TÁRSADALMI TILTAKOZÁS

A magas házbérek és lakásárak ellen tiltakozó izraeli fiatalok az utolsó három hétben az ország majdnem minden városában kisebb-nagyobb sátorvárosokat létesítettek. A legnagyobb ilyen fajta ’település’ Tel Aviv központi, elegáns Rothschild fasorában keletkezett, amelyet a fiatalok „Ha Rothschild volnék” fasorrá neveztek át. Hétvégenként egyre nagyobb tüntetések vannak, az előző szombaton Tel Avivban százezren, augusztus 6-án pedig már több mint százötvenezren (országszerte kb. háromszázezren) tüntettek a kormány szociális politikája ellen. Ez eddig a legnagyobb méretű szociális megmozdulás az ország történelmében.
A mozgalom szlogenje kezdetben a kissé túl általános Szociális Igazság volt, de az utolsó napokban a sátorvárosok vezetőinek sikerült a tömegek panaszait összpontosítani és többek között, a lakásárak visszaszorítását, szociális bérlakásépítést, az élelmiszerárak ellenőrzését, az adók csökkentését, ingyenes oktatást a bölcsődétől kezdve, az intézmények privatizációjának leállítását és az egészségügy reformját, követelik a kormánytól.
Amikor az u. n. Társadalmi Tiltakozásról olvastam, eszembe jutottak a napok, amikor esküvőnk után megfelelő lakást kerestem nejemnek és magamnak. Legénykoromban egy központi fekvésű egy szobás lakást béreltem, amely olyan picike volt, hogy a főzősarok, fürdőszoba és WC ugyanabban a pindurka helységben helyezkedtek el, amelyet csak egy furnérlemez tolóajtó választott el a lakószobától. Az ajtó annyira vékony volt, hogy ha valakinek hasmenése volt, ki kellett tuszkolni a vendégeket az utcára levegőzni.
Ez a lakás túl kicsi volt egy házaspár számára, de munkahelyem által előnyös kölcsönhöz jutottunk és egy pár hét múltán egy 48 négyzetméteres, másfél szobás lakás boldog tulajdonosai lettünk. Ebben a lakásban született első lányunk. A miénk volt a nagyszoba és a fél szoba gyerekszobává vált. Nem volt dupla ágyunk, de éjjel megágyaztunk a két kanapén, amelyen nap közben vendégeink foglaltak helyet. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem volt előszobánk és ha valakinek ajtót nyitottunk, egyenesen hálószobánkra látott rá, de boldogok voltunk kompakt kis otthonunkban. A bejáratunk előtti nagy kertet, szép pázsittal és néhány fával, lakásunk meghosszabbításaként (minden lakhelyünk földszinti volt) használtuk, ott rendeztünk lánykánknak szülinapi bulikat, társasjátékokkal, bújócskával, tréfás versenyekkel, mint ahogy azokról az akkori időkből megőrzött 8 milliméteres filmek tanúskodnak.
Ebben a kis lakásban sem mondtunk le kedvtelésünkről, a vendéglátásról, lányunk megszokta, hogy megossza szobácskáját más nyelvű vendégekkel, de amikor négy éves múlt, megérkezett a kishúga és nagyobb lakhely után kellett nézni. Nehéz szívvel – egyetlen bevételünk kettőnk fizetése volt – szerződést írtunk alá egy házaspárral, akik egy fél év múltán készültek kiköltözni háromszobás lakásukból. Addigra már négyen laktunk kis lakásunkban. Ez a fél év, amely eleinte nagyon nem tetszett nekünk, végül is szerencsés kimenetelű lett. Óriási mázlink volt, hogy a lakáspiacon az árak őrült módon felszöktek és olyan előnyösen adhattuk el kis lakásunkat, hogy a különbség közötte és a nagyobb között, jelentősen csökkent.
