EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.

A CSILLAGOK - VAJON ELÉRHETELENEK?

Egyszer megkérdeztek “Miért írsz te tulajdonképpen?” A kérdés egy kissé meglepett. Amióta emlékszem magamra , írogatok, éppúgy mintahogy lélegzek, járok, beszélek (ami a közlést illeti, más a helyzet. Csak amióta felpirkadt az Internet hajnala, kezdtem el közölni írásaimat. Számomra ez a század találmánya. Nem igényel erőfeszítést és kiadást és ami fontos számomra, lehetővé teszi a kommunikációt is olvasóimmal). Csak arról írok ami felserkenti a kiváncsiságomat, kutatást végzek, ellenőrzöm az adataimat, kimásolok egy-két idézetet, kiegészítem az elgondolásaimmal és mindezt összekötöm egy rövid írás keretében, de ez sohasem az út vége. Időröl időre újra átnézem, ha csak azért, hogy felfrissítsem emlékezőtehetségemet, kapcsolodó események folytán, vagy egy olvasó megjegyzése alapján, törlök, javítgatok, hozzáírok valamit és ha a változás lényeges, újraközlöm az egészet.
Az űrrepülések tárgya mindig érdekelt, szeretem a tudományos fantázia könyveket, rabja vagyok a sikerültebb sorozatoknak és épp azért természetes az elhatározásom, megvizsgálni a teoretikus alapot amelyen az elbeszélések néhánya alapul. Remélem a téma benneteket is érdekelni fog, semmi szándékom előadni és eszem ágában sincs az okosat adni. A tények mind a kezetek ügyében vannak a Wikipédiában és más forrásokban és ha valami felkelti érdeklődéseteket, mélyebben foglalkozhattok vele, mint én tettem.
Az űrközlekedés kulcsa – az óriási távolságok miatt, messze túl azon amit korlátolt emberi érzékeinkkel fel tudunk fogni – a sebesség és a fizikai világunkban elérhető legnagyobb érték a fény sebessége. Amikor a fény sebességéről beszélnek, arra a sebességre gondolnak amellyel a fény egy légüres téren halad át, Ez egy végső sebesség, amelyet semmilyen részecske, vagy test sem képes túlhaladni, nem a technológiai korlátozások miatt, hanem azért mert a temészet törvényei nem teszik lehetővé.
Elméletileg, a fény sebessége megközelíthető, de ahhoz, hogy csakugyan elérjük, végtelen mennyiségű energiára lenne szükségünk és emiatt az egész vállalkozás lehetetlenné válik. Csak egy olyan részecske amelynek nincs tömege, mint maga a fény, vagy az elektromágneses sugárzás, képes elérni a fény sebességét. (A tömeg a testben levő anyag mennyiségének mértéke. Ez egy állandó érték, amely mindenütt, akár a földön, akár a világűrben, változatlan marad, nem úgy mint a súly amely a nehézségi erő hatása alatt változik). A fény sebessége vákuumban kb.300,000 km másodpercenként. Átlátszó anyagban, mint a levegő, üveg, vagy a víz, a sebessége csökken. Ezzel az óriási sebességgel egy másodperc alatt hétszer meg lehetne kerülni a földet!
A csillagászati távolság egysége a fény sebessége. Az a mondat „a föld és a nap közötti átlagos távolság 8 fényperc és 20 másodperc”, azt jelenti, hogy a nap 8 perccel és 20 másodperccel hamarább kelt fel mielőtt a fénye elérné a szemünket. Ha egy bizonyos csillag négy fényévre van távol a Földtől, a fénye csak négyszer 9,460,730,472,580.8 év múltán ér el hozzánk, de valójában csak kevés csillag van ennyire „közel” hozzánk. (A földhöz legközelebb levő ismert csillag, a Proxima Centauri, 4.22 fényévre van tőlünk). A csillagok tegtöbbje sokkal messzebb van az űr ezen félreeső csűcskétől ahol a naprendszerünk van.
