt mondanám, meglátjuk, de sajnos nem leszek itt és nem lehetek tanúja annak, valóra válnak-e részben, vagy egészében ezek a jóslatok, vagy pedig kiderül, hogy az egész elmélet képtelenség volt, de a fiatalabbaknak azt javaslom, 35 év múlva kommentálják ezt az írásomat. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekeim szívesen megválaszolják minden megjegyzésüket és kritikájukat.

A HALÁL SEMMISÉG

Halál: A halál semmiség

A halál semmiség.

Csak kisurrantam a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te meg te.

Akárkik is voltunk egymás számára,

Továbbra is azok vagyunk.

Hívj csak régi megszokott nevemen.

Beszélj hozzám azon a fesztelen módon

amelyet mindig használtál.

Ne változtasd a hanglejtésedet

Ne kényszeríts magadra komolyságot, vagy bánatot.

Nevess, ahogy mindig nevettünk

a kis tréfákon, amelyeket együtt élveztünk.

Játssz, mosolyogj, gondolj rám. Imádkozz értem.

Legyen a nevem olyan otthonos

mint mindig is volt.

Ha kiejted meg se rezzenj, ,

Hangodban árnyéknak nyoma se legyen.

Az élet azt jelenti amit mindig jelentett.

Minden ugyanaz mint valaha volt.

A folytonosság teljesen töretlen.

Miért feledkezzenek meg rólam,

mert nem vagyok látható?

Csak várok rád.

Egy kis szünetre.

Valahol. Nagyon közel.

Mindjárt a sarkon túl.

Nincs semmi baj.

Henry Scott Holland

Fordította: Shacham Avri

MI A KÖZÖS A ZENESZERETET ÉS AZ ÁLLATBARÁTSÁG KÖZÖTT?