1971-ben költöztünk be lakásunkba, amelyben a mai napig lakunk. Az évek folyamán sok mindent átépítettünk, minden verandát lebontottunk, ezzel megnövelve a szobák méretét, minden kuckót, falmélyedést kihasználtunk, minden szabad falra szekrény került, csak egyet nem tudtunk megváltoztatni: a lakás alapmérete 76 m² maradt. Itt nőtt fel három gyerekünk – csak a legidősebbnek volt saját kis szobája, egy lezárt étkezősarokban, a másik kettő, egy lány és egy fiú, együtt lakott, amíg nővérük el nem költözött – és egy kutyát is tartottunk, de nem panaszkodtunk. Azokban a napokban, barátaink is hasonló körülmények között laktak.
Most, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, aránylag tágas a lakás, de még most sem jönne rosszul egy további szoba.
Mit akartam tulajdonképpen mondani? Biztos nem azt, hogy a lakásárak elleni tiltakozóknak nincs igaza. Más érában élünk, nem csak azért mert emelkedett az életszínvonal (nekünk nem volt mosógépünk – valamint egyszer használatos pelenkáink – autónk, televíziónk, légkondicionálónk, számítógépünk és még egy rakás más dolgunk sem, amelyek ma magától értetődők). Mi ideológiai okokból érkeztünk Izraelbe, beértük kevéssel, de arról álmodtunk, hogy gyerekeinknek egy szociális igazságosságra alapozott országot hagyunk örökségül. De helyette, mohó kapitalizmust, korrupciót látunk, a norma a nyereség utáni zabolázatlan törekvés, a prioritásokat olyan politikai érdekek alapján állapítják meg, amelyeknek a célja a jelenlegi rendszer folytatása. Isten ments, nem szocializmusról beszélek, hanem a kormányzó párt ideológiai atyjának, Jabotinskynak tanításáról, aki szerint az állam kötelessége élelmet, hajlékot, ruházatot, oktatást és egészségügyet szolgáltatni polgárainak. Azt hiszem, ha az állam vállalná ezt a felelősséget, az kielégítené a sátorvárosok fiataljait is.
A valóság azonban sajnos az, hogy az egyetlen hely, ahol Jabotinsky tanításai valóra váltak, az elfoglalt Nyugati Part, ahol a települők luxuslakáshoz juthatnak potom áron. Ha azokból a pénzekből, amelyeket koalíciós okokból, a települések és az ortodox jesivák (hagyományos tanintézetek) támogatására szánnak, mindössze néhány milliárdot szociális bérlakásépítésbe, az oktatásba, az egészségügybe fektettek volna be, nem keletkezett volna a mostani tiltakozó mozgalom.
Ennek a népi mozgalomnak nincs ideológiája, nem beszéli a politikusok nyelvét, akik mindig készek egy szaftos csontot dobni egy nyomásgyakorló csoportnak. Minden igényük a társadalmi igazságosság, a nemzeti prioritások valamint a tőke és a hatalom közötti túlságosan intim kapcsolat alapvető megváltoztatása és a meglevő források elosztása azok javára, akik kétkezi munkával keresik meg kenyerüket. Hogy érdemes legyen dolgozni ebben az országban, családot alapitani, gyerekeket felnevelni es újra büszkék lehessünk az egyenlőségre Izraelben.
Más országoknak inspirációt adni egy kicsit túl elbizakodott, de talán magunkat inspirálhatjuk. Rendben?