Idő utazásról álmodoztok? Látni akarjátok milyen volt a messzi múlt? Parancsoljatok! Ha egy romantikus pillanatban felnéztek a csillagos égre, tulajdonképen a múltba néztek. Nem a mostani csillagképet látjátok, hanem a régmúltit, az ezer, sok százezer, vagy sok millió évekkel előttit, attól függően milyen messze van az adott csillag a Földtől. Még az is lehetséges, hogy a csillag amelyet a párotokat átkarolva bámultok, már régesrég nem létezik és csak a fényét látjátok, amely sok évvel mielőtt a csillag tűze kialudt volna, kelt utjára és csak most érkezett meg ide hozzánk.
1905 június 30-án, amikor megjelent Albert Einstein „Mozgó testek elektrodinamikája” cimű cikke, amelyben megalapozta a speciális relativitás elméletét, a kozmosz elvesztette az ártatlanságát. Szélsőséges megrázkodtatás ért mindent ami világegyetem törvényeinek a megértésével volt kapcsolatban, amely a klasszikus newtoni mechanika legértékesebb tőkéje volt és annyira megfelelt az alapvető intuicióinknak.
Einstein elméletének, hogy a fénysebesség egy határérték, messzemenő hatása volt az űrrepülések jövőjére. A leghaladottabb űrhajó amelyet NASA mostanáig az űrbe indított csak a kozmikus feltételekben nevetséges nyolc km/mp sebességet érte el. Még a fénynek magának is, amely mint láttuk ennél összehasonlíthatatlanul sebesebb, mérhetetlenül sok évre van szüksége, hogy átkelje a csillagok közötti távolságokat. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy ha sikerül is megközelítenünk a fény sebességét, az út a legközelebbi tetszetős csillaghoz sok-sok ezer, hacsak nem millió évig fog tartani. Olvastam egyszer egy elbeszélést amelyben az eredeti űrhajó legényzet gyerekei, unokái, dédunokái folytatták az őseik utat. Sok generáció született és halt meg a hajó fedélzetén, amíg a főld ahonnan elindultak annak idején, éppúgy mint utuk célja mondává vált amelyben nem mindenki hitt. A legénység egy része azon a véleményen volt, hogy a hatalmas űrhajó az egész világuk és rajta kivül nem létezik semmi.
Gondolatébresztő elbeszélés, mondák, mitoszok, vallások keletkezéséről, de minket persze nem elégít ki, hogy csak a leszármazottaink sok generáció múltán érjék el a csillagokat. Saját magunk szeretnénk odajutni rövid életünk folyamán, de a fény végső sebességének az a jelentősége, hogy a világegyetem csillagjai elérhetetlenek maradnak az emberiség számára. Ha csak nem találunk valamilyen módot megkerülni ezt a korlátozást, a tudományos fantázia elbeszélések, fantasztikus elbeszélések maradnak és nincs semmi esély, hogy ember lába valaha egy másik csillag földjére lépjen.
Egy igéretes teoretikus megoldás, amely megkerüli a fenti korlátozást, az u.n. féreglyukak segitségét venné igénybe az űrutazások leröviditésére. Ez az elnevezése azoknak a folyosóknak amelyeket egy feltételezett fizikai jelenség alkot és amelyek jelentősen megröviditenék az utat két egymástól messze fekvő pont között, vagy akár egy másik világegyetembe nyílnának.
A féreglyukak keletkezésére nincs pontos magyarázat, de valószinüleg amiatt alakulnak, hogy a gravitáció befolyása alatt az univerzális téridő meggörbül . Minél erősebb a gravitáció, annál közelebb kerülnek egymástól távol eső pontok az univerzumban egymáshoz.