Néhány ideál, amelyben komolyan hittem, mint gyerek, felnőtt koromban súlyos kárt szenvedett, nagy részük a teljesen hihetetlen Holocaust miatt, amely népem javát megsemmisítette.
Amikor kicsi voltam, gyakran hallottam, hogy aki az állatokat szereti, nem lehet rossz ember. Grogan John, a „Marley és Mi” szerzőjének a szavaival: „Az állatbarát egy különleges emberi faj, jótékony lelkű, teli empátiával, talán egy bizonyos hajlamossággal a szentimentalizmushoz, olyan nagy szível, mint a felhőtlen égbolt.” Nem hiszem, hogy egy más fajhoz tartoznék, de mindig szerettem a kutyákat és ők ezt őszinte, feltétel nélküli szeretettel viszonozták. Azokban a rég elmúlt napokban, hittem az elcsépelt mondásban is, hogy e négylábú teremtés az ember leghűbb barátja, de aztán kiderült: a legkegyetlenebb, kérges lelkű hitlerista mészárosok, nemcsak odaadó kutya tartók voltak, hanem ezekből a farok csóváló kedves lényekből, amelyek a kezedet nyalják és a gyerekeidet védik, vérszomjas ragadozókat idomítottak, amelyek ádázul őrjöngve támadtak gazdájuk áldozataira és húsdarabokat téptek ki testéből.
A zenével is szerelmi viszonyom van. Nem vagyok nagy szakértője, sokszor még a legismertebb műveket sem tudom azonosítani, nincs is szándékomban benevezni zeneismereti vetélkedőkre, de ösztönösen értem a nyelvét, mint a gyerek is megérti anyja szavát, anélkül, hogy fogalma lenne a nyelvtani szabályokról. Mindig hittem abban, hogy minőségi zene hallgatása, nemcsak élvezetes, esztétikus tevékenység, amellyel szabad idődet töltöd el, hanem lelkileg felemeli hallgatóját, emberivé, tökéletesebbé teszi. Megint rá kellett jönnöm, hogy a náci pribékek nem voltak tudatlan parasztok, vulgáris prolik, bűnözők, akiket a hatóság az alvilág ranglétra legaljáról rekrutált, hanem művelt emberek, akik olvasták, ismerték a klasszikus irodalmat, költészetet, akik este Mendelsohnt hallgatták és reggel újabb Mendelsohnokat gyilkoltak meg.
Lenint, a bolsevik forradalom vezérét, senki nem nevezi naiv idealistának. A rendszere ellenségeit irgalmatlanul semmisítette meg, de szavai szerint – amelyeket az író Maxim Gorky örökített meg „képtelen túl gyakran hallgatni Beethoven Appassionata szonátáját, mert ahhoz támad kedve, hogy édes butaságokat mondjon és megsimogassa a kis emberek buksiját, márpedig ezeket a fejeket ütni kell, ütni könyörtelenül, ahhoz, hogy a forradalmam megvalósuljon. Tehát inkább nem fogom hallgatni többé.”
Ez valahogy sokkal emberiebbnek tűnik. Egy normális ember nem hallgat isteni zenét este és reggel embereket gyilkol, de persze egy normális ember egyáltalán nem gyilkol. Pont.
„A halál német nagymester” (eredetiben Der Tod ist ein Meister aus Deutschland) írta a zsidó költő Paul Celan „Halálfúga” című költeményében, amelynek tárgya a haláltáborok iszonyata. Felteszem a kérdést: vajon a náci hóhérok csakugyan hallották a zenét? És azt is, vajon a magas kulturális nívó automatikusan emberivé tesz?
A zene jótékony hatása vitátlan. Mint orvosi és biológiai kutatások bizonyítják, befolyása alatt növekedik a tehenek tejhozama, a tyúkok többet tojnak, a nővények jobban fejlődnek. Az agy elektromos tevékenységének feljegyzése (EEG mérés) kimutatta, hogy zenehallgatás közben nemcsak az izmok feszültsége változik meg, hanem elváltozások észlelhetők az agyi vérnyomásban, a lélegzés ritmusában, a pulzusban és a szembogár kitágulásában is. A zene hatására a betegek fájdalma csökken, közérzésük javul, magabiztosságuk és energiájuk növekedik.
Az interakciónak állatokkal is pozitív hatásai van. Klinikai kutatások kimutatták az egyenes kapcsolatot az állattartás és gazdáik testi és lelki egészségi állapota között. Az állat asszisztált terápia a depresszió hatékony ellenszere. Négylábú látogatók még rövid távon is jótékony fiziológiai és pszicho-szociális hatással vannak a betegekre. Társadalom-ellenes és elidegenült ifjúság esetében, az állattartás a fiataloknak alkalmat ad érezni, hogy tartoznak valakihez, szeretik és elfogadják őket és hasznot hozhatnak. Az állatok feltétel és megítélés nélkül rajongnak gazdáikért, mindig hajlandók kapni és nyújtani szeretetet.
Lehet, hogy a válasz a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy mindkét szeretetemben, amelyeket csak pozitív fényben láttam, olyan elfogadhatatlan társaim akadtak, mint a náci szörnyetegek, hogy a zene és a visszacsatolás, amely az ember-állat kapcsolat által keletkezik, csakugyan hat az emberre, de nem változtatja meg, hanem felerősíti természetes hajlamait. Azt az embert, aki természeténél fogva jó, a zene és az állatok társasága jobb emberré változtatja, de ha eleve szadista, vérengző hajlamok rejtőznek benne, a zene csak felerősíti ezeket az inklinációkat és az abszolút uralom egy vakon engedelmes állaton, amely soha nem kritizál és akkor is imádja gazdáját ha maga a gonoszság megtestesülése a Földön, felbátorítja gazdáját és megerősíti negatív tendenciáit.
Sajnos elvesztettem a naivitásomat és soha többé nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy azt hiszem, szomszédjaim, akik szeretik háziállataikat, kóbor macskákat etetnek udvarukban, zenebolondok, akik a filharmonikusok egy koncertjét sem mulasztják el, természetüktől fogva jó lelkűek. Talán néhány pontot írok javukra, de végső ponton a szerint fogom őket megítélni, miként viselkednek a mindennapi életben, milyen a magatartásuk más emberi lényekkel szemben.