Benyomások egy sétáról a tel avivi sátorvárosban

POLGÁRI ENGEDETLENSÉG

Mi, Izraeliek, is szeretjük kritizálni kormányunkat és különösen a kormányfőt, „ha én lennék a miniszterelnök” stílusban. Itt-ott az a szónoki kérdés is elhangzik „mi tehetünk mi, kisemberek?”, amire pedig a tipikus válasz az: négyévente egyszer – a legrosszabb esetben – arra vagyunk jogosultak, hogy szavazzunk arról milyen irányzatú legyen a kormány és ki álljon annak az élén.

De mit tegyünk, ha a helyzet tarthatatlan, nyakig vagyunk a pácban, minden kötél szakad, a kormány megcsorbítja a polgárok jogait és olyan fellázító lépéseket tesz, hogy nincs türelmünk megvárni a következő választásokat?

Egy másik, kevésbé kényelmes, mint a séta a nem messze lakhelyedtől elhelyezett szavazóhelyiséghez, de szintén elfogadott, tüntetést szervezni, vagy abban részt venni. A média naponta számol be tüntetésekről valahol az országban. Ezek általában kis létszámú események, egy vállalat bezárása, létszámleépítés, nyugdíjintézkedések, áremelkedések ellen, amelyeknek a zajára a hatalom felső szintje a füle botját sem mozgatja, de néha, amikor a résztvevők száma és a tiltakozók hevessége, elér egy bizonyos kritikus masszát, egy ilyen demonstráció képes valódi változást is előidézni.

Egy kiemelkedő példa volt a ’bársonyos forradalom’ 1989-ban Csehszlovákiában. Viszonylag békés keretű tüntetések sorozata után (némelyben virágokat adtak a rendőröknek), amelyeket egy általános sztrájk követett, megdöntötték a Kommunista Párt uralmát. Ezzel szemben, a Fidesz kudarcot vallott, amikor erőszakos tüntetésekkel próbálta megbuktatni a Gyurcsány kormányt.

A politikai tiltakozás egy további, kevésbé konvencionális formája a polgári engedetlenség. Ennek az eszköznek a nagy általánosságban megfogalmazott meg­ha­tá­ro­zása, a lelkiismeret, az erkölcs nevében tett erőszakmentes szembeszegülés a joggal. A cél nemcsak egy törvény, vagy a kormánypolitika megváltoztatása, hanem a többség meggyőzése küzdelmed igazáról. Ez a tiltakozási forma, megtagadja az együttműködést a hatalommal, nyilvános és jól megszervezett akciókat kezdeményez, mint például ülősztrájkot, az adófizetés, katonai szolgálat, vagy hivatalos űrlapok kitöltetésének megtagadását, útlezárásokat, gumiabroncs égetéseket, területek, vagy létesítmények elfoglalását.

A polgári engedetlenség ismert példái a világból: Indiában, Mahatma Gandi küzdelme az angol hatalom ellen, az Egyesült Államokban pedig, Martin Luther King harca az egyenlő jogokért, a faji megkülönböztetéstől szenvedő fekete kisebbség számára, majd később, a vietnami háborúban való részvétel elleni tiltakozás.

Ha jól meggondoljuk, az életünk a modern társadalomban, jórészt statisztikai adatokra alapul. Az utak szélességét, a termek kapacitását, a küszöbök magasságát, egy adott termékből gyártott mennyiséget, indexek határozzák meg. A túlfoglalás – az a gyakorlat, nagyobb számú utast regisztrálni, mint amennyi hely van a repülőgépen, szintén statisztikai adatokra alapul, az átlagos utas rátára, aki nem jelenik meg az indulásnál (No Show) – gyakori jelenség minden légitársaságnál. Unokanővéremtől, aki egy nagy áruház alkalmazottja volt a kommunista rezsimben, egyszer azt hallottam, hogy egy különösen száraz évben elbocsátották áruháza igazgatóját, mert esős évre számított és nagy mennyiségű divatos esőkabátot rendelt.

Szabad piacgazdaságban élünk, de próbáljátok elképzelni mi történne, ha egy bizonyos napon, az aktivisták egy nagy csoportja egy kis, egy boltos faluba utazna és felvásárolná az összes kenyér, vagy tejterméket. A falucska szerencsétlen lakosai aznap az alap árucikkek nélkül maradnának, hacsak nem lenne módjukban eljutni egy szomszédos településre. A bolt megzavarodott tulajdonosa pedig egy dilemma előtt állna: rendeljen-e a hiánycikkekből nagyobb mennyiséget másnapra? Persze nem tudná, hogy egy kis kópéság áldozata lett és még ha gyanítaná, sem tudhatná, hogy az a bizonyos csoport másnap is az ő boltjában vásárolja meg ezeket, vagy más cikkeket, esetleg elhatározzák, hogy más településen ismétlik meg csínyüket, netalán a polgári engedetlenség más formáját választják.