A három dimenziós kozmoszt egy darab posztóhoz lehet összehasonlítani. Amikor a posztó ki van terítve, két ellentétes csücske távol van egymástól, de amikor összehajtjuk, a távolság a csücskök között lerövidül és akár egymáshoz is érhetnek. Látszólag egy elegáns megoldás, amely lehetővé teszi távoli galaxisok meglátogatását anélkül, hogy egy egész élettartamot kelljen rászánni az utazásra, de még ne szaladjatok jegyeket rendelni! A szomorú valóság az, hogy úgylátszik csak az atomnál kisebb részecskék, mint pld. az eletronok számára nyílnak spontánul mikroszkópikus féreglyukak, de nagy féreglyukak keletkezése, amelyek lehetővé tennék olyan „nagy” részecskék átjutását mint az atom, nem is említve más tárgyakat, ki vannak zárva.
Az álom vége? Nem szükségesen. Szerencsénkre, a konokság be van kódolva az ember természetébe és a „ez lehetetlen” válasz elfogadhatatlan számára, sem a mindennapi életben, sem a tudományban. Bizonyos tudósok azt vélik, hogy mivel a gravitáció az amely létre hozza a féreglyukakat, a fekete lyukak (egy olyan égitest, amelyben a gravitáció olyan erős, hogy onnan semmilyen anyag, sem fény nem képes kijutni és azért csak csillagászati eszközökkel látható) rendkivülisége, mint gravitációs erőforrás, lehet az az eszköz amely olyan nagy féreglyukakat létesít, amelyeken nagyobb tárgyak, mint pld. űrhajók is áthaladhatnak.
Érdekes tény, hogy míg egy oldalról a tudományos fantázia írók a legujjabb tudományos teóriákra alapozzák elbeszéléseiket, a folyamat ellenkező irányban is müködik. 1985-ben az ismert csillagász és író Karl Sagan a következő kérdést tette fel egy Kip Thorne nevű fizikus barátjának:
„Vajon a fizika törvényei lehetővé teszik a féreglyuk használatát arra, hogy lerövidítsük a végtelenül nagy távolságokat az űrben?”
Sagannak a válasz az akkorában munkában levő „Kapcsolat” cimű regényének a cselekményéhez volt szüksége. A válasz egy számitásokkal és képletekkel degeszig tömött cikk volt, amelyben először vetették fel tudományos alapon azt lehetőséget, hogy a féreglyukak használatával, majdnem azonnal juthatunk el egymástól fényévek ezreire lévő csillagrendszerek egyikéből a másikba. (Mellesleg, a féreglyuk az időutazást is lehetővé teheti, de ezúttal nem fogok ezzel a tárggyal foglalkozni). Miután Sagan megkapta a választ amelyet akart, 1986-ban megjelent a könyve, amelyet később egy film is követett, Jodie Fosterrel a főszerepben.
A tudományos fantázia írók lecsaptak a prédára és könyveikben a galaxisok között forgalmat a féreglyukak segitségével mint befejezett tényt kezelik. Az egyik kedvenc sorozatom a TV-ben a Deep Space Nine volt, egy stratégiai fekvésű űrállomásról, közel egy féreglyukhoz, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az Alpha és Béta Kvadráns és a távoli Tejút galaxis („Gamma Kvadráns”) között és azért élénk forgalmú kereskedelmi központtá vált.
Egy másik érdekfeszítő sorozat, amely még nem ért véget, a „Battlestar Galactica”. A féreglyuk más népszerű sorozatokban is sztár szerepet játszik, de sajnos nem hiszem, hogy hamarosan olyan tudományos áttörés várható, amely lehetővé teszi az utasforgalmat más naprendszerekhez . Meg kell elégednem azzal az izgalommal amelyet a legjobb science fiction könyvek és sorozatok szolgáltatnak. Csak azon morfondírozok néha, ha valaha a teóriák űrutazásokról távoli galaxisokba valóvá válnak, miről fognak a következő generációk álmodni?
Talán egy anyag adóállomásról, amely hasonlóan fog működni mint a mai fax masinák, de képes lesz azonnal átörökíteni minden anyagot, szervest, vagy szervtelent, akár élő embereket is, egy adótól a másikhoz, függetlenül a távolságtól közöttük.