Kérdezhetnétek, hogy jutott az eszembe ezzel a tárggyal foglalkozni? Vajon polgári engedetlenségre szítok? Egyáltalán nem. Magyarország parlamentáris demokrácia és súlyos megkülönböztetések, az állam túlkapásai, a hatalom túlzott mértékű használata és hasonló panaszok esetében, nyitva az út a panaszos előtt, a bírósághoz fordulni. Arra is jogosult, hogy megszervezze azokat, akiknek hasonló panaszuk van, vagy hasonlóan vélekednek és politikai mozgalmat alapítani, egész oldalas hirdetéseket jelentetni meg a lapokban, tüntetést, vagy ülő sztrájkot szervezni, vagy akármilyen más törvényes tiltakozást, amely eszébe jut.

Szerencsénkre csak kevés ország van Irán helyzetében, amelyben a választások meg lettek hamisítva és a választók millióinak a szavazata lett elrabolva. Írásom tárgyáról akkor határoztam, amikor olvastam, milyen újszerű módszereket volt kénytelen használni az ellenzék, miután a biztonsági erők megakadályozták a törvényes tiltakozás minden módját. A szervezők egy részét lecsukták, másokat kegyetlenül megvertek, sőt meg is gyilkoltak. Akkor kezdődött el a felkelés második fázisa, a polgári engedetlenség.

A módszerek egy része az amerikai ’Time’ magazin szerint: a híradó
kezdetén a televízióban, a házban levő összes elektromos készülék bekapcsolásával megpróbálni túlterhelni Teherán villanyhálózatát, villámtüntetéseket szervezni, elég hosszukat ahhoz, hogy a tüntetők néhányszor kiálthassák "Halál a diktátorra!", de elég rövideket, hogy a biztonsági alakulatok elől meg tudjanak lógni, zöld jelek (az ellenzék színe) festése, vagy az ellenállás áldozatai fényképeinek felragasztása a brutális félkatonai szervezet, a Basij, házaira. További egyszerűbb módszerek: rezsimellenes jelszavak firkálása a pénzbankókra, zöld kendők viselése, ismételt dudálás, az autó lámpák villogtatása, a V jel kihívó mutatása a biztonsági szervek tagjainak.

Az ellenállásnak nem voltak központi vezetői és az információt a fenti módszerekről csak e-mailben, weblapok által és élőszóval terjesztették, de így is emberek százezreit sikerült mozgósítani. Az egyik legnépszerűbb jelszó Gandhi mondása volt „A leghatalmasabbak sem uralkodhatnak azok együttműködése nélkül, akiket uralnak”.

Nehéz felmérni e módszerek hatását, de a magazin riportere úgy értesült, hogy a televízióban hirdetett termékek bojkottja miatt, a cégek egy része csökkentette reklámjait és egyes áruházak abbahagyták a reklámozott cikkek eladását. A szöveges üzenetek új bojkottja naponta egy millió dollárral károsította az állami távközlési céget.

Magam részéről élesen ellenzem jelenlegi kormányunk politikáját, de ha én és azok, akik osztják véleményemet, kisebbségben vagyunk, a hiba bennünk van. Nem voltunk elég meggyőzőek, nem cselekedtünk a szükséges elhatározottsággal, hogy a közvéleményt a magunk oldalára billentsük. Azonban, ahogy ezt már korábban is kifejeztem, örülök, hogy demokratikus országban élek, amelyben szabadon nyilváníthatom a véleményemet, blogomban akármiről írhatok, szervezhetek tüntetéseket, azokon részt vehetek, anélkül, hogy politikailag üldözve lennék és családom biztonságát veszélyeztetném.

Remélem, hogy a diktatúrák világszerte megbuknak, nem lesznek többé kormányok, amelyek törvényellenesen uralkodnak, vagy járnak el és sehol sem lesz többé szükség a polgári engedetlenség módszereire.